Szerző: Vécsei Hunor

Míg a 19. század első felében csupán egyetlen köztéren felállított világi emléket (Karolina-oszlop) találunk Kolozsváron, addig ezek száma az első világháborúig kilencre növekedett. 1867-ben Széchenyi Istvánnak állítottak mellszobrot, 1889-ben Mikó Imrének, 1896-ban a Szamosfalván kivégzett székely vértanúknak emeltek obeliszket, 1901-ben Erzsébet királyné tiszteletére állítottak mellszobrot, 1902-ben leplezték le Mátyás király emlékszobrát, 1904-ben a Kolozsvári testvérek Szent György-szobrának másolatát állították fel, 1912-ben Purjesz Zsigmond orvosnak emeltek szobrot, a korszakot pedig az 1915-ös Kárpátok őre szobra zárja.

Kolozsváron a dualizmus időszakában ugyanakkor több nemzeti emlékmű terve is megszületett, némelyek megvalósítására hosszú éveken át tartó gyűjtés és tervezgetés folyt. Az emlékállítások kezdeményezői a város politikai és kulturális életének aktív szereplői voltak, és amint azt látni fogjuk, az sem ritka, hogy az emlékek felállítására alakult szoborbizottságokban ugyanazokkal a személyekkel találkozunk.

1879-ben Erdély unióját és a március 15-iki eszméket kifejező szobormű felállítását határozták el Kolozsváron. Az emlékállítás kezdeményezője Hegedűs István klasszika-filológus, a megalakuló szoborbizottság elnöke pedig Deáky Albert volt.[1] A nagy műveltségű Hegedűs István (1848–1925), a kolozsvári egyetem esztétika, majd klasszika-filológia tanára, a tanulmányai során bejárta a műemlékekben gazdag Berlint, Lipcsét, Potsdamot, Münchent és Párizst, külföldön szerzett tapasztalatait pedig Kolozsváron kívánta kamatoztatni.[2] A Magyar Polgárban 1880-ban megjelent írásában Kolozsvár köztéri szobrait hiányolta: „Van-e nekünk egyetlen maradandó műbecscsel bíró emlékünk, akár építészeti, akár szobrászati, akár képirati remekünk? Azt kell hinnünk, hogy itt nagy emberek nem éltek soha. (…) A hivatalos udvariasság alkalmi emlékoszlopán és a Széchenyit parodikus kicsinységre leszállító szobron kívül még csak a temető egyik sírboltjánál találunk egy utánzott szoboremléket, mely figyelmet keltene. (…) A Mátyás király szülőháza előtt már rég állhatott volna emlékszobra e nagy uralkodónak; a statua helyén már rég állhatna az erdélyi fejedelemség fénykorának egy typikus alakja.”[3] Hegedűs a problémát a társadalom művészeti nevelésének hiányában látta, és azon a véleményen volt, hogy képzőművészeti tárlatok rendezésével elérhető lenne, hogy az emberekben vágyat és igényt ébresszenek a műalkotások iránt. Hegedűs István tagja volt a városi törvényhatósági bizottságnak, számos jótékony egyesületnek, köztük a Szépítő Egyletnek is. Szervezői készségéről tanúskodik, hogy elnöke volt a fiatalon, 20 éves korában diftériában elhunyt Kéler Ilona színésznő síremlékét létesítő szoborbizottságnak, valamint a Mátyás-szoborbizottságnak, amelynek alapító tagja, majd titkára volt egészen 1891 januárjáig, amikor a Budapesti Tudományegyetem klasszika-filológia tanárává való kinevezését követően a fővárosba költözött.

1893-ban Szádeczky Lajos (1859–1935) történész, a kolozsvári egyetem történelem szakos tanára szólalt fel Kolozsvár emlékszobrainak érdekében. Az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Kolozs megyei osztályának közgyűlésén elmondott elnöki beszédében a magyar nemzet és Erdély történetében kiemelt helyet elfoglaló történelmi személyiségek emlékszobrait hiányolta Kolozsvárról: „Mi emlékeztet itt minket arra, hogy itt hajdan szebb élet volt, hogy ez valaha ország és fejedelmek székhelye volt? Hol vannak történeti emlékeket jelölő márványtáblák, a dicső emlékű fejedelmek, nemzeti hősök szobrai? Sehol. (…) A millenniumra tervezett Árpád szobor-utánzatok helyett nekünk a Hunyadiak, Báthoriak, Bocskai, Bethlen és Rákócziak emlékét kell megörökítenünk.”[4]

A Mátyás-szoborbizottság 1882-es megalakulásától kezdően azonban két évtizedig az országos jelentőséggel is bíró emlékszobor előkészületei kerültek az érdeklődés középpontjába, így nem véletlen, hogy csupán az 1900-as évek elejétől létesülnek újabb bizottságok köztéri szobrok megvalósítására.

1902 szeptemberében, Kolozsvár törvényhatósági bizottságának ülésén Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulója alkalmából határozták el, hogy Kossuth Lajos emlékére Kolozsváron szobrot állítanak.[5] 1906-ban két új emlékállítás kezdeményezésére is sor került. 1906 szeptemberében Szvacsina Géza polgármester Bocskai István halálának 300. évfordulója alkalmából értekezletet hívott össze a fejedelem emlékének megörökítése tárgyában, ahol Márki Sándor Bocskai szobrának az EMKE téren (később Bocskai, ma Avram Iancu tér) való felállítását, valamint a térnek Bocskai térre történő elnevezését javasolta. Az ekkor megalakult Bocskai-szoborbizottság elnöke gróf Bánffy Miklós főispán, alelnökei pedig Szvacsina Géza, báró Wesselényi Miklós, Kecskeméthy István, a Protestáns Teológiai Intézet tanára és Dorgó Albert királyi közjegyző voltak.[6] 1906. október 12-én törvényhatósági bizottsági ülésen II. Rákóczi Ferenc hamvainak újratemetése alkalmából a közgyűlés elhatározta, hogy „a nagyjelentőségű országos ünnepély emlékére a kolozsvári sétateret »Rákóczi kert«-nek nevezi el, és annak elején egy állandó jellegű Rákóczi-emléket létesít.”[7] 1907 januárjában meg is alakult a több mint száz tagot számláló Rákóczi-emlék bizottság, melynek elnöki tisztjét báró Wesselényi Miklós töltötte be, alelnökei pedig Apáthy István, Kecskeméthy István, Szvacsina Géza és báró Wesselényi Ferenc voltak.[8]

Bár sem a Bocskai-szobor, sem a Rákóczi-emlék nem valósult meg, 1908-ban még úgy tűnt, hogy Kolozsvár köztereit néhány év múltán a magyar történelem nagyjainak szobrai népesítik majd be. Mára már utópisztikusan hat az Ellenzék napilapban, az „egy városi képviselő” által jegyzett írás, amely Kolozsvár tervezett szobrait vette számba. Érdemes idéznünk az említett írásból a következő sorokat: „A Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor alapjai ez idő szerint egyenként 16–16 ezer koronára rúgnak. A Rákóczi-emlék és a Bocskay-szobor javára megindított gyűjtések is már a kezdet első nehézségein túl vannak. Tehát »Új-Kolozsvár« Bocskay-terén a hasonló nevű parkban fog állani annak idején Bocskay István fejedelem szobra; a Rákóczi-kert nevet viselő sétaterünk elejét pedig a II. Rákóczi Ferenc emlékére emelendő diadalív fogja díszíteni. A Mátyás-szoborral átellenben a Szt. Mihály-templom túlsó oldalán a Kossuth Lajos-utca felé tekint majd Kossuth Lajosnak, Kolozsvár díszpolgárának életnagyságú ércalakja. Bizonyára a Szabadság-szobor is megtalálja a maga helyét, hirdetve az Uniót is (…).”[9]

A következőkben néhány megvalósulatlan szoborterv példája révén igyekszem egy átfogóbb képet adni a korszak kolozsvári szoborállítási mozgalmairól, röviden ismertetve a kezdeményezés körülményeit, bemutatva az indítványozókat, valamint azokat az okokat, amelyek az egyes tervek meghiúsulásához vezettek.

Erdély és Magyarország uniójának szobra

1873-ban Kolozsváron, a március 15-i ünnepélyek rendezésére Deáky Albert ügyvéd elnöklete alatt állandó bizottság alakult. A bizottság a nemzeti ünnep megszervezését közadakozás révén valósította meg, a fennmaradó összeget pedig jótékony célokra fordította, 1879-ben például az Aradi Zsigmond által carrarai márványból készített Petőfi-mellszobornak az Erdélyi Múzeum Egyesület számára történő megszerzésére.[10]

Az állandó bizottság 1879. február 27-én tartott gyűlésén elhatározta, hogy a továbbiakban az ünnepélyek rendezése után fennmaradó pénzösszeget nem osztja szét, hanem „a március 15-iki ünnepélyek pénzjövedelmeivel kezdeményezi egy az uniót s a márc. 15-iki eszméket kifejező szobormű létrehozását, mely Kolozsvár egyik közterén állíttatnék föl, lehetőleg a magyar honfoglalás 1000-ik évfordulója alkalmából.”[11] Az emlékállítás indítványozói a neves kolozsvári klasszika-filológus Hegedűs István, valamint az újságíró-lapszerkesztő Békésy Károly voltak.[12] Egy évvel az elhatározás után, Hegedűs István a Magyar Polgárban közölt, adakozásra buzdító írásában a következőképp fogalmazott a tervezett emlékről: „a Királyhágón inneni részek fővárosában a magyarság e szoborral nemcsak szabadság-szeretetének, de a népek közti testvériességnek is emel emléket.”[13]

1880 novemberében Hegedűs István kezdeményezésére a kolozsvári „szabadság-szobor” ügyével és az országos gyűjtés megszervezésével foglalkozó szűkebb, héttagú bizottság alakult, melynek elnöke Deáky Albert, tagjai pedig Hegedűs István, Ferenczi Zoltán, Váradi Károly Kolozsmegye királyi tanfelügyelője, Hory Béla árvaszéki ülnök, Ábrahám Antal ügyvéd és Balla László városi képviselő voltak.[14] Deáky Albert (1846–1903) ügyvéd, a városi törvényhatósági bizottság tagja, több társadalmi és kulturális egylet megszervezésében illetve vezetésében vett részt, többek közt ő volt a kolozsvári Kossuth-szobor felállítására alakult bizottság elnöke is, éppen ezért életrajzi adataira szükséges röviden kitérnünk. Deáky Kolozsváron született, tanulmányait a helyi református kollégiumban végezte, majd Eperjesen tanult jogot. Előbb Zilahon dolgozott mint főjegyző, majd a kiegyezést követő években költözött vissza Kolozsvárra, ahol saját ügyvédi irodát nyitott. Alapítója és elnöke volt a Kolozsvári Ereklyemúzeumnak, a március 15-i ünnepélyt rendező állandó bizottságnak, az „Unio” szabadkőműves páholynak és a Kossuth Lajos Asztaltársaságnak.[15] Részt vett az Erdélyi Közművelődési Egyesület megalapításában, valamint tevékeny szerepet vállalt a politikai életben is, a kolozsvári Függetlenségi Párt egyik vezéralakja és elnöke volt.

A szoborbizottság megalakulása után hosszú ideig azonban a szobor ügyében nem történt előrelépés. „Az »Unió-szobor« dolga ismét a jól teljesített feladatok békés álmát alussza.”[16] – írta a Magyar Polgár hírlapírója, aki többek közt a közadakozásra buzdító felhívás közzétételét hiányolta, ugyanakkor a szoborbizottság tagjainak erélyesebb fellépését szorgalmazta.

A tervezett szobor javára a kolozsvári állandó bizottság banketteket, dalesteket, felolvasásokat, társasestélyeket tartott, amely a szoboralap lassú, de folyamatos gyarapodását biztosította, így az 1888-ban közel kétezer forintra rúgott.[17] Időközben, 1883-ban országos gyűjtés indult a Budapesten, a budai várban felállítandó szabadság-szoborra[18], melynek Kolozsváron külön gyűjtőbizottsága is alakult.[19] A budapesti szoborra történő gyűjtés így háttérbe szorította a helyi kezdeményezést, a kolozsvári szobor javára történő országos gyűjtés elindítására csak néhány év múltán került sor. Végül csupán 1890-ben terjesztették országos szintre a gyűjtést, felhívást intézve az ország március 15-i ünnepélyeit szervező egyletekhez, hogy segítsék a kolozsvári bizottságot abban, hogy „a márciusi s 1848-as eszmék örök emlékére s buzdító jelvényéül Kolozsvárt egy szabadság szobrot létesítsen”.[20] Az 1905-ben közzétett felhívás szövege kitért a tervezett emlék céljára is: „E szobor egyszersmind a nemzetegység, Erdélynek Magyarországgal való elválhatatlan Uniója megörökítését is fogja kifejezni.”[21]

Ezen időszak sikertelen szoborállítási mozgalmainak kiváló jellemrajzát adja az Ellenzék napilapban megjelent, Párbeszédek. A régóta vajúdó Kossuth- és Szabadság-szobor beszélnek egymással – az űrben című, ironikus hangvételű „Satir” álnéven közölt írás. A két eltervezett kolozsvári emlékszobor elképzelt párbeszédéből érdemes idéznünk a következő sorokat:

„Sz.-sz. (…) Ha nem leszek indiszkrét, mondja, kedves rokon, mikor leplezik önt le?

K.-sz. Erre csak egy cinikus mosollyal felelhetek és kérem, ne legyen gyöngédtelen velem szemben. Azt gondolja ön, hogy egy leleplezés olyan könnyen megy? Először meg kell lennem! (…) S ha én sem leszek indiszkrét, önt mikor avatják fel?

Sz.-sz. Ugyan, ne bolondozzék. Engem és felavatni! Mikor se helyem, se pénzem nincs. Én egy mellőzött, sorsüldözött szobor vagyok, ez az én életem tragédiája. Napról-napra megerősödik bennem a meggyőződés, hogy inkább legyen az ember pereces inas, mint egy »tervbe vett« szabadság-szobor Kolozsvárt.”[22]

Hosszú évekig folytatódott a gyűjtés, több kisebb felajánlás is érkezett a szobor javára, melyről a helyi lapok időről időre beszámoltak. 1908-ban a kolozsvári Szabadság-szobor alapja megközelítette a 20.000 koronát.[23] Mindezek ellenére, harminc évvel az elhatározás után is tovább folytatták a gyűjtést anélkül, hogy a szobor létesítésére vonatkozóan további, konkrét lépéseket tettek volna. Egy az Erdély unióját hirdető szabadság-szobor felállítására végül sosem került sor. A terv sikertelenségének egyik oka az lehetett, hogy gyűjtés mindvégig más szoborállítási mozgalmak árnyékában történt: kezdetben az ország fővárosában felállított honvéd-szobor élvezett elsőbbséget, majd a Mátyás király emlékszobrának felállítására indult mozgalom miatt szorult háttérbe. 1904 után az ugyancsak a szabadságharchoz kötődő, viszont nagyobb társadalmi támogatottságot élvező kolozsvári Kossuth-szobor terve végleg ellehetetlenítette a szabadság-szobor megvalósítását.

„Erdélyi jelesek” szobrai

1887-ben Kolozsvár központját a város Hídelve nevű részével összekötő új híd kérdése nemcsak a városi közgyűléseken, de a helyi sajtóban is gyakran terítékre került. Az egyik ilyen írást Hégner Izidor okleveles mérnök és műépítész jegyezte, aki a Szamosra tervezett vashíd helyett egy kőhíd építését javasolta, egyrészt esztétikai másrészt takarékossági szempontokat figyelembe véve.[24] Írására azért érdemes külön kitérnünk, mert nem csak az általa javaslatba hozott kőhíd műszaki részleteire tért ki, hanem annak díszítő-programjára is, amelynek kapcsán szobrok felállítását kezdeményezte: „Egyesíthető e monumentális hídépítmény Kolozsvártt eddig nélkülözött emlékszobrok felállításával, amennyiben a parti hídfők jobb- és baloldalain magas posztamentumokra állítva, hírneves erdélyi jelesek szobrai emelhetők.”[25] Hégner indítványában Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, Báthory István, Mikó Imre, Wesselényi Miklós illetve II. Rákóczi Ferenc nevét említi a szoborra érdemes „erdélyi jelesek” közül, de azt is kiemeli, hogy összesen csak négy szobor kapna helyet a leendő hídon. A szobrok kivitelezésére helyi szobrászok felkérését ajánlja, példaként felhozva a Bertha Mihály és Klősz József által készített, az Iparos Egylet székházának attikáján elhelyezett, igényes kőszobrokat.

A szoborállítás indítványozója, a budapesti zsidó származású építész, Hégner Izidor (1848–1887) tanulmányait a bécsi Politechnikumban végezte,[26] majd 1886-ban, mint vasúti mérnök került Kolozsvárra. 1887-ben az ő tervei szerint épült fel Kolozsváron a Nagy (jelenleg Horea) utcai neológ zsinagóga.[27] 1887 novemberének végén, alig két héttel a kőhíd építésére vonatkozó javaslata után, Hégner Izidor egykori Sétatér (jelenleg Emil Isac) utca 17. szám alatti lakásában, hirtelen elhunyt.[28] Hégner érdeme, hogy felismerte a város által „nélkülözött” emlékszobrok hiányát, és egy költségkímélő, ugyanakkor egy polgárosodó városhoz illő tervet ajánlott. A szobordíszes híd egyik előképe minden bizonnyal a bécsi Erzsébet-híd lehetett, amelyet Hégner, az ott töltött tanulmányévei alatt többször is megtekinthetett. Az 1854-ben felavatott híd oszlopain 1867-ben helyezték el az osztrák történelem nyolc nevezetes személyiségét megörökítő kőszobrot, amelyek a híd lebontása után a bécsi városháza előtti téren kerültek felállításra.

Két évvel a Hégner Izidor által tett javaslat után, 1889 őszén az új vashíd építése befejezéséhez közeledett. Ennek kapcsán egy rövid hír jelent meg a helyi sajtóban arról, hogy a városi tanács az épülő hidat szobrokkal tervezi díszíteni: „tervbe van véve nyolc nagy szobor, történeti alakokból, vagy esetleg négy oroszlán felállítása.”[29] A cikk írója azonban nem támogatta az ötletet, mert véleménye szerint a tervbe vett szobrok nem illenének az otromba, „minden képzőművészeti szépséget nélkülöző” vashídra. A következő lapszámban megjelent olvasói levél is a szobrok ellen foglalt állást: „Négy kandelábert már raktak rá. [tudniillik a vashídra – szerz. megj.] Még négy bubával olyan lenne, mint egy szakácsné vasárnap.”[30] A vashídra tervezett szobrok ügye az 1889. november 13-án tartott városi közigazgatási bizottsági ülésen került le végérvényesen a napirendről, ekkor ugyanis feltehetően anyagi szempontokat figyelembe véve arról döntöttek, hogy letesznek a terv megvalósításáról.[31]

Kossuth Lajos szobra

Kossuth Lajos 1894. március 20-án bekövetkezett halálát követően, egy Budapesten felállítandó Kossuth-szoborra országos gyűjtés indult, de rövidesen több vidéki város is kifejezte szoborállítási óhaját, és egymással versengve állították fel saját Kossuth-szobrukat. Kolozsváron 1898-ban történnek először felajánlások egy, a városban felállítandó Kossuth-szoborra, de a konkrét elhatározásra csak néhány év múlva került sor. A helyi Kossuth-kultusz előzményeként kell megemlítenünk, hogy a város törvényhatósági bizottságának 1889. augusztus 27-én tartott rendkívüli közgyűlésén – Benel Ferenc ügyvéd indítványa folytán – Kossuth Lajost, „a nemzeti felébredés legkiválóbb munkását, Magyarország állami életének a modern államiság attributumaival felruházóját, a nemzeti jólétre és függetlenségre való törekvések ékes szószólóját, élő symbólumát”[32] Kolozsvár díszpolgárává választották.

Kolozsvár törvényhatósági bizottsága 1902. szeptember 19-én, a városháza nagytermében Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulója alkalmából, gróf Béldi Ákos főispán elnöklete alatt díszközgyűlést tartott. Ekkor határozta el a város, hogy „Kossuth Lajos emlékére Kolozsvárt egy később kijelölendő alkalmas helyen szobrot állít és a városház nagyterme számára Kossuth Lajos arcképét megfesteti.”[33] A szobor létesítésével és az arckép megrendelésével kapcsolatos teendők előkészítésére a díszközgyűlés a törvényhatósági bizottság negyven tagját jelölte ki.

A kolozsvári Kossuth-szoborbizottság alakuló ülésére 1902. november 15-én került sor, ekkor egyhangúlag, közfelkiáltásra Deáky Albertet választották meg elnöknek, Merza Gyula városi képviselőt pedig pénztárnoknak.[34] Deáky a Kossuth-szoborbizottság elnökeként már nem tudta közismert szervezői készségeit kamatoztatni, ugyanis épp kinevezésének évében egészségügyi állapota hirtelen romlásnak indult, krónikus vesegyulladással küszködött, 1903. május 26-án pedig 57 éves korában agyvérzés következtében elhunyt.[35]

Egy évvel az szoborbizottság megalakulása után, 1903. november 15-én Szvacsina Géza polgármester értekezletet hívott össze, amelyen a Kossuth-szoborbizottság Deáky halála után megüresedett elnöki tisztére Kosutány Ignác egyetemi tanárt kérték fel, alelnöknek pedig Hory Béla vármegyei árvaszéki elnököt választották meg.[36] Kosutány Ignác (1851–1940) Mátészalkán született, Budapesten folytatott jogi tanulmányokat, majd előbb a Pécsi Püspöki Joglíceum, majd a Pozsonyi Jogakadémia tanára lett.[37] 1900-ban került Kolozsvárra, amikor a Ferenc József Tudományegyetem jogi karának tanárává nevezték ki, az 1912/1913-as tanévben az egyetem rektori tisztét is betöltötte.[38]

Az újjáalakult szoborbizottság első felhívását 1904. március 15-én tette közzé, Állítsunk szobrot Kossuth Lajosnak Kolozsvárt címmel.[39] A Kossuth érdemeit ismertető és a szoborállítás szükségessége mellett érvelő szöveg bevezetőjében burkoltan ugyan, de elhatárolódtak a Függetlenségi és 48-as Párttól, amely az országban több helyen is a Kossuth-szobor mozgalom élére állt: „A Kossuth Lajos szoborbizottság távol van a napi politikától és a politikai pártélettől. Kossuth Lajos alakja a történelemé, s hazánk történelme az egész nemzeté.”[40] A felhívás hatására – amelyet Szvacsina Géza polgármester, mint a szoborbizottság tiszteletbeli elnöke, valamint Kosutány Ignác és Hory Béla jegyzett – lendületet kapott a szobor javára történő gyűjtés, az adakozók neveit pedig időről időre a helyi lapokban tették közzé. A szoborbizottság mellett, amely gyűjtőíveket is kibocsájtott, a kolozsvári 1848–49-es Ereklyemúzeum és a Kossuth Lajos Asztaltársaság is részt vett a gyűjtés megszervezésében. A szoborbizottság havi rendszerességgel ülésezett a városháza tanácstermében, ezeken általában a gyűjtés állásáról számoltak be.

A város törvényhatósági bizottsága az 1905. június 23-án tartott közgyűlésén a szoborbizottság kérésére a Kossuth szobor költségeire, „tekintettel a hazafias célra” 2500 korona támogatás megítéléséről döntött, melynek kiutálását 1906-tól kezdődően évi 500 koronás részletekben határozta meg.[41] A Kossuth-szoboralap 1906-ban közel 10.000 koronára rúgott, amely a szobor tervezett költségeinek egyötödét jelentette.[42] Szvacsina Géza polgármester, a szoborbizottság tiszteletbeli elnökeként aktívan részt vett a bizottság életében, a szoboralap látványosabb növekedése érdekében például új gyűjtési tervet dolgozott ki, melynek vezetésével Merza Lajos királyi tanácsost, a Jelzálogbank igazgatóját bízta meg.[43] 1906. március 15-én egy nagyobb szabású gyűjtés megindítását tervezték Kolozsváron, de végül annak elhalasztásáról döntöttek. A Fejérváry-kormánnyal szembeni nemzeti ellenállás hatása a bizottság tagjainak az 1906. március 12-én tartott ülésén is megmutatkozott. Merza Lajos úgy vélte, hogy a „nemzet nyakán ülő” kormánytól még az is kitelik, hogy „a szent célra befolyt jövedelmet elkoboztassa”; Márki Sándor is a gyűjtés elhalasztását javasolta, „a zavaros időkre való tekintettel”.[44]

1906 augusztusában, a több mint két év elteltével is lényegében stagnáló Kossuth-szobor ügyére reflektált a Gondolatok egy leendő szobor körül című, az Ellenzék napilapban közölt írás, amely a kecskeméti Rákóczi-szobor terve kapcsán vont párhuzamot az alföldi város és Kolozsvár között.[45] Többek közt a kolozsvári törvényhatóság szűkmarkúságát kérte számon, ugyanis míg a kecskeméti közgyűlés 100.000 koronát szavazott meg a tervbe vett szoborra, addig a kolozsvári csupán 5000 koronát ajánlott fel a Kossuth-szobor költségeire, de ugyanakkor a helyi lakosok áldozatkészségét is hiányolta. Mindezek tükrében a szerző az alábbi következtetésre jutott: „Ahol a város polgármesterének kell előállania s tehetős uraknál, testületeknél magára ölteni a kéregető alázatos álarcát, az olyan város polgársága nem érdemli meg a Kossuth Lajos szobrát! Az olyan városnak nem bronzból, de kenyérbélből kell szobrot csinálni s sem is az eszmények eszményévé magasztosult Kossuthét, de valami más egyébét, amit, ha meguntak, még meg is lehet – enni.”[46] A „jb.” monogrammal ellátott írás szerzője valószínűleg a fiatal P. Jánossy Béla lehetett, akinek ekkoriban több írása is megjelent az Ellenzékben, melynek később főmunkatársa lett.

Szintén a gyűjtés sikertelenségének okát vizsgálja Merza Gyulának, a szoborbizottság pénztárnokának 1907 májusában készült kimutatása, amely megvilágítja számunkra, hogy a társadalom különböző rétegei milyen mértékben adakoztak a kolozsvári Kossuth-szoborra. Eszerint, 1904. március 15-től kezdődően a szobor javára a főurak közül heten, az egyetemi rendes tanárok közül négyen, a városi tisztikar és a törvényhatósági bizottsági tagok közül összesen 59-en adakoztak, a püspöki karból és a főispánok közül nem adakozott senki, a nagybirtokosok, a bizottságok és az állami hivatalok pedig „alig adtak valamit”.[47]

1908 márciusában a szoborbizottság a szobor javára egy Kossuth-naptár kiadását határozta el, amelyben az akkori tervek szerint bemutatásra került volna Magyarország összes addig felállított Kossuth-szobrának a története.[48] A kolozsvári Kossuth-naptár két kiadást élt meg, amelyek 1908-ban[49] és 1909-ben[50] jelentek meg. A főként történelmi jellegű írásokat és alkalmi költeményeket tartalmazó, Márki Sándor szerkesztésében megjelent Kossuth-naptárakban Petrán Tibor helyi ügyvéd összeállításában az egyes emlékekről készült fényképek közlése mellett összesen 21 Magyarországon felállított Kossuth-szobor története került bemutatásra.

A Kossuth-naptár sikerét követően a szoborbizottság újabb mozgalmat indított a gyűjtés fellendítése érdekében. Társadalmi szerepvállalásra buzdította Kolozsvár lakosságát a bizottság azon kezdeményezése, amely évi egy korona befizetésével lehetővé tette, hogy bárki a szoborbizottság tagjává váljon.[51] A felhívás hatására a szoborbizottság 1909 augusztusában 737 tagot számlált, a szoboralap pedig megközelítette a 20.000 koronát.[52]

1909 tavaszára vált aktuálissá a kolozsvári Kossuth-szobor felállítási helyének megválasztása, melynek kapcsán az Ellenzék napilap a város közönségének véleményét kérte ki.[53] A javaslatokban a Főtér mellett szerepelt a Trencsin téri Kispark, a Rákóczi-kert bejárata a nyári színházzal szemben[54], a Széchenyi térnek a Wesselényi Miklós utcára nyíló frontja[55], egy kolozsvári szobrász pedig a tervbe vett új városháza és Redout épülete előtt látta volna szívesen Kossuth Lajos szobrát.[56]

Bár 1909-ben még úgy tűnt, hogy a szoborbizottság már elérkezett a terv megvalósításához, a kolozsvári Kossuth-szobor felállítására történő gyűjtés még 1913-ban is tovább folytatódott, a hosszú évekig tartó tervezgetésnek pedig végül az első világháború kitörése vetett véget. 1914 novemberében a kolozsvári Kossuth-szoborbizottság a 32 ezer koronát meghaladó alaptőkéjének jelentős részét, 25 ezer koronát hadikölcsön-kötvényekbe fektette. A szoborbizottság nagylelkű felajánlásáról megjelent hírt az egyik fővárosi lap a következő sorokkal zárta: „Így találkozik a magyar nemzet Kossuth-kultusza a dinasztikus hűséggel, mindkettő pedig egybeforrva a hazaszeretettel.”[57]

Jegyzetek

[1] A mártius 15-ki ünnepélyek. Magyar Polgár 14. 273. (1880. november 24.) 3.

[2] Huszti József: Hegedüs István emlékezete. In: A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek 21. 12. (1932).

[3] Hegedűs István: Nyílt levél De Gerando Antonia ő nagyságához. Magyar Polgár 14. 153. (1879. július 6.) 1.

[4] E.K.E. osztályközgyűlés. Kolozsvár 7. 27. (1893. február 3.) 2.

[5] Jegyzőkönyv Kolozsvár város törvényhatósági bizottságának 1902. szeptember 19-én tartott díszközgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 178. tekercs.

[6] Kolozsvár Bocskayért. Ellenzék 27. 219. (1906. szeptember 27.) 3.

[7] Jegyzőkönyv Kolozsvár szabad királyi város törvényhatósági bizottságának 1906. október 12-én tartott rendkívüli közgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 180. tekercs.

[8] Jegyzőkönyv Kolozsvár szabad királyi város törvényhatósági bizottságának 1907. január 22-én tartott rendes közgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 181. tekercs.

[9] Kolozsvár szobrai és műemlékei. Ellenzék 29. 80. (1908. április 6.) 3.

[10] A márcz. 15-ki nemzeti ünnepély. Magyar Polgár 13. 50. (1879. március 1.) 3.

[11] Uo.

[12] A kolozsvári márczius 15-iki állandó bizottság ünnepélyein tartott emlékbeszédek 1873–1897-ig. A bizottság 25 évi történetével. Kolozsvár, 1898. 8.

[13] Hegedűs István: Márczius Idusa! Magyar Polgár 14. 62. (1880. március 14.) 1.

[14] A mártius 15-ki ünnepélyek. Magyar Polgár 14. 273. (1880. november 24.) 3.

[15] Deáky Albert. Magyar Polgár 26. 117. (1903. május 26.) 5–6.

[16] Az „Unio-szobor” dolga. Magyar Polgár 14. 299. (1880. december 25.) 3.

[17] K.I. [Kuszkó István]: A kolozsvári állandó bizottság története. 1848–49. Történelmi Lapok 1. 3. (1892. március 1.) 25.

[18] A korabeli lapokban gyakran szabadság-szoborként emlegetett honvéd-szobor Zala György alkotása, leleplezésére 1893. május 21-én került sor.

[19] A szabadság-szobor. Magyar Polgár 17. 53. (1883. március 6.) 4.

[20] Felhívás a márczius 15-iki ünnepélyt rendező bizottságokhoz. Ellenzék 11. 53. (1890. március 5.) 210.

[21] A kolozsvári szabadságszobor javára. Ellenzék 26. 46. (1905. február 24.) 4.

[22] Satir: Párbeszédek. (A régóta vajúdó Kossuth- és Szabadság-szobor beszélnek egymással – az űrben). Ellenzék 28. 106. (1907. május 10.) 3.

[23] A kolozsvári Március 15-iki állandó bizottság. Ellenzék 29. 24. (1908. január 30.) 4.

[24] Vashíd vagy kőhíd? Kolozsvár 1. 263. (1887. november 10.) 2.

[25] Uo.

[26] A Pantheon és – Hegner Izidor úr. Az Építési Ipar 7. 317. (1883. január 28.) 28.

[27] Templomszentelés. Kolozsvár 1. 207. (1887. szeptember 5.) 2.

[28] Hégner Izidor természetes halállal múlt ki. Kolozsvár 1. 276. (1887. november 25.) 2.

[29] Szobrok a vashídon. Kolozsvár 3. 262. (1889. november 12.) 2.

[30] Szobrok a hídon. Kolozsvár 3. 263. (1889. november 13.) 2.

[31] Nem lesznek szobrok. Kolozsvár 3. 264. (1889. november 14.) 3.

[32] Jegyzőkönyv Kolozsvár szabad királyi város törvényhatósági bizottságának 1889. augusztus 27-én tartott rendkívüli közgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 172. tekercs.

[33] Jegyzőkönyv Kolozsvár város törvényhatósági bizottságának 1902. szeptember 19-én tartott díszközgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 178. tekercs.

[34] Jegyzőkönyv a kolozsvári Kossuth-szoborbizottság megalakítása tárgyában, 1902. november 15. RNL KMH, 1. Fond, Elnöki iratok. 3049/1903.

[35] Deáky Albert halála. Magyar Polgár 26. 118. (1903. május 27.) 5.

[36] Jegyzőkönyv a kolozsvári Kossuth-szoborbizottság megalakítása tárgyában, 1903. november 15. RNL KMH, 1. Fond, Elnöki iratok. 3049/1903.

[37] Tamási Anna Éva: Kosutány Ignác: 1851-1940. In: Acta Universitatis Szegediensis 10. 1. (2020) 409.

[38] Uo. 410.

[39] Állítsunk szobrot Kossuth Lajosnak Kolozsvárt. Magyar Polgár 27. 61. (1904. március 15.) 4.

[40] Uo.

[41] Jegyzőkönyv Kolozsvár város törvényhatósági bizottságának 1905. június 23-án tartott rendes közgyűléséről. RNL KMH, 1. Fond, Közgyűlési jegyzőkönyvek, mikrofilm, 179. tekercs.

[42] Hogy áll a mi Kossuth-szobrunk alapja? Ellenzék 27. 4. (1906. január 5.) 3.

[43] A Kossuth szoborbizottság ülése. Ellenzék 27. 10. (1906. január 13.) 4.

[44] A Kossuth szoborbizottság ülése. Ellenzék 27. 58. (1906. március 13.) 4.

[45] jb. [P. Jánossy Béla]: Gondolatok egy leendő szobor körül. Ellenzék 27. 187. (1906. augusztus 18.) 3.

[46] Uo.

[47] A Kossuth szobor ügye. Ellenzék 28. 108. (1907. május 13.) 4.

[48] A Kossuth szobor ügye. Ellenzék 29. 59. (1908. március 11.) 3.

[49] Kolozsvári Kossuth-naptár az 1909. évre. Kolozsvár, 1908.

[50] Kolozsvári Kossuth-naptár az 1910. évre. Kolozsvár, 1909.

[51] A kolozsvári Kossuth szobor. Tagsági díj egy korona. Ellenzék 29. 96. (1908. április 25.) 3.

[52] Kosutány Ignác: A kolozsvári Kossuth-szoborbizottság működése. In: Kolozsvári Kossuth-naptár az 1910. évre. Kolozsvár, 1909. 54.

[53] Kérdés Kolozsvár város közönségéhez. Ellenzék 30. 67. (1909. március 26.) 3.

[54] Hova helyezzük a Kossuth Lajos szobrot? Ellenzék 30. 73. (1909. április 2.) 3.

[55] Hová helyezzük a Kossuth Lajos szobrát? Ellenzék 30. 79. (1909. április 10.) 6.

[56] Hová helyezzük el a Kossuth-szobrot? Ellenzék 30. 71. (1909. március 31.) 3.

[57] A kolozsvári Kossuth-szoborbizottság és a hadikölcsön. Magyarország 21. 307. (1914. december 1.) 13.