Az erőszak kettős arca. Horváth Vilmos, mint áldozat és feláldozó

1886 februárja aradi szemmel mindig is emlékezetes marad arról az elhíresült kaszabolásról, amelyet két német tiszt hajtott végre és melynek egy Horváth Vilmos nevű élclap-szerkesztő lett az áldozata. Nem az áldozat maga keltett akkora felháborodást, hanem ez az eset is felsorakozott azok közé, amelyek még egy cseppet jelentettek a közös hadsereg és az osztrák tiszti kar miatt a magyar közvélemény haragpoharába. Nem vitás, hogy a dualista állam egyik legtöbb gondot okozó intézménye a közös hadsereg volt. A magyar polgárok sokszor érezték sértve nemzeti öntudatukat az osztrák tisztikar magatartása miatt. Az aradi eset nem volt egyedi, előtte már több ilyen eset történt, mint például Seeman egri alezredes esete, aki rongynak nevezte a magyar zászlót,[1] vagy Győrön az ősz polgár, Hechtl Frigyes, Csukássy (Csukássi) József[2] édesapjának a lekaszabolása, a budapesti Lendl-Götzl-ügy és az itt tárgyalttal sok hasonlóságot mutató kolozsvári eset, a Bartha-Ristow ügy,[3] amelyet a későbbiekben bővebben tárgyalok.

Az incidens

Az Ellenzék február 17-én közli cikkében, hogy honnan indult el a konfliktus és részben az Arad és vidéke napilapból inspirálódva tesz kísérletet arra, hogy felgöngyölítse az ügyet. Arról tudósít, hogy egy színházi előadás végén egy fiatal zsidó fiú és Cordier huszárhadnagy szóváltása a fiú megkardlapozásával ér véget. Vasárnap az esetről a Horváth Vilmos által szerkesztett Paprika Jancsiban ennyi jelent meg: „Az a huszártiszt, a ki a színház előcsarnokában egy védtelen kis zsidógyermeket megkardlapozott, amint hallják a »Pfuj-rend középkeresztjét kapta.«” Erről értesülve Cordier hadnagy és Popovics[4] (a 18-i lapszámban tisztázzák, hogy nem Popovics volt a másik tiszt hanem Standeiszky)[5] nevű huszárhadnagy a Horváth Vilmos Arany Oroszlánszállóbeli szerkesztőségére mentek, ahol a célszemély egy Ettinger nevű könyvvezető társaságában töltötte idejét.[6]

Az ekkor lezajló eseményekről a Magyar Polgár egy igen részletes ismertetést nyújt. A két tiszt ugyanis a leírások alapján 5 óra tájban sapkásan, korbáccsal és karddal jelentek meg és a bebocsátást követően tudatták, hogy az élclap szerkesztőjét keresik. Erre Horváth jelezte, hogy ő lenne az, mire a huszártiszt az őt sértő cikkhez nyitotta ki a Paprika Jancsi aktuális lapszámát és kérdőre vonta Horváthot, hogy ő volt-e a cikk szerzője, amire Horváth egyértelműen jelezte, hogy nem ő volt a szerző. Ezt követően viszont megkérdezte a huszártiszt, hogy: „De a felelős szerkesztő ön?” Horváth igenlően válaszolt, mire a másik tiszt odakiáltott a kérdezősködő társának, hogy: „Üsd, vágd!” Erre a tiszt korbáccsal súlyos ütést mért Horváth fejére. Ebből az ütésből Ettinger, a jelenlévő szemtanú is részesült, épp ezért próbált kimenekülni, majd csak azt látta, amint Horváth a vértől elborítva kiszaladt[7].

Később a merénylő tisztek vallatásánál az egész esetnek egy másik forgatókönyve bontakozik ki. Az elkövetők szerint Cordier azzal a szándékkal ment Horváth Vilmoshoz, hogy megbeszélje a történteket, de a vitában arcul ütötte a szerkesztőt, mire az ki akart szaladni, de a másik tiszt épp az ajtóban állva elállta útját. Mivel Horváth, azt hitte, hogy szánt szándékkal állt az ajtóba megütötte a tisztet, melyre válaszul az előkapta a kardját és lesújtott Horváth karjára.[8i]

Reakciók, ellenreakciók

A polgárságból heves reakciókat váltott ki az eset. A város forrongott, és radikálisabb elemek siettek a megtorlás gondolatát bevinni a köztudatba. Falragaszok útján próbáltak volna egyesek a tisztek megverésére és felakasztására buzdító üzenetet közvetíteni, ám a rendőrség lefoglalta a falragaszokat megakadályozva az akciót.[9] Felvetődött egy népgyűlés lehetősége is. Abban biztosak voltak, hogy feliratot kell intézni a képviselőháznak, hogy kérelmezzék a katonák oldalfegyverei hordásának a betiltását. Továbbá hevesen ellenezték az éppen épülni készülő kaszárnyának a megvalósítását. Bár a polgárság körében több verziója is keringett a történteknek, mégis felbuzdulásukban önkéntes adakozást indítottak a munkára képtelen Horváth Vilmos megsegítésére. A polgárság ugyanakkor, mint egyre növekvő befolyásoló tényező, nem volt megelégedve a főispán hozzáállásával. Azt vették észre ugyanis, hogy amint tudomást szerzett az ügyről a főispán Lugosra, a másik vármegyéjébe távozott, mint aki ki akarná vonni magát a rá váró terhek alól. Ennek az apropóján fogalmazták meg azt a vádat, hogy azért távozott, hogy ne kerüljön kereszttűzbe, a polgármesterre hárítva az eset megoldását. A tisztviselő magatartása kapcsán szárnyra kapott az a vád is, hogy nem törődnek a polgári jog megvédésével, és a katonaságot pedig azért nem akarják elmarasztalni az ügyben, mert szükségük van rájuk a választásokon. A két elkövetővel szemben viszont az még nagyobb felháborodást váltott ki, hogy a történtek után is nyugodt szívvel jelentek meg nyilvános helyeken [10]

A sajtó részletesen beszámol a hatóságok reakciójáról is. A polgárság körében keltett nyugtalanságra ellenreakcióként Arad város törvényhatósága rendkívüli közgyűlést tartott, amelynek elnöke maga Tabajdi Károly főispán volt, a Magyar Közigazgatás 1886. február 25-i tudósítása szerint. Ismertette az ügyet, majd tudatta, hogy azonnali segítséget kértek Degenfeld-Schonburg temesvári hadtestparancsnoktól.[11]

Február 17-ig a két tiszt szabadlábon volt, de ezen a napon a temesvári hadbíró a hadügyminiszter távirati rendeletére Aradra érkezett és kihallgatta a két merénylőt és vizsgálati fogságba helyezte. A hadbíróság a főkapitányi hivatalba ment, onnan a polgármesterhez, aki tudatta, hogy az esetről készült jegyzőkönyvet felküldte a belügyminiszterhez. Ezek után a hadbíróság hallgatta ki az érintetteket, míg a sebesültet Somogyi László városi alkapitány kérdezte ki Horváth lakásán. A vallomások majdnem mind megegyeztek, különbségeket csak a többi érintett táborának vallomása és a tiszteké mutatott. Ők ugyanis a már fent említett, rájuk nézve sokkal enyhébb körülményekről számoltak be.[12]

Ugyancsak február 17-én érkezett meg Aradra Degenfeld temesvári hadtestparancsnok. Eközben Falk Miksa, Arad város képviselője sürgönyben tájékoztatta a helyi Szabadelvű Párt egyik tisztviselőjét, hogy sikerült Tisza Kálmán miniszterelnökkel beszélnie, aki kilátásba helyezte a súlyos büntetést.[13]A képviselőház február 20-i ülésén Falk Miksa interpellációt intézett a miniszterelnökhöz, amelyben kérte a vegyes, tehát katonákból és polgárokból álló bizottság felállítását.[14] A vegyes bizottságban polgári részről Salacz Gyula polgármester és a város főügyésze dr. Perger János vettek részt.[15]

1886 áprilisában még cikkeznek az ügyről, ugyanis ekkor került sor Horváth megvizsgálására katonai és polgári orvosok által, amely során megállapíthatták, hogy munkaképes lesz-e vagy nem fogja tudni használni a kezét, mivel ilyen esetben anyagi kárpótlásban kell részesíteni. [16] Később még megjelenik egy cikk a Székely Nemzetben arról, hogy a vegyes bizottság jegyzőkönyvbe vette, hogy mennyi kárpótlást kér Horváth Vilmos. Összesen 1170 forintot számolt fel a két hónap munkaképtelenségéért, gyógyszerekre, orvosokra, ápolási, valamint más, kisebb költségekre.[17] Végül júniusban az ítélet kihirdetésével lecsengett az ügy. A hadparancsnokság a hadügyminisztérium jóváhagyásával Standeiszkyt négy, Cordiert három hónap őrizetre ítélte, valamint kötelezték, hogy a kártérítési összeget megfizessék.

Okok és következmények

Horváth Vilmos esete egy katona és polgár közti konfliktus volt, amire sok magyarázatot adhatunk. Amint azt a fentiekben már megjegyeztem, nem egyedi esetről beszélhetünk, hiszen Egerben, Győrben és Kolozsváron is találtunk példát olyan osztrák katonatisztekre, akik a magyar nemzeti hagyományokat megsértették, vagy megbolygatták a polgári társadalmat. A Kolozsvári Bartha-Ristow ügyet azért emelném ki, mivel sok hasonlóságot mutat az előbb kifejtett konfliktussal. Először is mindkét esetben egy lapszerkesztő kaszabolásáról beszélhetünk, amelyre egy, a sajtóban megjelentetett, a katonatisztet kompromitáló cikk adhatott okot. Mindkét esetben ismerős eszközökkel történik a merénylet. Korbácsot és kardot használnak a katonatisztek. A helyszín is megegyezik, mindkét esetben a szerkesztőség irodájában történnek az események.[18]

Viszont van két lényeges különbség a két ügy között és mindkettő lényeges okfejtésre ad felhatalmazást. Az első lényeges különbség az, hogy a Bartha-Ristow ügynél a hirtelen felbukkant katonatisztek kérik a cikk helyesbítését, és mikor ezt megtagadja Bartha, akkor kihívják párbajra, később a lakásán megjelenő tisztek szintén a párbaj elégtételre hivatkoznak, de amint Bartha megtagadja azt, elkezdődik a dulakodás.[19] Ezzel szemben Horváth Vilmos eseténél sehol nem értesülünk, hogy megtörtént volna a párbajra hívás, hanem egyszerűen gyorsan harcba lendültek és összekaszabolták a szerkesztőt. Ennek a ténynek a fontosságát akkor értjük meg, ha a közös hadsereg működésének és a párbaj hagyományának hátterét áttekintjük. Amint azt a szerző is említi cikkében, a századforduló előtti párbajmánia sok gondot okozott a lakosság és a hadsereg között is.[20] Az osztrák katonai illemkönyvek előírták az elvárásokat egy tiszttel kapcsolatban. Alacsony társadalmi osztályú személyeket kerülni kellett. Ilyen tekintetben a külsőségek igen nagy szerepet játszottak a hadseregben.[21] A pénzen felül a presztízs volt az, ami mint második fizetség emelte ki a katonát az emberek tömegéből. A kardbojt például az uralkodó ajándéka, szintén reprezentációs eszköz volt. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó kiterjesztette tekintélyét a hadseregre, akik cserébe ezt a tekintélyt minden sérelemtől meg kell védeniük. Így némileg érthető miért nagyítottak fel egy kis sérelmet a katonatisztek.[22] A becsületbeli önvédelem elmulasztása olykor rangvesztéssel is járhatott. Ez szintén segít megérteni miért védték olyan vehemensen magukat a sérelem ellen. Olyan is előfordulhatott, hogy a tiszttársak egymást uszították a fegyveres elégtételre.[23] A hadsereg harcias becsületvédelmi felfogása gyakran ütközött a szólás- és sajtószabadságot gyakorolni kívánó polgárság nyilvános (sajtó, utca) vagy félnyilvános (kávéházi) attitűdjével.

A polgár, avagy zsidó

A második lényeges különbség a két ügy között, hogy amíg Bartha kifogástalan múlttal rendelkezett és a polgárság körében nagy népszerűségnek örvendett, addig Horváth Vilmos magánélete nagyon is kifogásolható volt és voltak zűrös ügyei. Az Egyenlőség című zsidó hetilap, amely Horváth személyének nem egy elmarasztaló cikket szentelt, fényt derít Horváth múltjára és zűrös ügyeire. A kaszabolás kapcsán született cikkben meg is jegyzi a szerző, hogy Horváth (korábbi nevén Hirschmann) Vilmos kikeresztelkedett zsidó,[24] aki annak idején a tiszaeszlári mozgalmak miatt egy másik kollégájával elhagyta az zsidó hitet,[25] sőt a per alatt és után zsidóellenes röpiratokat terjesztett. „Az antiszemiták tehát egészen a magukénak vallhatják Horvát Vilmost és ne varrják hát zsidók nyakába azt, aki nemcsak, hogy nem zsidó, hanem egyike volt a legdühösebb zsidó falóknak”[26] – szólt az Egyenlőség ítélete Horváthról.

Irodalomjegyzék:

Ferenczi Szilárd: A nyakasság váratlan erénye – A Bartha–Ristow ügy. 2017. 01.04. Erdélyi Krónika (2017.01.04.). [https://erdelyikronika.net/2017/01/04/a-bartha-ristow-ugy/] (Megtekintés: 2021.12.20.)

Novák Béla: A párbajozó úriember A párbaj története Magyarországon, és társadalmi hatásai, 1867-től, 1945-ig. Doktori értekezés. Budapest, 2007. 137–151.

Smoel Ettinger: A zsidó nép története. A modern kor: A 17. századtól napjainkig. Budapest, 2002, Osiris Kiadó. 105–112.

Jegyzetek

[1] Novák Béla: A párbajozó úriember. A párbaj története Magyarországon, és társadalmi hatásai, 1867-től, 1945-ig. Doktori értekezés. Budapest, 2007. 137.

[2] Magyar publicista, hírlapszerkesztő, műfordító. Számos fővárosi lapnak dolgozott, a Budapesti Hírlap egyik alapítója. Részletesebben: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 2. köt. Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, Budapest, 1893. 442–444.

[3] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02.18.) 38. sz. 2.; Világ, 4. évf. (1886.12.13.) 294. sz. 9.

[4] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 17.) 37. sz. 2.

[5] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 18.) 38. sz. 3.

[6] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 17.) 37. sz. 2.

[7] Magyar Polgár, 20. évf. (1886. 02. 19.) 40. sz. 2.

8] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 18.) 38. sz. 3.

[9] Uo.

[10] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 19.) 39. sz. 2.

[11] Magyar Közigazgatás, 4. évf. (1886. 02. 25.) 8. sz. 9.

[12] Ellenzék, 7. évf. (1886. 02. 19.) 39. sz. 2.

[13] Uo.

[14] Magyar Polgár, 20. évf. (1886. 02. 19.) 40. sz. 2.