Szerző: T. Szabó Csaba

Szexről, szexualitásról beszélni még ma, a 21. század második évtizedében is kelendő marketing-fogás, mi több, egyre inkább hangsúlyosan van jelen társadalmunkban az iparosított, áruba bocsájtott szexualitás jelensége. Erre a folyamatra már Michel Foucault, a szexualitás történetének jeles kutatója is felfigyelt, aki az 1970-es években már arról írt, hogy a modern ember a szexualitást letisztította rituális, vallási jellegétől és közszemlére bocsájtotta, tudományos diskurzusok tárgyává tette. Foucault szerint ez a folyamat egy „forradalom” volt a 17. század végén elindult puritán, protestáns polgárosodás, majd 19. századi viktoriánus hangulat ellen, ám alapvetően a folyamat nem adott teret annak, amit az ókori és ma már csak elszórva megtalálható törzsi társadalmak gyakoroltak: ma a szexualitásnak, a szexnek nincs művészete (ars erotica), csak tudománya (scientia sexualis).[1]

Foucault jogosan nevezte az ókori ember szexualitás iránti érdeklődését, abundens forrásainak jelenlétét „művészetnek”. Az ókor szinte minden társadalmában a szexualitásról szóló írások (pornográf irodalom, erotikus költészet és próza, vallásos szabályozások és törvények) és figuratív, vizuális ábrázolások (freskók, használati tárgyak, mágikus tárgyak, építészeti elemek, kerámiafestészet) gyakorlatias jelleget mutattak és alázattal, figyelemmel, rituális eszközökkel beszéltek a szexualitásról. Kivételt ez alól legfeljebb a bordélyházak graffitói vagy néhány szatirikus költő jelentett, igaz ezek száma is jóval jelentősebb volt, mint az azt követő korokban. Az ókoriak pontosan emiatt nem adtak „meghatározást” annak, mit jelent a „szexualitás”: nem tárgyiasították az ágyban, két ember vagy több ember nemi szervével történő aktusát, a test gyönyöreit nem kutatták, hanem leírták, figyelték, szabályozták. A szexualitás, mint fogalom és annak definiálása – ha úgy tetszik, limitálása – jelenti a tudományos kutatás kezdetét. Az ókori szexualitás történetének elemzésében tehát fontos megkülönböztetni a tudományos kutatás előtti és az azt követő irodalmat. Még mielőtt azonban az ókori görög-római szexualitás kutatástörténetét felvázolnám, fontos, hogy magát a fogalmat járjuk körül: mit is jelent a szexualitás maga?

Emberi szexualitás: egy definíció

Azt már elöljáróban fontos hangsúlyozni, hogy a szexualitást meghatározni eleve egy modern jelenség, a pszichológia, biológia és társadalomtudományok fejlődésének következménye. Ilyen jellegű fogalom és „meghatározás” nem létezett az ókorban. Meghatározni a szexualitást azonban elengedhetetlenül anakronisztikus jelenség, amely minden korban magán hordozza a „Zeitgeist”, a kor tudományos, kulturális normatíváinak jegyeit. A szexualitás meghatározásában talán az a leghelyesebb út, ha egy rendkívül általános, a szexualitás alapelemeit ötvöző definíciót adunk meg.[2]

Az emberi szexualitás elemzésének során fontos elkülöníteni, körvonalazni a következő alapfogalmakat: nemiség, szexuális orientáció, szexuális viselkedés, identitás és kulturális normatívák. Nemiség vagy nemi jegyek alatt a biológiai / hormonális sajátosságokat értjük, amelyek fizikai jegyekkel párosulnak. A klasszikus „férfi”, „nő” és az ezek között elhelyezkedő változó szexuális nemi jegyekkel rendelkezőket (transzszexuális, hermafrodita) sorolhatjuk ide.[3] Szexuális orientáció alatt azt a genetikailag meghatározható, szocio-pszichológiai hatások révén már kora gyermekkorban kialakult szexuális vonzalmat értjük.[4]

Egy ember érezhet szexuális vonzalmat saját, ellenkező neme, mindkét nem vagy – patologikus esetekben – állatok, halottak, gyermekek, tárgyak, absztrakciók iránt is.[5] Úgy a nemi jegyek, mint a szexuális orientáció nagyban meghatározza egy ember szexuális viselkedését is, vagyis azt, amit „az ágyban csinál”. Szexuális viselkedésünket azonban jó ideje – legalábbis az írott történelem óta biztosan – intézményesített kulturális normatívák, szabályok, törvények és vallásos előírások, rögzült hagyományok és szokásrendek szabályozzák, alakítják és állandóan változtatják. A szexualitás története tehát elsősorban a kulturális normatívák meghatározta viselkedésmódot és egy adott társadalom szexualitáshoz való viszonyának alakulását tudja történeti perspektívákban elemezni. Az orientáció és a nemi jegyek ugyanis biológiai faktorok révén, sokkal stabilabb állandók ebben a képletben, mint a szexuális viselkedés vagy az azt nagyban meghatározó kulturális normatívák. Különleges figyelmet érdemel a szexuális identitás fogalma, ez ugyanis egy olyan sajátos csoport-képződést és sajátosságot feltételez, amely szorosan összefügg a szexualitás, mint tudomány téma kutatásával, a „külső megfigyelő” megjelenésével.

Szexuális identitásról az ókorban aligha beszélhetünk. A kortárs szakirodalom és a szexuális kisebbségek narratívái elsősorban ebben tévednek, amikor „ókori homoszexualitásról” vagy „biszexualitásról” beszélnek. Ezek ugyanis legfeljebb a szexuális viselkedésre vonatkozhatnak, ám semmiképp sem a mai szóval használt és jól definiált szexuális identitásra, életformára vonatkozhatnak.[6] Nagyon kevés forrásunk maradt fönt, amelyben a szexuális viselkedés valamilyen formája csoport-identitásként jelenik meg. Ez az aspektus adja meg tehát az ókori ars erotica és a kortárs szexualitás közötti legfőbb különbséget. A szexuális orientáció és a nemiség sajátosságaival, evolúciós alakulásával genetikusok, biológusok és pszichológusok feladata foglalkozni. A szexuális viselkedéssel, az azt nagyban meghatározó kulturális normatívákkal és az ezekből kialakuló szexuális identitással történészek, szociológusok, pszichológusok és biológusok egyaránt foglalkozhatnak – ideális esetben, pluridiszciplináris kutatásokban.[7] Ennek tudatában kell tehát az ókori szexualitás kutatástörténetét is felelevenítenünk.

A téma irodalma

Az ókori görög és római szexualitásról számos kortárs mű keletkezett. Ahogy Michel Foucault rávilágított paradigmatikus munkájában, a témában keletkezett óriási ókori irodalom azonban elsősorban „gyakorlatias”, vallomásos jellegű volt, ahol a szexualitás, mint ars erotica jelenik meg és nem tudományos kutatás, megfigyelés tárgya. Ez a különbség, jelenség hasonlatos az ókori vallások megfigyelésével is, ahol vallástörténeti, vallástudományi kutatásról ugyan nem beszélhetünk, de „a tudás akarása” ahogy Foucault fogalmazott már megszületett.

Az ókoriak szexualitásról szóló gazdag irodalma négy nagy csoportba sorolható: orvosi szakirodalom (Eubiosz, Galénosz, Celsus, Szóranosz, Artemidorosz Daldianosz, Hippokratész, Lucretiusz munkái), pornográf irodalom (ponyva-olvasmányok, bordélyházak számára írt irodalmak: Paxamosz – Tizenkettestan a buja testhelyzetekről, Philainisz – A különféle testhelyzetekről, Elephantisz – Figura Veneris, Athénaiosz – Milésziaka, Eusztathiosz – Hüszminé, Philipposz, Rhodiaka, Ausonius – Cento nuptialis, Priapeia -erotikus versgyűjtemény), szépirodalom (erotikus költészet: Szapphó versei, Ovidius – Ars Amatoria, Anthologia Graeca IX) és jogi, vallási szabályozások. A kereszténység térnyerésével a témával csak elvétve foglalkoztak, elsősorban az orvosi irodalom és a teológia vitte tovább, sokkal szerényebb léptékben, leginkább a szexuális viselkedés vallási aspektusait, etikai, morális jellegét és célját hangsúlyozva[8]. Hasonló jellegű irodalmat produkált a szexuális viselkedésről a protestantizmus is, ahol a téma legfeljebb a szaporodásra vonatkozó előírások vallási aspektusait feszegették.[9] Foucault munkájának nagy érdeme volt, hogy hangsúlyozta: a szex tabu lett már a görög-római világban is, ez nem a keresztényég invenciója volt.

A változás elsősorban a 18. század végén következett be, amikor a miszilis irodalom elterjedésével, a polgárosodás következményének is tekinthető személyes naplók elterjedése és a felvilágosodás ismét előtérbe hozta a szexualitás témáját. Ennek azonban kettős hatása lett: egyrészt Európa felfedezte az ókori szexuális irodalmat és kultúrát (ars eroticát), ám azonnal meghátrált, bezárkózott tőle, a protestáns puritanizmus, majd az angolszász viktoriánus kultúra nyert teret.

A felvilágosodás, majd a tudományos forradalom az orvos és szellemtudományokban (pszichológia megjelenése) vezetett oda, hogy a szexualitásnak a század végére már „tudománya” és nem művészete lett. Ez a tudományos, szervtelen szemlélődés kettős hatással bírt: egyrészt ugyan sikerült megérteni az emberi szexualitás számos, addig tabusított formáját és jelenségét (ekkor nevesíti a fiúszerelmet Kertbeny a „homoszexuális” jelzővel vagy vizsgálja Freud a biszexualitást és frigiditást), másrészt viszont a korabeli polgári prüdéria még erősebben leplezte a szexualitással kapcsolatos közbeszédet. Érdemes megemlíteni 1824-ből Karl Friederich Forberg munkáját, aki részletes kommentárral látta el az 1425-ben Antonio Beccadelli által kiadott Hermaphroditus című erotikus verses antológiát. Forgerg kommentárja az ókori szexualitásról és szexuális pozíciókról (De figuris Veneris) később óriási sikert aratott elsősorban Édouard-Henri Avril botránykeltő akvarelljeinek köszönthetően.

Bár a „görög szerelemmel” és a görög filozófusok műveiben megjelenő szerelem-képpel számos klasszika-filológus foglalkozott már a 19-20. század fordulóján, a témát teljes részletességgel először Michel Foucault 1976-os paradigmatikus munkája érintette

Ezt követte K. Dover 1978-as nagy műve az ókori görög homoszexualitásról.[10] Dover ebben a munkájában az irodalmi és ikonográfiai forrásokra alapozva egy rendkívül szexuális, szextől fűtött görög társadalmat ír le, ahol az azonos neműek közötti pederasztia és felnőtt kori homoszexualitás is szexuális aktusként értelmezte. Az ő elméletén és Foucault munkásságán bővít D. Halperin, a kortárs queer-elmélet atyja, akinek 1990-es munkája paradigmaváltónak számított: ő volt az első, aki hangsúlyozta, hogy az ókori társadalmakban szexuális identitások – legalábbis annak mai formái – nem léteztek, így eleve anakronisztikus például „ókori görög vagy római homoszexualitásról” beszélnünk. Ennek ellenére, számos ezt követő kötet viselte még címében e kortárs fogalmakat.

Az ókori római erotikáról és szexualitásról szóló irodalom könyvtárakat tölthetne meg, igaz magyar nyelven kevesen írtak a témában.[11] Az elmúlt negyed évszázad nagy könyvei közül elég talán a Thomas Hubbard által szerkesztett, monumentális Companion to Greek and Roman Sexualities (New York–Leiden, 2013) című kézikönyvet megemlíteni, amely jó összefoglalója az eddigi szakirodalomnak és a téma főbb aspektusainak. Érdeme, hogy éles különbséget tesz görög és római szexualitás(ok) között és az emberi szexualitásnak rendkívül változatos társadalmi aspektusait, normatíváit is érinti a kötetben. Ezek közül emelnék ki itt néhányat.

Virtus – férfiideál az ókori Rómában

Róma egy rendkívül férfias, „macho” társadalom volt. A görög világgal ellentétben, a római férfiideál az erényességre, férfias becsületre, önfegyelemre, alázatra, hazaszeretetre, család iránti hűségre, az ősök tiszteletére épült. Ez volt a virtus. Ezt hangsúlyozták síremlékeiken Róma nagy családjai, így az első nagy hódítók, a Scipio-k is. Ez a férfiideál nagyban meghatározta az idealizált férfi fizikai aspektusait is (lásd Marcellus idealizált szobrát de rányomta bélyegét a vele szembehelyezkedő csoportokra, így a nőképre vagy feminin férfiak megítélésére is. Érdekesség azonban, hogy míg az ókori görög világban főleg a nőket kiszolgáltató szexuális pozíciók (retro, tergo – a mai „doggy-style”) voltak elterjedve, addig a római korban a nők előszeretettel alkalmazták a sedeo, incurvo (ráül, rágörbül) pozíciókat[12].

Prostitúció

Az ókori római városok szinte mindegyike – így valószínűleg az Erdélyben létrejött római városok is – rendelkeztek bordélyházakkal. Ezek többsége legálisan, az aedilis által bejegyzett engedéllyel működtek, ahol a meretrix (a „prostituált”) dolgozhatott. Pompeii alighanem a legszemléletesebb példája a prostitúció hétköznapjainak: közel száz prostituált – férfi és nő egyaránt – ismert névről, szolgáltatásairól, „képességeiről” és még szerény áraikról is, de ikonográfiai ábrázolásokban sem szerénykedtek. Bár a prostitúció legalizált volt, szigorú szabályok voltak érvényben ennek mikéntjéről: római állampolgár nem lehetett prostituált, házasságban élő nő vagy férfinek nem volt szabad prostituálttal hálni. A meretrix sajátos tógával (toga mulieris) rendelkezett, amely nagyon hasonlított az egykori köztársaság-kori toga virilisre. Teljesen meztelenül ritkán látunk ábrázolásokon nőket, legtöbbször egy melltartó-szerű sávot hagytak magukon.

A prostituáltak életének tragédiájába enged betekintést az angliai Yewden Villa (Hambleden) ahol 1912-ben egy bordélyházhoz közel több tucat csecsemő tömegsírjára bukkantak. A régészek feltételezése szerint, a kéjhölgyeknek meg kellett ölniük gyermekeiket.

Pederasztia és felnőtt kori férfiszerelem

Ellentétben az ókori görög világgal, a rómaiaknál – a már említett virtus eszményei miatt – a pederasztia – vagyis egy felnőtt férfi erotikus viszonya egy kamasz fiúval (13-17 évesek) – csak bizonyos formáiban volt megtűrt. Felnőtt, római állampolgár csak rabszolga-fiúval hálhatott és akkor is kizárólag az aktív szerepkör volt elfogadott. A pathicus/cinaedus szerepkör (vagyis a befogadó-fél, passzív szerep) nem volt méltó (impudicitia) egy római állampolgárhoz. Ez a jelenség jellemző gúny tárgya lett később a politikai diskurzusokban: G. I. Caesart, Marcus Antoniust és számos római császárt is azzal gyanúsítottak, hogy a pathicus szerepet szereti. A római világ legismertebb pederaszta viszonya Hadrianus császár és szerelme, Antinous nevéhez kötődik.

Az utazó császár a mai Törökország területén, Bythiniában talált rá a gyönyörű pásztorfiúra, akit Rómába küldött a legjobb iskolákba, majd néhány éven át vele (és persze feleségével, Sabinával) utazgatta végig Birodalmát. A fiú rejtélyes Nílusba fulladását követően a gyászoló Hadrianus istenné avatta Antinoust, akinek szobrai és kultusza még a mi vidékeinken, Ausztriában is fennmaradt.

A két római férfi állampolgár közötti bármilyen jellegű szexuális viszonyt Rómában törvény tiltotta már a Köztársaság kora óta (Lex Scantinia, Kr. e. 227) igaz, ezt Cicero korára aligha ismerte már az átlag római állampolgár. Az ókorból számos „me too” történet maradt fent, amikor rangos római katonák vagy állampolgárok hatalmukkal visszaélve szexuálisan zaklattak fiatal fiúkat vagy akár felnőtt katonákat is. Az egyik legbotrányosabb eset Gaius Lusius, a neves hadvezér, Marius unokaöccsének nevéhez kötődik. A jó nevű tiszt hosszú ideig zaklatta a szépségéről híres, fiatal katonát, Treboniust. A zaklatásnak az lett az eredménye, hogy a fiatal katona egy éjszaka leszúrta és megölte Gaius Lusiust, Róma legerősebb emberének unokaöccsét. Római perében végül neki adtak igazat, mi több, Marius katonai érdemekkel tüntette ki (természetesen saját politikai tőkéjét növelve).

A római császárokról számos erotikus történet maradt fent a római történetírásban: elég itt Tiberius császár medencéjében lubickoló „halacskáira” (gyerekek) vagy Caligula orgiáira, Elagabalus és Nero női öltözékeire és ágyban gyakorolt passzív szerepére gondolni. Ezekkel a forrásokkal az a gond, hogy legtöbbjük a császárok halálát követően keletkeztek és nagyrészt a kortárs politikai propaganda és lejárató narratívák részei voltak, így hitelességük erősen bizonytalan.

Szexualitás és a régészeti források

A római szexualitás forrásai elsősorban a szépirodalmi művekből, császár-biográfiákból és az ókori drámák, prózairodalomból ismertek. Az elmúlt két évszázadban azonban számos jelentős régészeti lelet bővítette tárgyakkal is a témát. Elsősorban Pompeii és Herculanaeum, de Róma és számos más provinciális városi felfedezés tágította tudásunkat. Kiemelkedő itt a bordélyházak régészete és azok gazdag forrásanyaga különösen Pompeiiből, de provinciális környezetből is kerültek elő bordélyházak belépéséhez szükséges érmék és zsetonok.

A fallikus csüngők, mécsesek (polyphallikus tintinnabulumok, fascinum) elsősorban mágikus erejüknél, igézések és ártó szellemek elleni védelmük miatt voltak jelen házakban, míg fallikus oszlopok, reliefek a házakon jelölhettek úgy bordélyházat, mint határvédelmet, a ház védelmét a szellemektől.

Hasonló erotikus, de termékenységi és ház-kert védő szerepük lehetett a Priapus istennek állított szobrok, falloszoknak is. Egy ilyen jellegű tárgyat találtak Colonia Aurelia Apulensis területén is, igaz ennek pontos kontextusa sajnos nem ismert.

Ismertek ugyanakkor a bordélyházak freskói, sajátos ágyai, a női ruhák ábrázolásai, sőt szexuális segédeszközök (dildo) is. Néhány római bronzedény (Warren kupa) ismert, amelyen erotikus jelenetek maradtak fent. Sajátos forrást képeznek az erotikus jelenetekkel díszített mécsesek és öntőformák: ezeknek egy része temetkezési mellékletekből kerültek ki. Értelmezésük igen problémás, valószínű, hogy az evilági bujaság és életigenlés üzeneteként került a túlvilágra. Ilyen jellegű terrakotta korong került elő egy apulumi (gyulafehérvári) sírból is.

A római szexualitás története egy rendkívül bonyolult, könyvtárakat megtöltő téma. E rövid összefoglaló csupán bevezetést kívánt nyújtani a témába és rávilágítani néhány tévhitre, amely a kortárs közgondolkodást meghatározza: a római szexualitás(ok) történetét gyakran összemossák az annál részleteiben sokkal eltérőbb görög szexualitás történetével és nemegyszer sokkal liberálisabban mutatják be, mint amilyen valójában volt. Foucault és az őt követő kutatás bebizonyította, hogy szexuális identitásról nem beszélhetünk az ókorban és a témát övező megszorítások – celibátus, aszkézis, szexuális törvények – nem a kereszténységgel kezdődnek, hanem jelen voltak évszázadokkal azelőtt is.

Jegyzetek

[1] Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. 1999. 58.

[2] További meghatározásokért lásd: J. Bancroft: Human Sexuality and its problems, New York, 2009. 5-18.

[3] A. Fausto-Sterling:  Sexing the body: gender politics and the construction of sexuality, New York, 2000; Legato, M. J. Biological sex and the genome: what makes us ourselves? In: Schenk-Gustaffson, K. (ed.), Handbook of Clinical Gender Medicine, Basel, 2012, 5-10.

[4] M. Kauth: True Nature: A Theory of Sexual Attraction. New York, 2000.

[5] R. Balon (szerk): Practical Guide to Paraphilia and Paraphilic Disorders. New York, 2016.

[6] W. Wilkerson: Ambiguity and Sexuality: A Theory of Sexual Identity. New York, 2007.

[7] Essed et al. (szerk.), A Companion to Gender Studies. Brill, New York-Leiden, 2009.

[8] V. Bullough / J. Brundage, J. (szerk), Handbook of Medieval Sexuality. London, 1996.

[9] W. M. Hanks: Christianity and Sexuality in the Early Modern World: Regulating Desire, reforming practice. London, 2000.

[10] K. Dover: Greek Homosexuality. Harvard, 1978. Legutolsó, bővített, módosított kiadása 2016-ban, a szerző halála előtt nem sokkal jelent meg.

[11] Németh György: Xenophón és a fiúk. Ókor 2004/3 16-21; Németh György: Igyál, dőzsölj, ölelj!”: A pederasztia megítélése az antik világban.  Ókor 2012/9. 3.; Németh György: A szexualitás kultúrtörténete. Rubicon 07, 2010/7; Magyar László András: Szeretkezési testhelyzetek a  görög-római korban. Ókor 2003/3. 3-8; Gesztelyi Tamás: A gyönyörök forrása. Pompeji erotikus festményei. Rubicon 1998/6.; Lásd még: Takács Judit, Homoszexualitás és társadalom. Bp. 2004.

[12] J. N. Adams: The Latin Sexual Vocabulary. 1982.