A bölény Európa legnagyobb növényevő emlőse, mely valaha az eurázsiai kontinens nagy részét benépesítette. Jelentős populációja élt a Kárpát-medencében és kiemelten az erdélyi Kárpátokban is. Az ember és a bölény együttélése sajátos színfoltja a térség történelmének, mely sajnos hosszabb távon a bölény teljes eltűnésével ért véget.
Az eurázsiai bölény elterjedési területe eredetileg valószínűleg összefüggő volt. Európa nagy részét benépesítette, az Ibériai félszigetet leszámítva, legkeletibb ismert előfordulási területe pedig a Bajkál-tó. Pontos történeti elterjedését nehéz meghatározni, az ugyanis átfedésben volt az őstulok életterével, a két szarvasmarhafélét pedig gyakran nem különítették el egymástól. Idősebb Plinius római történetíró volt az első, aki különbséget tett a bonassus (bölény) és az urus (őstulok) között, melyet önbevallása szerint a római gladiátorviadalokon ismert meg. A középkori források a bölény élettereként leginkább Kelet-Közép-Európát, kiemelten a Lengyelország területén végighúzódó nagykiterjedésű erdőségeket említették.
Julius Caesar szerint az, aki tulkot vagy bölényt ejtett el, nagy dicsőségre tett szert. A középkorban is lovagok és főurak rendszerint lóháton vadászták, fegyverük a lándzsa volt. A vadász rendszerint másodmagával indult bölényvadászatra. Az egyik a zsákmányhoz közeledett, hogy halálosan megsebesíthesse, a másik kiáltásokkal és vöröskendő lobogtatásával arra törekedett, hogy támadó társától a bölény figyelmét elterelje, mialatt az utóbbi, talán még kutyák segítsége mellett, a lándzsát a bölénybe döfhesse. A hagyományok szerint magyar lovagoknak és a szomszédos országok nemeseinek a bölényvadászat a legférfiasabb szórakozása volt. Ezekkel szemben az egyszerű nép a bölényt csapdázással ejtette el. A régebbi magyar királyok idejében a bölényvadászat minden vadászatok között a legelőkelőbb volt és bizonyos területeken csakis a király előjogát alkotta. „Ugyanabban az évben [1534], a vadbikák a székelyföldi Gyergyói havasokban csordaszámra otthonosak voltak, ezeket a székelyek „begyin”, „beögin” néven nevezték. Ezek sok kárt okoztak, erdőtjáró embereket és asszonyokat lábaikkal agyontapostak. Ezért Majláth István az ősi vajdák régi hagyománya és szokása szerint Fábián-napon nagy vadászatot rendezett, ahova sok úr és nemes összegyűlt és férfierejüknek tanujelét adták.” Száz évvel később I. Rákóczi György fejedelemnek Bornemissza Pálhoz az 1643. évben írt leveléből kitűnik, hogy éppen oly nagy pompával és fénnyel vadásztak a bölényekre, mint ezt megelőzően. A 19. században élt erdélyi vadászíró, Újfalvi Sándor 1858-ban megjelent könyvében a következőképpen emlékezett vissza – hallomásból – az erdélyi bölényvadászatokra: „Erdős szép hazámban régebben a bölényvadászat egyike volt a legszebb férfias kedvteléseknek. Mint a hagyomány beszéli, a lőfegyverekkel kevésbé ellátott nép inkább cselek, vermek utján ejté tőrbe s havasainkon az illy ásott mélyedéseket illy vermeknek akarja tartani. Ha lehetett a hajtókat úgy rendelte, hogy a bölényt az erdők tisztásaira szorítsák ki, hol az urak tüzes paripákon lándzsa, handzsár, szekercze s más kézifegyverekkel körülvették, megtámadák. A bikánál sokkal szilajabb vadra tett illy vadászat a mi vadászataink legfestőibb jelenetére is árnyat vet. Spanyolország bikaviadalai csak kakasviadalok a bölényvadászat e jelenete mellett; reá gondolva, mindig sajnálom, hogy nem születtem egy századdal hamarább.”
Erdélyben a bölényt belény, begyin, begyén, begye néven emlegették vagy egyszerűen vadbivalyként. Egy Szent László királyhoz kapcsolódó monda szerint, egyszer mikor Erdélyben harcolt a „kunok” ellen, serege az éhhalál szélére került: erre a király imájára vadtulkok és „bivalyok”, azaz nyilvánvalóan bölények jelentek meg, megmentve a sereget. I. Mátyás király udvari történetírója, Antonio Bonfini a bölényt, mint Erdély speciális vadát említette „sörényes vadtulok” néven, a szintén ekkortájt keletkezett Thuróczy-krónika egyik díszes iniciáléján Mátyás látható, amint koronás fővel lovon ül és lándzsáját egy bölény felé irányítja. Az állatfaj viszonylagos gyakoriságára utalhatnak egyes helynevek is: a Bihar megyei Belényes, Bölön Háromszéken, de a mócvidéki Zombrád falu is a bölény román nevéből (Zimbru) kapta saját nevét. Újfalvi Sándor szerint még a 19. században is gyakran viselték erdőrészek a bölény nevét: „Régebben e vad bőségben lehetett, mert a Czibles, Ünőkő, Rozsáj, Bucsesd, továbbá a borgói, gyergyói és háromszéki havasokon mind máig némelly bérczeket bivalbércz, bivalészkas, bivalforrásnak nevez a nép, alkalmasint a bölényről, mivelhogy a székely a bivalt vadbival nevezettel illette. Némelly oláh helynevek tanyájukat még hatásosabban mondják, mint a Do Szuzimbruluj, Iczvoruzimbruluj, Valezimbruluj, Ptyatrezímbruluj, Zimbra mnyike; miután Zimbra oláh nyelven bölényt tesz. […] Az említett havasokon még most is találnak néha bölény-szarvakat. Birtokomban is van egy, mellyet négy év előtt a borgói bérczeken találtak. Sokat hasonlít a bivalszarvhoz.”
A 16. században a Gyergyószárhegyen birtokos Lázár-grófok szerveztek nagyszabású bölényvadászatokat az ekkor még viszonylag érintetlen Gyergyói-havasokban. 1643-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem egy bölényvadászattal ünnepelte meg fia házasságát ugyanitt, melyre a fontosabb erdélyi nemeseket mind meghívta. Apor Péter főispán szerint a korban a főurak gazdagon hímzett kerevetjei, zsámolya, tábori sátorok, nyugágyai medve és bölénybörből készültek. Ennek ellenére sajnos kimondottan kevés bölény maradvány maradt fenn napjainkra. Egy sajátos említése az állatnak egy 1740-es történet, mely szerint gróf Lázár Ferenc a Gyergyói-havasokban befogott két bölény szarvát megaranyoztatta és azokat fogatta be szekere elé, mellyel bevonult Nagyszebenbe, az ottani országgyűlésre (sajnos ennek a történetnek valódiságát nem tudjuk független forrásokból leellenőrizni).
A bölény fokozatos megritkulásához, majd kipusztulásához hozzájárult a mértéktelen vadászat és az élőhelyek pusztulása is. Ez utóbbiról Frivaldszky János jezsuita szerzetes emlékezett meg egy 1767-ben megjelent munkájában a gyergyói bölények kapcsán: „Borzasztó sörényű bölények (egy neme az erdélyi tulkoknak), melyeket évszázadunk negyvenedik éve előtt a gyergyói savanyúvízforrások [ásványvíz – KSZ] mellett fekvő tó körül, hova a nyár heve elől húzódtak, vadászni szoktak s vadászatban el is ejtették, de ezen vadászzsákmányt elragadták a dühöngő szelek, melyek a gyergyói erdőket nagyon elpusztították s a bölényeket biztosabb helyre kényszerítették menekülni.” A korabeli források szerint a bölények nehezen viselték az emberi jelenlétet, így a népességszám növekedése, az erdők fokozottabb irtása a vadászattal együtt jelentős mértékben csökkentette állományukat: „A bölény, mint mogorva s magánosságot szerető vad, az emberi zajtól a lehetőségig távol, sivatag vadonokban tanyázott. Legfelebb fajzáskor (augusztusban) keresték fel egymást, mire megint különváltak. Martius utóján rendesen két borjút vetett, mellyeket olly gondosan rejtett el, hogy meglelése a legfinomabb kutatónak sem sikerült. Rendes eledelül gyepet, télen át farügyet, famohát, varjusátét használt. Mind e sovány eledelek daczára többnyire kövér volt s nagy termete mellett is a legsűrűbb csalitokon könnyű gyorsasággal tört keresztül. Biztos czélzást igényelt, mert ruganyos vastag bőre s testét behálózó kemény izmai miatt csak egyes kiváló részei, mint a fiiltö, vérhát, szív, vese és vékonyja voltak halálosan sebhetők; a másutt ejtett seb a különben is bősz vadat még dühösebbé tette s boszúállása kétségen kívüli volt.”
Nem tudjuk, hogy mikor pusztul el az utolsó erdélyi bölény.
Újfalvi Sándor meggyőződéssel állította könyvében, hogy az utolsó példányt 1762. október 8-án ejtették el a Borgói-havasok Plai nevű magaslatán, ezen az eseményen apja is jelen volt. „Az utolsó bölény sirját minden vidék saját körében keresi, mindenik elregéli még, hol és miként ejtetett el ez erdélyi utolsó királyi állat. Részemről azon meggyőződésre jutottam, hogy az, 1762. oct. 8-án a borgói Pláj magaslaton lelte halálát. Boldogult ipám jelen volt e vadászaton, mellyet édes atyja itt, mint Doboka vármegyei alispán tartott. […] Szerinte ez utolsó, jól kitermett tehén volt s hozzávetőleg 10—12 esztendős lehetett, öt mázsát és 42 fontot nyomott. A jó öregen kívül két igen vén oláh embertől hallottam a bölényről. Századik esztendejöket közelíték mindketten s mint havasi lakosok testi erejüket s emlékezetük éberségét fogytig megtarták. Az egyik borgói Gorzsa Juon, híres vadász, kivel 1814-ben gyakran vadásztam a borgói havasokon. […] Lelkesedve rajzolá, hogy mostani medvevadászataink, ha néha komolyabb szintiek is, de azokhoz képest csupa gyermekjátékok. Mert most a vadász a medvére mindig támadó helyzetben marad, míg a bölénynyel való csata gyakran védelmi helyzetre szoritá a vadászt. Elhibázott lövését éltével, vagy jobb esetben csontjai összezuzásával lakolta. Jelen volt ő is az ipam által eléadott utolsó bölényvadászaton s szerinte is, ez volt Erdélyben az utolsó. Egy Krizsán Alexa nevü hasonló öreg oláhot ismertem, ki régebb nagy vadász volt, de már elaggott kora nem engedte velünk fáradozni. Esténként néha kitántorgott tüzeink mellé, hol a régi vadászatokról órákig regélt. A bölényről emlékezése merőben talált a más két élő tanúéval. Elevenen emlékezett még a hetekig tartott jó izű pecsenyére, mivel egy bölény elejtése a merész vadászt jutalmazza.”
Némileg komikus napjainkból visszatekinteni azokra a szavakra, melyeket Újfalvi az öreg román vadász szájába adott, és a medvét a bölény mellett már-már háziállatként tüntette fel: „Egészen más volt hajdan a bölényre: oda szív s bátorság kellett. […] Oszteg nem is csak láblógatva s félvállról állott szembe akkor a vadász, mint a mostaniak, mert hiszen a mostani puskás becsülettel lőni se tud. De mitől is féltené most bőrét?… Tán medvétől? Majd bizony! hiszen ezzel gyerekség elbánni. Legrosszabb esetben kiszökik előle, s azzal vége minden bajnak…” Újfalvi Sándor is éles szemmel és pontosan határozta meg a bölény eltűnésének okait: „A mult század szokatlan békés napjai az erdélyi embert a harcz teréről gazdászata mellé szorítván, a mindinkább szaporodó népség a termőföld hiányát erdőirtásokkal kénytelen pótolni: mi miatt az őserdők gyérülni kezdettek. Továbbá marhával és kecskével mind belebb hatolván a vadonba, a szilaj bölény magányát felveré, melly az emberi zajos szomszédságból odább vonult s a szomszéd Kárpátok sivatagjaiba örökre el tűnt. Mint a vad indus, ha ős erdeiben fehér ember mutatkozik s az eke barázdát kezd húzni.”
Újfalvi meggyőződésével ellentétben még történtek szorványos észlelések. 1770 körül gróf Teleky gazdatisztje öt bölényborjút küldött a nagysajói birtokról, és sajnálkozással jegyeztte meg, hogy „többet nem küldhet.”1775-ben még láttak bölényt egy Erdőfüle melletti erdőben, ugyanebben az évben helybéli falusiak hallani vélték egy magányos borjú bőgését. Egy különleges esetről számoltak be 1781-ben Csíkszékről. Az írás szerint néhány évvel azelőtt egy, a csordával a legelőre kihajtott tehénbe beleszeretett egy bölénybika, mely nem volt hajlandó elválni választott párjától: „Esténkint a falu népének nagy ijedelmére nemcsak gazdája háza kapujáig, de még az istállóba is bekísérte, s úgy hajtották ki aztán a bölényt a tehénnel együtt reggelenként a csordára.” 1790-ben egy vadorzó a Kelemen-havasokban lőtt bölényt, valószínű, hogy ez volt a legutolsó erdélyi bölény. Egy forrás említése szerint még 1814-ben lőttek bölényt Udvarhelyszéken, ám a szerző (Petényi Salamon János) hozzátette azt is, hogy „némelyek bizonyossága szerint.” Ugyancsak Petényi jegyezte meg, hogy egy 1844-es utazása alkalmával a Bihar-hegységben, helybéli falusiak azt állították, hogy a század elején még lőttek egy bölényt a térségben.Egy fenntartásokkal kezelendő és igazolhatatlan forrás szerint 1852-ben lőttek utoljára bölényt a Máramarosi-havasokban.
A 18. századtól egyre gyakrabban kerültek befogott erdélyi bölények Bécsbe, részben a császári állatkertekbe és a cirkuszokba. Ezekről az állatokról készült, 1732-ben az egyetlen ismert kortárs ábrázolás. A festmény szerint az erdélyi bölény nyurgább volt a ma élő lengyelországi bölényeknél, és sötétebb színű: a testalkata a hegyvidéki életmódhoz való alkalmazkodást sugallta. 1788-ban Erdélyből egy bölénybika érkezett Bécsbe, melyet Miska névre kereszteltek el. Miska nyolc éven keresztül egy cirkuszban szerepelt, ahol kutyákkal viaskodott. 1796-ban a Heztheater (ahol Miska szerepelt) leégett, a tűzvészből egyedül ő menekült meg. Ezt követően a schönbrunni állatkertbe küldték, ahol utolsó éveit békében és nyugalomban élte le. 1809-ben pusztult el, valószínű, hogy ő volt az utolsó élő kárpáti bölény. Bécs ebben az évben a francia hadsereg megszállása alá került, Marcell de Seres, a francia megszálló bizottság vezetője Miska tetemét kiásatta és Párizsba küldte, ahol kitömték és az ottani természettudományi múzeumban állították ki. További sorsa azonban nem ismert, 1912-re, mikor felismerték jelentőségét, már nem tudták megállapítani hol lehetnek a maradványok. Vélhetően megsemmisült és ezzel az erdélyi bölény is nyomtalanul eltűnt.
