Szerző: Tőtős Áron
A férj és feleség viszonyát egyesek érzelemmentes, rideg és tekintélyelvű intézményként élték meg, míg mások a családi élet bensőséges és örömteli oldalát is megtapasztalták. Bármilyen kimenetellel is bírt az elmúlt évszázadok során a házaspárok élettörténete, a közös életük, a családi kapcsolatok mindenki számára fontos szerepet játszottak és felölelték az érzelmek teljes skáláját. A házas együttélés ugyanakkor komoly feszültségek forrása volt, tele konfliktusokkal, ami végső soron bűntudathoz és szorongáshoz vezethetett. Az egyes házasságok „árnyoldalának” vizsgálata éppen ezért jelentősen módosíthatja a hagyományos családról alkotott idilli képet.
A szilágysági Kémer község református egyházának 18–19. századi jegyzőkönyvei révén az ott élt személyek magánéletének legszemélyesebb és legintimebb titkaiba nyerhetünk bepillantást. A korabeli dokumentumok révén megismerhetjük férjek és feleségek sérelmeit, reményeit, de elvárásait és vágyait is. Az együttélés során szerzett tapasztalatok mellett azok a családi viszályok is megelevenednek, amelyek konfliktusokhoz és nemegyszer különköltözéshez vagy váláshoz vezettek. Ezek a források azért is kiemelten fontosak, mert az írástudatlan paraszti rétegek nagyon kevés levelet, naplót és egyéb egodokumentumot hagytak maguk után, s ilyeneket is leginkább már csak akkor, amikor szélesebb körben elterjedt az írni-olvasni tudás. Tehát az egyházi és a világi fórumok testületei előtt tett vallomásaik révén mutatkoznak meg leginkább cselekedeteik mozgatórugói.
Mivel jelen írás keretei nem nyújtanak elegendő teret az összes 1765–1882 között keletkezett, a református egyházi iratokban fellelhető több mint nyolcvan házassági krízis önálló vizsgálatára, ezért az alábbiakban az egyéni életpályák helyett elsődlegesen a kollektív életutak kerülnek az elemzés fókuszába.
A házasság feletti egyházi és állami kontroll
A katolikus egyház tanítása szerint a házasság szentségnek minősül. Ezzel szemben a protestáns egyházak esetében lehetőség nyílt a házasságok felbontására (házasságtörés, hűtlen elhagyás, impotencia, megtévesztés stb. alapján). A reformátusok körében azonban a válás mégis inkább kivételes magatartásnak, mintsem hétköznapi lépésnek számított.
A polgári házasság bevezetéséig a Magyar Királyságban a házasság tehát egyházi ellenőrzés alatt állt. Ezért igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy ahogy az egyéb felekezetek, úgy a kémeri református egyházközösség vezetői is a hatalmi kontroll különböző eszközeivel igyekezett ellenőrzést gyakorolni a házasságok felett. Ilyenek voltak a tilalmak, a kibékülés és az ideiglenes különélés pontos körülhatárolása, amely a hitestársak közti konfliktusok feloldását célzó procedúrák aprólékos szabályozásában öltött testet; az egyház ezen eszközök révén próbálta megoldani az időről időre kialakuló konfliktusokat. 1895 után az állam (a házassági jogi törvény révén) a bíróságok működésén keresztül gyakorolt befolyást a válásokra. Sokáig úgy gondolták, hogy a polgári esküvő intézményének bevezetése társadalmi instabilitáshoz vezet: gyengíti a házasságot és bátorítja a szexuális szabadosságot.
A kémeri református Consistorium elé került 18–19. századi házassági perlekedések során a meghallgatott házasfelek saját szemszögükből mesélik el ugyanazt a történetet, de az iratokban megőrzött narratívák még így is jelentősen töredezettek, és nagyrészt kimerülnek a konfliktusok hosszabb-rövidebb ismertetésében. A házassági kapcsolat mélyebb megismerésére és a házasfelek életének egyéb vonatkozásaiba való betekintésre csak elvétve van lehetőségünk. A megértést azt is nehezíti, hogy a felek legtöbbször egymásnak ellentmondó változattal állnak elő, arra nézve, hogy mi okozta közös életük kudarcba fulladását. Az egyes ügyek kapcsán megszólaltatott tanúk szájából gyakran eltérő információk hangzanak el. Vallomásaikat az is meghatározza, hogy a férj vagy a feleség milyen hírben áll, az illetőt milyen erkölcsűnek ismerik. A jellemábrázolásnak az egyházi tanács döntésében is meghatározó szerep jut. De azzal is számolni kell, hogy mind a perlekedők, mind a tanúk hazudnak, vagy legalábbis kényük-kedvük szerint értelmezik az eseményeket. Az elhangzottak alapján a Consistorium is megfogalmazza saját álláspontját, érvel, majd döntést hoz az adott konfliktus feloldására nézve. Az már más kérdés, hogy az érintett személyek mennyire tesznek eleget az itt született végzéseknek.
A kémeri református eklézsia vezetősége, amennyire csak lehetett, igyekezett konzerválni a családok egybenmaradását. Az ágytól és asztaltól való elválás mellett csak akkor döntött, ha már úgy gondolta, nincs más kiút. Ez a fajta eljárás a frigyek de facto felbomlásához vezetett, amit azonban, saját – közüggyé emelt – kiváltságőrzésük érdekében, minden eszközzel el kellett kerülniük. Ezzel szemben a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a 18–19. század során a sértett házasfél, amint lehetőség nyílt rá, azonnal a különélés mellett döntött, viszont az Ecclesialisticus Consistorium közbelépésére visszatértek elhagyott élettársaikhoz.
Együttélésre „kényszerítve”
A hagyományos társadalomban sokan éltek boldogtalan párkapcsolatban anélkül, hogy elválhattak volna. A legkonfliktusosabb együttéléseket is komoly egyházi és társadalmi kontroll tartotta össze. A különválás gyakorlata ennek ellenére és egyházi jóváhagyás nélkül is létezett, a felek közös, külső szereplő bevonása nélkül történt döntésének nyomán. Néhányan abban is megegyeztek, hogy a különköltözés után összeállhatnak új élettársukkal. A kérdés elméleti és gyakorlati dimenziói persze még hosszasan boncolgathatók, de figyelmünket most már fordítsuk a konkrét esetek felé, melyek a falu életét a 18–19. században olyannyira meghatározták.
A kémeri házasságokat leginkább a szexuális kicsapongások rendszeressége, a szóban és tettben egyaránt megnyilvánuló agresszió, valamint a túlzott alkoholfogyasztás jelensége (mely előbbieknek okozója lehetett) tépázta meg. A fizikai agresszió leginkább a nők és a gyermekek ellen irányult, amelynek mértékét jól mutatja, hogy a Consistorium elé járuló személyek többsége nő volt. Amikor a férfiak járultak az egyházi tanács elé, akkor az anyóssal való együttélésből származó békétlenségre, a feleség túlzott féltékeny magatartására és iszákosságára hivatkoztak. A nők ezzel szemben férjeik házasságtörésére, erőszakoskodására és alkoholizmusára mutattak rá a békétlenség legfőbb okozóiként. De ezenkívül egyéb perlekedésre okot adó indítékok is felmerültek, mint például a kettős házasság, vagy egyszerűen csak az, hogy a házastársak nem szerették meg egymást. De lássuk végre, milyen sokszínűséget mutattak a különféle egyéni példák.
A kémeri „Casanova” – házasságtörés és vadházasság
1765-ben Budai Péter, midőn hazaérkezett, feleségét, Horváth Sárát rajtakapta egy másik férfival. A férj úgy döntött, hogy elválik asszonyától. Az ügy csakúgy a Consistorium elé került, mint azé a Rácz Györgyé, aki vadházasságban élt Rácz András özvegyével. A szigorú valláserkölcs egyik esetnek sem kedvezett. Rácz György esetében például a szigorú egyházfiak azt vetették a pár szemére, hogy jelenleg teljesen „tisztátalan életet” élnek, ezért 1820-ban arra utasította őket, hogy vagy házasodjanak össze, vagy költözzenek külön. Mert hiszen, hogyha már együtt élnek, akkor legalább azt úgy tegyék, hogy arról „senkinek gyanúsága se lehessen hibás életükről”. Az ügy pikantériája, hogy időközben özv. Rácz Andrásné – vélhetően anyagi indíttatásból – hozzáment Tóth Ferenchez, miközben továbbra is Rácz Györggyel élt együtt. Ezután a Consistorium már sokkal szigorúbban intette a nőt, hogy térjen vissza férjéhez, amit sem ő, sem Rácz György nem volt hajlandó elfogadni, hanem továbbra is vadházasságban éltek. Az, hogy mi történt ezután velük, s mit szólt mindehhez az ügybe némiképp Pilátusként csöppenő Tóth Ferenc, a kort elfedő jótékony homályba vész.
Amivel kapcsolatban kevésbé merülhet fel kétségünk azonban, hogy a kémeri „Casanova” titulust bizonyosan kiérdemelhette volna tetteivel az ifjú Gál András, aki nemcsak azért került több alkalommal is az egyházi végzések kereszttüzébe, mert számos hajadon lánnyal szerelmeskedett, hanem azért is, mert egy román menyecskének még gyermeke is született tőle. Gál Susánna és Gotthárd Erzsébet szüzességének elvételéért is ő tehető felelőssé. Nem is csoda, hogy a református Consistorium komoly haragra gerjedt irányába, és a vasárnapi gyülekezet előtti eklézsiakövetésre és egy héten át tartó templombajárásra is kötelezte a 19. század elején.
Kovács Mihály az 1830-as években nemcsak rendszeresen veri, hanem folyamatosan megcsalja feleségét, Kenderesi Susannát. A nő emiatt több alkalommal is a Consistorium elé járult, ahol többek között annak adott hangot, hogy férje gúnyolódik vele, mondván: inkább alszik a szeretőjének „száraz padján, mint az ő vetett ágyában, sőt nem átallatott azt is mondani, hogy jobb szívvel megcsókolja a Rátz Józsefnénak – tisztelettel legyen mondva – a seggit, mint felesége orcáját”. Amíg egyes férjek a szomszédokkal szűrik össze a levet, addig mások egy hosszabb utazás során kerítenek sort a házasságtörésre. Így járt el Balla Dániel is, aki 1836-ban borárusítás céljával ment Magyarvalkóra. Azonban öt nap múlva visszatérvén se pénz, se bor nem volt nála. Felesége, Beretzki Susánna nem hitt férje magyarázkodásainak, ezért saját maga járt utána a dolgoknak. Ekkor derült ki számára, hogy az ura egy berettyószéplaki cigányasszonnyal töltötte az idejét, a bor árát pedig elitták a helybéli kocsmában. A férj természetesen mindent tagadott, de mint később kiderült, nem ez volt az első eset, hogy megcsalta a feleségét.
Természetesen ennek a fordítottja is megtörtént. 1844-ben Szabó Sándor a tasnádi vásárra vitte a marháit, de már menet közben vevőre talált, így késő estére, a vártnál hamarabb haza is érkezett. Az ajtó viszont zárva volt. Miután ennek ellenére sikerült bejutnia a házba, odabent feleségét, Vad Erzsébetet a szalmazsákon kapta rajta Kovács Istvánnal, akit hangos káromkodások közepette zavart el a házából. De olyanok is akadtak, mint Balla Ferenc, akiről feljegyezték, hogy fényes nappal hol a szénatartóban, hol a kertben, Filep Julival csalja a feleségét. Az egyik szomszéd elmondása szerint még a vásárokra is együtt járnak, méghozzá „kézen fogva szerelmetes kedven”. Egy másik tanú is hasonlóan idilli képet fest a házasságtörő férjről és szeretőjéről, azt állítva, hogy egy tányérról esznek, illetve esténként sokáig együtt vannak. 1850-ben Szodi Rebeka azért tesz panaszt a Consistorium előtt, mert ura, Dombi József egy bürgezdi származású „fajtalan életű személlyel” csalja őt meg. Amikor pedig hosszabb ideig, akár hónapokig tartó erdélyi utakra megy, akkor szeretőjét, Gönti Rákhelt is magával viszi.
A sort még tovább folytathatnánk, de már az eddigiekből is jól látszik, hogy a házasságban élő kémeriek egy része mindig megtalálta annak a módját, hogy sort kerítsen egy-egy titkos légyottra. De olyanok is akadtak, akik korábbi házasságaikból mindenáron szabadulni akartak, ezért, ha kellett, vállalták a normák felrúgását, az ezzel járó megbélyegzést, csakhogy azzal éljenek együtt tartós párkapcsolatban, akivel valóban akartak.
Családon belüli erőszak
A házassági konfliktusok jelentős részének kiváltó oka (és egyben következménye is) az erőszak, legyen szó fizikai és verbális agresszióról, vagy éppen lelki terrorról. A kémeri református Consistorium elé került legtöbb párkapcsolati csörte is erre vonatkozik. Egy 1773-ban keletkezett bejegyzés tanúsága szerint Lippai János, annak ellenére, hogy feleségével már 18 éve együtt élt, őt már apróbb hibákért is megverte, illetve „irtóztató káromkodásokkal és képtelen fenyegetésekkel illette”, majd a háztól is elzavarta. 1819-ben Bede János felesége azzal a panasszal fordul az egyházi tanácshoz, hogy őt „keményen megkínozta az ura, fejét betörte és szemét kiverte”. 1821-ben Bede János úgy összeverte feleségét, hogy a fejét betörte, kezein és lábain pedig hosszú időn át zúzódások és véraláfutások voltak láthatók. 1835-ben Kovács Mihály feleségét kihajította a sáncba, ahol „megrugdosta, [meg]tapodta, megverte”. A Consistorium-információ szerint Balla Ferenc feleségét, Balla Borbálát csak az 1836-os esztendőben több, mint hat alkalommal, nagy káromkodások közepette úgy megverte, hogy az nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. A felelősségre vont, alighanem megszeppent férj számos esetben megígéri, hogy többet nem fogja bántalmazni a feleségét. Oláh Kata esete azonban rámutat arra, hogy az erőszakos együttélés esetében csak ritkán került sor valódi változásra, az ilyen házasságok többségében az erőszak időről időre felbukkant. Az agresszor (a fenti esetekben a férj) ezáltal rettegésben tartja áldozatait (általában a feleséget és a gyermekeket). Oláh Kata 1846 telén véres háttal jelent meg a Consistorium előtt, bemutatva, hogy férje milyen csúnyán megverte. A férfi nem volt hajlandó megjelenni a meghallgatáson, ezért távollétében tizenkét botütésre ítélték, és kérték a feleket, hogy béküljenek ki. Oláh Kata elmondása szerint, a férj bocsánatkérésének eleget téve, többször is visszatért hozzá és kísérletet tett a békés együttélésre, de az minden feljegyzett esetben kudarcot vallott, ezért 1848-ban újból a református egyházi Consistoriumhoz fordul segítségért. 1857-ben Asztalos Klára azzal a panasszal járult az egyházi tanácshoz, hogy férje, Hajdú Andor őt egy pálcával „úgy összeverte, hogy kékjét ma egy hét múlva is viseli”. A férj elismerte tettét, de arra hivatkozott, hogy nem tudta tovább tűrni, hogy felesége nem foglalkozik megfelelően a házi teendőkkel. Számos esetben nemcsak a feleség, hanem a gyermekek is aktív elszenvedői az eseményeknek.
Basa Sándor 1820-ban rendkívül heves vitába keveredett várandós feleségével, melynek során, vélhetően hirtelen felindulásból, a nőt egy vesszővel derekán annyira megütötte, hogy az leesett a lábáról. 1829-es beszámolók szerint Beretzki Sándor nemcsak veri a feleségét, de családjáról sem akar gondoskodni. Őt magát és gyermekét „külön kenyérre és házba csapta, ahol hideg van” – vall róla a sértett feleség. 1847-ben Gál Dániel várandós asszonyát több alkalommal is megverte. A Consistorium ezért több ízben is hat pálcaütésre ítélte a férfit, de a helyzet a szigorú botbüntetés ellenére később sem változott. 1835-ben Oláh Sophia többedszerre is panasszal fordul a Consistoriumhoz: ura nemcsak kegyetlenül bánik vele és gyermekeivel, de fojtogatja, lelkileg is bántalmazza, s ezért kéri, hogy gyermeke és saját maga számára adassék ki az egész évi termésből a rájuk eső rész, és engedjék meg számukra, hogy a vélhetően az alkoholizmus következtében erőszakoskodó férjtől különválhassanak. A református egyházi testület azonban ennek ellenére továbbra is kitartott amellett, hogy próbálják meg a békés együttélést. Ugyancsak 1835-ben Kenderesi Susanna saját bevallása szerint gyermeke miatt még eltűrné férje bántalmazásait, de hosszú távon nem szeretné atrocitásoknak kitenni szegényt, ezért inkább úgy dönt, hogy elhagyják hirtelen haragú férjeurát.
Ebben az időszakban még nem létezett a mai értelemben vett gyermekvédelem. A kiskorúak teljes egészében a szülői felügyelet alá tartoztak. Még évtizedeket kellett várni arra, hogy az 1877. évi gyámügyi törvény lehetővé tegye az árvaszék beavatkozását azokban az esetekben, ha a szülők önkényesen váltak el egymástól. Viszont ez is tovább növelte a magánéleti konfliktusok lehetőségét, mégpedig azzal, hogy a vadházasságban való együttélésből nem ritkán törvénytelen gyermek született. A törvényesítésére lehetőséget biztosított, s így a férj nevére vehette a gyermeket, vagy éppen ugyanúgy kérvényezhette annak törvénytelenítését is.
Az, hogy egy gyermek számára milyen lelki traumát okozhat a fizikai bántalmazás, még egy olyan letűnt korszakban is, ahol az agresszió mindennapi jelenségnek számított, jól mutatja Csomós Julianna 1851. évi esete. Az alkoholista férj ittas állapotban gyakran kikelt magából. Ilyenkor azzal fenyegette a feleségét, hogy ha nem megy el a háztól, elégeti az összes ruháját. Máskor azzal támadott rá, hogy meg fogja ölni. S egy ízben, amikor éjszaka hazaérkezett, álmából felriasztva idősebb fiát, megparancsolta neki, hogy „üssed-verjed anyádat, csak meg ne öld”. Az édesanya elmondása szerint fia keserves sírásban tört ki, és arra kérte az apját, hogy kegyelmezzen meg az édesanyjának. Ennek ellenére Julianna, vélhetően gyerekei miatt, de kilátástalan helyzete okán sem hagyta el férjét. A családi béke azonban később sem állt helyre, a verbális és a fizikai agresszió folyamatosan jelen volt az életükben. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy öt évvel később, 1856-ban ismét arra panaszkodik, hogy férje őt leggyalázatosabb szidalmakkal illeti, hogy „őtet a házából mind részegen, mind józanon kikergeti, pofon vagdalja, megöléssel fenyegeti”.
Gyilkossági kísérlet
A súlyos testi sértések mellett a tettlegesség egy különleges kategóriáját képezi a gyilkossági kísérlet. Az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1830-ban Balla Dániel feleségét „folytogatja és kést fog reá, hogy megölje”. Beretzki Susanna saját bevallása szerint folyamatos rettegésben él, mert nem tudja, hogy férje mikor támad újból rá. 1849-ben a minden valószínűség szerint a szabadságharcban katonai szolgálatot teljesítő férfi nemcsak erőszakosan bánt akkori feleségével, Oláh Zsuzsannával, hanem egy alkalommal puskáját is ráfogta és azzal fenyegette őt, hogy megöli. Egy évvel később Dombi József pedig azzal fenyegette házastársát, hogy meg fogja ölni. 1860-ban Gál Dániel többször kést ragadott és feleségére azzal támadt, hogy „mindjárt kihasítja, megöli s összevagdalja”.
A bántalmazásnak, legyen szó fizikai agresszióról vagy lelki terrorról, számtalan módja és eszköze volt. Az összetűzések során a férfiak gyakran éltek a fizikai erőszak, a kegyetlenkedés különböző módjaival. De az asszonyok is túlozhattak a kihallgatások során, annak érdekében, hogy urukat minél sötétebb színekben tüntessék fel. Ezzel együtt a forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a brutalitás a korabeli házasságok része volt. A családon belüli erőszakra nem egyszeri alkalommal került sor, a verés sokkal inkább „rutinnak” számított. A bántalmazott, megfélemlített és kiszolgáltatott nők helyzetét nagymértékben megnehezítette, hogy a kívülálló szomszédok és rokonok igyekeztek kimaradni ezekből a helyzetekből. A magánéleti vitákba csak akkor avatkoztak be, ha a perpatvar túlságosan elfajult.
Mielőtt azonban kémeri sajátosságnak könyvelnénk el az erőszakot, emlékeztetnem kell a kedves olvasót, hogy a 20. századot megelőző évszázadokban a terror egész Európában elterjedt és elfogadott normának és magatartásnak minősült. A fizikai agresszió pedig nemcsak a magánélet, hanem a nyilvános élet része is volt. A verekedések mindennapos eseménynek számítottak a különböző konfliktusok kezelésében. A férfiak mellett pedig a nők is gyakran éltek az erőszak különböző formáival. De velük ellentétben nem a nyílt erőszakra, hanem a verbális agresszióra helyezték a hangsúlyt, s a mérgezés is jellegzetesen a feleségek finomra hangolt kegyetlenkedéseinek eszköztárához tartozott. A verbális, pszichológiai terror éppúgy maga is egyik kiváltó tényezője lehetett a férjek kegyetlen magatartásának, mint a közösségi erőszak, például a háborúban való részvétel, vagy a háborúk következtében elszenvedett csapások gyakran talán áttételes, források hiányában nyilvánvalóan feltárhatatlan, vagy csak nehezen feltárható hatásai.
Ki a vétkes?
Az erőszakos férjek részéről a nőket gyakran érte az a vád, hogy a verést saját maguknak köszönhetik, mert a feleség „felettébb nyelves”, „könnyen ingerelhető [férje] tűzét nevelte feleselésével”, ahelyett – olvasható egy másik jegyzőkönyvben –, hogy inkább férjét „csendes magaviseletével, annak tüzét oltani kívánná”. Megint másutt pedig azzal vádolta meg a férfi a nőt, hogy nemcsak nem vigyáz a szájára, de egyszer kenyér nélkül hagyta őt. 1835-ben Kovács Mihály is a fentiekhez hasonló érveket fogalmazott meg. A tanúvallomások során a szomszédok ugyan elismerték, hogy a férfi haragra gerjedését az asszony, Kenderesi Susánna viselkedése váltotta ki, de agresszív kirohanásait már túlzottnak találták, amiért nem a feleségét, hanem egyedül őt teszik felelőssé. Az egyes felek arra fektetik a hangsúlyt, hogy bemocskolják a másik házastársat, hogy az hiteltelenné váljon a Consistorium előtt. Igyekeznek manipulálni a tanács ítéletét, hiszen jól tudták, hogy annak döntésében nagymértékben közrejátszanak az uralkodó normák, a nemi szerepek, a házasságon belüli ideális hatalmi viszonyok és viselkedésminták, s ezeket próbálták a javukra fordítani.
Aki rossz hírben állt, azt megbélyegezték, s így a testület előtt is rossz fényben tűnt fel. Az asszony esetében például a jó megítélés egyik sarokköve, hogy jó gazdasszony-e. A dologtalan és lusta feleségre könnyen rásütöttek egyéb bélyegeket is. A jellembeli megítélés mellett azonban jóval nagyobb bűnnek számított, ha a nő erkölcsi tisztaságát vonták kétségbe. Az erkölcstelenséget a hivalkodó/kihívó öltözködéssel, viselkedéssel és beszédmóddal is azonosították. Az ideális becsületes asszony prototípusa a csendes, öltözködésében, viselkedésében és beszédmódjában is egyaránt visszafogott, szerény, engedelmes és háztartási teendőinek mindig eleget tevő feleség. A férfiak esetében sokkal megengedőbb volt az erkölcs: a társadalom sok mindent eltűrt a részükről – amennyiben be tudták tölteni a státusukból adódó társadalmi funkcióikat –, legyen szó hűtlenségükről, kicsapongásaikról, vagy az erőszak egyes enyhébb formáiról. Ezeket a normasértéseket nem helyeselték, de a nőkhöz képest engedékenyebben kezelték.
Alkoholizmus: ok és következmény
A fizikai erőszak gyakran összefüggésbe hozható az alkoholizmussal, de legalábbis a nagy mennyiségű alkoholfogyasztással, amely számos esetben az agresszió egyik közvetlen kiváltó oka. Az egyházi jegyzőkönyvek számos ilyen esetről tájékoztatnak. Ezek közül most csak néhányat említünk. 1823-ban Soós Anna panaszt tesz férje ellen, amiért az részeges. 1830-ban Szekrényes Susánna igen érzékletes képet fest az iszákos férjéről: „szája olyan büdös, hogyha a korsóból iszik, megérzik rajta”. Az egyházi Consistorium ezekben az esetekben rendre arra jutott, hogy a férfiak hagyjanak fel az „estvéli faluzás” szokásaikkal, helyette üljenek többet otthon családjaikkal. Részegeskedő férjekről számos beszédes példát lehetne még említeni, de olyan eset, amikor a férj panaszkodik feleségére, mindössze egyetlenegy alkalommal fordul elő. Egy 1848. szeptemberi bejegyzés tanúsága szerint Szőrös Márton azért fordul az egyházi tanácshoz, mert felesége, Dombi Klára folyton részegeskedik, ezért megromlott a kettejük közötti házastársi viszony, amiért is az asszony elhagyása mellett döntött.
A házassági konfliktus egyéb okai
A házas kapcsolatok megromlásának hátterében számos esetben a házaspár szülei, de leginkább az édesanya mint a konfliktust szító személy állhat, elsősorban mindig a feleség, azaz lánya mögött. Az anya–lánya kapcsolat ugyanis nagyon szoros, amit a közös sors és munkavégzés, a női szerepek átadása is megerősít. Az anyák ezért gyakran erős késztetést éreznek arra nézve, hogy továbbra is gyámkodniuk, sőt, szélsőséges esetben szinte uralkodniuk kell a nemrég az önállósodás útjára lépő leánygyermek felett. A fiatal férjek viszont meglehetősen rosszul viselik az anyós kotnyeleskedésnek betudott, néha jó szándékú, másszor viszont kifejezetten manipulatív instrukcióit. Az ilyen helyzetek pedig gyakran alapot teremtenek egy házassági konfliktus kibontakozásához. 1809-ben Dombi Ferencet minden előzetes bejelentés nélkül faképnél hagyta a felesége, aki megharagudott férje szüleire. A harag oka nem derült ki, de a nő végül is kibékült a szülőkkel, és még ígéretet is tett a Consistorium színe előtt, hogy ezentúl meg fogja becsülni az „öregeket”. Arra is volt példa, hogy a konfliktus nem az ifjú pár és a szülők között, hanem csakis a szülők között alakult ki. 1804-ben azért került Tóth János a Consistorium elé, mert menyének szüleit „káromkodásokkal és szidalmazásokkal illette”. A feleket végül az egyházi magisztrátus békéltette meg.
A házas kapcsolatok felbomlásának egy másik alapvető tényezője a bizalom. Ennek hiányában a házastársak közötti párbeszéd lehetősége is beszűkül. 1857-ben Szoboszlai Julianna azért tett panaszt, mert férje, Gáll Bálint elűzte őt a háztól. A férfi azzal indokolta tettét, hogy a felesége folyamatos féltékenysége, állandó kérdezősködései és számonkérései elviselhetetlenné váltak számára.
Számát tekintve nem sok eset maradt fenn, ahol az egyik házastárs arra hivatkozva hagyja ott a másikat, hogy nem érez iránta szerelmet. De abban a világban, ahol a házasságok nagy része nem érzelmi alapon, hanem megegyezés eredményeként jött létre, igencsak komoly alapja lehetett azoknak az eseteknek, amikor ez mégis megtörtént. Beretzki Zsuzsanna 1849 szeptemberében erre való hivatkozással hagyta faképnél Debrenti Miklóst. De arra is akad példa, hogy valaki időközben jött rá, hogy a házassága sikertelenségre van ítélve. Török Juliánna az egybekeléskor úgy gondolta, hogy meg fogja szeretni férjét, de végül arra a következtetésre jutott, hogy férjéhez való viszonyát sokkal inkább a gyűlölet, házasságukat pedig az unalom jellemzi. Férjéről is nagyban megváltozott a véleménye. Elmondása szerint, bár megtermett, „szálas ember, de az életre nézve annyival, hogy éppen nem arra való, hogy házat, tüzet és feleséget tartson”. Férjét „mocskos, piszkos, taknyos” embernek írja le, aki inkább csak teher számára.
A házastársi viszony (át)alakulása
Az egymáshoz fűződő viszony, társas együttélés kielégítő volta nem statikus, hanem időben változó a hitvestársak élete során, melyet folyamatosan alakuló szempontok formálnak, s amely nem szorítkozik csupán a szexuális viszonyra, hanem emellett fontos szerepe van benne az érzelmi és intellektuális szempontoknak, illetve a gazdasági stabilitásnak. Férj és feleség, amikor egymásnak hűséget esküsznek, egymás értékeit kölcsönösen elfogadják. A házas kapcsolat alapjait a biológiai (életkor, testi és lelki egészség, nemző- és fogamzóképesség), a szexuális (szépség, a nemi vonzerő, a test arányossága, örömszerzés és örömnyújtás összhangja), az érzelmi (szeretet, gyöngédség, tapintat, kímélet, a másik helyzetébe való beleélés képessége, empátia), az intellektuális (megértés, felfogás, vélemény- és ítéletalkotás), a gazdasági (munkavégzés és annak hatékonysága, jövedelemszerzés és otthonteremtés képessége), a társadalmi (iskolázottság, műveltség, a pár kulturális egyneműsége erősítésének fontossága) és a morális, erkölcsi értékek (őszinteség, kötelességtudat, szorgalom stb.) összhangja biztosítja, aminek a felbomlása kisebb-nagyobb konfliktusokhoz, nem utolsósorban a köztük kialakult és fennálló kötelékek megszűnéséhez vezethet. Ez a megszűnés azonban csak ritkán következett be egyik napról a másikra. Az esetek többségében a viszony megromlása sokéves szenvedésre, konfliktusra vezethető vissza. A házasságból való kilépés melletti elhatározás általában nem hirtelen felindulás eredményeként, hanem folyamatos negatív tapasztalatok és sorozatos csalódások következményeként születik meg.
A fentebb felsorolt, az élettársi viszony alapját képező különböző értékek nem ugyanazok és nem azonos mértékben sérülnek. Ezért nincs olyan objektív kritériumrendszer, feltétel és viselkedésforma, melynek megléte vagy hiánya egyértelműen meghatározná egy házasság felbomlását. Lehet szó házasságtörésről, erőszakról, kegyetlenségről, anyagi problémáról, ezek nem önmagukban, hanem együttesen vezettek a kémeri matrimoniumok megromlásához. Ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy a vonatkozó normák, a társas kapcsolatok egyéni és kollektív megítélése, s az, hogy a házaspárok között mi számít megfelelő attitűdnek és mi az, ami már nem tekinthető tolerálható viselkedésnek, hogy hol húzódik a tűréshatár, időről időre változott. Változott a szexualitáshoz, az érzelmi megfeleléshez, a munkavégzéshez és az erőszakhoz való viszony is. A hagyományos társadalomban az erőszak különböző formái, így a verbális és a fizikai agresszió, a mai viszonyokhoz képest sokkal elfogadottabbak voltak, ennélfogva bizonyos fokú mérsékelt erőszak akár napi szinten volt jelen a családok életében. De a kémeriek esetében is mindez leginkább akkor került nyilvánosságra, amikor az egyházi és a világi bíróságok előtti kenyértörésre került sor. Egyes kutatók szerint mind a múltban, mind napjainkban az esküvő és a krízis, illetve a válás között átlagosan 7–12 év telt el. Ez természetesen nem objektív kérdés. A házasságok megromlása általában a házasság kezdeti éveire és nem a későbbi időszakra tehető.
Jelen cikk Tőtős Áron: Kémer öröksége. Társadalom, kultúra, gazdaság a szilágysági nagyközségben (Körösvidéki Múzeum Kiadó, Nagyvárad. 2020.) c. könyvben megjelent írás átdolgozott változata.
A címlapkép csak illusztráció: The Bottle — George Cruikshank. 1847.
