Szerző: Fábián Réka
A szerző a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült.
Amikor elmondtam neki, hogy róla szeretném írni a házi dolgozatomat, a tőle már megszokott, nyolcvanöt évét meghazudtoló fürgeséggel sietett a dolgozóasztalához, pár rövid percig keresgélt az asztalt elborító könyvek, füzetek, újságok között, majd kissé félszeg mosollyal az arcán visszajött hozzám, és egy füzetet nyújtott felém:
„Nézd, itt az életem története… Nem egy irodalmi alkotás, csak magamnak írtam le… Vagy nektek, ha majd valamelyikőtöknek egyszer kedve lesz elolvasni. Ezt felhasználhatod, ha gondolod, sok mindent lejegyeztem a gyermekkoromról, az iskoláimról, a katonaságról… Gondolatokat is, megállapításokat, amelyeket az évek alatt tapasztaltam. Talán hasznát veszitek.”
Meglepődtem. Azt mindig láttam, hogy miután nyugdíjba vonult, nem hagyta abba az önfejlesztést, folyamatosan olvasott vagy írt valamit, sose unatkozott, azt viszont nem tudtam, hogy ilyen részletesen leírta élete történetét. Azt hittem, egyszerű dolog lesz ennyi információ birtokában megírni a dolgozatomat. Aztán olvasni kezdtem a sűrűn írt kézírást, s rájöttem, mennyi mindent nem tudtam eddig az apámról. Sok olyan történetet olvastam, amit többször is elmesélt nekünk már gyerekkorunkban, ezeknek már ismertem a végét, de még többet találtam, amit eddig még nem hallotta. Ekkor rájöttem, hogy nagyon nehéz lesz pár oldalban összefoglalni élete történetét.
Egyszerű, de tehetős paraszti családban született 1934. november 26-án Aranyosegerbegyen. A négy testvér közül ő volt a harmadik. Többször mesélte nekünk, hogy mondhatni biztonságos, boldog gyermekkora volt, a kiterjedt, nagy rokonság (tizenkét nagynéni és nagybácsi, harminckét első unokatestvér) jó hangulatot árasztott, valahányszor egy-egy nevezetesebb alkalommal összegyűlt a népes család. Már 4-5 éves korában kisebb megbízatásokat kapott meglehetősen szigorú édesanyjától, ő volt a „postás” a családjuk és a rokonság között. A hét évvel idősebb nővére a házi munkában szorgoskodott, három évvel idősebb bátyja pedig már 9-10 évesen a mezőgazdasági munkákban segédkezett. 7 éves korától édesapám, a kis Zsiga is kapott bizonyos feladatokat, fő feladata a húgocskájának a felvigyázása volt. Gyerekkorában hatszor volt olyan betegsége, ami könnyen „elvihette” volna. 10 éves koráig háromszor volt tüdőgyulladása, hároméves korában elkapta a vérhast, iskolás korában a maláriát és a diftériát. Mesélte, hogy harmadikos volt, amikor a torokgyíkba szinte belehalt. Már reggel, a szokásos tejes puliszka evésekor panaszkodott az édesanyjának, hogy nem tud nyelni, de persze, nem volt menekvés, iskolába kellett mennie. A tanító bácsi észrevette, hogy nincs jól, és hazaküldte. Édesanyja még akkor sem fogta fel a helyzet súlyosságát, a szomszéd Sári nénivel szenesvizet készíttetett kisfia számára, aki hiába próbálta bizonygatni, hogy nem igézték meg, a torka fáj, de nagyon. Szerencsére késő délután hazajött az édesapja a mezőről, s azonnal felmérte a helyzetet. Gyorsan bevitte a gyermeket Aranyosgyéresre Roșu doktor úrhoz, aki magyarul csak annyit mondott, hogy éppen idejében érkeztek, pár óra múlva már hiába tették volna. (Szerencsére aztán tíz éves korától hatvanéves koráig nagyobb baj nem érte, a pirulák lenyelésének „technikáját” is csak ekkor sajátította el.)
Az iskola, a tanulás? Hosszú történet! 1941 szeptemberétől 1966 júliusáig tartott, de bizonyos értelemben mai napig folytatódik. Az iskolával kapcsolatos problémák már a beiratkozásnál, az első iskolai napon jelentkeztek. Mivel 1934 novemberében született, 1941 szeptemberében még nem töltötte be törvényesen a hét évet, ezért édesapja a gyulafehérvári tanfelügyelőségtől kért és kapott engedélyt a beíratásához. A baj viszont csak ezután kezdődött. A mozgékony és szabadságra vágyó, kissé rakoncátlan, a „betörést” nehezen tűrő gyermeket még iskolakezdés előtt sokszor azzal fenyegették, hogy majd az iskolában móresre tanítják, nem csoda hát, hogy amikor eljött az első iskolai nap, a nővérének seprűvel kellett az iskoláig kergetnie. Ács tanító bácsi, látva a jelenetet, rákiáltott a makrancos gyerekre, s egy pálcával jókat suhintott rá, mire a megvadult kisfiú sípcsonton rúgta. Büntetésképpen a tanító lánccal akarta a padhoz kötöztetni, végül egy hetedikes diáknak köszönhette a szabadulást, de a lánc tartósnak bizonyult, egész életére az iskolához, a tanügyhöz kötözte. (43 évig oktatott.)
Az 1945/1946-os tanévben az ötödik osztályt még Aranyosegerbegyen kezdte, de márciustól átíratták az aranyosgyéresi Egységes Gimnáziumba, itt egy osztályban több korosztály tanult, a maga 11 évével ő számított a legfiatalabbnak, voltak 13-14 éves osztálytársai is. A megmaradt értesítőkből kiderül, hogy az átlagnál jobb tanulmányi eredményei voltak, annak ellenére, hogy mikor az iskolából hazaért, mindig befogták valamilyen munkára, így kevés ideje jutott tanulásra, olvasásra pedig szinte egyáltalán.
1948 nyarán, mielőtt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba felvételizett volna, előkészítőre járt Tordára, a központban lévő Unitárius Iskolába, de saját bevallása szerint ezeknek a felkészítőknek nem sok hasznát vette. A felvételi vizsga sikerült, ám az eredményeken meglátszott a hiányos tudás. A líceumba felvételizett, de mivel ott beteltek a helyek, a tanítóképzőbe íratták. (Ez a döntés utólag kedvezőnek bizonyult.) Így történt, hogy 1948. szeptember 14-én édesapja egy kölcsönkért lószekérrel, a bentlakásba szükséges „kellékekkel” (többek között szalmazsák, búza, krumpli, zsír, szilvaíz) együtt szállította megszeppent fiát a nagymúltú kollégiumba. Bár a bentlakásban volt még két ismerős gyéresi fiú, a kis Zsiga nagyon elkeseredett, amikor édesapja otthagyta.
Rendre aztán beleszokott a kollégiumi és internátusi életbe, barátokat szerzett, ettől biztonságban érezte magát. A háború utáni zavaros időkben, az átszervezések és kimaradások következtében, az osztálytársak életkora nagy különbséget mutatott, akárcsak a gyéresi gimnáziumban. Itt is ő volt a legfiatalabb a fiúk között.
Gyermekként rengeteg történetet hallottam a nagyenyedi diákévekről, a szigorú kollégiumi és internátusi rendről (internátusi fogság és szobafogság), a szilenciumon történt csínytevésekről, az osztály- és iskolatársakról, nevelőnőkről, híres tanárokról (Vita Zsigmond, Demény Zoltán). Az enyedi évek életének egyik legszebb és legszínesebb korszakát jelentették, annak ellenére, hogy ez volt a sztálinizmus csúcspontjának időszaka (1948- 1952), s ez nagymértékben befolyásolta a tanárok és diákok magatartását. (Egyeseknek ez a korszak határozta meg egész életét és politikai beállítottságát.) A tanári kar nem fektetett különösebb hangsúlyt az erkölcsi és nemzeti öntudat fejlesztésére. 1952-ben azokat a diákokat, akiknek szülei kuláklistára kerültek, kizárták az iskolából.
A kollégiumi időszakból, mint említettem, számtalan történetet hallottunk, többször is azt az esetet, amikor a konviktuson az egyik mosogatónő patkányméreggel mérgezte meg a vasárnapi ebédet, s a bentlakók nyolcvan százaléka rosszul lett, több diák kómába esett, Tordáról és Kolozsvárról kellett orvosokat hívni. Hallottunk arról a spontán „éhségsztrájkról” is, amelyet a diákok azért rögtönöztek, mert vasárnap málét kaptak marmaládéval és hagymateával. Miután megkapták a vacsorát, mindenki egyszerre állt fel és vonult ki az étkezdéből, az asztalon hagyva az érintetlen ételt.
Minden évben május 2-án, az „ifjúság ünnepén”, a kollégium kirándulást szervezett a diákok számára a Herzsába (Enyedtől Tövis felé jobbra található völgy), ezek az alkalmak mindig nagy népszerűségnek örvendtek. Sztálin-korszak lévén, tanórákon nem sok szó esett a híres iskola múltjáról. Egyik kedvenc történetem, amikor egy alkalommal édesapám Becsky Gyuri nevű osztálytársával fellopakodott az iskola padlására, mert úgy hallották, hogy Bethlen Gábor fejedelem lovát halála után kitömték, de az idővel úgy tönkrement, hogy fel kellett vinni a kollégium padlására. Persze, hogy a “detektívmunka” nem járt sikerrel.
Nagyenyeden szokott hozzá a regényolvasáshoz. (Időhiány miatt otthon csak meséket, rövid történeteket olvashatott.) Az első regény, amit elolvasott, mai napig a kedvence: Mihail Solohovtól a Csendes Don. Ezután sok-sok magyar, orosz, francia, angol, román, lengyel és olasz író műve következett. Az olvasás , a kirándulás mellett, mai napig a szenvedélye.
A kollégiumi évek nemcsak élete egyik legélménydúsabb időszaka volt, de meghatározták egész későbbi életét. A nagyenyedi tanítóképző elvégzése után rövid ideig Nyárádtőn (1952- 1953) és Havadtőn (1953 szeptemberétől decemberéig) tanított, majd három évig katonáskodott határőrként Lugoson, Brăila-n, Frumușița-n és Rogojeni-ben (itt már századőrmesterként). Leszerelés után újra visszatért a tanítói hivatáshoz, ezúttal Komjátszegen, majd Tordatúron tanított. Ebben az időszakban (1960-ban) döntött úgy, hogy továbbtanul, de első próbálkozása nem járt sikerrel, ezért következő évben igyekezett jobban felkészülni a vizsgára. Heteken át minden egyes nap kivonult a könyveivel s egy kevéske harapnivalóval az Aranyosegerbegy melletti „Kutyahegyre” (ahogy a helybéliek nevezik a falu melletti dombokat), hogy senki ne zavarhassa, és reggel 9 órától délután 4-5 óráig tanult. Ezt követően felvételizett a Babeș-Bolyai Tudományegyetemre egyetemes történelem szakra. (Világtörténelemből, Románia történetéből, román irodalomból és nyelvtanból kellett vizsgáznia.) Az előző év kudarca miatt, de főleg azért, mert úgy érezte, kora miatt kilóg a sorból, nem mert elmenni, hogy megnézze a kifüggesztett eredményeket, ezért szobatársát (akivel a vizsgák alatt együtt lakott a bentlakásban), Király Istvánt (későbbi jó barátját) kérte meg erre.
Így történt, „hogy 1961 szeptemberének végén felmondtam Tordatúron az állásomat, és októbertől bevonultam öt évre öregdiáknak.” – meséli visszaemlékezéseiben. Évfolyamtársait nem zavarta a 8-9 év korkülönbség, rövid idő alatt befogadták, sőt gyakran kérték tanácsait, elpanaszolták neki ügyes-bajos dolgaikat. (Egyszer mosolyogva mesélte, hogy néha amolyan „siratófalként” funkcionált.) Ebben az időszakban életre szóló barátságokat kötött, Király Istvánnal Csíkszeredából és Nagy Bélával Nagyváradról (ő később a Fáklya újságírója és a nagyváradi Szigligeti Színház dramaturgja) mai napig szoros barátságot ápol. Gyermekkoromban rengeteg történetet hallottam az egyetemi évekről is, a diáktársakról, tanárokról (Ferenczi István, Bodor András, Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Magyari András). Sajnos, az akkori időkben sok felvetett kérdést csak „zárt körökben” tárgyaltak, nyíltan vitázni nem lehetett bármiről, a tanárok sok esetben megrekedtek bizonyos keretek között, és abból nem akartak kilépni, vagy nem volt szabad kilépniük.
A kolozsvári éveknek nagyon sokat köszönhetett, rengeteget tanult, lehetőségek egész tárháza nyílt meg az egykori enyedi diák előtt. Közös kirándulások, színházlátogatások tarkították az amúgy is mozgalmas egyetemi éveket, ezekről mindig lelkesen, csillogó szemmel mesél: „Öt év alatt kevés olyan előadás volt a színházban és az operában, amelyet ne néztünk volna meg.” Ugyanakkor elbeszéléseiben a kellemetlenebb emlékek is előjöttek az akkori politikai eseményekről, ezekről mindig cinikusan, keserűen mesélt.
Az egyetem elvégzése után immár tanárként folytatta pedagógusi pályafutását. 1966 szeptemberétől egy évig Dosu Napului-ban volt történelemtanár, az ezt követő tanévben, 1967 őszétől Kövendre került, ahol történelmet és földrajzot tanított. Ebben az időszakban (tordaszentmihályi barátainak köszönhetően) ismerte meg a nála 12 évvel fiatalabb szép és érzékeny lelkű tanítónőt, Kiss Idát, az édesanyámat, akivel 1968. február 5- én házasságot kötött.
Az egyházi szertartásra júniusban került sor a tordaszentmihályi református templomban. Gyermekkoromban sokszor hallottam azt az anekdotának is beillő történetet, miszerint amikor a násznép a főúton a templom felé haladt, édesapám kövendi igazgatója (az én volt apósom) viccesen megjegyezte: „Szegény Zsiga, még élhetett volna!” Ezen mindig jót mulattunk, ugyanis édesapám akkor szinte már harmincnégy éves volt, édesanyám pedig csak huszonkettő.
A fiatal pár egy évig a Detrei határban (egy Isten háta mögötti, sáros kis mezőségi falu) tanított, édesanyám tanítónőként, édesapám történelemtanárként és igazgatóként.
- 1969. augusztus 25- én született meg a nővérem, Emese (ma magyarszakos tanár a marosvásárhelyi tanítóképzőben), ugyanez év szeptemberétől édesapám a felsődetrei iskolába került címzetes tanárként, s ő lett az iskola igazgatója. (A szülési szabadságot követően édesanyám is ott volt tanítónő pár évig.)
- 1971. szeptember 27- én megszülettem én. A „rossz nyelvek” szerint fiúnak vártak, s emiatt édesapám kissé el volt szontyolódva, de ő ezt a mai napig hevesen tagadja, sőt, a nővérem szerint mindig én voltam a kedvenc lánya.
- 1974- ben váratlanul elveszítette édesapját, aki számára mindig példakép volt. Egyszerű, falusi ember létére nagyapám becsületes, bölcs ember volt, kisebbik fiában ösztönösen meglátta a lehetőséget, s mindig kiállt mellette, támogatta a továbbtanulásban, s azt hiszem, ezért édesapám mindig hálás volt neki.
- 1983. december 31-én áthelyezéssel az aranyosegerbegyi általános iskolába került, ahol történelmet, földrajzot, mezőgazdaságtant és zenét tanított (két évig tanárom, egy évig osztályfőnököm is volt), következő évtől külön megbízatást kapott, az iskola aligazgatója lett 1990-ig. 1995-ben imádott szülőfaluja iskolájából ment nyugdíjba.
Jelen pillanatban is folyamatosan aktív, érdeklődő, javíthatatlan optimista, egy 22 éves (Csanád, másodéves a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen) és két tizenhat éves (Hunor, a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja és Csenge, a marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanulója) unoka boldog nagytatája.
Az elbeszéltekben elsősorban édesapám gyerekkoráról, iskolai és egyetemi éveiről, valamint tanítói és tanári munkájának állomásairól írtam bővebben. Úgy érzem, nagyon nehéz néhány oldalban összefoglalni élete történetét, amit leírtam, az csak töredéke a nyolcvanöt évnek, hisz a naplójában leírt elbeszélései alapján akár könyvet is írhatnék az életéről, amelyben külön fejezetet szánnék a gyermekkornak, a második világháborús élményeknek, az iskolai és egyetemi életnek, a katonaságban eltöltött időszaknak, a magánéletnek, de az anekdotáinak is, amelyeket bizonyos személyekről és eseményekről lejegyzett, valamint azoknak a gondolatoknak, megfigyeléseknek, bölcsességeknek, amelyek sokéves emberi és pedagógusi tapasztalatainak köszönhetőek.
Számomra ő nemcsak apa, hanem példakép. Életem során mindig mindenben számíthattam a segítségére, tanácsaira, szaktudására. Talán azzal, hogy (az ötvenhez közel), úgy döntöttem, bizonyos értelemben követem őt a szakmájában, élete egyik titkos vágyát váltottam valóra.
