Jelenkor Recenzió

Illúziók ideje

Szerző: Fodor János

Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.

Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.

A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]

illuziok1

A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:

  1. azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
  2. azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
  3. azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).

Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.

A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.

Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).

A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.

A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.

illuziok2

A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.

A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]

A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.

A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.

Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.

A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8] Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.

A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.

A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.

Jegyzetek

[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţialăpentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.

[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.

[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.

[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706

[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.

[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.

[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.

[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.

[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.

[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.


Kommentár, 5(2011). 2. sz. 117-122.