Szerző: Sudár Balázs

A székelység eredetkutatásának könyvtárnyi irodalma van.[1] Lényegét tekintve két nézet küzd egymással, az egyik szerint a székelyek önálló, a magyartól független – gyakran megjelenő motívumként: eredetileg török nyelvű – nép, a másik szerint pedig a magyarságon belül kialakult, sőt kialakított foglalkozási csoport. Annak, hogy a kutatás még ebben az alapvető kérdésben sem tudott megegyezésre jutni, egyértelműen a forráshiány az oka. Tovább nehezíti a kérdést a különböző tudományterületek eredményeinek összemosása, nem eléggé körültekintő együttes használata.

A székelység eredetéről egyfelől a történeti források vallanak, másfelől pedig bevonhatóak nyelvészeti, társadalomtörténeti, antropológiai-genetikai és régészeti eredmények is.[2] A megismerést ráadásul tudományon kívüli külső szempontok is befolyásolják, hiszen a székelység egy kisebbségben élő magyar közösség. A különböző tudományterületek eredményei részben különböző irányokba mutatnak, a kérdés az, hogy ezen eredmények milyen súllyal esnek latba a történeti megismerés során. A nyelvészet, a régészet – és a nemzetpolitikai szempont – az azonosságot hangsúlyozza: a székelyek nyelve a magyar dialektusok hálózatába illeszkedik, a középkori régészeti hagyaték pedig nem különbözik a szokásos kárpát-medencei leletanyagtól. A legújabb genetikai vizsgálatok némi különbséget mutatnak a magyarországi lakosok és a székelyek között, de ez nem látszik döntő fontosságúnak.[3]

Ezzel szemben a történeti forrásanyag teljesen egyöntetűen a különbözőségről vall.[4]

A székelyeket mindig a Magyar Királyság különféle népei – „nemzetiségei” –, a szászok, a besenyők vagy éppen a vlahok kontextusában emlegetik, az első adattól (1116) kezdve. A székelyeket mindig sajátos, a többiektől eltérő társadalmi szokásokat gyakorló, külön jogállású népként írják le, és ezt a kora újkori, részletesebb források is megerősítik. Krónikáink szólnak a székelyek korai történetről is, és egyértelműen csatlakozott népként tüntetik fel őket. Ezzel ellentétes állításokat hiába keresünk: nem találunk olyan említést, ahol foglalkozási csoportként vagy az Árpád-házi királyok által létrehozott „kreált közösségként” jellemeznék őket. A székelyeknek ráadásul saját „népnevük”, önálló hagyományaik és saját írásuk („rovásírás”) is van.

Történész szemmel nézve ilyen mennyiségű és ennyire különböző szempontú információ egybecsengése nem hagyható figyelmen kívül, és aligha állíthatunk mást, mint azt, hogy a középkorban a székelyekre a honfoglaló magyaroktól különböző, hozzájuk csatlakozott népként tekintettek. A székelység ismérvei meglehetősen hasonlóak például a kunokéhoz, azzal a különbséggel, hogy a kunokról tudjuk, hogy nem magyar nyelvűek voltak, ezért csatlakozott voltukat könnyen elfogadjuk, a székelység magyar nyelvűsége – és egykori nem magyar nyelvűségére utaló információk hiánya – pedig akadályozza egy ilyen nézet elfogadását. Ez a nézet kimondatlanul azt feltételezi, hogy csak egyetlen magyar nyelvű közösség létezhetett – Árpád honfoglalói –, ami viszont történetileg igazolhatatlan.[5] Ráadásul a népalakulásnak – és ezen belül a nyelvhasználatnak – igen kacskaringós útjai léteznek, nem kell, hogy a székelység ez alól kivétel legyen.

A székely-kérdésnek van még egy, nyugvópontra szintén nem jutott területe, ez pedig a népnév eredete. Magyarázatára számos kísérlet született. Az egyik elmélet szerint a név a szék ’igazgatási egység’ szóból származik, csakhogy a szék-szervezet nem csak rájuk jellemző, ráadásul már ennek kialakulása előtt is így nevezték őket. Szintén felmerült lehetőségként a szék mint ’vég, határ’ jelentésű, ma már nem létező szó is, csakhogy a székely egyértelműen foglalkozásnévként, köznévként sehol nem bukkan fel.[6] Ráadásul a határőrök neve a magyar középkorban nem székely, hanem őr vagy lövő. Újabban Keszi Tamás vetette fel, hogy valójában a kabar népnév feltételezett etimológiájához nagyon hasonló, „megszökött” jelentése lehetne, ami szépen egybevágna a krónikás hagyományban lejegyzett „őstörténettel”, amely szerint a székelyek a hun birodalom elmenekült maradékai.[7] Kérdés persze, hogy egy nép nevezné-e így magát, és hogy a nyelvészeti érvelés megáll-e. Keszi ötlete abból a szempontból mindenképpen érdekes, hogy ő valós népnévvel számol, nem pedig a foglalkozásból indul ki. Végezetül létezik egy egyértelműen népnévi eredeztetés is, eszerint a székely nem egyéb, mint a történeti forrásokból ismert eszekel/eszkil népnév leszármazottja.[8] Benkő Loránd alapos vizsgálat alá vette a népnév magyar adatait, s megállapítása szerint az eredeti kiejtés székel, széköl lehetett,[9] s erre támaszkodva határozottan elvetette az eszkillel való egyeztetés lehetőségét. A kiváló nyelvtörténész magyar nyelvi fejtegetéseihez nem kívánok hozzászólni, az eszkil népnév azonban szélesebb körű figyelmet igényel.

Régóta köztudott, hogy a név olvasata bizonytalan. A magyar szakirodalomban – Hvolszon 1869. évi kiadása nyomán[10] – eszegel alakban honosodott meg, ezt használta Nagy Géza, Hunfalvy Pál, Pauler Gyula és Hóman Bálint is. Németh Gyula viszont az eszkil olvasatot részesítette előnyben, és lassan ez vált uralkodóvá a magyar nyelvű szakirodalomban,[11] a – majdnem – neutrális ’.szk.l alak mellett, amely az egyik arabírásos lejegyzés kissé értelmezett átbetűzése.  

A kérdéses népnevet négy írásrendszerrel is megörökítették. Görög betűkkel Theophanes Confessor (760–818) krónikájában jelenik meg mint a khermikhionok (türk/hun?) vezérének a neve (Aszkil Άσκηλ), aki 563-ban messze keletről, „az óceán közeléből” küldött követeket Bizáncba.[12] Népnévként feltűnik a kínai forrásokban, például a 766–801 között íródott T’ung-Tienben mint a tíz nyugati türk törzsből kettőnek a neve. A jelsor megközelítőleg aszikiet formában olvasható (阿悉結 Āsījiē).[13] Ugyanebben a műben azonban szerepel egy másik forma, a szikiet (Sījiē, 思結) is, ez egy kisebb törzset jelölt a Tola folyó vidékén, amely azután a tokuzoguz szövetség része lett. A közösség neve Kül tegin 732-ben felállított emlékoszlopán is szerepel rovásírással I-Z-G-L (𐰃𐰔𐰏𐰠) alakban.[14] Végezetül arab betűkkel feltűnik a Dzsajhání-hagyományt folytató munkákban és Ibn Fadlán útleírásában is A-SZ-K-L (ﺍﺴﻜﻞ), A-S-K-L (ﺍﺸﻜﻞ) vagy A-SZ-G-L (ﺍﺴﻐﻞ) betűsorral jelölve, a 10. században a Volga mellett.[15]

Van még két különös adatunk, ami talán ide vonható. A Hudúd al-álam című, 982-ben Délkelet-Horaszánban íródott földrajzi munka megemlékezik egy csigil nevű népről, amelynek egyetlen városa van: sz-k-v-l (ﺳﻜﻮﻝ).[16] A csigilek éppen ott – az Isszik köl vidékén – éltek, ahol korábban a nyugati türkök közé tartozó eszkilek is, a két közösség esetleges azonosítása tehát nem lehetetlen. A sz-k-v-l nevet számos módon olvashatjuk, de egy korábban eszkilek lakta területen egy ilyen nevű város léte igencsak elgondolkodtató. Az, hogy a városok a körülöttük lakó nomádokról kapják a nevüket, nem ritkaság. Ilyen például a Hudúd al-álam szerint a szomszédos tuhszik két törzsének települései vagy a csigilek városa (Csigil kent/Csigil balik) is. Egy másik forrás szerint a kilenc törzsből álló karluk szövetség három csigil törzse mellett három másik igen különös nevet viselt, amelynek második eleme nagyon hasonlít az eszkilekéhez: beg szekel/baga szekel/begeszkel?(ﺑﻐﺴﻜﻞ).[17] Amennyiben ezek az adatok összekapcsolhatóak az eszkilekkel, akkor e lejegyzésekben nevüknek egy rövidebb, mássalhangzóval kezdődő alakja ragadható meg, a kínai forrásokban tapasztaltakkal megegyezően.

Dacára a különböző írásrendszerek eltérő tulajdonságainak, az olvasat továbbra is bizonytalan. A legszilárdabbnak a görög betűsor tekinthető, amely azonban egy személyt jelöl. Ez az egyetlen olyan alak, amelyben az sz és a k hang bizonyosan egymás mellé kerül, és innen ered az utolsó szótag „i” hangú olvasata is. (E név alapján részesítette előnyben Németh Gyula az eszkil formát.) A kínai lejegyzések hangértéke meglehetősen bizonytalan, de fontos tanulságuk, hogy létezik magánhangzós és anélküli szókezdet is: a rövidebb alak talán szikil formában rekonstruálható.[18] Az arab betűs szavak esetében bizonyos a magánhangzós szókezdet, az esetlgesen idevonható alakok egy mássalhangzós kezdet lehetőségét is felvetik. A szó belseji k hang alternatívájaként megjelenik a g, és nem dönthető el, hogy a név két vagy három szótagos-e. (A magánhangzók mibenléte teljesen bizonytalan.) A rovásírás olvasata szintén problematikus, annyi biztos, hogy szó belsejében az sz és a k helyett z és g hang szerepel, szókezdőként pedig az i. A szótagszám ebben az esetben sem ismert.

Ezek alapján a népnév számos formában olvasható, és az is egyértelmű, hogy eleve többféle alakban létezett. Ez a különbség származhatott a közösség különféle csoportjainak esetlegesen eltérő nyelvjárásaiból vagy a név idegen nyelvekbe való adaptálódásától is. Az eszkil csupán az egyik – a görög betűs lejegyzésre épülő, s talán nem is a legszerencsésebb – olvasat, amely a magyar tudományosságban jó néhány évtizede meggyökeresedett, de a törökök jelenleg például a rovásírásra alapuló izgilt részesítik előnyben. (Magam a továbbiakban az eszekelt használom, ami az egyik arab írásos alak mechanikus – ugyanakkor kétségtelenül törökös – átirata. Ennek használatát pusztán a könnyebb érthetőség kedvéért vezetem be, olvasati szempontból nincs jelentősége.) A fentiek tanulsága az, hogy a székely népnévvel való összevetéskor nem kell feltétlenül magánhangzós szókezdettel számolnunk vagy a hangátvetés problémájával megküzdenünk: nem tudjuk, hogy mi lehetett az átadó alak, de minden további nélkül elképzelhető, hogy az a székelyhez nagyon hasonló volt. Ez pedig annyit jelent, hogy a kérdéses népnév és a székely népnév összekapcsolása nyelvészeti alapon pillanatnyilag nem zárható ki.

De vajon van-e valószínűsége a történeti azonosításnak? A magyar kutatásban ennek lehetősége régen felmerült, kétféle módon: vagy közvetlenül, vagy pedig a kabarokon keresztül. Érdemes megjegyeznünk, hogy történelmi irodalmunk jelentős részben a volgai csoport eszegel-bolgár/eszkil-bolgár néven szerepel, és a kutatók az eszekeleket egy bolgár közösségnek tekintik. De mit tudunk valójában erről a népről?

Az eszekelek a 7. század végén tűntek fel a mai Közép-Mongóliában, a tokuzoguz szövetség többi tagjával együtt.[19] Intenzíven részt vettek a politikai eseményekben, tárgyaltak a kínaiakkal, akiknek a főségét elfogadták, majd hamarosan fellázadtak ellenük. Később a türkök fennhatósága alá kerültek, de ellenük is fellázadtak (715). A korai kínai adatok egy része és az orhoni feliratok információi rájuk vonatkoznak. Van azonban egy másik csoport is, amely a Nyugati Türk Kaganátusban élt. Amikor 634-ben Isbara kagán átszervezte a birodalomrészt, a türköket tíz csoportba osztotta, amelyek közül öt a jobb, öt pedig a bal szárnyat alkotta. Az előbbi csoport összefoglalóan a Nusipi nevet kapta, és a Csu folyótól nyugatra élt. Az öt törzs közül kettő, az első és a negyedik viselte az eszekel nevet, és a 630-as években az egyiknek a főnöke volt politikailag a legmeghatározóbb személy a régióban.[20] Jó három évszázad múlva ugyanezen a területen tűntek fel a csigilek, akiknek a közelében az eszekelek nevével összevethető megnevezésű csoport élt és város állt. A 10. század elején egy harmadik csoporttal is találkozunk, akik a Volga mellett laktak, és a bolgárokkal és a barszulákkal együtt részt vettek a Volgai Bulgária létrehozásában.[21] Az a kevés, amit az eszekelekről tudunk, azt mutatja, hogy egy önálló állam alapításáig el nem jutó, de számos nagyobb szerveződés – Nyugati Türk Kaganátus, tokuzoguz törzsszövetség, Volgai Bulgária, esetleg Karluk Kaganátus – részét képező nép lehettek. Viszonylagos jelentőségüket az mutatja, hogy a források látóterébe egyáltalán belekerültek, amelyek szerint komolyabb szerepet a 7–8. században töltöttek be. A magyar szakirodalomban elterjedtekkel ellentétben semmi nem bizonyítja, hogy az eszekelek bolgárok lettek volna. Éppen ellenkezőleg: ismereteink arra vallanak, hogy egy volgai bolgár államalapításban részt vevő, de nem bolgár közösségről van szó.

Az eszekelek kezdetektől több külön közösségben tűntek fel, ami jól értelmezhető a nomád népek történeti modelljeinek a tükrében. Hasonló pályát futottak be például a besenyők, akik keletről érkeztek a volgai régióba, ahol azután vereséget szenvedtek az oguzok és a kazárok koalíciójától. Ennek következtében legalább két részre szakadtak, egyik részük a korábbi magyar szállásterületekre költözött, majd létrehozta a Bíborbanszületett Konstantintól ismert „Besenyőországot”. Ezt azután a kipcsakok verték szét, és a besenyők egy része Magyarországra települt, ahol népi egységét idővel elveszítette, de Besenyő nevű települések névadója lett. (Egyik közösségük pedig Háromszékben éppen a helyi székely társadalomba tagozódott be besenyő nemként. Azaz a hajdan önálló besenyők a magyarok egyik alcsoportjának, a székelyeknek az egyik csoportjaként tűnnek fel.) A besenyők másik ága az oguz hódítás idején helyben maradt, és betagozódott az oguz törzsek közé, s azok kötelékében – immár oguzként – vándorolt később Anatóliába, ahol nomád életmódot folytatott, majd a többiekhez hasonlóan megtelepedett, és „Besenyő” (Pecsenek) nevű falvak névadója lett.

Talán még jobban hasonlít az eszekelekére a kongratok esete: jelentős mongol csoportot alkottak, de szoros politikai közösséget nem hoztak létre, így államot sem alapítottak. Szoros kapcsolatba kerültek azonban Dzsingisz kán családjával, ami a felemelkedésüket eredményezte. Egyes csoportjaik nyugatra költöztek, és az Arany Horda irányító klánjai közé kerültek. Később jelentős szerepük volt a Hívai Kánságban is: a 18. század közepén egyre erősebbé váltak, majd 1804-től 1920-ig ők adták az ország vezető dinasztiáját (Kongirat dinasztia). A kongratok egy része a kazak középső dzsüz (’középső törzscsoport’) alkotóelemévé vált, egy másik csoport pedig a karakalpakok egyik törzse lett (kongürat), és hasonló nevű várost is alapítottak (Kungirot, Özbegisztán). Megjelentek a kirgiz törzsi rendszerben is: a jobb szárny Tagaj törzscsoportjába tagozódtak be (Konurat).

Az tehát, hogy egy nép, vagy annak csoportjai más formációk részeként tűnjenek fel, és azonos időben számos különböző közösségben játsszanak szerepet, teljesen természetes. De fordítva is igaz ez: egy nép alegységei között számos más nép töredékeire bukkanhatunk rá. A baskírok jurmati törzsében például létezik kazak, kalmak, özbeg nevű nemzetség.[22] Mindezek fényében nem elképzelhetetlen, hogy a hajdani eszekel nép egyik töredéke a Kárpát-medencébe vetődött, és székelyként őrizte meg az identitását – ismét egy újabb, nagyobb szerveződés, a Magyar Királyság részeként.

A székelyek egy 1116-os esemény kapcsán tűnnek fel először forrásainkban, már ekkor is önálló, a magyartól különböző entitásként, szükségképpen már korábban is létezniük kellett. Erre a régiségre mutat ágak és nemek szerinti szerveződésük is.[23] A 6×4-es beosztás hasonlósága az oguz törzsi hagyományokkal szembeötlő, és a kutatás régóta számol vele.[24] A 15–16. századból ismert rendszert azonban nem vetíthetjük vissza évszázadokkal korábbra: ez nem a székelyek „ősi” szeveződése, éppen ellenkezőleg: a szervezési modell utolsó megnyilvánulási fázisa. Márpedig a nomád példák azt mutatják, hogy a szerveződések szerkezete nem állandó. Ha a fő egységek (törzsek) száma viszonylag sokáig kitart is, az alsóbb szintű egységek viszonylag gyorsan változhatnak, és akár néhány generáció múlva sem azonosak.

Az oguzok szimmetrikus, 6×4 törzsre való felosztását is csak kései forrásokból ismerjük: a 11. században még csak 22 törzset soroltak fel, és azok egy része is – például az ala jontlugok és a besenyők törzse – láthatóan újabb csatlakozó volt.[25] Ezért úgy vélem, hogy a nemek és ágak nevei alapján csak nagy óvatossággal volna szabad a székelység korai történetére vagy a szerveződési rendszer létrejöttének idejére következtetni. Ami fontos, az maga a szerveződési elv: az, hogy a társadalom nemek és ágak szerint oszlik meg, amelyek meghatározott rend szerint vesznek részt a hatalomgyakorlásban. Ez az, ami meglehetősen réginek, és semmiképpen sem a keresztény királyok által kitalált megoldásnak tűnik. Hiszen ők éppen egy ilyen archaikus közösségszervezési rendszert alakítottak át egy nyugati típusú, földalapú társadalmi szervezetté a királyságukban. Nem állt volna érdekükben egy régies modell kiépítése a székelyek körében, miközben az ország többi részén éppen az ellenkezőjét tették. A székelység e tekintetben nem újdonságot hordoz, éppen ellenkezőleg: zárványként őriz egy korábbi elvet, ami aligha jöhetett létre a magyarokhoz való csatlakozás után.

Ez viszont újabb érv a székelyek önálló népisége és korai léte – s így valójában csatlakozott nép volta – mellett.

Ha az esetleges csatlakozásról keveset tudunk is (a kérdésről a magyar krónikák vallanak), az bizonyos, hogy a mai székelység nem képviseli a hajdani kárpát-medencei székelység egészét. Egyes csoportjaik biztosan nem jutottak el az ország keleti végébe, hanem például nyugaton maradtak, és idővel beolvadtak a helyi magyar társadalomba.[26] Ugyanakkor a székely ágak és nemek rendszere egyértelművé teszi, hogy új elemek is kerültek közéjük. Szinte bizonyos, hogy a Jenő nem a honfoglalók egyik törzsével függ össze, alkalmasint annak egyik kiszakadt része. Nem lehetetlen, hogy a Kürt ág is így került közéjük, ami azért sem elképzelhetetlen, mert a kürt elemű helynevek éppen a Csallóközben / Alsó-Magyarországon sűrűsödnek, a Pozsony környéki székelyek szomszédságában. (Nota bene a székelyeknek Pozsony nevű ága is van.) Azt, hogy a székelyek szerveződése dinamikusan alakult, a Besenyő ág léte mutatja a legegyértelműbben. Ők bizonyára kései csatlakozók, és nem lenne meglepő, hogyha a helybeli besenyő nemzetségek integrációjaként kerültek volna a helyükre.[27] Érdemes felfigyelni arra a tényre is, hogy a székely nyelvjárások szoros kapcsolatokat mutatnak néhány nyugat-magyarországi dialektussal.[28] E tény arra mutat, hogy valahol és valamikor ezek a közösségek együtt éltek.

De vajon milyen viszonyban álltak egymással? Egy areális nyelvi egységről volt szó, amelyben a székelyek és a nem székelyek azonos dialektusban beszéltek? Vagy egyetlen közösséget alkottak, amely kettészakadt? Ebben az esetben a nyugaton élő, hasonló dialektust beszélők valójában identitásukat veszített székelyek? Nem tudjuk, mindenesetre ez sem zárható ki. Röviden: az erdélyi székelység a kárpát-medencei székelységnek csak egyik, sajátosan fejlődő része, amelynek megmaradását az elzárt életmód és főképpen a speciális jogállás biztosította.

Éppen ez a kárpát-medencei dinamikus alakulás vezet el a következő kérdéshez: ha a székelyek és az eszekelek között kapcsolat van, akkor hogyan lehet, hogy a székelyek magyar nyelvűek? (Az eszekelek nyelvéről semmit nem tudunk, de mivel rendre türk közegben tűnnek fel, török nyelvűnek vélhetjük őket.) Mint korábban jeleztem, voltaképpen ez a kérdés mozgatja ez egész székely eredetkutatást. A válasz nem kell, hogy túlságosan bonyolult legyen. Mint láttuk, a székelységre is igazak a népalakulások általános jellemzői: több részre szakadtak, elvesztettek néprészeket, másokat pedig befogadtak. Nem tudjuk, hogy az „eredeti” székelység – bármit is jelentsen ez – milyen etnikai és nyelvi háttérrel rendelkezett. Annak semmi akadálya nincsen, hogy egy eszekel töredék hozza magával a nép nevét, szerveződési formáját, esetleg írását,[29] majd másokkal összeállva, azok nyelvét átvéve velük együttesen új közösséget alkossanak, a mai székelység őseit. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a magyar nyelv és a honfoglaló magyarság szigorú összekapcsolása cseppet sem megalapozott: nem tudjuk, hogy a honfoglalás időszakában hol és milyen nevű közösségek beszéltek magyarul. Ez a nem tudás pedig igen szélesre tárja annak a lehetőségeit, hogy egy esetleges, nem magyar nyelvű eszekel néptöredék magyar nyelvűvé váljon akár nyelvcsere, akár több komponens összeolvadása révén.

Összefoglalva a fentieket: a székelyeket a történeti források kezdettől önálló, a honfoglaló magyaroktól különböző közösségként, csatlakozott népként mutatják be. Népnevük kapcsolata az eszekelekével – a korábbi vizsgálatok ellenére – nem zárható ki. Az eszekel–székely kapcsolat a sztyeppei népalakulások szempontjából sem lenne meglepő jelenség. Mindennek nem mond ellen a székelyek magyar nyelvűsége sem: az kialakulhatott szintén jól ismert folyamatok révén. Mindezek alapján úgy vélem, hogy a székelyek és az eszekelek kapcsolatának lehetőségét továbbra is érdemes szem előtt tartani, mint olyan modellt, amely számos történeti kérdésre választ ad.[30] Sajnos nem mindenre.

Többek között arra sem, hogy a mai székelyek elődei mikor és hogyan kerültek a Kárpát-medencébe.

Jegyzetek

[1] A kutatástörténet összefoglalása: Kordé Zoltán: A székelykérdés története. Székelyudvarhely, 1991. Újabban: Kordé Zoltán: A székelység eredete és őstörténete. In: Székelyföld története. I. Szerk. Benkő Elek–Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016. 91–127.

[2] A tudományágak illetve a felmerülő kérdéskörök alapján elemzi a kérdést: Kristó Gyula: A székelyek eredete. Budapest 2002. Ugyanígy: Kordé 2016.

[3] Vö. pl. Kovácsné Csányi Bernadett: Honfoglalás kori, valamint magyar és székely populációk apai ági genetikai kapcsolatrendszerének vizsgálata. Szeged, 2009. Ph. D. értekezés.

[4] Az írott források gyűjteménye: A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. Szerk.Kordé Zoltán. Csíkszereda, 2001.

[5] Benkő Elek nagyon óvatosan ebbe az irányba mutató kijelentést fogalmazott meg a közelmúltban: Benkő Elek: A székelyek „magyar” eredetéről. In: Székelyföld története. I. Szerk. Benkő Elek–Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016. 126–127.

[6] Összefoglalva: Kristó 2002. 11–24.

[7] Keszi Tamás: Alternatív javaslat a székely név etimológiájára.

[8] Az egyeztetés első komoly propagátora Nagy Géza volt. Vö. Nagy Géza: Adatok a székelyek eredetéhez és egykori lakhelyéhez. Sepsiszentgyörgy, 1883. 215–216. Nagy Géza: Az eszegel bolgárok neve. Századok 1914, 76–78.

[9] Latin lejegyzések. Benkö Loránd: A székely néprésznév όmagyar történetéhez. Magyar Nyelv 98 (2002), 257–65.

[10] Daniel Chwolson: Izvyestiya o khazarakh, burtasakh, mad’yarakh, slavyanakh, i russakh Abu-Ali Akhmeda ben Omar Ibn-Dasta, neizvestnago dosele arabskago pisatelya nachala X veka. St. Petersburg, 1869. 22.

[11] Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, 1930. 154, 160. A névalak kiválasztásának indoklása: Németh Gyula: A székelyek eredetének kérdése. Századok 69 (1935), 133. Az eszkil nevet részesíti előnyben Zimonyi István is. Vö. Zimonyi István: Eszkilek. In: Korai magyar történeti lexikon. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest, 1994. 199.

[12] A kérdés elemzése: Tatár Maria Magdolna: Red Huns and Hungarian Székelys: Etymological Remarks to the Tradition. In: Hsiung-nu Empire and the Study of Ancient Mongolian History. Ulaanbataar, 2012. 31–43.

[13] Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1986. 330. Bahaeddin Ögel: Sekel’lerin Atalari hakkmda (Sikil, Esgil boylan). Belleten 9 (1945), 63—87. Dobrovits Mihály: A nyugati türkök tíz törzsének kialakulása. Antik Tanulmányok 48 (2004):1, 101–109.

[14] Berta Árpád: Szavaimat jól halljátok… A türk és ujgur rovásírásos emlékek kritikai kiadása. Szeged, 2004. 120, 180.

[15] Abū Alā Ahmed ibn Omar Ibn Rosteh: Kitāb Al-A’Lāk An-Nafāsa. Ed. M. J. de Goeje. (Bibliotheca Geographorum Arabicorum. VII.) Leiden, 1892. 141, 142. A lejegyzés ugyan egyértelmű, egy furcsaság azonban adódik: minden népnév – függetlenül az arab képzés lététől vagy nem lététől – névelővel kezdődik, kivéve az eszekel nevet (vö.: al-madzsgarijja, al-badzsanakijja, al-bulgarijja / al-rum, al-hazar, al-szakáliba). Talán erre a problémára reflektál Abu’l-Fidá lejegyzése, aki al-sz-k-k formában, tehát mássalhangzós szókezdettel jegyzi le a kérdéses népnevet. Géographie d‘Aboulféda: texte arabe publié d‘après le manuscrits de Paris et de Leyde. Paris, 1840. 223. Ezt az adatot Jerney János már 1842-ben ismertette. Jerney János: Abulfedá tanutétele a magyarokról. Tudománytár 11 (1842), 82–83.

[16] Ḥudūd al–ʿĀlam min al-Mashriq ilá l-Maghrib. Ed. by M. Sotude. Tehran 1340 [1962]. 84.

[17] Ḥudūd al-ʿĀlam 83–84. Sharaf al-Zamān Ṭāhir Marvazī on China, the Turks, and India. Arabic text (circa 1120) with an English translation and commentary by Vladimir Minorsky. London, 1942. *19, 31, (Minorsky olvasata: b.gh.sk.l).

[18] Erre már Harmatta János felhívta a figyelmet a magyar szakirodalomban: Harmatta János: A magyarság őstörténete. Magyar Tudomány 35 (1990):3, 259–260. Harmatta János: A honfoglalás mai szemmel. Magyar Nyelv 94 (1998):2, 142. Az olvasat helyességét P. Szabó Sándor erősítette meg, amiért köszönettel tartozom.

[19] Történeti adataik: Ahmet Taşağıl: Çin Kaynaklarına Göre Eski Türk Boyları. Ankara, 2013. 103. Ahmet Taşağıl: Gök-Türkler. II. Ankara, 1999. 57, 76.

[20] Ahmet Taşağıl: Ergenekon’dan Kağanlığa. Türk Model Devleti Gök Türkler. İstanbul, 2016. 296–297, 308–309.

[21] A Dzsajhání-hagyomány szövegei: Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról: a Ǧayhānī-hagyomány magyar fejezete. Budapest, 2005. 34–41. További említések: Ibn Fadlán: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Arab eredetiből fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Simon Róbert. Budapest, 2007. 74–75.

[22] Rail Gumerovics Kuzejev: Ocserki isztoricseszkoj etnografii baskir. Ufa, 1957.

[23] A székely ágak és nemek elemzése: Bodor György: Az 1562 előtti székely nemzetségi szervezetről. Történelmi Szemle 26 (1983):2, 281–305. Uő: A székely nemzetségi szervezet. Csíkszereda, 2002.

[24] Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Erdély és népei. Budapest, 1941. 57–58.

[25] Faruk Sümer: Oğuzlar (Türkmenler): tarihleri, boy teşkilâtı, destanları. Ankara, 1967.

[26] Öszzefoglalóan: Benkő Elek: Székelyek a magyar királyság területén. In: Székelyföld története. I. Szerk. Benkő Elek–Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016. 132–141.

[27] Györffy: A székelyek eredete 55–56.

[28] Benkő: Székelyek, 134–135.

[29] Elgondolkodtató, hogy amennyiben a székely írás csak a székelyekre jellemző, akkor ez hogyan kerülhetett hozzájuk? A kérdés különösen érdekes, amennyiben úgy gondoljuk, hogy a székely és a honfoglaló magyar írásrendszer nem azonos. További érdekesség, hogy a jelek szerint a speciális írásrendszer nem tűnik általában vett székely hagyatéknak, hanem csak egy csoportra, a telegdi székelyekre jellemző. Ha ez így van, akkor megint érv lehet a többgyökerű háttér mellett.

[30] Hasonló konklúzióval, más gondolatmenet alapján: Kordé Zoltán: Gondolatok a székely eredetkérdésről. Aetas 12 (1997):2, 7–31.

Címlapkép: Fortepan / Németh Tamás