Az új-zélandi rendező legújabb filmje bezsebelte a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó díjat, a néző mégis bizonytalanul nézegeti a plakátját a mozi kirakatában, kétkedve tűnődik a címen. Valljuk be, a Jojo nyuszi cím egy animációt sugall, a plakát egy kissé idétlen komédiát, nem pedig egy bájos, megmosolyogtató, de ugyanakkor mély és elgondolkodtató második világháborús drámát.
Taika Waititi, akinek neve a Thor: Ragnarök és a Gyíkarcok sorozat kapcsán vált ismertté, eddig nem nyúlt történelmi témákhoz, de saját bevallása szerint, most, amikor mégis, ezt nagyon alapos felkészülés, dokumentálódás nyomán tette. A címszereplő, Jojo (Roman Griffin Davis), teljes nevén Johannes Betzler egy tízéves kissrác, aki szeretne a Harmadik Birodalom legügyesebb nácija lenni. Szobáját horogkeresztek és a Führer képei díszítik, lelkesen készül a Hitlerjugend táborba. Lelkesedése már-már fanatizmusnak mondható, képzeletbeli barátja maga Adolf, aki bár katonásan készíti fel Jojót a táborra, kedves, kissé mókás figura.
Jojo az anyjával (Scarlett Johanson) él, apja a fronton, a testvére meghalt. Édesanyja, Rosie nehezen viseli fia zsidók ellen érzett gyűlöletét, a nemzetiszocializmus, a háború iránti lelkesedését, igyekszik őt nehéz mindennapok ellenére életigenlésre nevelni, gyakran megnevettetni, pozitív szemléletet adni. A nő az ellenállás tagja, minden eszközzel harcol a náci hatalom ellen: szórólapozik és egy zsidó lányt bújtat.
A film akkor válik igazán izgalmassá, amikor Jojo felfedezi a lányt, Elsát (Thomasin McKenzie), aki számára maga a sátán. Tévképzetei a zsidókról sokszor megnevettetik a nézőt: azt hiszi, hogy a zsidóknak szarva van, a csúnya dolgokat szeretik, olvasnak mások gondolataiban. Természetesen ahogy halmozódnak Jojo vicces elképzeléséi, a néző is eljut arra a pontra, amikor mosolya vagy nevetése mögött, megszületik a gondolat, hogy amit látunk nem vicc, hogy ez mind igaz, gyerekek tízezrei tanulták az iskolában. A két gyerek, illetve a gyerek és a kamaszlány kapcsolata minden pillanatában izgalmas, fokozatosan változik, alakul. És a kapcsolattal együtt Jojo is változik – sejtjük, hogy hogyan, milyen irányban.
A film látványos és fantáziadús, a díszletek, a jelmezek kreatív elképzelés alapján lettek megalkotva, hitelesek és izgalmasak egyszerre. A rendező azt nyilatkozta, hogy kutatásai során azon lepődött meg a legjobban, hogy a második világháború utolsó éveiben Németország egy színes, divatos, külsőségeiben vidám hely volt.
Fontos kiemelni, hogy azért ez mégiscsak egy fikciós film (Christine Leunens Cellába zárva című regénye ihlette, de szinte teljesen eltávolodik annak történetétől). Az alkotók sok területen törekedtek a hitelességre, de sok mozzanat távol áll a valóságtól (például, amikor az oroszok és az amerikai egy időben vonulnak be felszabadítani egy várost), illetve a képzeletbeli barát Hitler figurájában sem szabad a valós Führer jellemvonásait keresgélni. Vannak pontatlanságok, hiányosságok, a rendezésben is lehet hibát találni. De inkább ne keresgéljük ezeket.
Waititi egy szórakoztató, lebilincselő komédiát rendez. Ám a film mondandója nagyon is komoly, ritkán elővett téma. Azáltal, ahogy Jojo, apja halála és testvére hiánya miatt vágyik arra, hogy tartozzon valahová, megértjük, hogy a nemzetiszocialista eszme miképpen tudott milliókat meghódítani és megtéveszteni.
Érdemes megnézni.