Írta Horváth Csaba
Folyó év május 22-én került sor Murádin János Kristóf történész, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) oktatója által írt Mindent Erdélyért. Az Erdélyi Párt története 1940 és 1944 között című könyv bemutatójára. A helyszín az Óvárban található Bocskai-házban levő Óváry-terem volt.
Az esemény elején Sorbán Angéla kutatási osztályvezető köszöntötte a jelenlevőket és méltatta a könyvet. Ezután a szerző, Murádin János Kristóf szólalt fel. Kiemelte azt, hogy a könyv egy nyolc éves munkafolyamat eredménye, a benne levő információk azonban csak az eddigi kutatási eredmények töredékét képezik, ugyanis ‒ terjedelmi okok miatt ‒ nem volt mód a teljes anyagot kiadni. A megjelent mű pedig az „első tégla az épületben.”
Ezt követően a szerző tartott rövid előadást az Erdélyi Pártról és a korszakról, amelyben ez a párt működött. Murádin szerint az 1940. augusztus 30-án megkötött második bécsi döntés teljesen új helyzetet teremtett Erdély történetében, ugyanis az ketté szakította a régiót: Észak-Erdély és Székelyföld, azaz egy 43 104 km2-nyi terület visszakerült Magyarországhoz. Az ekkor jelentkező magyar Erdély gondolat letéteményese pedig az Erdélyi Párt volt.
Észak-Erdély állapotát valamennyi érintett fél, így Magyarország is átmenetinek tartotta. Az egy évvel korábban megrendezett országgyűlési választásokat ‒ a szélsőjobboldali eszmék további térnyerésétől félve ‒ nem kívánták megismételni, így erdélyi magyar politikusok meghívásos alapon kerültek a parlamentbe. Az Észak-Erdélyben levő románság számára fenntartott helyek betöltetlenek maradtak.
Ugyanezen év októberében megalakult az Erdélyrészek képviselőinek párton kívüli csoportja, majd egy hónap múlva, november 13‒15-én létrejött az Erdélyi Párt nevű politikai entitás, melynek sorra alakultak a helyi szervezetei is (pl. a kolozsvári a következő év májusában). A összesen 10 vármegye magyarságát képviselő Erdélyi Párt nem egy hagyományos párt, hanem egy jól szervezett „nemzeti szövetség” volt, melynek létrejötte felső igényre történt, megszilárdulása viszont egy alulról építkező folyamat volt. Elnöke gróf Teleki Béla zsibói földbirtokos, az észak-erdélyi Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) elöljárója volt.
A párt tagsága 1941. májusában 200 ezer fő körül mozgott, a Pártnak pedig ezen számot 1944 őszéig sikerült megtartania, olykor túl is szárnyalnia. 1943. májusában Háromszék vármegye összlakosságának valamivel több, mint 32%-a párttag volt. Eleinte kizárólag férfiakat engedtek a pártba beiratkozni, nőket a párttagságba csak 1943-tól vettek fel.
Teleki Pál miniszterelnököt követő kormányfők megpróbálták az Erdélyi Pártot a kormánypártba beolvasztani. A két párt szövetségre lépett ugyan, de az Erdélyi Párt megőrizte önállóságát és saját szimbólumait.
Fennállása alatt a párt egyébként több belső ellentmondással küzdött: párt vagy nemzeti szövetség mivolta nem volt egyértelmű, továbbá ‒ bár mentes volt úgy a szélsőjobboldali, mint a szélsőbaloldali irányzattól ‒ komoly érdekellentéteket és ellentétes (mai kifejezést használva) lobbycsoportokat foglalt magába. A párt végül Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően szétesett, a párttagság ugyanis nem vélekedett egységesen az új helyzethez való viszonyulás ügyében (politikai aktivitás vagy passzivitás).
Az előadás végén Murádin kiemelte, hogy az Erdélyi Párt megőrizte az erdélyi politikai hagyományokat, példátlan összefogást hozott létre, programjában pedig szociális reformokat sürgetett. Az országos politikai életben ugyan nem ért el sikereket, viszont erdélyi vonatkozásban sokat segített a régiónak (lelkészi fizetések stb.).
Ezt követően Csapody Miklós irodalomtörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Molnár Tamás Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a kötet lektora szólalt fel, aki először egy részletet olvasott fel Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényéből. Csapody Miklós szerint a megjelent monográfia „többet ad, mint amit ígér”, továbbá jelentőségét Balázs Sándor Mikó Imréről szóló kötetéhez hasonlította.
Ezenkívül elhangzott az a megállapítás, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma és a kósi transzilvanizmus volt „az a mélyszántás, melynek szárba szökése az Erdélyi Pártban figyelhető meg”. A Párt pedig olyan pragmatikus politikusokból állt, akik Erdélyért áldozatot hoztak, mivel abban való szerepvállalásukkal feladták úgy a korábbi pályájukat, mint a későbbi biztonságukat is. Az egymást követő és egymással összefogó koncepciók és nemzedékek, alkalmas történelmi periódusban, az ellentétek félretolásával egységbe tudtak tömörülni.
Csapody továbbá hangot adott azon véleményének, miszerint a nemzeti elfogultság jele az az elfogulatlanság, amellyel egy történész a nemzeti történelemhez nyúl, és ez a jellemvonás Murádin János Kristóf könyve esetében tetten érhető.