Mezőségi népdalt énekelni pihenőként a skót néptánc után, majd egy balkáni körtánccal folytatni a sort – mindezt a csupasz asztalról megevett, skót whiskyvel leöblített sós, főtt hering után. Van ebben valami érdekes, élvezetes, határozottan élményszámba menő. Néha csodálattal és örömmel eszmélek fel, hogy milyen nagyszerű a 21. században diáknak lenni. De komolyan, fel sem fogjuk, mennyi lehetőség áll egy fiatal kutató, doktorandusz előtt. A nemzetközi konferenciákon, nyári táborokban, kongresszusokon való részvételnek nem szabnak gátat országhatárok, gyakran még anyagi nehézségek sem. Keresni kell, találni, merni, pályázni és menni – sokszor teljesen ingyen.
A SIEF (International Society for Ethnology and Folklore), vagyis a Nemzetközi Néprajzi és Folklorisztikai Társaság nyári tábora, melyet idén másodszor szerveztek meg, ezúttal a skóciai Portsoyban volt. Az egyhetes ingyenes workshop mintapéldája volt az interdiszciplinaritásnak: néprajzosok, történészek, antropológusok, nyelvészek, szociológusok osztották meg egymással tapasztalataikat és szereztek együtt újakat. Már a konferencia tematikája is izgalmas volt – tulajdonképpen az alapgondolat az volt, hogy mi, kutatók, megfigyeljük, hogy a kortárs, mai közösségek, illetve tevékenységeik életében milyen szerepet játszik a múltjuk, az emlékeik, valamint, hogy a múltjukat hogyan lehetne tudatosan felhasználni a közösségépítés, a közösség összetartozásának növelése során.
Első hallásra talán – főleg nekünk, erdélyieknek, akiknek a mindennapjaiban még megannyi régi hagyomány jelen van, őrizzük, illetve nem csak őrizzük, hanem használjuk is múltunk elemeit – banálisnak tűnhet ez a gondolat. De Skóciában, ahol például a skót gael nyelvet éppen próbálgatják „mesterségesen” életben tartani, és a hagyományos halászat, hajókészítés (és a többi kapcsolódó szakma) eltűnőben vannak a nagyipari halászat miatt, nagyon érdekes ilyen jelenségekkel, folyamatokkal foglalkozni. De az igazat megvallva ezt az irományt valahogy másképp kéne indítani, mert célokról és tevékenységekről beszélni olyan, mintha egy pályázati elszámoláshoz írna beszámolót az ember – pedig ez a tábor nem ilyet érdemel.
Az ember több hónap csendes, csak valahol a napi teendők mögött jól megbújó várakozás után az utolsó percben mindent beletuszakol egy kis hátizsákba – ami épp akkora, hogy a laptop mellé betehető az egy hétnyi ruha, de mégis belefér a reptéren abba a rózsaszín fémkeretbe. Három óra múlva már London, kis várakozás, átszállás és máris az aberdeeni reptéren izgulhat azért, hogy miért nem jött már érte a tábor busza. Persze, valami különös módon az ember egyből talál egy kelet-európai honfitársat, akivel együtt várhat.
Rövidke buszozás a zöld dombos tájon, sziklákkal szegélyezett öblök mentén (azon a tájon, ahol a manapság annyira kedvelt Outlander című történelmi (?) sorozat is játszódik). A célállomás egy skót kisváros (town), amely a minden évben megrendezendő csónakfesztiváljáról híres, illetve a kikötőjéről, mely a legrégebbi fennmaradt kikötő Skóciában, a 17. századból. Vannak régi templomok, amelyekben ma már közösségi ház vagy éppen vendéglő, esetleg kocsma üzemel, szürke, alacsony épületek, melyek között a Kisvárosi gyilkosságok sorozatban vagy egy Agatha Christie-regényben érzi magát az ember.
Az egyhetes tábor első napja ismerkedéssel telt, majd a résztvevők bemutatták egymásnak kutatási projektjeiket. Közel harmincan voltunk, az életkor 22 és 60 között mozgott, földrajzi szempontból Amerikától Iránon át Kínáig mindenhonnan voltak résztvevők, bár Kelet-Közép-Európa és a Balkán, illetve Skócia domináns volt. Rutinfeladatnak, illetve -tevékenységnek tűntek a powerpoint bemutatók, de a legtöbb résztvevő számára nagyon inspirálóak voltak. Mindenki aktív volt, ötletekkel, kérdésekkel fordult az előadókhoz.
A második nap a környéket ismertük meg, történelmét és jelenét egyaránt, a múzeumlátogatástól a városnéző sétán át a település kulturális életének aktuális helyzetét feltáró előadásig volt minden. És persze mindezt Portsoy közösségi házában tejes teát kortyolgatva, shortbread teasütemény rágcsálva, miközben fújt a tengerparti szél.
A tábor második felében az ismerkedés még intenzívebbé vált, terepen oral historyztunk, interjúztunk, csoportos beszélgetésen faggattuk a helyieket. Ami különösen érdekes a dologban, hogy mindezen tevékenységeknek nem volt konkrét tétje: nem egy kutatás, felmérés keretében zajlottak, számunkra sem volt feladat tucatnyi oldalas jegyzetekkel zárni a hetet. A lényeg az volt, hogy figyeljünk, kérdezzünk, hallgassunk. Az, hogy kilépjünk a komfortzónánkból: idegen nyelven, idegen történelmi hátterű és kultúrájú emberekkel beszélgessünk, úgy, hogy annak a beszélgetésnek értéke legyen. Fontos volt, hogy tanuljunk egymástól, hiszen az amerikai és az ukrán a világ két eltérő szegletéből olyan különböző nézőpontokat képviselt, hogy gyakran mi, a helyszínen lévők is meglepődtünk, hogy mennyire különböző dolgokra figyelünk fel, hogy mennyire eltérő gondolatokat hallunk ki egy-egy mondatból.
Egyébként Portsoy közössége, amelyet megismertünk a hét alatt, külön esettanulmányt érdemelne. A kétezres település hagyományait és múltját tudatosan kezeli, és – bár túl idealista lenne azt mondani, hogy a teljes lakosság szívvel-lélekkel munkálkodik az összetartás erősítésén – a lakosság nagy részének fontosak a régmúlt értékei. Jó példa erre – nem a helyi múzeum, ami a falu halászattal kapcsolatos múltjának emlékeit őrzi, hiszen egy ilyen intézmény, egyesületi megvalósítás lassan nálunk is mindenhol akad – például Portsoy közös fotóalbum-kollekciója.
A helyiek birtoklási vágyukat félretéve összegyűjtötték, albumokba rendezték a régi fényképeiket, közösen feliratozták, próbálták felismerni a századeleji evezős csapat tagjait vagy a helyi focistákat. A falu épületeiről is sok fotót őriznek, már elpusztult, leégett, lerombolt házak, kúriák, kastélyok emlékét – valószínűleg egy majdani művészettörténész legnagyobb örömére. A település anyagiakban is sokat fektet hagyományai újjáélesztésébe, illetve sok energiát is – pályázatot írnak, nyernek, szervezkednek. Modern csónakházban tanítják a fiatalokat a csónakkészítés hagyományos mesterségének fortélyaira, népszerűsítenek, reklámoznak, mindenkit várnak a híres, hagyományos csónakfesztiváljukra.
Persze, az egy hét alatt nem kizárólag Portsoy-t ismertük meg, voltunk a környéken kirándulni, asztalos műhelyt meg temetőt nézni – néprajzkutató és történész egyaránt talált kedvére valót.
A szakmai vetületen túl (vagy a szakmai vetülettel együtt, mellett) jól is szórakoztunk. Jó hangulatot teremtettek a közös étkezések, a hagyományos helyi ételek, amiket mind a tábor főszervezője, Tom A. McKean, az aberdeeni egyetem professzora készített el, s amiben minden résztvevő asszisztált kicsit egy-egy mosogatással, elpakolással vagy épp babtördeléssel. A résztvevők is főzhettek, jómagam például töltött káposztát készítettem a csapatnak – ami nem kis kihívás volt, a megszokottól eltérő skót alapanyagokból, de nagy sikernek örvendett.
A skót sör és whisky (a szervezők részéről, hiszen ez is a kultúra része) ugyanúgy az este fontos kelléke volt, mint a tánc, a zene, a népdalok. Hivatásos népzenészek, zenészek meséltek a hagyományos hangszerekről, a zenéről, a balladákról, s nem csak mi tanultunk tőlük, hanem ők is énekelték a magyar, szerb, ukrán vagy amerikai dallamot. A magyar népdalokról hamar megállapították, hogy nagyon szomorúak: történeteik, dallamuk egyaránt. Az sem tetszett, hogy a Tatros folyó szeretőket visz el, meg sem az, hogy a kényszeres együttéléskor a párnának mind a négy széle elszakad.
A SIEF táborának nem tudom nagy akadémiai mércével értékes eredményeit felsorolni. De tény, hogy olyan lehetőség volt, amit minden kutatónak meg kellene tapasztalnia. Csoportmunka, ismeretek, ötletek megosztása. Más országok s tájak kutatói gyakran nyitottabbak, pozitívabbak olyan kutatási témákkal kapcsolatban, amelyek kutatása nálunk még gyerekcipőben jár, illetve sokszor mentesek az előítéletektől. Mindez inspirál, plusz „löketet” ad. Jó látni, hogy a „nagyvilágban” ki, mivel, hogyan, milyen módszerekkel foglalkozik, jó együtt lelkesedni a tudományok, a múlt, az örökség és az értékeink iránt.
