Szerző: Székely Miklós
Sorozatunkban a 19. század végén Erdélyben létesített ipari szakiskolák történetébe engedünk betekintést. Az első bevezető írás után az építészet, belsőépítészet és tárgykultúra szempontjából meghatározó ipari szakiskolák történetét mutatjuk be, sorra véve Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Zalatna emlékeit.[1]
Szerkesztőségünk szívesen fogadja a cikksorozatban bemutatandó szakiskolákhoz kapcsolódó tárgyakat, emlékeket, dokumentumokat. Amennyiben ilyenről tud, vagy birtokában van, keressen minket bizalommal.
A 19. századi iparfejlesztés sajátos jelenségei azok a múzeumok és szakiskolák, amelyek teret adtak a modern ipari szaktudás átadásának. Az iparmúzeumok és ipari szakiskolák létrehozása időben jóval később jelentkezett Magyarországon, mint az intézménytípus hazájának számító Egyesült Királyságban. Az a brit gazdasághoz képest még az iparosodottabb ausztriai területek is gyengébb gazdasági mutatókkal rendelkeztek, az ausztriai GDP mellett elmaradó, elsősorban mezőgazdaságra alapuló Magyarország gazdaságán belül Erdély még inkább fejlesztendőnek számított. Az 1867-es kiegyezést követően a budapesti kormányzat politikai szándéka ennek a hátránynak a csökkentésére irányult. Az iparmúzeumok és ipari szakiskolák jellemzően gyengébb gazdaságú és iparú városokban jöttek létre, az ipari jellegű intézményalapítások a budapesti központi kormányzat akaratától függtek.
Az e cikkben nem elemzett ipari szakiskoláknak egyébként szintén otthont adó nagyvárosok, mint Brassó, Nagyvárad, Arad vagy Temesvár gyáriparával, fejlett hitelintézeti rendszerével, módosabb fizetőképes keresletével a többi erdélyi város nem versenyezhetett. Az iparmúzeumaik révén kitűnő, a központi budapesti politikai fejlesztések szempontjából kiemelt nagyobb magyar városok, Kolozsvár, vagy Marosvásárhely gazdasága még a 19. század utolsó harmadában is elsősorban környező vidékük mezőgazdaságával kialakított kapcsolaton nyugodott.
A 19. század végi Magyarországon az ipari szakoktatásban anyagmegmunkálás szerint specializált iskolák működtek, a leggyakoribbak az építőipari tanfolyamokat is szervező fa- és fémipari szakiskolák voltak, ilyen működött Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron és később Nagyváradon is. Ezek az iskolák a modern nagyvárosi építészetben és polgári tárgykultúrában képzett iparosréteg oktatását szolgálták.
Az intézmények esetenként speciális szakképzést is biztosítottak (építőipari, műlakatosság, agyagipari, gőzgépkezelő stb.), melyhez bizonyos esetben múzeumi gyűjtemény is kapcsolódott, ilyen volt kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum (1887) illetve a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum. Ebbe a rendszerbe tartozott a magániskolaként indult, finommechanikai képzést nyújtó budapesti Mechanikai Tanműhely (1884) is. Kőfaragó és agyagipari iskola működött Székelyudvarhelyen (1892), ahol a kőfaragó és díszítő szobrászati képzés mellett fazekasságot és kályhakészítést is oktattak. Kőfaragó és – Magyarországon meghonosítandó, új iparágként – kőcsiszoló iskola működött Zalatnán (1894), míg Ungváron (1863) az iparművészeti iskola profilját fazekas és kályhakészítő képzés egészítette ki, s ugyancsak az agyag megmunkálásának elsajátítása állt a mágocsi (1887) iskola képzésének középpontjában. Az oktatás középszintjéhez tartozott még a budapesti óraipari (1892) és a nagyszebeni bőr- és cipésziskola (1895) is. Fontos hangsúlyozni, hogy az erdélyi országrész az iparmúzeumi hálózatban nagyobb szerepet kapott: a nem gyáripari jellegű iparos tevékenység modernizálását célzó ipariskolák fele ebben az országrészben nyílt meg.
Az ipari szakképzés felsőfokát a főgimnáziumokkal és főreáliskolákkal egy szinten álló, állami ipariskolák jelentették, amelyek egyszerre nyújtottak technikai és elméleti képzést: feladatuk a gyáripar számára művezetők képzése, az államigazgatás számára pedig műszaki hivatalnokok felkészítése volt. A háziipar mellett a női munkaérő képzésének fontos helyszínei voltak az ország minden részén létesült nőipariskolák, amelyek ipari munkára való képesítést igen, de erről szóló végbizonyítványt nem biztosítottak. A millennium évében működő tizenkét ilyen intézmény negyede Erdélyben volt található (Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). Ehhez a képzési szinthez tartozott a kezdetben sajátos, a népiskola és az inaskodás közötti, átmeneti helyzetben lévőknek oktatást nyújtó, osztrák mintájú kézműves iskolaként (Handwerkerschule) működő temesvári alsófokú ipariskola is (1879), amelyet 1896-ban ipari szakiskolává alakítottak: a tizedik életévüket betöltött és az elemi iskolát végzett fiúk részére hároméves elméleti képzést biztosítottak, amelyet szakmai műhelyben letöltendő gyakorlat követett. Nem ritkán a helyi munkaerőpiacra és alapanyagokra épülve speciális szakiskolák is létrejöttek: Homonnán és Zayugrócon fafaragó, Késmárkon szövő, Kassán paszománykészítő, Nagybecskereken szőnyegkészítő, Hodrusbányán pedig csipkeverő szakiskola szolgálta a háziipari oktatást.
Az ipariskolák mindeközben kitűnő eszközül szolgálhattak a magyar állam iránti lojalitás erősítésére a magyarul, vagyis az államnyelven folyó oktatás révén. A verseny- és piacképes ipari szaktudásnak köszönhetően a társadalmi emelkedés lehetőségét nyújtó intézmények olykor a nemzetiségi területekbe ékelt magyar etnikumú szigetek lakosságát segítették önazonosságuk megtartásában, például a hosszúfalusi iskola esetében. Máskor, például a jelentős román etnikumú Zalatnán, a magyar állammal kevés hivatalos érintkezési pontok egyikét jelentette az egyébként munkanélküliséggel küzdő térségbe telepített kőfaragó és kőcsiszoló iskola. A magyaros formakincs átadása mellett a nemzetiségi területeken a magyar nyelvű művelődést szolgálták a kiemelt jelentőséggel bíró, magyar nyelvű könyvtárak, majd pedig az oktatás részét képező magyar nyelv és történelem órák is.
Három évtizednyi folyamatos iparfejlesztés után a századfordulóra végül kialakult a magyarországi ipari szakképzési rendszer, noha az ezt követő időszakot még utólagos korrekciók jellemezték: a képzést egyre gyakrabban egészítették ki rajzkiállítások, tanártovábbképzések, tanulmányi utak, valamint szakkönyvtárak létesítése. Az intézmények oktatási rendszerben megtalált helyét jelzi, hogy az 1896-ban rendezett egyetemes tanügyi kongresszuson önálló iparoktatási szakosztályi ülésre is sor került.
Mint minden nemzeti közintézmény, a 19. század végi ipariskoláknak otthont adó épületek városképileg meghatározó szereppel bírtak. Kolozsváron az ipariskola és az iparmúzeum közös épülete a város új negyedében, a polgári nyilvánosság új terében, a nyári Színkör épületétől nem messze, a Sétatérre vezető Malom utcában kapott helyet. A budapesti Felső Állami Ipariskola a Technológiai Iparmúzeum impozáns tömbjéhez kapcsolódott a Nemzeti Színház mögött, az akkoriban kiépülő Nagykörút egyik fontos csomópontjában, a Keleti Pályaudvart a belvárossal összekötő új sugárúttól pár lépésre. Temesváron, Aradon, Brassóban és a történelmi Magyarország többi nagyvárosában is méreteikkel, elhelyezkedésükkel a modern városképet meghatározó épületben kezdték meg működésüket az ipari szakiskolák. Az ipari oktatással foglalkozó szakiskolák kiállításának szakvezetéssel történő megtekintése már az ezredévi kiállításon is az iparoktatási tanrend – igaz, egyszeri alkalomra szóló – része volt, az ország különböző részein működő tanintézményekben tett kölcsönös látogatások, a legtehetségesebb növendékeknek szervezett kirándulások keretében, a 20. század elejére a nemzeti nevelés egyik elemévé vált. Az iskola épülete egyik turisztikai látványosságává vált, a városon átutazó idegenek is rendszeresen felkeresték, hasonlóan több más ipari szakoktatási intézményhez. „A kisebb városokban: Iglón, Késmárkon, Gölnicbányán, Székelyudvarhelyt, Ungvárt, Zalatnán az ipariskolák épületei mindenütt nevezetességei a városnak” írta 1932-ben visszaemlékezéseiben Víg Albert országos iparoktatási főigazgató.
A hazai szakemberek megfelelő képzésének kérdése a korszak iparfejlesztési vitáiban rendre felbukkan. Az általános műveltség, a nemzeti kultúra ismerete, az államnyelv biztos alkalmazásának kérdése és nem utolsó sorban a legmodernebb technológiai ismeretek a fentiekhez hasonló narratív mintázatban jelennek meg rendre a korszak vezető iparfejlesztési orgánumának, az 1896-ban útjára indult Magyar Iparoktatás oldalain. A művelt iparosok nevelésének programját számos minisztériumi kiadvány terjesztette, az oktatás hátterét, a minisztériumi tankönyvek kiadását és elosztását pedig központi ipariskolai könyvtár biztosította. A szép számban és sok példányban kiadott oktatási segédletek mellett 1895-től jelent meg a Mintalapok iparosok és ipariskolák számára, amely a modernizáció elérése érdekében közvetítette az egyre újabb hazai és külföldi mintákat az ország minden szegletében működő intézmények és gyakorló iparosok számára.
A magyar nyelv és a nemzeti kultúra modernizálásától elválaszthatatlan volt a magyar iparos szaknyelv elsősorban terminológiai megalkotása és elterjesztése.
A szaktanárok tevékenysége mellett az ipari szakiskolák és iparmúzeumok modernizációs tevékenységének másik alapját az anyagkísérletek és anyagvizsgálatok jelentették. A budapesti Technológiai Iparmúzeum vagy a kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum jól felszerelt anyagvizsgáló műhelyekkel rendelkezett, ezek mellett a helyi anyagok vizsgálata, új díszítő vegyületek és módszerek, festékek, mázak vizsgálata és az ezekkel való kísérletezés, valamint a helyi mesterek igényeinek és kéréseinek figyelembevételével új összetevők, receptek kialakítása az iskolai műhelymunka alapja volt. Mindez alapvetően járult hozzá a helyi iparosság modernizálásához, a modern élet által megkövetelt anyagok használatához. Székelyudvarhelyen Sebők Ignácz agyagipari szaktanár foglalkozott elsőként anyagkísérletekkel, ő jegyezte az elsőt, iskolai Értesítő szakmai közleménye közül. Az 1902-es értesítő esszenciálisan foglalta össze ennek a tevékenységnek a két ágát: „Maráth József tanár, magánfelek részére különféle agyagokat és egyéb ásványokat vizsgált, illetve azokra vonatkozó szakvéleményt adott ki. Tovább helybeli és vidéki agyagiparosoknak mázakat és engobe-okat készített, illetve ezek recipéit közölte. Pillich Lajos tanár, tanulmányokat végzett az engobe edények festési technikájának fejlesztése céljából, s az elért eredményt a magyar iparművészeti társulat által rendezett karácsonyi kiállításon s a torinói nemzetközi kiállításon mutatta be.”
Az iparmúzeumok és az ipariskolák alapvető ipari modernizációs szerepében az anyagvizsgálatok és a tanfolyamok jelentették a kapcsolatot az intézmények térségében dolgozó mesterekkel. Míg Kolozsváron ez elsősorban a kalotaszegi fafaragás emlékeinek gyűjtésében és a fafaragók továbbképzésében nyilvánult meg, addig a marosvásárhelyi iparmúzeum a székelyföldi fazekasság modernizálásában játszott jelentős szerepet, ennek köszönhetően kerültek mintaként a gyűjteményébe a székelyudvarhelyi iskola agyagipari műhelyében készült tárgyak. Az ipariskolák a modern technológiai terjesztésével – az iparmúzeum pedig az eredeti technológiai eszköz- és mintagyűjteménye révén maga is – a piacon versenyképes, állami támogatás nélkül is helyt álló iparosok képzését vállalta, amelyben pedig a falusi mesterek továbbképzése játszott nagy szerepet. Az iskola-múzeumok és a két régió magyar etnikumának formakincsét ápoló mesterek szimbiotikus, oda-vissza ható kapcsolatban álltak egymással.
A Kalotaszeg falvaiból érkező fafaragók munkái mintaadó szereppel bírtak a növendékeket és – tágabb értelemben a múzeum gyűjteményeit megtekintő látogatókon keresztül – a társadalom egészét érintő kölcsönösség szempontjából, melynek részeként az iparmúzeum fafaragó tanfolyamain például megismertették a falusi mestereket a modern faipari technológiával. A népi formakincs, valamint a székely kultúra ősiségének gondolata a gyűjteményezés mellett a múzeumépület külső díszítésében vizuális megjelenést is kapott. A kalotaszegi fafaragók továbbképzésének érdekében helyben, Kőrösfőn és Magyarbikalon 1908-tól tanfolyamokat szerveztek, a fafaragás modernizációja révén létrejött újabb tárgyakból pedig mintadarabok kerültek be a múzeum gyűjteményébe. Az ipariskolák és iparmúzeumok modernizációs feladatába tartozott ezen túlmenően a helyi, történeti iparos hagyományok oktatása, a helyben működő iparosok tudásának és technikai felkészültségének fejlesztése és kézműipari tanfolyamok révén az iskolai kézügyesség fejlesztése.
Az iskola műhelyi, mintái a tanfolyamokon kívül is helyi iparosok rendelkezésére álltak, inkubátorházként járulva hozzá a helyi agyagipari és kőipari mesterek tudásának modernizálásához, hogy piacképesebb, „szebb és jobb iparcikkek előállítására képesíttessenek”. A helyi ipar fejlesztéséhez tehát sokrétűen járult hozzá az ipari szakiskola: az agyagipari műhely kemencéinek díjtalan használatán túl, az iskola tanárai ingyenes esti rajztanfolyamot tartottak, az iskolába továbbképzésre rendkívüli – azaz csak bizonyos órákra bejáró – növendékeket is felvettek, az agyagipari szaktanárok anyagvizsgálatot végeztek, az agyagokkal, mázakkal, festékekkel végzett kísérletek eredményeit rendszeresen publikálták.
Jegyzetek
[1] A Brassói Állami Faipari Szakiskolában készült tárgyak problémás beazonosítása és a szinte alig fennmaradt archív források miatt a barcasági város ipari szakoktatásának múltjával e cikksorozat keretében nem foglalkozunk.
A cikk az alábbi publikáció rövidített változata: Székely Miklós: Nemzet, ipar, művészet. A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum 1887–1918. MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2017.
