Szerző: Ferenczi Szilárd
Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsváron úgymond „középkategóriás” közéleti személyiségnek számított. A kor rangítélete szerinti „magas” állami vagy helyi közigazgatási állást nem töltött be, ám középszerűként korántsem jellemezhető buzgalma a kispolgári származás dacára tekintélyes állásokba juttatta és városszerte becsülték. Az 1870-80-as években Kolozsvár két népszerű napilapjának is főszerkesztője volt, egyiknek, valamint egy szabadidő folyóiratnak tulajdonosa. Még diákkorában ő alapította az Egyetemi Társalkodó Kört, később nőipari iskolát indított, egyik alapítója és 1914-ig igazgatója volt az Erdélyrészi Iparfejlesztő Egyesületnek, főispáni megbízásból tiszteletbeli törvényhatósági bizottsági taggá vált, ugyanakkor bankhivatalnoki és hosszas huzavona után egyetemi magántanári állást szerzett.
Mindezek mellett az Erdélyi Múzeum Egyesület igazgatótanácsi tagja is volt a századelőn, továbbá ki tudja még hány bizottság, kör és jótékonysági egylet alelnöke vagy titkára. A városban két beltelket, valamint egy telkes házat mondhatott magáénak a státusszimbólumi helyszínnek számító Majális utcában. Albach Géza (1829–1900) polgármester vejeként is számon tartották. Mindezek ellenére, saját bevallása szerint, számos „esküdt ellensége” volt a kolozsvári akadémiai és politikai körökben, és mint majd látni fogjuk, a kor több híres kolozsvári személyisége tartozott e csoportba. Úgy érezte, hogy rosszakarói az általa vezetett két napilap és önmaga szabadelvűpárti elkötelezettsége miatt akadályozták pályáján. Az Életem története címet viselő, mintegy 224 számozott negyedívet kitevő és számtalan utólagos betoldással alaposan kibővülő kézirat (amelyet minden bizonnyal megrendelésre írt, de végül kiadatlan maradt) első bejegyzése 1883-as keltezésű, az utolsó 1928. február 3-ai, és az életeseményeket 1850-edik évi születésétől körülbelül 1920-ig dokumentálja.
A vallomásaiban minduntalan Charles Dickens személyes szenvedéstörténetére, a David Copperfield regényre utalgató Békésy gyermekkora az abszolutizmusban telt, 15 évesen lelkes gimnazista diákként ünnepelte Magyarország és Erdély uniójának kimondását a kolozsvári Redutban, érett férfikorát a dualizmus éveiben élte aktívan, nyugdíjasan pedig Majális utcai házában szembesült a berendezkedő román karhatalommal. Szegénysorban hunyt el 1938. december 10-én.
A sapkakötő fia
1850. február 14-én született Kolozsváron, református kispolgári családban. Édesapja a miskolci származású Békésy József sapkakészítő, édesanyja Szabó Juliánna az erdővidéki Apácáról. Tizenkét testvére született, ám mindössze heten érték meg a felnőttkort, négy fiú és három lány. Előbb a katolikus, majd a református gimnázium tanulója volt. Mivel édesapja a sapkakészítésből nemigen tudta népes családját élelmezni, előbb fényképészettel próbálkozott Kolozsváron, de a magasan képzett konkurencia legyűrte, később Besztercéről hagymát és Nagyszebenből zsírt szállított a kolozsvári piacra, de ez a vállalkozása is kudarcba fulladt.
Az elemista Károly inasnak szegődött, előbb Julius Metzner órásmesternél, majd a tekintélyes Schwarzel-féle fűszerkereskedésben, végül a nemsokára magát szíven lövő Demjén (? keresztnevét nem említi) könyvesboltjában végzett apró munkákat. Édesapjával Marosújvárra költöztek, ahol fényképészeti stúdiót nyitottak, ám a vidéki helyszín sem kedvezett e polgári vállalkozásnak. A kis Károly itt próbálkozott először rajzzal és lírával, ugyanitt készítette első rézkarcait.
Középiskolás éveiben Hegedüs Sándor házitanítványa Kolozsváron, aki később a Széll-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, és akit itt kissé ambivalensen így ítél meg: „…egy ripacsos arcú sovány diák, de nem mindennapi ember tanítványává lettem. A későbbi magyar miniszter úrról, mint tanítóról nem ejthetek hízelgő szavakat. Majdnem egész életemen át a sors összeköttetésben tartott vele, de a melegségnek és őszinte vonzalomnak egy szikrája sem vetett fényt e viszonyra, s az érdekkapcsolaton kívül idegeneknek maradtunk egymásra nézve. Hegedüs Sándor, miként azt Gyulay Pállal egyetértőleg megállapítottuk, kevésbé volt talentumos mint ember, de határtalanul nagyratörő, csodálatosan munkabíró és az összerogyásig szorgalmas férfiú” (128. o.).
1865-ben, a kolozsvári Redut épületében tartott erdélyi országgyűlés üléseit a karzatról követte diáktársaival együtt. Ekkor már annyira ügyesen rajzolt, hogy felfigyelt rá Orbán Balázs, és a rövidesen kiadásra kerülő Székelyföld leírásába bekerült két, falut ábrázoló rajza. Portrékat, tájképeket, valamint Kolozsvárt ábrázoló nagyméretű városképeket festett később. A pesti egyetem jogi fakultására 1870-ben jelentkezett. A fővárosban nem érezte jól magát, különösen a nagyszámú német ajkú őslakosság zavarta, valamint a pesti zsargon, illetve az a megdöbbentő tény, hogy „nők szólították meg az utcán” (141. o.). Többször is ott ólálkodott a Sándor utcai képviselőház főbejárata körül, és egyszer sikerült „Deák Ferenc szeme közé” néznie, aki „nehézkesen szállott ki egyfogatújának neki kissé szűk ajtaján.” (145. o.) Szobatársa Himmelstein Móric színi hallgató, aki rövidesen magyarosította nevét Ménkő Mórra, később pedig Ditrói Mór néven a kolozsvári színház, majd a budapesti Vígszínház igazgatója lett (142. o.).
Békésy két tanévet járt ki Pesten, de a bárányhimlőből csak nagyon lassan felépülő és letargikus beteg édesanyja ápolására hazaköltözött. Átiratkozott ugyan a kolozsvári jogi akadémiára, de tanulmányait rövidesen megszakítani kényszerült, mivel kiskorú testvérei eltartásában kellett segédkeznie a különféle üzletekbe állandóan belebukó édesapa mellett, ezért 1872-ben újságírói állást vállalt a kormánypárti Kelet napilapnál, Szász Béla főszerkesztő meghívására. Justus álnéven vagy aláírás nélkül írta vezércikkeit és néha színikritikákkal jelentkezett. Jogtudori diplomáját végül a ’90-es évek folyamán megszerezte.
A kormánypárti lapszerkesztő
A Kelet főszerkesztői teendőit 1875-ben vette át, majd 1877-től tulajdonosa is a napilapnak. Azt vallja, remekül együtt tudott működni az erdélyi arisztokrácia illusztris képviselőivel, azzal a főnemesi réteggel, amely „… a fejedelmek óta mindig elévülhetetlen hazafias szolgálatokat tett Erdélynek. Én abban a korban voltam szerkesztő, amikor még ez az arisztokrácia ezeket a szolgálatokat minden érdek nélkül veleszületett nemzeti kötelességnek ismerte” (182. o.). Viszont egy utólagos, talán Trianon után csatolt betoldásban árnyalja kissé álláspontját: „az erdélyi arisztokrácia igen számos tagjának a gőg volt legfőbb bűne, amelynek azt hiszem nagy része van e nemes történelmi osztály mai szomorú sorsában” (Békésy Károly é.n., pótlás a 182. laphoz).
Több erdélyi idős arisztokrata rendszeresen vezércikket írt a Keletben, és mint kakukktojás köztük a porosz állampolgár gr. Schweinitz Gyula nyugalmazott honvéd-alezredes, aki a gr. Nemes családba beházasodva öreg korára Erdélyben telepedett le. Schweinitz egy közös szász-magyar gazdasági együttműködés megteremtésén dolgozott, és ekkortájt indította az „Erdélyi közgazdasági értekezletek” mozgalmat, amelynek jegyzője Békésy lett. A vándorértekezletnek többek között olyan előkelő kolozsvári támogatói és előadói akadtak, mint Sigmond Dezső szeszgyáros, Bokros Elek országgyűlési képviselő, Gámán Zsigmond nyomdász-könyvkiadó és Gamauf Vilmos neves közgazdász (183. o.).
Hamarosan a lap munkatársai sorába lépett a bukaresti születésű Sándor József, akit nemzetiségi szakemberként alkalmazott. „Rendkívül ágilis és lelkiösmeretes, de egyszersmind sajátosan önálló, maga lábán járó munkatársat nyertem benne, aki Romániában növekedvén, rendkívüli jártassága volt román dolgokban, a román lapok állandó támadásainak lefordításában és derekas visszaverésében” (184. o.). Sándor József később az EMKE elnöke lett, Trianon után pedig a román parlamentben szenátor.
Marosvásárhelyről munkatársul szegődtette a Kelethez a remek tollú Petelei Istvánt, akinek emberi jóságáról és újságírói tehetségéről három oldalon keresztül csupa dicsérő szavakkal emlékezik, ám utána keserűen jegyzi meg: „a történelmi hűség kedvéért kénytelen vagyok azt felemlíteni, hogy megkérdezésem nélkül tárgyalt és állapodott meg Jeney Victorral a saját tulajdonomat képező hírlap megszűntetése és az új lap szerkesztői állása felett. Hiába, senki sem született hiba nélkül” (188. o.). Felsorol még pár, a Kelethez ekkortájt szerződött külső munkatársat, többek között Bede Jóbot (a Pesti Hírlap majdani vezércikkírója), Beksics Gusztávot (a híres publiciszta) és Berzeviczy Albertet (később képviselőházi elnök és a Nemzeti Munkapárt egyik alapítója) említi (190. o.).
Politikai téren a szabadelvűpárti jelöltek mellett tette le a garast, és önéletrajzában két országgyűlési választással kapcsolatos életképet is kiragad, amelyeknek szemtanúja volt. Előbb egy 1884-es nyári eseményről szól, amikor a vonattal kampány céljával Kolozsvárra érkező Hegedüs Sándor elsőkerületi szabadelvűpárti jelölt díszes konflismenetben a főtér irányába hajtatott végig a Ferenc József (ma Horea) úton. Békésy az első kocsik valamelyikén ült, és feltűnt neki, hogy az éppen újrakövezés alatt álló út mentén halomban álló bazaltkockák körül túl sokan tolonganak, majd egy óvatlan pillanatban kőzápor zúdult a kocsisorra, és többen megsebesültek.
Maga Békésy is hetekig feküdt míg súlyos zúzódásait kiheverte. Másodjára egy év nélküli (valószínűleg 1887-es) szilágycsehi, nemzetiségi feszültséggel terhes eseményt emleget, ahol a magát Neményi Ambrussal szemben jelöltető báró Bánffy Béla oldalán jelent meg. Egy választással korábban magyar-román konfliktus tört ki a község központjában, amikor a nagy számban megjelent román választópolgárokat a magyar ifjak “agyba-főbe” verve kergették el az urnák mellől, így nyerhetett Neményi. Most a románok botokkal érkeztek a választásra, amelyektől még felszólításra sem váltak meg, mindazonáltal Neményire adták le tömegesen szavazataikat (188-190. o.).
Békésy vs. Bartha
Kolozsvári legnagyobb ellenfele mind a sajtóvitákban, mind pedig a párbajszobában a rugonfalvi születésű Bartha Miklós volt, az Ellenzék főszerkesztője. Bartha 1878-ban került Kolozsvárra, a kudarcba fulladt székely puccsot követően, és igen gyorsan a K. Papp Miklós vezette Magyar Polgár napilapnál állásba került. A harsányan függetlenségipárti Bartha nem egy párbajt vívott már korábban, és most is, amikor csak tehetette, tollával addig sértegette becsületében ellenfeleit – pártállástól függetlenül – míg elkerülhetetlenül párbajra került sor (Ferenczi Szilárd 2013, 8-9. o.).
Békésynek – mint írja – első ízben Bartha egyik főtéri lumpolása kapcsán gyűlt meg vele a baja. A lumpolás alatt azt érti, hogy Bartha egyik hajnalban ittasan cigányzenét húzatott magának a főtéren és minden két dal között földhöz vágott egy pezsgősüveget. Ezt Békésy a Keletben megírta, Bartha pedig sértegetően replikázott, ezért Békésy elküldte két segédjét párbajkihívással, Bartha pedig elfogadta. Kettejük párbajának leírása az önéletrajzban hat oldalt és mind a hat oldalon ugyanannyi sűrűn írt lapszéljegyzetet tesz ki. Mindkét fél segédjeit megnevezi, a Bartha életrajzában tévesen a Redoutként szereplő helyszín (lásd Sebesi Samu 1908, 49. o.) itt Szepesy Lajos főtéri lakása, továbbá ismerteti a fegyvereket, a csapások sorrendjét, azt a pár apró vágást, amit egymáson ejtettek, győzelmét, de ugyanakkor az öltözésnél felfedezett vérző fejbőrsebét is (170-175. o.).
Egy évvel később, 1880. novemberében Bartha kapcsán országos botrány robbant. Azzal kezdődött, hogy Bartha, aki immár az Ellenzék főszerkesztője egy rövidhírben megírta, hogy egy bizonyos Gustav Ristow hadnagy a kolozsvári egyéves önkénteseket „magyar kutyáknak” szólítja. A becsületében sértett Ristow elégtételt követelt Barthától, de az újságíró arra hivatkozván, hogy az igazságot írta és nem rágalmazott, megtagadta a kihívást. Ekkor Ristow és Edmund Dienstl hadnagytársa felkeresték Barthát az Ellenzék szerkesztőségében, s rövid szóváltást követően kardjaikkal összekaszabolták (Ellenzék 1880, nov. 13.-15. lásd még: Gerő András 1991, 62-63.,).
Kolozsvár közvéleménye őrjöngve követelte az országvezetéstől a német tisztek megbüntetését, azonban Tisza (egy-két erőtlen nyilatkozattól eltekintve) inkább nem szegült szembe a párbajpárti uralkodóval, aki pár hónap fogság után felmentette a hadnagyokat, ám a tiszti kötelékből elbocsátotta (Ferenczi Szilárd 2013, 20. o.).
A kaszabolás Kolozsváron tovább mélyítette az osztrákellenességet és egyenruhafóbiát szült. Aznap és a következő napokban Békéssy főszerepet vállalt a kedélyek lecsillapításában, ám békítő felhívásait rendszerint megabcugolták, különösen amikor a harsány függetlenségi szónoklatot kivágó Ugron Gábor után emelkedett szólásra a főtéren, vasárnap. A történtekért az osztrák tiszteket és Barthát egyaránt elmarasztaló vezércikke miatt a Kelet 1880. november 16-i lapszámát „az egyetemi ifjúság pálcára tűzte, a Hunyadi térre vitte és ott ünnepélyesen elégette” (pótlás a 174. laphoz). A fővárosi Független Hírlap éles hangon bírálta álláspontját, ezért Békésy beperelte a lapot a budapesti esküdtszéken, amely egyhavi börtönfogságra ítélte a cikket jegyző Becski Endrét – állítja önéletrajzában Békésy (176. o.) – és a Fővárosi Lapok 1881. június 26-i lapszáma megerősíti.
További adalékok
Újságírói érdeklődése és lapalapító kedve a Kelet főszerkesztői teendői közben és után is tevékenységre sarkallták. Előbb Sport címmel szabadidő lapot jelentetett meg 1876-1877-ben, és 1882-től 1886-ig, a lap beolvadásáig a Kolozsvári Közlöny szerkesztője volt. A 1890-es évektől magántanári állásra jelentkezett az egyetemen, de Concha Győző, Jeney Viktor és Haller Károly jogtudósok ellenkezésébe ütközött, végül mégiscsak sikerült megszerzni a habilitációt. Közéletszervezési és közművelődési vitái voltak a régészprofesszor Pósta Bélával és a biológus Apáthy Istvánnal, mindkettőt egyformán ellenfeleinek nevezi, és mint említettem, ennek okait korábbi lapszerkesztői tevékenységében, illetve kormánypárti elhivatottságában látja (Pósta és Apáthy a függetlenségi ellenzék helyi vezetői voltak).
Végezetül, Békésy Károly személyi varázsát és festő tehetségét egy másik, hasonlóan szubjektív szempontból megvilágítva álljon itt egy idézet Dániel Józsefnek Békésy György (Békésy Károly unokaöccse) Nobel-díjas orvosról írt monográfiájából, amely 1990-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál: „1913. Rövid magyarországi intermezzó. A família végiglátogatja népes rokonságát. Járnak az ősi családi fészekben, Kolozsvárott. A botanikus kert szomszédságában ma is áll a jogászprofesszor nagybácsi, Békésy Károly háza. Az épület kertjében hatalmas, simára koptatott kövekből alakított kör a zöld gyepen. A Békás szorosból hozták őket. A homlokzatot a nagybácsi freskói díszítik. A verselgető, muzsikáló, reneszánsz sokoldalúságot formázó Károly bácsi kiemelkedő személyisége a családnak. A találkozás futó emlék lehet csak, az ifjú György génjeiben hordozott hajlamok kibontakoztatásához vélhetőleg mégis hozzájárul a múló impresszió. Tanúbizonysága a nagybácsi személyes szuggesztivitásának, hogy egyaránt emlékezik rá Lola húga (dr. Passuth Lászlóné) és testvéröccsének, dr. Békésy Miklósnak özvegye is” (Dániel József 1990, 5. o.).
Ami az említett házat illeti, Békésy életrajza első oldalán, 1903-ban így ír róla: „… a pessimistákat meghívom Kolozsvártt a Majális utca 24 szám alá, oda, ahol a magasba nyuló sötét fenyők között Makart öt érzékének életnagyságú freskóival díszitve egy ragyogó villa rejtőzködik. Ez az én fészkem, ez az én otthonom, és ott szemeikkel meggyőződhetnek, róla, hogy mégis van a földön boldogság!”. A ház ma is áll szemben a Pákey-villával, a Majális (Republicii) utca 38. szám alatt, hátul, a utcafronton magasló kétemeletes bérház takarásában, és homlokzatán valóban felismerhető Hans Makart osztrák romantikus festő (1840–1884) Az öt érzék című, nagyméretű munkája öt nőalakjából négynek a reprodukciója.
Ebben a házban látta vendégül Fadrusz Jánost, Gyulai Pált, Mikszáth Kálmánt és másokat (2. o.). Imádott feleségéről, Albach Géza polgármester nevelt lányáról, gyergyóalfalusi Nagy Ilonáról is hasonló rajongással emlékezik meg: „Az én feleségem nemcsak kedves tárgya számos festményemnek, hanem sarka az egész háznak. Rajta fordul meg, körülötte forog minden. […] Hazánk legnagyobb szobrászművészét, Fadrusz Jánost is elragadta a természetnek e szép adománya, és amikor nem látogatott többé Kolozsvárra, hozzám írt levelében élénken tudakozódott a »Rubens-asszony« – miként ő nevezte – hogylétéről…” (5-6. o.).
Békésy Károly a dualizmuskori Kolozsvár egyik méltatlanul elfeledett közéleti személyisége volt, önéletrajza az utókor számára értékes adatokkal szolgáló forrás ma, és lesz a jövőben is. A sapkakötő fiából tekintélyes közgazdasági íróvá, lapszerkesztővé és jogász tanárrá magát felküzdő Békésy a hivatás veszélyeit vállaló és a kor kihívásaival dacoló rendkívül gazdag életutat járt be, amely a kolozsvári milliőben hozza a romantikus nagyregények hangulatát.
Békésy Károly jelentősebb művei: Az erdővidéki barnaszénbánya. Kvár, 1877; Kolozsvár közgazdasági múltja és jelene. Kvár, 1889; A társadalmi forradalom. Kvár, 1890; A természettudományi felfogás a politikában. Kvár, 1893; A választási rendszerről. Kvár, 1896; Kolozsvár. Kvár, 1903; A sociológiáról. Kvár, 1911.
Felhasznált irodalom
- Békésy Károly: Életem története. Kvár. Kézirat.
- Ellenzék, 1880. nov. 13. – 1881. jan. 1. Kolozsvár.
- Dániel József: Békésy György. Bp. 1990.
- Ferenczi Szilárd: Bartha Miklós Kolozsváron. A politikus, a hírlapíró és a botrányhős. 7-33. In: Ferenczi Szilárd, Novák Károly-István et alii. Bartha Miklós és kora – Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala. 2013.
- Gerő András szerk. Skandallum. Magyar közéleti botrányok 1843-1991. Bp. 1993.
- Márki Sándor: Dósa György. Bp. 1913.
- Sebesi Samu: Bartha Miklós élete és működése (1847-1905). In: Samassa János, Szmertnik István, Sztankovits Ferenc szerk. Bartha Miklós összegyűjtött munkái. I kötet. Bp. 1908.