Jelenkor Recenzió

Szovjet diplomáciai jelentések Magyarországról a Hruscsov-korszakban

Szerző: Fodor János

Baráth Magdolna: Szovjet diplomáciai jelentések Magyarországról a Hruscsov-korszakban. Napvilág Kiadó-Politikatörténeti Intézet. Budapest. 2012.

Új forrásokat feldolgozó okmánypublikációval gyarapodott a magyarországi szovjet időszakot feltáró, a kutatók és a korszak iránt mélyebben érdeklődők számára elérhető forrásbázisa. Baráth Magdolna munkájával, akinek már eddig is számos lényeges forrásközlést, s főleg a magyar-szovjet kapcsolatok témakörében mozgó sok, ismereteinket gazdagító részfeldolgozást köszönhetünk, ezúttal egy átfogó periódusra koncentráló kötetét vehetjük kézbe. A kötet forrásközlő része elsősorban kutatók számára készült, de az előtanulmányban a szerző felvet olyan kérdéseket, melyek segítségével a dokumentumok böngészése átfogó történeti keretbe helyezhető. A kiadvány nem csak a magyarországi történetírás szempontjából fontos, ugyanis sok részletében kitér a környező országok diplomáciatörténeti vonatkozásaira. Az alábbiakban Magyarországnak Romániával való konfliktusos viszonyát szeretném kiemelni a kötetben található források segítségével.

A kötetben 219 olyan forrás található, amelyeket Baráth Magdolna orosz levéltárakban tárt fel, s amelyek 90%-ban a budapesti szovjet nagykövetek, a maradék mintegy 10%-ban a misszió más diplomatái magyar vezetőkkel folytatott beszélgetéseit tartalmazzák. Döntően az Orosz Föderáció Külügyminisztériuma levéltárának anyagából válogatott, de kutatott természetesen más forráscsoportokban, illetve más orosz archívumokban is. Mindezek mellett magától értetődően hasznosította a témába vágó (jelentős részben szintén maga által búvárolt) magyar anyagokat is. Ezeket részben a kötet élére illesztett bevezetőjének tartalmasabbá tételére, részben a közölt szovjet források szükséges, adatgazdag jegyzeteléséhez hasznosította.

Az ún. népi-demokratikus államok szovjet nagykövetei totális ellenőrzést gyakoroltak a fogadó ország politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életére, 1956 után enyhült szerepük, bizonyos szinten csupán információs forrást jelentettek. A diplomáciai munkában azonban már törekedtek az államközi és pártkapcsolatok szétválasztására. Hruscsov Sztálin halála után külpolitikai téren számos újítást vezetett be, de a szovjet diplomácia továbbra is centralizált volt, a diplomaták mozgásterét a „központból” érkező direktívák jelölték ki. Továbbra is érvényben volt a budapesti szovjet nagykövetnek küldött 1949.július 9-ei direktíva, amely a magyar kormány tagjaival és jelentős társadalmi és politikai személyiségekkel, különösen a párt vezetőivel való kapcsolattartásra utasította a szovjet diplomatákat.

17236929_1453526784681869_1268444376_o

A szovjet diplomaták viszonyulásai a magyar pártvezetőkhöz nem kevés alkalommal akár viszontagságosnak is tekinthető− ezt a kötetben fellehető források megerősítik. Egyik jellemző eset Gromov és Kádár közötti kapcsolat, amely szívélyes, mondhatni „barátságos volt,” viszont ennek ellenére a szovjet diplomatát ritkán fogadta az első titkár.[1] Más volt a helyzet Ty. F. Stikov nagykövettel, akivel már nem volt hasonlóan jó, sőt kimondottan rossz volt az első találkozásukkor tett benyomása Kádárra, ugyanis személyesen is találkozni kívánt a megyei párttitkárokkal, illetve magyarországi utazást igényelt, amely során a tanácsi vezetőkkel szót válthat és üzemeket látogathat. Kádár ingerülten reagált kérésére, Baráth Magdolna szerint Kádár volt a magyar vezetők közül az egyetlen, aki a szovjet diplomatáknak kertelés nélkül elmondta a véleményét.  Ilyen szempontból lehet a diplomáciai szokásjog mellőzéséről beszélni, számos esetben.

A nagykövetekkel való találkozásokkor a kétoldalú kapcsolatok jellegének megváltozása ellenére továbbra is kapott javaslatokat és „tanácsokat” a szovjet vezetéstől, de azokat nem feltétlenül valósította meg gyakorlatban.[2] A nagykövetekkel folytatott beszélgetésekben a Romániát illető magyar kritikai megjegyzések nagy része a románok KGST-vel kapcsolatos politikáját érintette.[3]  Azt valamennyi szovjet elemzés elismerte, hogy a magyar külpolitika mindig fő feladatának tekintette a szoros együttműködést a Szovjetunióval és a szocialista országokkal, mindig támogatta és széles körben ismertette a Szovjetunió kezdeményező lépéseit a fontos nemzetközi kérdésekben, de hiányolták az aktívabb támogatást és az önálló magyar fellépést. Az 1959-es összegzés elismerte, hogy a magyar külpolitikának az 1956 ősze óta elért sikerek ellenére még mindig nehéz a helyzete, de a dokumentum szerzője szerint a magyarok túlértékelik nehézségeiket, és a Magyarország elleni fellépésektől tartva azokat a lépéseket sem teszik meg, amelyeket meg kellene és meg lehetne tenni.[4]

A szocialista országokkal való kapcsolatok közül a magyar–román viszonyt terhelte a legtöbb megoldatlan kérdés. A szovjet diplomácia 1954 őszétől élénk figyelemmel kísérte a kapcsolatok alakulását. Jurij Andropov szovjet nagykövet már 1955 tavaszán ígéretet tett arra, hogy a két ország közötti viszony alakulásáról folyamatosan jelent a szovjet külügyi vezetésnek. 1956 kora őszén több elemzés is készült, amelyek Andropov jelentéseire hivatkozva erőteljesen elmarasztalták a magyar vezetést.[5]

A budapesti szovjet diplomatáknak már 1958-ban az volt a véleményük, hogy a magyar–román gazdasági tárgyalások során mutatkozó nehézségek kezdenek politikai jelleget ölteni, s a problémákat valószínűleg felsőbb szinten kell majd megoldani. A nagykövetség magyar–román viszonyt elemző munkatársa objektivitásra törekedett, és óvakodott attól, hogy a két ország között folyó vitában állást foglaljon, a kapcsolatok megromlásáért szerinte mindkét oldalt felelősség terhelte. A feljegyzést olvasó szovjet külügyminisztériumi tisztviselők azonban még így is egyoldalúnak, a magyar szempontokat túlhangsúlyozónak tekintették írását.

A kétoldalú kapcsolatokat áttekintő 1960. júniusi elemzés viszont már egyértelműen a magyarokat hibáztatta a kialakult helyzetért. A feljegyzés szerint a két ország között meglévő negatív jelenségek abból adódtak, hogy a bukaresti magyar követség nem adott objektív információkat, a nagyköveti posztot 1955–1960 között betöltő Keleti Ferenc helytelenül viselkedett, nem vette figyelembe román partnerei véleményét, demonstratív utazásokat tett Erdélyben, román partnerei jelenlétében kedvezőtlenül nyilatkozott Romániáról. A dokumentum készítője szerint Kállai Gyula 1959. júliusi romániai látogatása fordulatot hozott a vitás kérdések eldöntésében; a kapcsolatokat terhelő hibákat pedig a meglévő nacionalista érzelmeknek tulajdonította. („Jelenleg bizonyos súrlódások vannak a magyar–román kapcsolatokban. A magyar elvtársak úgy vélik, hogy számos Romániában található jelenségnek magyarellenes irányultsága van, és semmilyen mértékben nem szolgálják a szocialista tábor egységének megerősítését. Ezek a jelenségek Romániában zajlanak, a magyar elvtársak nem tudnak semmilyen módon reagálni rájuk.”)[6]

Teljesen más a helyzet Romániában. Itt a Magyarországgal határos többi országnál – folytatja Kádár elvtárs – több magyar él, ugyanakkor az utóbbi időben Romániában bezárták a magyar iskolákat. Bezárták a magyar egyetemet is, megszüntették a magyar nyelvű irodalom és újságok kiadását. Még az RMP magyar tagjainak sem engedik meg, hogy a pártiskolákban magyar nyelven tartsák a politikai foglalkozásokat. Hol van itt a lenini nemzetiségi politika – vetette fel a kérdést Kádár elvtárs.[7]

A további időszakban inkább a Ceauşescu elleni bírálat hangsúlyozódik, mintsem az erdélyi magyarság kérdése:

Többek között Ceauşescu elvtárs azt állította, hogy a Szovjetunió az utóbbi 15 évben kizsákmányolta Romániát és a többi szocialista országot. Azt közölte az aktívával, hogy állítólag az utóbbi időben az RNK hadügyminisztériumában és belügyminisztériumában szovjet kém hírszerző szervezetet lepleztek le.[8]

A továbbiakban Drăghici arról beszélt [a Romániában lezajlott pártaktíva gyűlésekről, 1964. Május12], hogy Hruscsov és Kádár elvtársak Hruscsov elvtárs közelmúltbeli magyarországi látogatása alkalmával megvitatták Erdély kérdését is. „Hruscsov Magyarországnak ígérte Erdélyt.” Fenyegető hangnemben felszólalva hozzátette: „Mi szintén felvethetjük Besszarábia kérdését.”

„A „Scînteia” főszerkesztője, Marinescu ironikus szellemben arról beszélt [május 20-án zajlott párttag és párton kívüli újságírók és írók gyűlésén], hogy Magyarország meg akarja tanítani Romániát a proletár internacionalizmusra, ugyanaz az ország, amelyik a történelem menetében mindig hódításokra törekedett, nacionalista volt stb.”

„Arról is szó esett [a romániai pártfőiskola május 9-i aktíváján], hogy a szomszédos szocialista államok vezetői megpróbálják félelemben tartani Romániát a határ felülvizsgálatának lehetőségével vagy a területi kérdések felvetésével. Arról is beszéltek, hogy a történészek nemrégiben Budapesten megtartott konferenciáján ötfős román küldöttség vett részt. (Miron Constantinescu, Bányai László, stb.) Az egyik napirendi pont kérdésében vita alakult ki Erdély őslakosságáról. A magyar történészek és a többi szocialista ország delegátusai, köztük a szovjetek, azt állították, hogy a magyarok korábban voltak Erdélyben. A román küldöttség felszólalt ez ellen. A következő ülésen a szervezők úgy ültették le a román delegációt, hogy a három történész ne tarthasson kapcsolatot a „két politikussal”.[9]

A közölt dokumentumokból egyértelműen kirajzolódik a szovjet álláspont a magyar külpolitikáról, valamint a román-magyar kapcsolatok alakulásáról. Mindezt egy olyan keretbe helyezi a kötet, amely a klasszikus diplomáciatörténeti leírás könnyebb értelmezéséhez vezet. Az idézet dokumentumokból levonható következtetéseket ezúttal az olvasóra bízom, viszont a „panaszkodás” politikáján kívül Baráth Magdolna jól rávilágított arra a tényre, hogy a magyar külpolitika nem használta ki teljes mértékben a rászabott, engedélyezett mozgásteret. A kötet további vonatkozások szerint is vizsgálható, elsősorban Kádár János személyes viszonyulása bizonyos témákhoz és eseményekhez, számos újdonságra rávilágítva ez által. Ezzel is a könyv gazdagságát érdemes kihangsúlyozni.

Jegyzetek

[1] Baráth Magdolna: Szovjet diplomáciai jelentések Magyarországról a Hruscsov-korszakban. Budapest. 2012..20-21.o.

[2] Uo.31.o.

[3] Uo.32.o.

[4] Uo.35.o.

[5] Uo.36.o.

[6] 36. dokumentum. V. Ny. Kelin követségi titkár feljegyzése Je. I.Gromov nagykövet és Sándor József beszélgetéséről 1959. május 20. 138.o.

[7] 172. Dokumentum. Feljegyzés G. A. Gyenyiszov nagykövet és Kádár János beszélgetéséről. 1964. Január 10. 400.o.

[8] 188. Dokumentum. Feljegyzés G. A. Gyenyiszov nagykövet és Apró Antal beszélgetéséről. 1964. Május 22.422.o.

[9] 192. Dokumentum. Feljegyzés G. A. Gyenyiszov nagykövet és Erdélyi Károly beszélgetéséről. 1964. Június 3. 427-433.o.