A cikksorozat soron következő részében a székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola századfordulós oktatásának eddig kevésbé ismert valóságát mutatjuk be. Az intézmény kitűnik társai közül azzal, hogy páratlanul jól dokumentált, sokrétű és gazdag archív források mellett az iskolában készült tárgyak közül is jópár megtalálható a városban és környékén. Fennmaradtak anyakönyvei, oktatási tereiről, felszereléséről és az ott készült munkákról a Kováts Fényképészet őriz felvételeket, az iskolában használt minták és a növendékek munkái a város múzeumában, iskoláiban és a városi terekben maradtak meg.
A cikksorozat I. része II. része III. része
Szerkesztőségünk szívesen fogadja a cikksorozatban bemutatandó szakiskolákhoz kapcsolódó tárgyakat, emlékeket, dokumentumokat. Amennyiben ilyenről tud, vagy birtokában van, keressen minket bizalommal.
A 19. század végén létrejött nemzeti szakoktatási rendszerben a szakipari iskolák elsősorban regionális hatókörrel rendelkeztek, céljuk a modern szaktudás és a nemzeti műveltség átadása volt. A székelyudvarhelyi szakiskola első évkönyve így fogalmazta meg ezt a célt: az intézménynek feladata a „szakképzett iparossegédek nevelésével Székely-Udvarhely város és vidéke kő- és agyagiparának fejlesztése. — Ennélfogva felkarolja a kőfaragás, fazekasság és kályhakészítési ágakat, s ehhez képest nyújtja azon elméleti és gyakorlati ismereteket, melyekre a kő- és agyagipar terén működő művelt iparosoknak szükségük van.”
A szakiskola a vidéki iparos szakképzés csúcsintézményének számított, elsősorban erős, vagy erősödő iparral bíró városokban találunk ilyen intézményeket. Székelyudvarhely iskolaváros jellegét az 1870-es évektől új intézmények sora erősítette meg, a történeti katolikus és református gimnáziumok mellett az Állami Főreáliskola (1872), az Alsófokú Ipari és Kereskedelmi Iskola (1880), valamint az Állami Polgári Leányiskola (1884) révén a város első sorban nem ipara, hanem oktatási központ szerepe miatt tűnhetett alkalmas helyszínnek a szakiskola létrehozására. Hasonló intézményekért az 1890-es évek elejétől olyan, értelmezhető méretű gyáriparral rendelkező városok lobbiztak sikerrel, mint Brassó, Temesvár vagy Arad.
A szakiskolák modernizációs feladata egyszerre vonatkozott helyi anyagok felhasználására és a történeti iparos hagyományok átmentésére, valamint új iparágak meghonosítására. Nagybánya város tanácsa a például a környék történeti fazekasságára, a rendelkezésre álló kő- és agyagipari nyersanyagokra és „a kézműipar rohamos hanyatlására” együttesen hivatkozva kérvényezte 1893-ban egy kő- és agyagipari szakiskola alapítását Lukács Béla kereskedelmi minisztertől. Ugyanilyen szándékú megkeresés érkezett Csík vármegye főispánjától a gyergyószentmiklósi járásban létesítendő márványfaragó szakiskola ügyében. Érvelésében a vidéken bőségesen elérhető, jó minőségű márvány feldolgozásában rejlő lehetőségeket emelte ki. A csíki vasútvonal kialakításához kapcsolódó beruházás elvi pozitív minisztériumi fogadtatása ellenére a szakiskola mégsem jött létre.
Az irányítás mellett a fenntartás is állami feladatnak minősült, a működés a Kereskedelmi Minisztérium által biztosított éves költségvetésen alapult, a különböző magán és testületi (városi és vármegyei) hozzájárulások alig érték el a teljes bevétel öt százalékát. Az 1899–1900-as tanévben az 66.071 koronás fenntartási költség kiegészítésére adakozók listáján az erdélyi és székelyföldi iparfejlesztés legfőbb szerveit találjuk: a székelyudvarhelyi ipartanodát (elvben) létrehozó Dávid Mózes Antal alapítvány 750 koronás hozzájárulása mellett az erdélyi iparfejlesztés politikai szereplője, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara 500 koronával, az erdélyi iparvédelem kiemelkedő civil szereplője, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (E.M.K.E.) pedig 280 koronával járult hozzá. Ezek, valamint az árueladás szerény, mindössze 410 koronás bevételén felüli pénzügyi szükségleteket a központi költségvetés terhére fizették ki az intézménynek. Az intézményt rendszeresen támogatta az Udvarhelymegyei Takarékpénztár, a Székely Egyleti Takarékpénztár, a helybeli Iparos Önképzőkör, Udvarhelyvármegye Közönsége és magánadományozók.
Az 1890-es évek közepén formálódóban lévő ipari szakoktatási rendszerben lényegét tekintve a szaktanárokon múlt az oktatás minősége, így képzettségük, szakmai elkötelezettségük alapvetően befolyásolta az oktatás minőségét. A szakmai tárgyakat általában az ország más részéből érkezett szaktanárok biztosították, míg a polgári iskolákkal megegyező, általános műveltségi tanórákra a város más intézményeiből jártak át óraadók. Az intézményt meghatározó három szaktanár közül legmagasabb végzettséggel az igazgató, Scheffler (később Hargita) Nándor rendelkezett. Az intézmény vezetője 1853-ban született Budapesten, előbb díszítőszobrászként, majd a budapesti Állami Felső Ipariskola mintázó tanáraként dolgozott. 1893-ban nevezték ki Székelyudvarhelyre, 1913-ban bekövetkezett haláláig vezette a Kőfaragó és Agyagipari Szakiskolát.
A tanári kar az intézmény megalapítását követő fél évtized alatt jelentősen kibővült szaktanárokkal. Az 1897–1898-as tanévben a marosvásárhelyi szakiskolából Pillich Lajos agyagipari szaktanár, valamint Huber Antal kőipari és Halbich Jakab agyagipari művezetők kerültek át a székely kisváros új szakiskolájába. Ettől az évtől lett Strohoffer Béla szobrász ösztöndíjas tanárjelöltként a kőipari műhely vezető tanára. Pillich a műhelyvezetés mellett szabadkézi rajzot oktatott, a szobrász végzettségű Strohoffer a műhelyvezetésen kívül a leíró építés- és alaktan tanára volt, emellett kőipari technológiát és szabadkézi rajzot tanított. Halbich az agyagipari szakirány művezetője, a műhelyben gipszformázást, negatív öntőformakészítést és gipsz-esztergályozás vezetett. Az agyagipari és kőipari szakokon a képzés általános és szakmai tárgyakból állt össze. Az iskola tanrendje megfelelt az 1890-es évek elejére kialakult, központosított minisztériumi tantervnek. A magyar nyelv és helyesírás szerepe nemcsak a magyar állam iránti lojalitás és integráció eszköze volt a korabeli ipari szakiskolákban, hanem a folyamatosan bővülő szakmai ismeretek elsajátításának egyetlen lehetséges módja is. Az ipari szakképzés a szakmai és gazdasági tudás átadásának terepe volt, a gyakorlati és reál tárgyak magas száma miatt a magyar nyelvóra vált a modern nemzeti művelődés átadásának terepévé még egy olyan döntően magyar közegben is, mint Székelyudvarhely. A szakmai, és a szakmához kapcsolódó gazdasági ismeretek átadásához a székelyudvarhelyi iskolában az első évfolyamon számtan, mértan, mértani rajz, szabadkézi rajz, természetrajz, mintázás, szépírás, költségszámítás, könyvvitel, valamint a vegy- és ásványtan tárgyak tartoztak.
Erdély mindkét kőfaragóipari szakiskolájánál figyelemre méltó külföldi, német és cseh hatást láthatunk. A zalatnai iskolában a kőcsiszolás művezetője a stájerországi Turnauban tanult, csehországi származású, magyarosított nevén Bárta Károly lett. A második zalatnai tanévben csatlakozott a tantestülethez Knop Vencel, aki a csehországi Hořice kőfaragó szakiskolájában, majd a bécsi iparművészeti iskolában végzett építész rajzolóként. De Hořice szakiskolája nem csak ezért fontos az erdélyi kőfaragó képzés megújítása szempontjából. A cseh-német vegyes lakosságú, szudétanémet cseh kisváros szobrász és kőfaragó iskolájának évkönyvei ismertek lehettek a budapesti Kereskedelmi Minisztériumban, az 1894–1895-ös kiadvány legalábbis egyike a minisztériumi iratanyagban fennmaradt kevés idegen nyelvű iskolai évkönyvnek. Az ebben közölt tanrend – a szobrászképzés igényei miatt szükséges óráktól eltekintve – megegyezik a két erdélyi kőfaragó iskola curriculummaival: vallástan, számtan, gazdasági számtan, üzleti levelezés, könyvelés, költségbecslés és költségvetés, geometria és ábrázoló geometria, vetületi ábrázolás, fizika, szabadkézi rajz, alakrajz, építőművészet, anatómia, szobrászattörténet, szakmairajz, betűrajz, építészeti alaktan, kőfaragás, agyag mintázás, gipsz mintázás, mechanikai kőmegmunkálás (ennek részeként anyag- és szerszámtan), cseh nyelv, gyakorlati oktatás (szobrászat / kőfaragás).
A művészi jellegű képzettség szempontjából kiemelt jelentőségű szabadkézi rajzot és mintázást Zalatnához hasonlóan Udvarhelyen is a szobrász végzettségű tanár-igazgató, Scheffler Nándor tanította. A szabadkézi rajzórán első évben a diákok Várdai-féle mintalapok nyomán gyakorolták a díszítőmotívumok rajzolását heti hat órában. Második évben a hallgatók Huszka, Vidéky és Várdai-féle mintalapok, valamint egyre gyakrabban külföldi szakkönyvek alapján dolgoztak. Ezek a későbbi műhelygyakorlatokon sorra kerülő pontozásos technika begyakorlására, majd pedig ezek irónnal, tussal való kihúzása, valamint kifestésre szolgáló előkészítő gyakorlatok voltak. Harmadéven mintalapok mellett a legújabb szakkönyvek illusztrációinak másolása is bekerült a tanrendbe. Negyedéven került sor a nagyításokra, emberi fejek gipszszobor utáni rajzolására, és a kő- és agyagipar művelése során előforduló állati és növényi formák megtanulására. Az óra keretében a természet utáni rajzolást a városi temetők síremlékeinek, valamint nagyobb városi kertek növényeinek másolásán keresztül sajátították el.
A tanárok a fentiek mellett szerteágazó szakmai tevékenységükkel járultak hozzá a helyi iparostársadalom fejlődéséhez: illusztrált tanmeneteket készítettek saját és más intézmények részére. Pillich Lajos rendszeresen készített edényterveket fazekasok számára, Maráth József külsős iparosoknak a mázak és festékek készítését tanította meg. A század első évtizedének végére az iskola valódi továbbképzőhellyé vált, jelentékeny módon hozzájárult a város és vidéke iparosainak szakmai fejlődéséhez. Ekkortól a városi iskolák tanulói részére szervezett tanfolyamok mellett szabó, csizmadia, asztalos, kőfaragó háziiparai, kereskedelmi könyvviteli és külön női könyvviteli tanfolyamot tartottak az iskola tanárainak részvételével.
A szaktanárok rendszeresen készítettek az műhelymunkák kivitelezéséhez terveket, mintákat. A műhelyben kivitelezett fontos reprezentatív tárgyakat elsősorban a szaktanárok, különösen pedig az igazgató, Scheffler tervei alapján készültek. Ilyen volt az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjjal kitüntetett kandalló, illetve feltételezhetően az ugyanerre az alkalomra, az agyagipari műhelyben készült majolika kapuzat (majolica portale). Az 1900-as párizsi világkiállításon jelentős mértékben formálta az építészetet és iparművészetet.
Az 1902-es torinói nemzetközi iparművészet kiállításra egy sorozatnyi engobe festésű edényt készítettek az agyagipari műhelyben. Az Iparművészeti Társulat ugyanezen évi budapesti karácsonyi kiállítására Hargita Nándor márvány domborműveket, tanulmányi mintagyűjteményt, címtábla rajzokat és egyéb terveket állított ki, Janecsek József márvány virágtartója mellett.
1903–1904-es tanévben részint zalatnai, részint székelyudvarhelyi kőfaragók részvételével készült el az 1901-ben elhunyt Lukács Béla kereskedelmi miniszter síremlékének kőtalapzata, a Műegyetem részére pedig festett és festetlen görög edénysorozatot készítettek. A következő tanévben az iskolai értesítő az átlagosnál több sírkő tervezését és kivitelezését, az agyagipari szakon cserépkályhák, dísz- és használati edények, gipszminták gyártását említette.
1905–1906-os tanévben Hargita Nándor tervei alapján a szakiskola műhelyeiben elkészült a homoródkarácsonyfalvi kőből faragott Erzsébet-emlékmű, ugyanő egyéb mintaterveket is készített. Petrányi Miklós tárgytervezéssel és festéssel foglalkozott, kiállított a képzőművészetek karácsonyi kiállításán, valamint részt vett a Nemzeti Szalon tárlatán és iparművészeti pályázatokon, egyik cserépkályha tervét az Iparművészet Társulat vásárolta meg.
Az 1910–1911-es tanévben készültek el – legalábbis részben ‒ az iskola főművei, a székelyudvarhelyi Szent Miklós plébániatemplom, a zetelaki, és a máréfalvi katolikus templomokba készített márvány- és kerámia oltárok. A zetelaki templomba rendelt fő- és mellékoltárok kivitelezése igencsak elhúzódhatott. Nem csak a soron következő tanév beszámolójában olvashatunk a folyamatban lévő munkáról, hanem az iskola tanári testületének 1920. december 18-i jegyzőkönyvében is, amely szerint Pillich Lajos a zetelaki egyháztanácstól a márványoltárok befejezésére 4000 lejt vett át.
Az 1911-es év nemcsak az egyházi megrendelések miatt bírt különleges jelentőséggel a város életében, hanem ebben az évben készült el két meghatározó épülete a Katolikus Főgimnázium és a Református Kollégium. Ezekhez kapcsolódnak az 1912–1913-as tanév kiemelkedő kőfaragó megrendelései: az épületfelszerelési munkálatok részeként a kőipari műhely feladata volt a városi Református Kollégium építéséhez kapcsolódó építészeti megbízások teljesítése, az agyagipari műhely pedig a katolikus főgimnázium helyiségeinek, kápolnájának és igazgatói lakásának felszerelése cserépkályhákkal. További külső megbízásként a sepsiszentgyörgyi agyagipari mintaműhely és több tanintézet számára öntöttek gipszminta-sorozatokat.
Az utolsó békeidőbeli tanévben a szokásos síremlék-megrendelések mellett három nagy márványoltár (feltételezhetően Zetelakára), több épületfelszerelési megrendelés és az – eredeti formájában végül a világháború kitörése miatt a Hargita tervei szerint soha el nem készült ‒agyagfalvi emlékmű talapzata tartozott. Az agyagipari műhely különlegesebb megrendelései közé egy majolika falikút és egy oltár – valószínűleg az egyik máréfalvi mellékoltár – befejezése tartozott.
Oktatástörténeti szempontból iskola megalapítása beleillett az ország ipari modernizációjának trendjeibe, a helyszínválasztásban egyedülálló módon nem a gazdasági teljesítmény, hanem szellemi tartalékok, az iskolaváros oktatási hagyományai voltak döntőek. A fennmaradt források alapján a kezdeti évek legitimációs és felszerelési gondjai mellé az oktatás és a műhelymunka igényeinek nem megfelelő épületből adód hátrányokkal, a kellő számú szaktanár hiányával kellett megküzdeni. A szakiskola betöltötte feladatát, az eltérő háttérből érkező növendékek számára a modern ipar szempontjából jól hasznosítható tudást adott át, lehetőséget biztosítva ezáltal a társadalmi háttérből adódó különbségek kiegyenlítésére. Az iparfejlesztés ideálja szerint a modern nemzeti iparostársadalom gerincét a művelt, államnyelven értő, a modern ipar technológiai tudásával felvértezett, azt önállóan is alkalmazó, szakismeretét folyamatosan továbbfejlesztő iparos réteg alkotta. Művészettörténeti szempontból az iskola első korszaka alapvető nyomokat hagyott úgy a város és környékének arculatán, mint a magyar művészettörténetben. A városban és környékén felállított szobrok és emlékművek, a városi temetők sírjai eredeti helyükön, a polgári otthonok tárgykultúrájának fennmaradt elemei pedig iskolák és múzeumok gyűjteményeiben maradtak fenn.