Szerző: T. Szabó Csaba
Cserni Béla neve 1916-os halálát követően sokáig a feledésbe merült, csak néhány kollégája és a később újraalapított gyulafehérvári múzeum néhány román munkatársa emlékezett a nagynevű régészre, múzeum-alapítóra és botanikusra. Történt ez annak ellenére, hogy Cserni nevét a 19. század fordulóján Európa legnevesebb latin epigráfusai, régészei és ókorászai is ismerték, levelezése pedig jóval Közép-Kelet Európa határain túlra is kiterjedt. A tavaly nemzetközi konferenciával és a neves régész életét és munkásságát feldolgozó első monográfiával megünneplő esemény-sorozat remélhetőleg felelevenítette Erdély első városi régészének életét, amelyre nemcsak a Gyulafehérváriak, de Erdély és Románia is büszke lehet.
Cserni életútja és főbb régészeti kutatásai
Cserni Béla 1842. augusztus 12-én Cserni János (?-1842) és Metzger Karolina (?-?) gyermekeként született Nagyszebenben. Édesapja, a feltételezhetően cseh származású katona Orláton szolgált, ám életéről nem sikerült többet megtudni, mint amit Zlamál Ágost és Borza Alexandru életrajzi leírásai közöltek. A keresztelőről szóló dokumentum tanúskodik arról, hogy 1842 augusztusában apja már nem él. Cserni édesanyjáról is igen kevés ismeretünk van. Neve szász eredetre utal. Egy későbbi nekrológból derült fény Cserni nővérének, Cserni Karolinának a személyére. A két gyermeket rövid ideig édesanyjuk, majd annak halála után Bíró Albert és Baumgartner Josepha neveli. Ezt követően, az ifjú Cserni a nagyszebeni Teresianum árvaházába kerül.
Az 1848-1849 –es forradalom és szabadságharc és feltehetőleg édesapjának emlékezete katonai pályára késztette Csernit, ám keresztszüleinek nyomására 1859 és 1861 között végül a Teresianumban sajátítja el a pedagógia alapképzést. Fontos kiemelni, hogy a román szakirodalomban előszeretettel idézett „cseh” identitásának semmilyen nyoma nem ismert és apja korai halála miatt nem is lehet számon tartani.
Az 1842 és 1861 között Nagyszebenben töltött fiatal évei gyökeresen meghatározták Cserni későbbi kulturális és „nemzeti” identitását is: az Osztrák Birodalom állampolgáraként és egy döntően németek (szászok) lakta városi miliő által meghatározott környezetben nőtt fel, ahol a magyar nyelv és kultúra másodlagos szerepet töltött be az életében. Úgy nyelvében, mint identitásában elsősorban német, de a Római Katolikus Egyházzal való szoros kapcsolata miatt magyar nyelven értekezett és irt.
1861 december 6-án Haynald Lajos erdélyi püspök segítségével a 19 éves Cserni Gyulafehérvárra költözik, ahol elemi tanítóként fog tevékenykedni. Az 1861 és 1877 közötti időszak Cserni életében igen hányattatott és megpróbáltatásokkal teli korszak volt. 1864 március 21-én feleségül veszi Kerekes Amáliát, akitől 4 gyermeke – két fiú, Béla és Jenő – és két leány, Ilona és Jozefa születik. A hirtelen nagycsaládos Csernit anyagi gondok gyötörték, amelyet elsősorban a Katolikus Egyház révén kiépített gazdag szociális hálója, publicisztikai munkája és a Német Várközösségben betöltött különböző funkcióival próbált enyhíteni.
Az elemi oktatóként szerzett szerény fizetésének kiegészítéseként szerezett funkciói révén, Cserni hamar a gyulafehérvári és erdélyi értelmiség körforgásába kerül, amely kapcsolatokat később gyarapítani fog. Ebből az időszakból elsősorban német nyelvű, irodalmi publikáció ismertek. Tanítóként és apaként is számos kirándulást tesz Alsó-Fehér vármegye területén, többek között az Alvinczi kastélyban is jár. Ezek a kirándulások, valamint Haynald Lajossal kialakított szoros barátsága formálta természettudományi érdeklődését is a térség flórája és faunája iránt. Publikációi a későbbiekben – főleg 1879 és 1890 között – elsősorban erre a tudományterületre összpontosít, kisebb, nagyobb sikerrel.
1868-ban jelen van a Marospartos területén folyó vasúti építkezéseknél, ahol Karl Gooss mellett egyik azon keveseknek, akik szemtanúi az egykori Colonia Aurelia Apulensis elpusztításának. Ez az élmény döntően hozzájárult ahhoz, hogy tudományos és szociális kapcsolatait elsősorban a régió jeles műgyűjtői és régészeti emlékeinek megőrzésére törekvő tudósai, így Herepei Károly valamint Reiner Zsigmond felé összpontosítsa. 1874-ben, első felesége halálát követően elveszi a bajor származású Lux Teréziát (Theresia Lux). Házasságuk bár gyermektelen volt, a kezdeti konfliktusok ellenére a pár konszolidált kapcsolatot épített ki, amelyről a tucatnyi családi fotó is tanúskodik.
Miután 1877-ben végleges, teljes állású tanár lett Gyulafehérváron, Cserni elkezdi Kolozsváron doktori tanulmányait a természettudományok (geológia, földtan) területén, amelyet 1882 április 20-án szerez meg. Új tanári címe, doktorija és közel egy tucat civil és kulturális szervezet életében gyakorlott jelentős szerepe miatt az 1880-as évek végére anyagi gondjai megoldódnak.
1886 szeptemberében az egykori Jericho épületében Gyulafehérváron nagyrészt Cserni Béla és Reiner Zsigmond kezdeményezésére, összeül Gyulafehérvár értelmiségi rétege, hogy megalapítsa Alsó-Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulatot. A ma már a Batthyaneumban őrzött eredeti alapító okirat 1886 szeptember 22-én keletkezett és írták alá. Ekkor veszi kezdetét az, a harminc éven át tartó régészeti kutakodás Gyulafehérváron, amelynek eredményeképp feltárul Erdély legnagyobb kiterjedésű római városa és amely a helyi múzeum megalapítását is ösztönözte. Az egykor Reiner Zsigmond szobájában őrzött néhány római tárgyból rövid idő alatt óriási régészeti – főleg római kori, de őskori és középkori emlékanyag – gyűlt össze, nagyrészt Cserni Béla ásatásai, de személyes adományok és gyűjtemények révén is.
Cserni szerencséje 1888 december 29-én indul, amikor az Alsóváros egyik utcáján fekvő kertben római falakra bukkannak és ezeket a helyi lakosság nagy érdeklődése miatt, azonnal régészeti ásatásokkal kezdik el kutatni. Cserni hamarosan rájön felfedezésének jelentőségére, amely közel 30.000 négyzetméteren terült el és egyike volt az akkori Európa legnagyobb régészeti ásatásainak. Bár a közel húsz éven át tartó ásatásai során nem jön rá, hogy valójában Dacia provincia kormányzóinak palotáját találta meg (mindvégig azt hitte, hogy a város „nagy fürdőjét” lelte meg), ásatásainak jelentőségét Pompeiihez hasonlította.
A szenzációs leleteket felszínre hozó ásatást több külföldi régész is meglátogatta, többek között Kuzsinszky Bálint Budapestről, aki felismerte a helyszín komplexitását és dicsérte Cserni alapos munkáját – annak ellenére, hogy a pesti és a későbbi, kolozsvári régészeti iskola neves tagjai mindvégig „amatőr” régésznek titulálták Csernit. Szerény státuszát Cserni maga is elfogadta, ám munkájának alapossága, rajzainak jelentősége és aprólékos gyűjtőmunkája mai napig mintaadó példa. Az alsóvárosi hatalmas ásatások régészeti anyaga olyan mennyiségű római feliratot, pecsételt téglát és kerámia-anyagot hozott a felszínre, amely sürgőssé tette az 1888 óta működő kis múzeum elhagyását egy új múzeum-épület létrehozását.
Erre csak 1900 december 12-én került sor a városi méltóságok és neves személyiségek részvételével. Az épület és Cserni ásatásai óriási „reklámot” jelentettek az akkor még gyermekcipőben járó régészettudománynak: ő volt az első régész, aki rendszeresen fotózott ásatásain, több száz fotója ma jelentős történelmi kordokumentum. Ugyanakkor tudatosan népszerűsítette kiadványai és ismeretterjesztő füzetei révén a helyi lakosság körében az ókori Apulum múltját és emlékeit, régészeti ismeretekre és műemlékvédő tudatosságra nevelve a helyi lakosságot. Cserni gazdag és fáradhatatlan régészeti munkája révén tehát nemcsak az első városi környezetben, a nagyközönség színe előtt ásó régész volt, de az első aki a közönség-régészetet (public archaeology) is meghonosította tájainkon.
Az 1900-as évek első évtizedében Cserni elsősorban a Marospartos területén történt ásatásai révén lett ismert Gyulafehérváron, ahol elsőként – és közel kilencven éven át, egyedüliként – mért fel és ásott ki szisztematikusan római házakat és az egykori Colonia Aurelia Apulensis – Dacia provincia legnagyobb városának – nyomait. Cserni régészeti térképei a XX. századig a legjelentősebb forrásai voltak Apulum történetéhez és a ma ismert digitális Apulum térkép sem jöhetett volna létre munkássága nélkül. Szerénységét és „amatőr” régész szerepét elismerve, fáradhatatlanul tanult és állandóan a nemzetközi és helyi szaktekintélyek tudását kérte ki egy-egy problémásabb felirat vagy régészeti tárgy értelmezésében. Élete végén konfliktusba került a sokáig hűen szolgált Múzeumok Igazgatóságával és a neves kolozsvári régésszel, Pósta Bélával. Konfliktusuk jelzi a Kolozsvár és Gyulafehérvár, valamint a centrum és periféria közötti máig ható konflikust a régész körökben.
Az 1880-as évek végétől – múzeumi és régészi munkája mellett – elsősorban külföldi utazásoknak és a fotózásnak hódol. Hatalmas fotógyűjteményének nagy része 1890 és 1916 között készül. Régi álma, hogy német nyelvet tanítson és történelemmel foglalkozzon, 1889 után valóra vált. Személyes, családi vagy baráti levelei csak kis számban maradtak fent, de szakmai közleményeiből is kiderül, hogy egy végtelenül szerény, néha álszerény és önmagát állandóan képző, szorgalmas jellem volt. Tanítványai – akik még évekkel Cserni nyugdíjazása után is felkeresték és véndiáktalálkozókra hívták – kedves és elragadó személynek írták le. Leveleinek aláhúzásai és egy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőjéhez irt válasza 1904-ből jól jelzi, hogy nagyon szenvedélyes és kirobbanó természete volt. A leveleiből és fotóiból is kivehető számos, kisebb – nagyobb betegeskedése ellenére, jó erőnek örvendett és ásatásait egészen 1915 végéig folytatta. Halála előtt egy héttel irt, utolsó levelében is a múzeum és a Társulat munkáját szolgálta.
1916. április 16-án életének 74. évében halt meg Gyulafehérváron. Második feleségének sorsa 1916 után nem ismert. Négy gyermekéből csak az elsőszülött fiú, Ifj. Cserni Béla élte túl apját, akinek leszármazottai jelenleg Hódmezővásárhelyen élnek.