„Tegnapelőtt tömeges gázmérgezés történt városunkban, melynek két áldozatát tegnap temették el” – A kolozsvári gázháború története

Szerző: Fazakas László

A 19. század második felében létesített kolozsvári gázgyár a modern közvilágítást volt hivatott biztosítani. Idővel azonban sorozatos botrányok és problémák forrásává vált. Működése során számos baleset, csalás és visszaélés történt, mely állandó konfliktusokat teremtett közte és a városlakók között. Az alábbiakban ezen konfliktusok történetét fogjuk bemutatni.

Magyarországon a gázalapú közvilágítás a 19. század közepétől kezdett elterjedni. Először Pozsonyban létesült gázüzem, utána Pesten, majd pedig az összes jelentősebb vidéki városban is felgyúltak az első gázlámpák. 1910-re szinte az összes törvényhatósági város rendelkezett gázvilágítással, ám a rendezett tanácsú városok körében ez meglehetősen ritka volt. Egy gázgyár létesítése ugyanis jelentős befektetést igényelt, ezért azt csak a fejlett és magas lélekszámú településeken érte meg kiépíteni.

William Murdoch, a gázvilágítás kifejlesztője

A gázgyárakat szinte kivétel nélkül magánvállalatok hozták létre és üzemeltették, amiért cserébe kizárólagossági jogot (monopóliumot) kértek a közvilágításra – sokszor irreálisan hosszú időre: Győr például nyolcvan, Arad kilencven évre írt alá megállapodást. Az ilyen jellegű szerződések azt jelentették, hogy a gázvilágításból származó profit teljes egészében a gázgyárak tulajdonosainak zsebébe vándorolt. Később, részben emiatt, részben pedig a század utolsó harmadában jelentkező községesítési politikától vezérelve, az önkormányzatok megpróbálták a gázgyárakat városi tulajdonba venni. Törekvéseiket azonban kevés siker koronázta. Egy 1910-es kimutatás szerint a gázgyárak többsége továbbra is magánkézben volt, és az általuk termelt nyereség mindössze 17% került az önkormányzatok kasszájába.

A kolozsvári közvilágítás kezdetei

Kolozsváron a Főhadparancsnokság kérésére 1808-ban állították fel az első „hivatalos” lámpásokat a Nagy Piacon lévő Várda Ház elé. Ezt követően Kolozsvár tanácsa elhatározta, hogy a város más részeit is kivilágítják. Korabeli feljegyzések szerint 1827 szilveszter éjszakáján 247 lámpa, 1828-ban pedig már 346 – növényi olajjal működő – lámpa szórta fényét. Ez a fajta „fényűzés” azonban fölöttébb magas költségekkel járt, ezért a városvezetés arról döntött, hogy a közvilágítást vállalati kézbe adja. Ám a vállalati átvételt követően számos reklamáció érkezett a gyenge világítás miatt. Az egyik legáltalánosabb panasz, hogy a lámpák csak rövid ideig világítottak, vagy, hogy teliholdkor meg sem gyújtották azokat. Ez utóbbi ugyanakkor egy általánosan bevett és elterjedt módszer volt, melyet más városokban is alkalmaztak, elsősorban spórlás céljából. Később ún. világítási naptárak is készültek.

Lámpagyújtók

Kolozsváron a közvilágítási technológiák használata terén az 1860-as években történt jelentősebb változás. Ekkor indult hódító útjára a petróleum-világítás, mely fokozatosan kiszorította a növényi olajat. A petróleumot főképp a szomszédos Moldvából importálták, később viszont már az amerikai kőolaj alkalmazása sem számított ritkaságnak. Mindazonáltal a petróleum nem tűnt kielégítőnek, ezért a városvezetés igyekezett alternatívákat keresni. Erre rövidesen meg is adatott a lehetősége, ugyanis 1870-ben Kolozsvárt elérte a vasút, aminek köszönhetően nagymennyiségű – a világítógáz legfontosabb alapanyagának számító – szénszállítmányok érkezhettek a városba. Ezt kihasználva a városvezetés a gázvilágítás bevezetése mellett döntött.

Kolozsváron 1871-re épült fel a gázgyár, mely a petróleum-világítás helyett egy „fényesebb jövő” ígéretét hozta el. A kolozsváriak többsége üdvözölte az új világítási technológiát, hiszen akkoriban ez egy fontos civilizációs fokmérőnek számított, ami egyben a település haladását jelképezte.

A városlakók elégedettségét növelte, hogy Erdélyben Kolozsvár volt az első, mely ilyenformán vetett véget az „egyiptomi sötétségnek.”

Az eufórikus hangulat azonban nem tartott sokáig.

A monopólium átka

A gázgyár,  melynek termelése kizárólag Kolozsvár területére koncentrálódott, szinte az egész korszak alatt stabil alapokon működött. Sikerének hátterében egy olyan szerződés állt, melyben kizárólagos jogot szerzett a közvilágításra. Az 1869-ben kötött monopólium-szerződését 1890-ben újabb 30 évvel hosszabbították meg. Ez sokak felháborodását okozta, mivel ekkora már nyilvánvalóvá vált, hogy a kizárólagossági jog a város fejlődését akadályozza. Emellett a szerződés számtalan visszaélésre adott lehetőséget, aminek következtében a minőség folyamatosan csökkent, a gázárak pedig emelkedtek.

Egy 1894-ben napvilágot látott cikk szerint a szerződéshosszabbítást – minden problémája ellenére – azért sikerült tető alá hozni, mert a gyár a városvezetés és Albach Géza polgármester pártfogásában állt: „A gáztársulatot különben a város egyebekben is protegálja.” – hangzott el a vád. Ezekre azonban nincsenek egyértelmű bizonyítékok. Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy a gázgyár által okozott problémákat nem követte komolyabb hatósági fellépés, illetve a gázgyár érdekeit veszélyeztető villanyáram bevezetésének ügyét (1895) sem karolták fel, az feltételezhető, hogy mégiscsak létezett egyfajta kapcsolat a városvezetés egy szűk köre és a gyár között.

A fejlődés kerékkötője

A gázgyár által Kolozsvár valóban egy korszerűbb közvilágítást kapott, ám ennek számos kedvezőtlen gazdasági hozadéka volt, melyek lassították a város fejlődését. A gyár vezetősége például évekig gátolta a villanyáram bevezetését, ami súlyosan kihatott a tőkeszegény iparra. Kőszénhez ugyanis csak nehezen és magas áron lehetett hozzájutni, ellenben a villanyáram olcsó, tiszta és biztonságos energiaforrást jelentett volna. A gáz ipari célú felhasználására ugyan megvolt a lehetőség, de azt igencsak magas díjazás mellett lehetett igénybe venni. Korabeli számítások szerint a magyarországi városok közül Kolozsváron voltak a legmagasabb gázárak. Emellett a gáz minősége is sok kívánnivalót hagyott maga után.

Egy korabeli gázgyárban dolgozó kazánfűtők

A város legfontosabb személy- és teherszállító eszközének a megszűnése ugyancsak a gázgyárhoz köthető – legalábbis részben. Az 1893-ban létesült közúti vasút gőzmeghajtása túlságosan költségesnek bizonyult, ezért felmerült annak villamosítása, ám a villanyáram bevezetését a gázgyár továbbra is blokkolta. Ennélfogva a közúti működését kénytelenek voltak hosszabb időre leállítani. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a közúti vasút amúgy sem volt túlságosan jó állapotban: „ócska vasnál alig értékelhető többre” – állította a vasúti társaság egyik igazgatója.

Gázos esetek

Gázrobbanás korabeli ábrázolása

A gázgyárat a megalakulásától kezdve botrányok sorozata kísérte. Az első nagyobb incidenst a gyár igazgatójának, Zimmermannak a titkos ügyletei váltották ki, melyről egy kolozsvári lakos rántotta le a leplet. Az igazgató rágalmazás miatt öt év börtönnel fenyegette a feltételezett szivárogtatót, aki viszont határozott válaszcikkben reagált a megfélemlítési kísérletre: „[…] mindaddig nyugodni nem fogok, ameddig a gázvilágítás ügye városunkban rendezve nem lesz: ez nekem polgári kötelességem, amelytől engem visszaijeszteni nem lehet.” Rövidesen az igazgató megszökött a városból, kétséget se hagyva afelől, hogy valóban gyanús hátterű dolgokban vehetett részt.

Az 1890-es években egyre több gondot okoztak a gyár által lefektetett vezetékek. Gyakorlatilag minden évben sor került egy-egy csőrepedésre, melyek általában a hideg téli hónapok során történtek. Korabeli beszámolók alapján a gázgyár nem sokat tett azért, hogy orvosolja a helyzetet: „Az általa szolgáltatott gáz nemcsak rossz, de a kezelés is oly hanyag, hogy azt sehol el nem tűrnék. […] hetek óta lehetett már érezni a penetráns gázszagot, jelentést is tettek róla, de sem a gáztársaság, sem a városi hatóság nem tartotta érdemesnek megvizsgálni a gázömlést.” A hanyagság idővel balesetekhez és tragédiához vezetett.

„Tegnapelőtt tömeges gázmérgezés történt városunkban, melynek két áldozatát tegnap temették el, három pedig halállal vívódik a kórházban.”

Az ügy kapcsán az egyik helyi napilap felemlített egy korábbi esetet, amikor egyszerre négy kolozsvári lakos halt bele a gáz általi mérgezésbe. Rövidesen újabb szerencsétlenség következett be. A gáz ezúttal egy másodéves orvostanhallgató halálát okozta.

1897-ben új tulajdonosa lett a gázgyárnak, ám ez sem segített sokat a népszerűségén. A gyárat ugyanis egy Georgi Charles nevű francia vállalkozó vásárolta fel, kinek vállalati képviselője, Szegeden és Galacon is korrupciós botrányokba keveredett. Kolozsváron szintén hamar bebizonyosodott, hogy a tulajdonosba vetett bizalom se pénzügyi, se minőségi javulással nem kecsegtetett. A vezetékek korszerűsítése lassan haladt, a gáz ára továbbra is az ország legdrágábbjai között maradt. Ez utóbbi ellen több helyi kereskedő és iparos is felszólalt, idővel pedig konkrét szervezkedésbe kezdtek.

A közös ellenség

A városban kialakult gázgyár-elleneséget mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1890-es évektől kezdve, a kormánypárti (a Szabadelvű Párttal szimpatizáló), és az ellenzéki (a függetlenségi pártokat támogató) sajtó egyaránt rendszeresen felszólalt ellene. Nyilván a gázgyár könnyű „prédának” számított abból a szempontból, hogy a városlakók körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Ennélfogva mind a kormánypárti, mind pedig az ellenzéki sajtó – kihasználva olvasótáboruk érzületeit – „háborút indított” a gázgyár ellen. Egy időben már-már azon versengtek egymással a lapok, hogy melyik tud jobban odacsapni. A napilapok között talán annyi különbséget lehet felfedezni, hogy míg a kormánypárti sajtó leginkább csak a gázgyárat ostorozta, addig az ellenzéki a gázgyárat és a városvezetést egyaránt. Pár év múlva azonban a kormánypárti napilapok is egyre élesebb kritikával illették a város vezetőségét. Kolozsvárt ekkoriban a már nagyon hosszú ideje hatalmon lévő Szabadelvű Párt vezette.

A gázgyár igencsak népszerűtlen volt a kolozsváriak körében

Itt fontos kiemelni, hogy a gázgyár iránti ellenszenvet egyéb tényezők is befolyásolhatták. Ilyen volt például az egyre erősödő nacionalizmus. A gázgyár, pusztán abból fakadóan, hogy a tulajdonosai külföldiek voltak, gyakran került a nacionalista szólamok kereszttüzébe. Sokan a gyár működésében egy a magyar érdekeket sértő tevékenységet próbáltak láttatni. Mások viszont a magyar függetlenségi törekvések keretein belül értelmezték a gázgyár és a városlakók viszonyát: egy az „ebadta németjei” által tulajdonolt gyár, mely a kolozsvári magyarokat szipolyozza. Később a gyár francia, majd belga kézbe került, de ez mit sem változtatott a már jól bejáratott retorikán. Az 1890-es évek végén, de főképp a 20. század elején gyökeret eresztő szocialista- és munkásmozgalmak számára is kapóra jött a gázgyár, hiszen példáján keresztül könnyen felvázolhatták a munkások és gyárosok közötti küzdelmek egész sorát.

Azt ugyanakkor nem lehet egyértelműen kimutatni, hogy a leegyszerűsített narratívákon alapuló üzenetek mennyire bizonyultak hatásosnak. Valószínűleg az erre fogékony lakosság között nagyobb táptalajra találtak, mint a városvezetők körében. Ez utóbbiakat ugyanis rendszeresen azért bírálták, mert képtelenek voltak fellépni a gázgyár ellen, illetve a villanyáram bevezetését sem támogatták kellőképpen. „Sokszor megtámadtuk a városi önkormányzat rákfenéjét a klikk-rendszert, mely régi elavult nézeteivel csak útját állja a modern fejlődésnek.” – írták a Kolozsvári Friss Újság 1903. október 9-ei számában.

Érdekességként megemlítendő, hogy ekkortájt a lap egyik felelős szerkesztője Kun Béla volt, a későbbi Tanácsköztársaság vezéralakja.

Legyen világosság!

1898-ban a várost tizenkét évig irányító Albach Géza leköszönt és helyette Szvacsina Géza került a polgármesteri székbe. Rutinos, a város problémáit jól ismerő politikusnak tartották. Nem véletlen, hisz ekkorra már húsz éve szolgálta Kolozsvárt, mint városi tanácsos. Szvacsina – bizonyos politikai és gazdasági megfontolásokból – már kevésbé tolerálta a gázgyár ténykedését. Rövidesen egy ellenőrző bizottságot hoztak létre, ami a gázgyár elleni panaszokat és visszaéléseket volt hivatott kivizsgálni. Az ellenőrzés során súlyos kihágásokra derült fény. A bizottság megállapította, hogy a gázgyár 1890-től 1902-ig szerződést szegve túl magas árat szabott a gáz köbméteréért, ezzel mind a magánfogyasztókat, mind a várost jelentős összeggel károsítva meg.

A következő években újabb csapás érte a gyárat. Egy jogi záradéknak köszönhetően elvesztette monopóliumát, ezzel pedig megnyílt a lehetőség a villanyáram bevezetésére. Sokan az eseményeket egyfajta elégtételként élték meg: „A gázgyár addig préselt bennünket, amíg meg nem untuk határtalanságát. Hiába való volt eddig a sajtó, communitás, a közönség folytonos panaszkodása, a gázgyár csak folytatta kisded játékait. Nyúzott, préselt bennünket. Most végre energikus erővel szembe szálltunk. A villámvilágítás behozatala kérdésének komoly tárgyalása megrokkantotta a hajthatatlan gázgyárat.” – írta a Kolozsvári Hírlap.

Kolozsvár villamos-átalakító állomása

A valóság azonban az, hogy a villanyáram bevezetése, melyre 1906-ban került sor, nem rokkantotta meg a gázgyárat – legalábbis nem olyan mértékben, mint azt sokan várták. Tény, hogy a villanyáram rohamos tempóban terjedt, és röpke két év alatt több mint 20 ezer villanyégőt szereltek fel a kolozsvári lakásokba, ami nyilvánvalóan érzékenyen érintette a gyár bevételeit. Ugyanakkor még mindig 17 ezer gázégő volt működésben, emellett a gyár sikeresen átprofilozta magát, és az előállított gázt egyre több háztartás használta főzési és fűtési célokra. Bár időközben ezen a területen is akadt riválisa, hiszen Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre jelentős földgázmezőre bukkantak, ám ennek bevezetésére még hosszú évtizedeket kellett várni. Ez viszont azt jelentette, hogy a gázgyár tovább folytathatta tevékenységét.

Fényes győzelem?

A gázgyár, túlélve az első világháborút és az azt követő impériumváltást, a két világháború közötti időszakban is több botrány főszereplőjeként került címlapra. 1928-ban az Ellenzék c. napilap a következőket írta: „Harmincmilliós kárt okozott szakértői megállapítás szerint a kolozsvári gázgyár a városnak és a fogyasztóknak.” Az 1930-as évekre a helyzet tovább fokozódott: „Kolozsvár város büntetőpert akar indítani a gázgyár ellen. Rendkívül drága és egészségtelen gázat ad a gyár a fogyasztóknak.”

A főteret továbbra is gázlámpákkal világították

A hangzatos nyilatkozatokon túl azonban nem sok minden történt. Végül aztán a gázgyár váratlan bejelentése – mely szerint felmondta a várossal kötött szerződést – felgyorsította az eseményeket. Lényegében a szerződés időtartamából mindössze fél év volt hátra, melynek lejárta után az egész gyár a város tulajdonába került volna – vagyis a tulajdonosok ezzel a lépéssel nem sokat kockáztattak. Mégis, a városvezetés a gázgyár ezen döntését egyfajta győzelemként élte meg: „A gázgyár vezetősége váratlanul kijelentette, hogy a további bérletről lemond és az üzemet azonnal átadja a városnak. A városházán a gázgyár vezetőségének az elhatározása nagy örömet váltott ki s már kedden megtörtént a leltározás és az átvétel.” – számolt be a Keleti Újság a gázgyár botrányos történetének utolsó epizódjáról.

A vashídon még láthatók az egykori díszes gázlámpák, ám körülöttük már a villanyoszlopok dominálják a teret

Látszólag úgy tűnhet, hogy gázgyár idő előtt feladta és az utolsó csatát Kolozsvár nyerte. Ugyanakkor a várossal folyatott háború győztese egyértelműen a gázgyár volt. A gyár ugyanis – minden általa okozott probléma ellenére – mégiscsak hatvan éven keresztül tudott nyereségesen működni, maximálisan kihasználva a gáztermelésben rejlő összes potenciált. Eközben csupán a gáz előállításához szükséges berendezések karbantartására költöttek és semmilyen nagyobb korszerűsítésre nem került sor. Emellett a gázgyárat tulajdonló belga tőkecsoport gondoskodott arról, hogy az üzem átadása előtt, az összes értékesíthető gyári eszközt eladja.

„…emlékül csak kopasz falakat és egy csomó ócskavasat hagynak maguk után” – panaszkodott az egyik helyi napilap tudósítója.

(Frissítve 2021. 09. 19.)