Kultúratámogatás mint mentalitásfaktor báró Kemény Simonnál

Szerző: Kovács Kiss Gyöngy

Arisztokrácia és kultúra a 18. századi Erdélyben

A Habsburg-uralom erdélyi installációjával a helyi nemességen belül a változás túlnyomórészt a legfelsőbb réteget, az egykori főúri családokat érinti. A főúri rend fejedelemség kori helyét és szerepét a Habsburg-jogar alá került Erdélyben jórészt a birodalom intencióinak megfelelően létrehozott arisztokrácia veszi át. Természetesen a megváltozott körülményeknek megfelelően megcsappant súllyal és tendenciájában egyre inkább beszűkülő mozgástérrel, valójában egyfajta kényszerpályán. A létezése alatt ugyan teljes szuverenitással soha nem rendelkező fejedelemség bizonyos korlátok között saját céljait és érdekeit követhette, viszont a Habsburg-ház uralkodása idején az országban jórészt a birodalmi érdek válik irányadóvá. Az a mozgástér, ami például a fejedelemség idején gyakorlatilag lehetővé tette egy főúr számára akár a fejedelmi szék megszerzését is, természetszerűen megszűnik, e korszakban a mágnásréteg társadalmi és politikai súlyát lényegében a kormányzati hierarchia egyes fokaira való eljutás, a karrier-út „fénye” szabja meg. A hatalom a helyi intézmények birodalmi apparátussal történő minél hatékonyabb működtetése érdekében kormányzati és törvényhatósági szinten számos intézkedést hajt végre. Ugyanez történik társadalmi vonatkozásban is. Az udvar szorgalmazza, hogy a független fejedelemségben a társadalmi hierarchia legmagasabb fokán elhelyezkedő főúri réteg Erdélyben is a birodalom többi országa és tartománya arisztokráciájához hasonuljon. A hatalmát konszolidálni kívánó Habsburg-ház erdélyi „támaszait” birodalmi mintára bárói és grófi címekkel, mellé pedig jelentős birtokokkal kezdi jutalmazni. (A címadományozás más esetben a címet elnyerni óhajtó família/személy folyamodására történik – ami nem kis pénzébe kerül és nem kevés hasznára válik a folyamodónak, amint erről a már 18. században bevett gyakorlatról a társadalmi közbeszédet és/vagy pletykákat papírra vető Rettegi György is beszámol.[1])

E korszakban alakul ki az új arisztokrácia: egyrészt a fejedelmi korszak elitje, a főúri családok részesülnek rangemelésben; ugyanakkor hivatali vagy egyéb érdekből e réteg soraiban megjelennek a kiváló gazdasági és pénzügyi tapasztalatokkal rendelkező, az udvar bizalmát elnyert, a főúri renden kívüli családok is. A kedvezményezettek sorában a korábbi időszak főurai között jelen vannak a bethleni Bethlenek (a kancellár és emlékíró Bethlen Miklós 1693-ban kap grófi címet), a losonci Bánffyak (grófi cím: 1696), a magyargyerőmonostori Kemények (br. 1698), a hallerkői Hallerek (br. 1699, gr. 1713), a göncruszkai Kornisok (gr. 1712), akik szerencsésen mentik át vagyonukat és befolyásukat az új Erdélybe. Mellettük feltűnnek az addig mellékszerepet betöltő vármegyei és székelyföldi családok is, amelyek képviselői a Habsburg-berendezkedés kezdetén kulcspozícióba kerülnek, majd leszármazottaik igyekeznek megőrizni státusukat az elit soraiban. E vonatkozásban talán a legismertebb a széki Teleki család (gr. 1685), amely meghatározó jelentőségű marad Erdélyben a teljes Habsburg-uralom idején. Az 1711-től már masszívvá vált címadományozás révén „robban be” az új arisztokrácia soraiba néhány székelyföldi nemesi család, amelyek azonban többnyire csupán egy-két látványos karriert produkálnak, hogy aztán másod- vagy éppen harmadvonalba kényszerüljenek: az altorjai Aporok (br. 1693, gr. 1696) kimagasló reprezentánsukkal, Apor István kincstartóval, illetve a kászoni Bornemiszák (br. 1717), mely famíliát elsősorban Bornemisza (Kászoni) János udvari kancellár teszi közismertté.[2]

Az erdélyi főtisztségeket a 18. században továbbra is a legfelsőbb rendi réteg tagjai viselik – akár a bécsi székhelyű erdélyi hivatalokban vagy a hazai kormányhivatalokban, akár a nemesi önkormányzatokban. Soraikból kerülnek ki a gubernátorok, kancellárok, kincstartók, a Királyi Tábla elnökei, valamint más hivatalok elöljárói. A magyar nemesi vármegyék és a vidékek élén a főispánt, valamint a székely székek önkormányzatában a főkirálybírákat, a magyarországinál hagyományosan nagyobb hatáskörrel és hatalommal rendelkező főtisztet, a vidéki főkapitányt adja rendszerint e korban az arisztokrácia, azonban a főtisztségek viselőit esetenként már új helyzettel szembesítik a nyugati mintájú bürokratikus modernizációs trendek. A fejedelmi tanács és más köztisztségek patriarkális ügyintézési eljárásai helyett ugyanis a birodalom részeként igazgatott Erdély kormányhatóságaiban (Főkormányszék, Kancellária, Bányakincstár, Királyi Tábla) a birodalomban alkalmazott dikaszteriális rendszer érvényesül, ami – nem utolsósorban – közigazgatási képzettséget/tudást és a kormányzati tisztséget betöltőnek hivatala székhelyén való letelepedést igényel.

Az új státust nyert erdélyi arisztokrata családok életében nyilvánvaló változások köszöntenek be. Az egyes családok rezidenciái – udvarházak, kastélyok – már a fejedelemség korában a környék civilizációs, esetenként kulturális gócait képezik. A birodalombeli arisztokráciához hasonulni vágyó/kényszerülő erdélyi arisztokrácia építkezéseiben, a rezidenciák berendezésében is nyomon követhető a felzárkózás igénye – jóllehet a helyi realitások korlátokat szabnak e tendenciának, ugyanis sem birtokaik méretei, sem általános vagyoni helyzetük tekintetében nem azonosulhatnak a például magyarországi nagy uradalmakat birtokló és szervezetten üzemeltető, nagyságrenddel tehetősebb arisztokráciával. A változás mindemellett nyomon követhető nemcsak az erdélyi mágnásréteg életvitele tekintetében – egyebek között például városi „térhódításukban” –, de ezzel egyidejűleg tudomány- és kultúrapártoló tevékenységükben is.

Bár a tudomány és kultúra hordozói és áthagyományozói – a fejedelemség kori gyakorlatot folytatva – elsősorban a külhoni akadémiákat járt és külföldi tapasztalatokkal gazdagodott egyházi emberek, a skólák professzorai – akik közül jó néhányan éppen valamely főúri sarjat kísérnek külföldi tanulmányútra –, a művelődés ápolásában és támogatásában az az arisztokrácia is releváns szerepet játszik, amely már az elmúlt századok folyamán elévülhetetlen érdemeket szerzett művelődés- és tudománypártoló, kultúrafenntartó tevékenységével. Építkezéseik, mecenatúráik, gondosan összeválogatott könyvtáraik, műtárgyaik az országot gyarapítják, és pozitívan hatnak annak műveltségére. Templom- és iskolaalapításokban vesznek részt, és lehetőségeiket/vagyonukat – többen közülük – az irodalom, közművelődés és tudomány szolgálatába állítják.

II. József intézkedéseiben, amelyek Erdélyben számos emberi áldozatot is követelnek, az erdélyi magyar társadalom főleg a császár elnémetesítő törekvéseit nehezményezi, így a császár halálát követően természetszerűleg bontakozik ki a nemzeti lét megóvását célzó mozgalom, amely a megmaradást és a haladást a nemzeti nyelv ápolásában, „csinosításában” látja. Ennek jegyében jönnek létre a magyar nyelvterületen – egyebek között – a tudós és nyelvművelő társaságok, a „játékszínek”, amelyek alapításából/patronálásából/támogatásából/működtetéséből az arisztokrácia is jócskán kiveszi részét.

A magyargyerőmonostori báró és gróf Kemény család és báró Kemény Simon

A Kolozs vármegyei Mikolákkal és Gyerőffyekkel közös eredetű, ősi Kabos családból a Radókkal együtt kiágazott magyargyerőmonostori Kemények Erdély legrégibb főúri családjai közé tartoznak.[3] A família egyik ősének, az 1442-es marosszentimrei csatában Hunyadi János megmentéséért életét feláldozó Kemény Simonnak az emlékezete a középkor óta nem halványult az erdélyi köztudatban. A következő századokban a család számos tagja jelentős tisztségek viselésével vesz részt a politikai és közéletben. Legmaradandóbban egyértelműen Kemény János írja be a nevét Erdély történetébe, aki, miután három fejedelmet „szolgál ki”, karrierje betetőzéseként végül a fejedelemségig emelkedik. Ezt megelőzően Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György fejedelemsége idején jelentős katonai és kormányzati tisztségeket tölt be, egy ideig fogarasi főkapitány, Fehér vármegyei főispán, kincstartó, az erdélyi hadak parancsnoka, majd II. Rákóczi Györgynek fejedelemmé választott, ám a fejedelmi trónt soha el nem foglaló Ferenc fia mellett kormányzó, számos diplomáciai feladatot ellátó befolyásos tanácsúr, az ország romlását előidéző lengyelországi hadjáratban az erdélyi hadak hadvezére.

És jóllehet, míg kudarcba fulladt és tatár rabságba torkollott hadvezérsége, valamint tragikus halálával végződő fejedelemsége a történetkutatásra számos vitatott mozzanatot hagy, tatár rabságban papírra vetett Önéletírását a magyar írásbeli kultúra egyértelműen maradandó értékként tartja számon. Ehhez a műveltségi vonulathoz tartozónak tekinthető ugyanakkor levelezése kora szellemi és hatalmi tekintélyeivel – például Bethlen Jánossal, Bethlen Farkassal, Szalárdi Jánossal, Szamosközy Istvánnal, továbbá I. és II. Rákóczi Györggyel –,[4] illetve sajátos intellektuális tevékenységként részvétele az erdélyi törvénykönyv, az Approbata Constitutiones összeállításában.[5]

A család számára a főúri címe(ke)t a fejedelem unokái szerzik meg: László, Simon és János 1698-ban a bárói címet, majd utóbbi leszármazottait 1808-ban emeli az udvar grófi rangra.

Már Kemény Jánosnál felfedezhető az az erőteljes intellektuális tendencia, ami a 18. század végén Kemény Simonnál egyértelműen tetten érhető, nevezetesen, hogy utódaiban is konzerválni kívánja saját kulturális szintjét. Ezt példázza az a döntése is, amellyel fiát, Simont a politikus költő Zrínyi Miklós udvarába küldi, nyilván elsősorban diplomáciai megbízással azokban az időkben, amikor Zrínyiben megfogalmazódik a II. Rákóczi György uralma alatti magyar királyság gondolata, másrészt azonban az „elme pallérozása” céljából.[6]

Kemény János ugyanakkor a család nagy vagyongyarapítója is. Megszerzi Aranyosgerendet, és Kállay Zsuzsannával, ennek halálát követően pedig Lónyai Annával kötött házassága révén a család jelentős magyarországi birtokokhoz is jut.[7] Az írásbeliséget megbecsülő szemléletét tanúsítja az is, hogy nem elégszik meg – a kor gyakorlata szerint – a család jogbiztosító iratainak megőrzésével/megőriztetésével, hanem személyesen írja fel egy-egy irat hátlapjára annak tartalmát, és helyezi el a család levelesládájába. Így ő tekinthető az idővel szépen gyarapodott családi levéltár kialakítójának.

Az egykori fejedelem utódai tevékenységi területének súlypontja idővel meghatározó módon Fehér vármegyére tevődik át. Fehér, később Alsófehér vármegye egyébként hosszú évszázadokon keresztül áll Kemény-„uralom” alatt, itt töltik be már-már hagyományosan a főispáni méltóságot. A 17. század elején Boldizsár, a későbbi (IV.) János fejedelem édesapja a főispán, majd örökségét másik fia, (I.) Simon (1633–1675), aztán utóbbi dédunokája, (III.) Simon (1736–1799), majd annak fia, (IV.) Simon (1776–1826) veszi át, de a hagyományt a 19–20. századi Kemények is folytatják.[8]

Többen közülük református egyházi és kollégiumi világi elöljárók. Ennek megfelelően Csombordon őrzik adatokban gazdag levéltárukat, amelynek egy része itt válik az 1848–49-es események során – nem egyedülállóan – primitív indulatok martalékává. (A későbbiekben azonban P. Szathmáry Károly nagyenyedi kollégiumi tanárnak, majd Veszeli Károly borbándi plébánosnak sikerül a szétdúlt iratokból négy kötegnyit rendeznie és az ezek között eligazító négy, latin nyelvű elenchust elkészítenie. Végül, még az első világháború előtt a levéltár 18. század végéig terjedő anyagát beszállítják Nagyenyedre, Alsófehér vármegye székhelyére, a vármegyei levéltárba. A tudományos kutatás a megjelent publikációkból már akkor értesül a csombordi levéltár forrásértékéről.[9] A Kemény Simon kultúrapártoló tevékenységére vonatkozó adatokat a továbbiakban jórészt ennek a levéltárnak az anyagára építettük – számolva a szövegkorpusz szétdúlás következtében hiányos összefüggéseivel.)

A magyargyerőmonostori báró Kemény családnak az a tagja, aki Kolozsváron színházépületet szándékszik kialakítani és (talán) színházat működtetni, a Simon nevet hagyományosan viselők közül az 1736-ban született (III.) Simon, akinek földi pályafutása hatvanhárom éves korában, 1799. május 28-án  Nagyenyeden ér véget. Szomorújelentését özvegye, cegei gróf Wass Kata írja alá.[10] Szülei Kemény Ádám és kisrédei Rhédey Druzsianna. Felmenőihez hasonlóan ő is betölti Fehér (az állandó táblák megszervezése után Alsófehér) vármegye főispáni tisztét, de Kraszna és Kolozs vármegyében is viseli ezt a tisztet. Országos méltóságként táblai alelnök, aranykulcsos kamarás. A „császári királyi felség aranykóltos komornyik híve, belső titok tanácsosa” – a nagyfejedelemség egyik legtekintélyesebb mágnása. Egyházának világi elöljárójaként szoros szálak fűzik a nagyenyedi, marosvásárhelyi, valamint kolozsvári református kollégiumhoz – utóbbinak főkurátora –, illetve a református papsághoz.[11]

Közéleti pályája eseményekben bővelkedő koron vezet keresztül, amely alapvető változásoknak teszi részesévé. Az Erdélyben megszilárdult Habsburg-hatalom elérkezettnek látja az időt arra, hogy a mindenképpen szükséges közigazgatási és bírósági reformok ürügyén megnyírbálja a rendek egyetlen megmaradt ütőképes szervezetének, a nemesi vármegyéknek (székeknek, vidékeknek) a jogkörét és mozgásterét, úgy, hogy a hivatalnokrendi megszervezés a közgyűlések tevékenységének szüneteltetését, illetve befolyásának csökkentését eredményezi. A katonarend tagjai a császári ármádia kötelékében pedig – ezt az egyházában világi tisztséget viselő Kemény Simon is tapasztalhatja – a valóságban azt az ellenreformációs törekvést szolgálják, amely kemény akadályokat gördít a határőrezredek területén addig virágzó protestáns külföldi egyetemlátogatás elé. (A vagyonosabb főnemesi családok nemcsak a fejedelmi korban, de a Habsburg-uralom idején is masszívan támogatják a peregrinatio academicát – akár úgy, hogy kapcsolataik, befolyásuk révén ösztöndíjakat szereznek az erdélyi ifjak számára, akár úgy, hogy saját vagyonukból, patrónusként támogatják egy-egy tehetséges fiatal külföldi tanulmányútját.)  II. József haladónak szánt reformjaiban ugyanakkor egyrészt nem lehet nem észrevenni az igazságszolgáltatási rendszer ellehetetlenítési tendenciáját, illetve azt a kulturális pusztítást, amelyet egyes feloszlatott katolikus szerzetesrendek gyűjteményeiben a gondatlan kezelés okozott. Utóbbi reformjaiban pedig lehetetlen nem érzékelni az elnémetesítés veszélyét. Minden bizonnyal ebből a szemszögből kell értékelnünk a művelt Kemény Simon részvételét annak a rendi memorandumnak a megfogalmazásában, amely 1787-ben a jozefinizmus „kinövéseit” bírálja.[12]

Említettük, hogy egy-egy mágnási rezidencia, jóllehet nem törvényszerűen, hanem nagyrészt attól függően, hogy tulajdonosa milyen mértékben él társadalmi, vagyoni és a képzettsége lehetőségeit biztosító származási előnyeivel, nemritkán egy adott vidék valóságos kultúrgócává válik. A jócskán megcsonkított családi levéltár anyaga arról tanúskodik, hogy Kemény Simon kora művelődésének jelentős hordozója, előmozdítója. Ezt igazolja könyvtára, fennmaradt levelezése a kortárs írástudókkal, gyermekei nevelésére fordított figyelme és – nem utolsósorban – egy kolozsvári színházépület kialakítását/működtetését célzó terve.

Könyvtára katalógusának csonkán maradt nyolc oldala relevánsan tükrözi a 18. századi Erdély művelt mágnásrétegének igényeit. A jogi, filozófiai, református teológiai és történeti munkákból megrajzolható tulajdonosuk érdeklődési köre. A többszempontúan összeállított katalógusban a szerzők szerinti nyilvántartás mellett a térképek külön lajstromban szerepelnek, illetve néhány lap arra utal, hogy a köteteket formátum szerint is katalogizálták.[13]

Életében jól ismert könyvtár lehetett Kemény Simon bibliotékája, világi, valamint hitbeli tudományok tárháza. Vélhetően 1789 pünkösdjére éppen emiatt küldi Marosvásárhelyről Kovásznai Sándor két diákját, Nagy Sándort és Szilágyi Farkast Kemény Simonhoz az alábbi ajánlással: hogy „a  szintén jelen lévő Innepi Napokon nem közönséges helyen elmélkedjenek az Istennek amaz Újtestamentombeli első Pünkösdi drágalátos ajándékáról, úgymint a Sz. Lélek Isten kegyelmeinek a Tanítványokra való csudálatos kitöltetéséről, aki, hogy a maga kitöltetése idvessége hasznait mostan is voltaképpen éreztesse, Nagyságodnak szívünkből óhajtjuk, és békességes, boldog inneplésnek a kívánása mellett magunkat továbbra is nagy alázatossággal ajánlván, állandó tisztelettel maradunk…”[14] A diákok, amint az a Kovásznai levelére utóbb beírt, egyéb elszámolások között szereplő megjegyzésből – „a pünkösti két deáknak adott Hf 6 d 50” – kitűnik, a szíveslátáson kívül némi pekuniáris támogatást is kapnak „nagy kegyességű, kiváltképpen jó patrónus uruk”-tól.[15]

A református szellemiséget felkaroló gesztusai mellett „gyakorlatiasabb” módon is segítséget nyújt egyházának, például azzal, hogy második feleségével, Wass Katával megjavíttatja a marosvécsi templomot – amiről 1770-ben címeres építési emléktáblát is állíttatnak.[16]

A műveltség – a kultúrában való részvétel – és a tudás/képzettség szükségességének és jelentőségének a felismerése a korszak erdélyi magyar nemességénél is minden bizonnyal egyenes arányban áll(hat) a kiváltságos vagyoni és társadalmi helyzetből fakadó feladatok ellátásának tudatosításával. Ezt egyébként gyakorlati szükségszerűség is magyarázza. Amennyiben versenyképes kíván maradni a különböző adminisztratív pozíciók megszerzésében, képzettnek kell lennie – így valójában a közéleti pályán, a politikai színtéren való érvényesülési igény szinte kényszeríti a műveltségszerzésre. Cserei Mihály 1756-ban írt végrendeletében ezt egyértelműen meg is fogalmazza utódai számára: „[…] jó fiaim, ti is tanuljatok, mert a tudománynak minden ember hasznát veszi mind Erdélyben, mind más országokban. Ha pedig nem tanultok, a paraszt ember gyermekeinél is alábbvalók lesztek.”[17]

Báró Kemény Simon mentalitása e tekintetben, a jelek szerint, nem sokban különbözik a hivatalt viselt köznemes – általános társadalmi tapasztalatot és életszemléletet is tükröző – mentalitásától, hiszen gondosan igyekszik biztosítani fiai számára (legalább) a maga műveltségi és tudásszintjét. Az utód tudásbeli előmenetelének egyik biztosítéka a bevett gyakorlat szerint a jó képességű tanulótárs jelenléte. Ennek kiválasztása nem jelent gondot Kemény Simon számára, hiszen egyháza világi elöljárójaként szemmel tarthatja a református kollégiumok kiváló diákjait. Így esik választása az akkor Nagyenyeden diékéveit töltő, kivételes képességű, a jövő reménységének tekintett, tizenkét éves Bolyai Farkasra, akit legidősebb fia, Simon mellé vesz fel tanulótársnak, és aki 1787 októberében háláját a „tekintetes liber Báró” irányában kamaszos lelkesültségű névnapi üdvözlő levéllel  fejezi ki, amelyben köszönetet mond több rendbeli jótéteményeiért.[18]  Bolyai Farkas hosszú ideig marad ifjabb (IV.) Kemény Simon mellett, követi őt a kolozsvári Református Kollégiumba. A két igen különböző társadalmi helyzetű és alkatú fiatal között kialakult intellektuális kapcsolat és barátság egészen Kemény Simon – aki I. Ferenc zsarnoki uralma idején őseihez hasonlóan szintén Alsófehér vármegye élén áll, de nem főispánként, hanem vármegyei adminisztrátorként – 1826-ban bekövetkezett haláláig tart.[19]

Ifj. Kemény Simon és Bolyai Farkas hazai tanulmányaikat Németországban folytatják, rövid ideig a jénai, majd a göttingeni egyetemen, ahol  előbbi jogot, utóbbi matematikát tanul. A külföldi tanulmányútra – amelyen Kemény Simon másik fia, János is részt vesz – az apa szükségesnek véli, hogy fiai mellé a tanulmányok irányításával és felügyeletével lécfalvi Bodor Pált bízza meg. A Kolozsvárt 1795. szeptember 1-jén  keltezett megbízólevél pontosan indokolja, miért kell a két Kemény fiúnak külföldön tanulnia, de nagymértékben árulkodik  apjuk felelősségtudatáról és gondoskodásáról a helyébe lépő fiatalok megfelelő képzettségének biztosítását illetően: „Két nagyobb fiamat, báró Kemény Simont és Jánost külső országokba szándékozván küldeni bővebb tanulások és experienciák végett, hogy jövendőben mind az Isten házának, mind az hazának annál hasznosabb tagjai lehessenek, felséges fejedelmünknek szolgálatjára is alkalmasabbakká legyenek, fogadtam meg ezen utazások és külső országokban lejendő mulatságok alatt melléjek és körlettek kívántató vigyázására és szolgálatára nemes Bodor Pál őkegyelmét oly maga kötelezésével, hogy egész külső országokban való utazásokban, mulatásokban mindvégig velek utazzon és légyen, ahol lesznek szüntelenül […]”[20]A megbízólevél részletesen felsorolja Bodor Pál teendőit, kiemelve felelősségét, miszerint szüntelenül azon legyen, hogy nagyobbik fia tudományát „öregbítse” és tanítsa őt.

Kemény Simon fiai zenei képzéséről is megfelelően kíván gondoskodni – erről tanúskodik az az 1796. augusztus 23-án Bécsben keltezett szerződés, amelyben egy bécsi „Klawiermeister” arra kötelezi magát, hogy 70 Rf fizetség ellenében néhány hónapon keresztül zongoraleckéket ad a fiatal Kemény báróknak.[21]

II. József 1790-ben bekövetkezett halála erőteljes erjedést eredményez a magyar rendi társadalomban az abszolutizmust követő állami szervezetet illetően. Vannak, akik a hagyományos alkotmányos rend különböző módon történő helyreállításában vélik megtalálni a jövő útját. Vannak, akik a francia forradalom polgári eszmerendszere hazai átültetésében látják a megoldást, sőt – akárcsak a 17. század végén – felvetik Erdélynek az anyaországhoz történő visszacsatolása lehetőségét.

A jozefinizmus idején észlelt elnémetesítési veszély elhárítása tekintetében azonban nem különböznek a nézetek. A 18. század végén jelentkező felvilágosodás jegyében, a II. József halálát követő időszakban és az új helyzetben társadalmi méreteket öltenek a nemzeti – magyar – nyelv megőrzését és művelését előtérbe helyező törekvések, amelyek aztán átgyűrűznek a következő évszázadba, úgy, hogy a reformkor nemzeti intézményteremtő céljaiban is prioritásként fogalmazódik meg a nyelvművelés. (E tendenciának bőséges bizonyítékait adják – egyebek között – a vármegyék egymáshoz intézett átiratai és a hatalomhoz felterjesztett feliratai is.)

Az 1793. évi színházépítési terv

Kolozsváron az említett eszmeiség jegyében alakul meg (1793) az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság,[22] és ugyanennek az áramlatnak a hatására tartják meg 1792. november 11-én az első magyar nyelvű színházi előadást, amit a kolozsvári hivatásos magyar színjátszás kezdetének tekint a szakirodalom – kiemelve azonban a tényt, miszerint az esemény távolról sem egyszerű kiindulópontja az erdélyi magyar színjátszásnak, sokkal inkább az előző időszak színházmozgalmi cselekményei szintézisének egyfajta lezárása és a fejlődés folyamatában egy új szakasznak az első állomása. Ekkor azonban a város még nem rendelkezik önálló színházépülettel, kőszínházzal, „komédiaházzal”. Az első előadást is az teszi lehetővé, hogy gróf Rhédey Mihályné báró Bánffy Terézia egy évre átengedi a magyar színtársulatnak a Rhédey-háznak azt a „száláját”, amely mindaddig álarcosbáloknak és német nyelvű színielőadásoknak adott helyet. A színháztörténeti szakmunkák – a feltárt források adta lehetőségek függvényében – kimerítően foglalkoznak az indulás éveinek történéseivel, az első előadástól a Farkas utcai színház megnyitásáig.[23] A kezdeti évek vonatkozásában e munkák megemlítik a források hézagosságait, kiemelve, miszerint az indulást követő közvetlen időszakban az adatok jórészt a színészek személyéről, a társulat összetételéről, a színtársulaton belüli viszályokról szólnak – és kevésbé az előadásokról.[24] Jóllehet a játékrend nagyrészt követhető, az adatközléseket illetően kidolgozott rendszernek az előadás színhelyét jelölő pontja jóformán megválaszolatlan marad, nyilván, mert ez a színlapon sem tűnik fel.[25] Mindez azt bizonyítja, hogy a kutatásnak mind ez ideig nincs tudomása báró Kemény Simonnak közvetlenül a magyar nyelvű színielőadások beindulása utáni színházépítési tervéről.

A Kemény család csombordi levéltárának az Állami Levéltárban történt végleges rendezése és katalogizálása során a műveletet végző levéltáros az 1146–1146. g. jelzettel egy csoportba gyűjtötte az 1790-es évek színházi vonatkozású iratait, úgy, hogy minden iratnak külön katalóguscédulát készített. Ezek közül az 1146. a. sz. irat regesztája tájékoztat Kemény Simon színházépítési tervéről. A katalóguscédula szerint ezt a tervét egy Karán, 1793. november 13-án kelt levelében fejti ki tiszttartójának, (praefectus) Incze Istvánnak. A levél vizsgálata azonban egyértelműen ráébreszti a kutatót egy feldúlt, az iratok összefüggését nélkülöző levéltár kutathatóságának zsákutcáira. Az egynek vélt levél vizsgálata alapján ugyanis kiderül, hogy valójában Kemény Simon két megcsonkított levelével állunk szemben. A „Kedves Tiszteletes Uram” megszólítású levél befejezetlen, következésképpen keltezetlen. Ebben esik szó a színházépítésről. A Karán keltezett írott szövegnek, levélrészletnek hiányzanak az első oldalai, bár Kemény Simon ezt szintén Incze Istvánnak írja, főképp gazdasági ügyekről. Az eredetileg egy entitásként kezelt levél első része/töredéke a színházépítési tervről szóló elképzelést a maga konkrétumaiban vázolja az alábbi szöveggel:[26]

„Kedves Tiszteletes Uram,

Az úton, még ide jöttem, perpendáltam [gondolkodtam] magamban, miképpen leszen jobb  ez idén építtetnem Kolozsvárt, de csak megállottam azon, hogy azon tractust, melyben a paplanas, nyerges korcsomárosok laknak, el nem rontom, mert annak jó falai vadnak, hanem avval szemben, ahol most a secesszus [árnyékszék] vagyon, éppen olyan hosszú, de szélesebb kőistállót csináltatok, és úgy, mint a gróf Bethlen Gergelyné asszonyom kapuja közi van, oszlopokra öszveboltoztatom, mely szerint alól jó istállóm, a boltozás alatt jó szekérszínem lészen, mégis a korcsoma tractusán lévő négy házak [szobák] is megmaradnak. Ezekre osztán fenn egy éppen akkora nagy palotát [termet] csinálok, mely akkora lészen, mint az alatta való épületek egészen, és úgy gondolom, leszen két akkora, mint a mostani komédiaház, melyben elférhetnek, ha tetszik, ha pedig vagy nékik nem tetszenék  a komédia megszűnnék, könnyű lesz elreggettetnem, kitelik nyolc jó ház belőle, így semmi károm nem lesz, de ha úgy építtetném, mint a templomokat, a föld színétől fogva kezdve, a nálam 1mo igen sokba telnék, ezerekbe, mégis 2do ha a komédia megszűnnék, nem venném hasznát, így pedig 3mo azon kívül, hogy én is szek securitásba leszek, a komédia is megfér benne, ahhoz képest, amint most látom, és 4to magasságát annyira moderáltatom, hogy magasabb lészen, mint a mostani komédiaház, mert stakkatúráját laposan a fedél alá fel lehet húzni, mint a vécsi külső lelátón is van,  és így körödes kűvül egy sorral […] is elég elfér, Kolozsvárnak elég is az, mert Bécshez, Budához hijába hasonlíttyuk a komédiaházat, mert csak nincs itt annyi nép, mint ott, a pedig 5to semmi, hogy garádicson kell belé felmenni. Látom, most is azon mennek, hanem a garádics jobb lészen, 6to accessusságát pedig a hintóknak hogy lehet, megmutattam Fejér uramnak, mely a Kornis-házon túl…”

A levéltöredék félreérthetetlenül bizonyítja, hogy Kemény Simon kolozsvári ingatlanát úgy kívánja átépíteni, hogy az abban kialakított „palota” jóval tágasabb „komédiaházként” funkcionálhasson, mint a Rhédey-ház „szálája”, amely a levél megírásának időpontjában helyet ad a kolozsvári színielőadásoknak. A „komédiaházba” – az elképzelés szerint – lépcsők vezetnének fel, sőt a szöveg a hintók „parkolóhelyéről” is rendelkezik. A töredék azt is bizonyítja, hogy Kemény Simon igen tájékozott a város színjátszásának helyzetét, a színtársulati zavarokat illetően, és empirikusan vélekedik az első év színházlátogatottságáról is – utóbbi készteti arra, hogy összehasonlítsa a kolozsvári realitást a budai és bécsi helyzettel.

Sajnos a családi levéltárban kialakított színházi iratcsoport nem szolgáltat pontos adatokat a komédiaház felépítésére és működtetésére vonatkozóan. Az iratok közül azonban a színészek kötelezvényei talán közelebb segítenek néhány adat árnyaltabb értelmezhetőségéhez. E kötelezvények akkor keletkeznek, amikor a szakirodalomban is említett „színészköztársaság” válságba jut, és a társulat tagjai újabb és újabb megoldásokat keresnek a további előadások lefolytatásának biztosítására.[27] Időben az első a társulat négy tagja, Mihály Antal, Patkó Kótsi János, Fejér János és Haralyi Fejér István 1793. június 14-én  Kolozsváron kelt, pecsétjeikkel ellátott megállapodása. Ebben az említett négy színész leszögezi, hogy miután Fejér János lemondott elöljáróságáról, és a társulat egy „közönséges társaságot” (köztársaságot) alapított, melynek tagjai között a „kár, haszon és közjóra való törekvés” közös volt, ám ez a társaság működésképtelenné vált, az aláírók vállalják az előadások folytatását a kötelezvényben rögzített feltételek mellett.[28] A másik két irat, mind Nagyváradi Kontz József, mind Őry Fülöp István kötelezvénye néhány nappal későbbi, június 19-ei keltezésű. Az aláírók, miután Fejér Jánost Cserei Farkas, az Erdélyi Magyar Játszó Szín pártfogója elöljárói hivatalába visszahelyezte, vállalják, hogy továbbra is játszanak a társulatban, adott feltételek szerint.[29] Az ismertetett iratok mellett található még egy töredék Fejér János havi számadásáról a színészek béreit és a színház egyéb költségeit illetően.[30]

Az idézett iratok adataiból az alábbi kép rajzolódik ki: a színészi „köztársaság” működésképtelenné válását követően az Erdélyi Magyar Játszó Szín megbízásából ismét Fejér Jánost lesz a színtársulat vezetője. Utóbbi 1793. június közepe táján hozzá is lát a társulat újraszervezéséhez. Tisztában van azonban azzal, hogy novembertől megszűnik a Rhédey-házban az előadások megtartásának a lehetősége. Ekkor léphet érintkezésbe Kemény Simonnal – hogy ez kinek a kezdeményezésére történik, arról nincsenek adataink. Találkozásaik – levélváltásaik? – egyik következménye lehet az a levéltöredék, amelyben Kemény vázolja az iratban említett Fejér János társulata számára felépítendő komédiaház tervét. A (végső) megállapodás – ha van ilyen – szövegét nem ismerjük ugyan, de valószínűsíthető létrejöttének egyik bizonyítéka az a középkor óta élő gyakorlat, miszerint a megkötött jogügylet esetén a jogokat átruházó fél átadja a másik érintett félnek az ügy tárgyára vonatkozó jogbiztosító jogosultságot bizonyító aktákat. Mint ahogyan Fejér János is átadja Kemény Simonnak a társulatára vonatkozó iratokat. Ezekből maradtak meg a családi levéltárban a fentebb idézettek. Amelyek azonban – a maguk torzó mivoltában – természetszerűen nem adnak választ néhány lényeges kérdésre. Így mind ez ideig nem tudjuk azonosítani Kemény Simonnak azt a kolozsvári ingatlanát, amelyből a komédiaházat kívánta kialakítani. A kolozsvári városi adókönyvek megmaradt köteteiben erre nem találtunk adatokat. Nincs adatunk arra vonatkozóan sem, hogy a komédiaház – vagy csak egy újabb „szála” – valójában megépült-e. Mint ahogyan arra sem, hogy az egyébként folyamatosan működő társulat játszott-e egyáltalán az esetleg felépült Kemény Simon tervezte „palotában”. Mindez további kutatások feladata.

Arról azonban, hogy a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás nemcsak Kemény Simonnak, de családjának is szívügye, tanúskodik például az a bejegyzés, miszerint Kemény Simonné Wass Kata évekkel férje halála után, még 1803-ban is segélyezi a színtársulatot.[31]

Kemény Simon – erőteljes kultúraorientáltságával és -támogatásával – egyfelől a „régi erdélyi”, a fejedelemség kori konzervativizmust és folytonosságot képviseli a Habsburg-integráció korában – a némiképp beszűkült lehetőségek közepette személyes, társadalmi és politikai kapcsolati hálók segítségével, a vagyon és a szociális státus felhasználásával  közvetlenül kultúrahordozói szerepet vállal, másfelől éppen ezáltal ölt magára már egy modernebb szerepet (is), a reformkori arisztokratáét.

Jegyzetek

  1. Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok: 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970.
  2. Vö. Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. Csíkszereda, 2011. 22; Kovács Kiss Gyöngy: Előszó helyett. In: Uő. (szerk.): Álló- és mozgóképek. Vázlat az erdélyi arisztokráciáról. Kvár, 2007. 9–10.
  3. Vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. Bp., 1912. 512–517; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. V. Pest, 1860. 174–182.
  4. Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (KmOL) Törzsgyűjtemény 1059, 1062. sz., Kemény család csombordi levéltára I/204, IV/166, 80, 82, V/37, XII/922. sz. (A továbbiakban Kemény cslt); Kemény János önéletírása és válogatott levelei. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva. Bp., 1959. 337–451. Passim (A továbbiakban Önéletírás)
  5. Vö. V. Windisch Éva: Kemény János. In: Önéletírás 5–66, illetve KmOL Kemény cslt X/686. sz. – KmOL Beszterce város levéltára I. 12585. sz.
  6. Vö. Bácskai Antal: A Zrínyiek erdélyi kapcsolataihoz – Levelek 1654–1679-ből. In: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae – Acta Historiae Litterarum Hungaricum. Tomus X–XI. Szeged, 1971. 67–89.
  7. Kiss András: A kolozsvári Állami Levéltár Szatmár vármegyére vonatkozó iratai. In: Uő: Más források – más értelmezések. Marosvásárhely, 2003. 44–50.
  8. Bicsok–Orbán: i. m. 329.
  9. P. Szathmáry Károly: A gyerőmonostori b. Kemény család idősb. fejedelmi ágának okmánytára. In: Magyar Történelmi Tár. XVIII/1871. 3–198; Magyari Károly: A Kemény család enyedi levéltára és tatár-rabságból írt levelei. Erdélyi Múzeum 1897. 262–378; Uő.: Regeszták Alsó-Fehér vármegye levéltárából. In: Történelmi Tár. Új folyam. VIII/1907. 81–109.
  10. KmOL Szomorújelentések gyűjteménye 867.
  11. Vö. Szomorújelentés – A Wass család cegei levéltára. Valentiny Antal oklevélkivonatait felhasználva bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi W. Kovács András. Kvár, 2006. 68. 392. j.
  12. Vö. Makkai László – Szász Zoltán: Erdély története. II. Bp., 1986. 1109–1111.
  13. Kemény cslt XXXII/1040. sz.
  14. Kemény cslt XXXIII/1118. sz.
  15. Kemény cslt XXXIII/1118. sz.
  16. Kelemen Lajos: Művelődéstörténeti tanulmányok. I. A bevezető tanulmányt írta Szabó T. Attila. Sajtó alá rendezte B. Nagy Margit. Buk., 1977. 106.
  17. Idézi Szabó Miklós – Szögi László: Erdélyi peregrinusok. Marosvásárhely, 1998. 9.
  18. MTAK K 22/146, Bolyai-gyűjtemény.
  19. Vö. Oláh-Gál Róbert: Bolyai Farkas és Kemény Simon családja. Valóság 2011. 7. sz. 59–68; KmOL Szomorújelentések gyűjteménye 869.
  20. Kemény cslt XXXIV/1208. és 1244. sz.
  21. Kemény cslt XXXV/1246. sz.
  22. Lásd Jancsó Elemér (szerk.): Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Buk., 1955.
  23. Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kvár, 1897. 75–263; Enyedi Sándor: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei – 1793–1821. Buk., 1972; Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Bp., [é. n.] 22–39.
  24. Ferenczi Zoltán: i.m. 94; Enyedi Sándor: i.m. 26.
  25. Enyedi Sándor: i.m. 120–127.
  26. Kemény cslt XXXIII/1146. a. sz.
  27. Vö. Janovics: i. m.
  28. Kemény cslt XXXIII/1146. c. és d. sz.
  29. Kemény cslt XXXIII/1146. b. és f. sz.
  30. Kemény cslt XXXIII/1146. g. sz.
  31. Ferenczi Zoltán: i. m. 135.

Categories: Újkor