A cikksorozat utolsó részében a zalatnai szakoktatás két évtizedes történetét mutatjuk be. A szakiskola alapítása nyitotta meg a Zalatna környékére azóta is jellemző erőltetett, a helyi érdekeket és lehetőségeket figyelmen kívül hagyó központi politikai szándékon alapuló iparosítás sorozatát. A szakiskola küldetése kettős volt. Egyrészt a dualizmus építészeti konjunktúráját kiszolgáló, elsősorban erdélyi köveken alapuló kőfaragás fejlesztése, másrészt egy Magyarországon újdonságnak számító iparág, féldrágakövek csiszolása és köszörülése révén dísztárgyakat előállító kőcsiszolás meghonosítása is volt.
A cikksorozat I. része II. része III. része IV. része
Az ipari szakoktatás az ipari modernizáció és versenyképes tudással felvértezett nemzeti iparos középosztály létrehozásának legfontosabb terepe volt a 19-20. század fordulóján. Az ipari szakoktatás háromszintű képzési rendszere az a nemzeti integráció kulturális, és gazdasági céljait követte, az országos képzési rendszerben alapfokú közoktatásra épülő középfokú szakképzésnek számított. Ebbe a számos minisztériumon, oktatási és kulturális intézményen átívelő identitás- és nemzetépítő politikába illeszkedett a zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskola megalapítása is. Így fogalmazta ezt meg a szakiskola szabályzata „A zalatnai állami kőfaragó- és kőcsiszoló-ipari szakiskola czélja: szakképzett iparossegédek nevelésével az ország erdélyi részei kőfaragó iparának fejlesztése, az ország részére szakképzett kőfaragók nevelése és a kőcsiszoló-ipar meghonosítása. Ennélfogva felkarolja a kőfaragó és kőcsiszoló iparágakat és ehhez képest nyujtja azon elméleti és gyakorlati ismereteket, melyekre ezen iparágak terén művelt iparosoknak szükségük van.”[1]
Az iparfejlesztés ideálja szerint a modern nemzeti iparostársadalom gerincét a művelt, államnyelven értő, a modern ipar technológiai tudásával felvértezett, azt egyedül is alkalmazni képes és szakismeretét folyamatosan továbbfejlesztő iparos réteg alkotta. A középfokú intézmények döntően kis és közepes lakosságszámú városokban működtek, a növendékek jórészt a falvak, mezővárosok paraszti, kézműves, helyi értelmiségi – tanári, tanítói, lelkészi – családjaiból és állami tisztviselői körből kerültek ki. Ez megmutatkozott abban is, hogy az ipariskolák felvételi felhívását és az ipariskolák képzésének híreit az olyan országos építészeti szaklapok, mint Építészeti Szemle mellett éppen azok az elsősorban vármegyei, kisvárosi lapok közölték, amelyek olvasótábora a növendékek szüleinek társadalmi csoportjából került ki. A Szatmármegyei Közlöny, a Nagykároly és Vidéke, A Tolnavármegye, vagy a Délmagyarország rövid, tényszerű beszámolói mellett az nemzeti integráció és a merkantilista gazdasági nacionalizmus koncepciója jelenik meg a Zalaegerszegen kiadott Magyar Pajzs egyik írásában is. A lap szerkesztője, a nem mellékesen erdélyi származású főgimnáziumi tanár, Borbély György laptulajdonosként jelentős hatással bírt az orgánum tartalmára, gyakran adott hírt szülőföldjével kapcsolatos témákról. Ebben a programszerű, kiáltványként is értelmezhető cikkben a zalatnai iskola beiratkozási lehetőségét az iparfejlesztés nemzeti programjában értelmezte, az írás szerzője nem más, mint a zalatnai iskola első igazgatója, Csánki József:
„Adjuk gyermekeinket az ipari pályára, mert érdemeket szerezni és a hazát hűséggel szolgálni a közjó érdekében munkálkodni ma már nemcsak az irodában, vagy a harczmezőn, de az iparos műhelyében, a gyárak füstös levegőjében is lehet. Talán megérti végre mindenki, hogy a becsülettel végzett ipari munka, a jól képzett, dolgozni szerető és tudó, hazafiasan gondolkozó művelt iparosnak, nemcsak megélhetést, hanem köztiszteletet és közbecsülést is biztosit. Fejlesszük a magyar ipart s ezzel nemzetünk jólétét és vagyonosodását. Neveljünk művelt iparosokat, a kik feladatuknak magaslatára emelkedvén finomult ízléssel és szakmabeli jártassággal úttörői, előharczosai legyenek a magyar ipar felvirágoztatásának. Adjunk művelt ifjakat az iparos pályára, mert csak a művelt lélek alkotta ipari munka veheti fel a versenyt más nemzeteknek már jóval fejlettebb iparával. Adjunk jobbmódu ifjakat az iparos pályára, mert csak igy biztosíthatjuk nemzetünk részére az iparban szükséges anyagi tőkét.”[2]
A kőfaragáshoz hasonlóan ez az iparág, országosan egyedülálló jellegén túl, a környék fejlődését is szolgálta. A korszak legjelentősebb országismertetője, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány is részint ezt, a térség jövője szempontjából alapvető jelentőségű modernizációs projektet emelte ki a 18-19. századi etnikai összetűzések miatt vérzivataros múltú városkával kapcsolatban: „A kőcsiszolás népszerűsítése értékesíthetőkké fogja tenni azokat a fél-nemes köveket, melyek, mint a gránát, labradorit, malachit, ametiszt, kalczedon, karneol, agát, onix, jáspis, szarukő, lydiai kő, a hegyi kristályok, s az aranynak, tellurnak és piritnek e kövekkel előfordúló színes vegyűlékei bőven találhatók e hegységekben s új keresetforrást nyithatnak meg a vidék számára.”[3] A kőcsiszolás hazai meghonosítása nem előzmények nélküli, az 1880-as évektől dokumentáltan fel-felröppenő ötletek azonban nem az indusztrializáció nemzeti programjába illeszkedtek, hanem, ahogy a fenti idézett szöveg is utal rá, a vidéki lakosság keresetkiegészítéseként, helyi háziipari kezdeményezések részeként tekintettek a kőcsiszolásra.
Az indusztralizáció a modern nemzetállam alapvető jellegzetessége volt, amely egyszerre szolgálta a birodalmon belül a magyar állam gazdasági pozícióinak erősödését és a nemzeti kultúra ápolását és modernizálását. Az Erdélyi-érchegység erőforrásainak kiaknázásáért egymással összefonódva tevékenykedett a korszak hazai politikai-vállalkozói elitje, a nemzeti ipar fejlesztése tekintetében teljes együttműködés mutatkozott a hazai politikai és gazdasági körök tagjai között. A zalatnai kőfaragó és kőcsiszoló iskola megalapítása körüli időszakban a magyarországi politikai elit tagjai közé tartozó erzsébetvárosi Lukács család több fontos pozíciót töltött be és ezzel jelentős erőforrás és vagyon felett rendelkezett Zalatnán és környékén.
A külföldről meghonosítandó kőcsiszoló technológia mellett a tudástranszfer a Monarchia fejlettebb iparral rendelkező részéből származott. A korszak magyar ipariskolai gyakorlatában általános monarchiabeli és külföldi (elsősorban németországi) tanulmányutak mellett a zalatnai intézmény tanári karát sajátos módon csehországi és ausztriai tanultság és munkatapasztalat jellemezte. A kőcsiszolás a Rajna-vidéki Idar-Oberstein városában évszázadok óta űzött kőcsiszoló ipar mintájára jött létre Zalatnán. Az iparág fontos monarchiabeli helyszíne, a stájerországi Turnau kőcsiszoló hagyománya is megjelent az új erdélyi iskola műhelyében, a kőcsiszoló műhely művezetője az ott végzett, cseh származású, magyarosított nevén Bárta Károly lett, az intézmény szervezésében alapvető szerep hárult Knop Vencelre, aki a csehországi Hořice kőfaragó szakiskolájában, majd a bécsi iparművészeti iskolában végzett építész rajzolóként. Az oktatás megszervezésének részeként az iskola leendő igazgatóját, Csánki József szobrászt és a műhely vezetésével megbízott Kolonics Lajos kőfaragó mestert 1894 tavaszán német- és csehországi tanulmányútra küldte a fenntartó minisztérium. Az iskola első igazgatójának, Csánki Józsefnek az élete kevéssé ismert, 1863-ban született, 28 évesen, 1891-ben iratkozott be a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, majd a zalatnai iskola igazgatója lett. 1908 után a székelyudvarhelyi Kő- és Anyagipari Ipariskola vezetőjeként folytatta tevékenységét 1920-ban bekövetkezett haláláig. A tanárok európai felkészültsége, tapasztalata és iparági ismeretei az iskola nemzetközi ismertségében is megmutatkoztak, a műhelyben budapesti, bécsi és berlini megrendeléseket is teljesítettek. A kőfaragó növendékek túlsúlya ellenére a kőcsiszoló műhely tevékenysége alapvetően járult hozzá az iskola jó anyagi viszonyaihoz és a minőségi oktatáshoz úgy a kőfaragó, mint a kőcsiszoló osztályokban.
A Kereskedelmi Minisztérium alá tartozó, négy éves, magyar nyelvű zalatnai oktatás tanrendje megfelelt az 1890-es évek elejére kialakult központosított minisztériumi tantervnek. Elméleti részében kis szerep jutott általános műveltséggel kapcsolatos tárgyaknak. A magyar nyelv és helyesírás szerepe a nem csak a magyar állam iránti lojalitás és integráció eszköze volt, hanem a folyamatosan bővülő szakmai ismeretek elsajátításának egyetlen lehetséges módja is. Az ipari szakképzés a szakmai és gazdasági tudás átadásának terepe volt, a gyakorlati és reál tárgyak magas száma miatt a magyar nyelv óra vált a nemzeti művelődés átadásának terepévé is. Ezt az iparoktatási elvet a zalatnai iskolában gondosan át is ültették a gyakorlatba: „A magyar nyelvi tanítás keretében gondot kell fordítani arra is, hogy a tanulók a földrajz és történelem köréből is elsajátítsák az általános műveltséghez tartozó legszükségesebb ismereteket.” – olvashatjuk a szakfelügyelői jegyzőkönyvben. A magyar nyelvi óra másodlagos célja – az egyetemes ismeretek és a nemzeti kultúra magyar nyelven történő elsajátítása – az 1901-es tantervi reform során tovább erősödött. A kőfaragó és kőcsiszoló iskola a magyar nemzetépítés és iparfejlesztés jegyében született, a magyar nyelven folyó, hiánypótló, sőt a kőcsiszolás tekintetében országosan egyedülálló jellege még a távolabbi magyarországi megyékben élők számára is népszerűbbé tette. Az iskolát egyedi képzési profilja már az alapítása körüli években is ismertté tette a Monarchia határain túl is, a belgrádi kormány már az alapítás hírére szerb állami ösztöndíjas növendékek oktatásáról kezdeményezett tárgyalásokat a budapesti Kereskedelemügyi Minisztériummal.
A kőcsiszoló osztályok műhelymunkája lényegesen egyszerűbb volt a kőfaragókénál. Egyszerűbb mértani test köszörülésével bizonyították gyakorlati ismereteiket, ezt követően a kézi alapfogások és a gépkezelés betanítása következett. A tanulókat először kvarcfélékben képezték ki, a kőcsiszolás esetében ez a pontos gépi és kézi formázást, a felületek egyenetlenségeinek gondos elsimítását és végül az intenzív csillogó fényezést jelentette. Ezt követően tanították be a gépek kezelését, súroló korong, eszterga, fúró és marógép használatával készültek a századfordulós polgári enteriőrök míves, de mégis megfizethető tárgyai. Az elkészült iparművészeti tárgyak között találunk levélnyomókat, hamutartók, óratokokat, villamos jelzőgombokat, író- és dohányzókészletek, lámpaoszlopot, hamutartót, tintatartót, óraházak, vázákat, cigarettatartókat, ékszeresdobozokat. Külföldi kvacrfélékből filigránabb tárgyakat, melldíszeket, gombokat, kalap- és nyakkendőtűket készítettek. A modern felfogású tárgyak között nagy számban felbukkanó kis és közepes méretű asztali vázák mellett tintatartók, tintaitatók, asztali álló órák, elektromos lámpák, cukorkatartók, gyümölcs és süteményes tálak, hamutartók sorakoznak a fotográfiák beállított kompozícióiban és az iskolai mintaraktár polcain.
Andorkó Imola-Rozália kutatásaiból tudjuk, hogy a kőcsiszoló osztályokban 1908 körül már elsősorban korondi aragonitot dolgoztak fel. A világháború előtti két utolsó évben több új exportból beszerzett anyagot találunk a kőcsiszoló osztály munkái között: sötét ametisztet, és aventurin utánzatot. Ez egyben egy újabb technológiai fejlesztés időszaka is volt. Az iskola műhelyeinek bővítésére másfél évtized után 1909–1910-ben került sor, ekkor a kőcsiszoló műhelyt új, hatékonyabb gépekkel szerelték fel, a kőfaragó osztályok számára pedig egy új nyári műhely épült az intézmény udvarán.
A kőcsiszolás egyértelműen nyereséges iparágnak számított. A kőcsiszoló ipari tevékenységből jelentős bevétele származott az iskolának, az állami támogatást kiegészítő bevétel jelentős részben hozzájárultak a deficites kőfaragászati oktatás pénzügyi egyensúlyához, a minőségi oktatás fenntartásához. Ennek alátámasztására álljon itt a termelés felpörgetését megelőző időszakából egy példa, az új, számos reformot bevezető igazgató, Gréb Géza tevékenységének kezdetét jelölő 1908–1908-as tanév adatai. Ebben az évben az elkészített 1474 darab áruból az iskolai Értesítő beszámolója szerint „alig maradt néhány tanmeneti és tanulmány darab”, ezek értékesítéséből szerzett 7595,76 korona bevétellel szemben az alábbi költségek merültek fel: 980,82 korona aragonit, 107,02 korona kvarc, 1000 korona segédanyag, amelyhez az alkalmazott munkások és napszámosok bére 3807,56 koronát tett ki. A kőcsiszolás nem csupán a zalatnai munkaerőpiac helyzetén javított munkahelyek biztosításával, ahogy erről majd a későbbiekben szó lesz, hanem az adott évben 1700 korona bevételhez is juttatta az iskolát. A kőcsiszolásból származó bevételek ellensúlyozták a kőfaragás okozta veszteségeket: ugyanebben az évben a kőfaragó osztályok oktatási nyersanyagszükséglete 3792,4 korona volt, amellyel szemben az eladott 13 különféle árú (döntően valószínűleg sírkő) bevétele csupán 2386,45 korona volt, a kőfaragóműhely összesen 1406 korona veszteséget termelt.
A kőfaragóműhely munkában is fontos reformokat bevezető Gréb első teljes igazgatói tanévében, az 1909–1910-es évben 4882 darab iparművészeti áru készült 12.778 korona értékben. Ezek nagyobb része hamutartók, taszterek, vázák, dísztálak, bot- és ernyőfogók, gyufa- és szivartartók, lámpaoszlopok, levélnyomók, tintatartók korondi aragonitból, külföldi kvarcból pedig kalaptűk, kézelőgombok, gyűrűkövek. Az ipari és iparművészeti gyártás hasonlóságait jól illusztrálják az ugyanabban a műhelyben készült csapágyak. A külföldről behozott féldrágakövekből (aventurin, tigrisszem, zöld achát, citrin, ametiszt) kisebb metszett munkadarabokat készítettek. A kőcsiszoló műhely az új gépek mellett három, az iskola kőcsiszoló osztályában végzettel bővült új, állandó személyzetként.
Az 1910–1911-es évben két további kőcsiszoló munkagéppel gyarapodott a műhely. A folyamatos fejlesztések és a növekvő megrendelések miatt az 1905–1908 közötti három tanév egyenként 3-3 ezer koronás termelése ekkorra 8253 darabra és 17.978,31 koronás bevételre bővült (566%-os növekedés). A tárgyak spektruma nem változott, az alapanyag is elsősorban korondi aragonit maradt, ezt az alapanyagot későbbi években zalánkeméni (korábban Szalánkemén, ma Stari Slankamen, Szerbia) forrásból is beszerezték. A kőcsiszoló műhely termelését minden évben teljes mértékben értékesíteni tudta. Az évek során a tárgytípusok köre állandósultmegszokott tárgytípusokat gyártották: levélnyomók, hamutartók, bonbonier-k, dísztálak, vázák készültek szabadkézi munkával, vagy kőesztergálással, ezek mellett kifinomult formaérzéket és nagyfokú pontosságot igénylő kézelőgombok, kalaptűk, melltű kövek készültek a gépeken.
Az ipariskolák vállalkozási tevékenysége közül kitűnt a zalatnai iskola kőcsiszoló műhelye, amelyre az önfenntartásra képes iskolai műhely példájaként hivatkozott az iskola műhelyéből kikerülő tárgyakat egyébként alig tárgyaló iparművészeti szaksajtó. A kőcsiszoló műhelyben előállított óriási volumenű termelésével árasztotta el a Monarchia és Németország piacát megfizethető árú iparművészeti tárgyakkal és ékszerekkel, 1898 és 1914 között majd 38.000 terméket gyártottak itt.
Az iskola utódintézményének bejárati előcsarnokában egészen a közelmúltban esedékes felújításig tizenegy archív fotográfia illusztrálta az iskola műhelyének egykori tevékenységét. Ezek közül nyolc a kőcsiszolt tárgyakat, kettő a kőfaragó műhely egy-egy munkáját, egy felvétel pedig a műhelyben modellt álló növendékeket láttat. A kőcsiszolást ábrázoló nyolc felvétel napjainkban az egyetlen ismert vizuális forráscsoportja a kőcsiszoló műhely tevékenységének. Az iskolai Értesítőben publikált tárgyakkal fennálló hasonlóság és a beállítás alapján a fennmaradt archív fotográfiák 1910–1914 közé datálhatók.
A hatalmas volumen ellenére a kőcsiszolási termelés visszhangtalan maradt Magyarországon. Az iparművészet egyetlen rangos hazai folyóirata, a honi iparművészet minden ágát és új eredményét rendre bemutató Magyar Iparművészet hasábjain az 1894–1914 közötti időszakban egyetlen hivatalos beszámolót sem találunk a zalatnai műhelyről. A háború kitörésével megszakad az iskolai értesítők sorozata, az ezt követő időszakból csak elszórt adatokból lehetne összerakni az intézmény vázlatos történetét, az oktatásmódszertanra és a termelésre gyakorolt alapvető hatású tanár, Knop Vencel pedig ennek az évnek az első felében nyugdíjaztatta magát, ez utólag szimbolikusan is jelezi az iskola első két évtizedes működésének lezárását.
Jegyzetek
[1] A Zalatnai állami kőfaragó és kőcsiszoló ipari szakiskola szervezete, tanterve és szabályzata. Budapest, 1894. 5.
[2] Csánky József: A kőipar. Magyar Pajzs. 7. évf. (1906. augusztus 2.) 31. sz. 2.
[3] Délkeleti Magyarország: Erdély és a szomszédos hegyvidékek. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Budapest, Magyar Királyi Államnyomda. 1896–1901. 3988.
