Az ideológia éberségéről – cenzúra a váradi színházban

Szerző: Tőtős Áron

Az ideológia éberségéről. Fejezetek a nagyváradi magyar kulturális intézmények cenzúrájáról címmel jelent meg dr. Plainer Zsuzsa antropológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársának kötete. A gondolatébresztő munka az 1960 utáni nagyváradi színjátszás és sajtó történetét a cenzúra és a nézői emlékezet felől mutatja be.

A kutatómunkát jelentős mértékben meghatározta, hogy a szerző milyen forrásokból tudott dolgozni. A nagyváradi Fáklya és a Crișana napilapoknak az 1960-as és 1970-es évekbeli cenzúrájának vizsgálata mellett Plainer Zsuzsa kitért a Familia folyóiratra is. A levéltári források korlátozott hozzáférési lehetősége miatt, illetve azért, mert a cenzúra nehezen kutatható a korabeli hivatalos források alapján, Plainer fontosnak tartotta, hogy az oral history módszerét felhasználva megszólaltassa azokat a személyeket is, akik az 1980-as években a nagyváradi kulturális intézményekben, a színházban és a filharmóniában dolgoztak, illetve azokat a személyeket is, akik rendszeresen látogatták ezeket az intézményeket.

Nézői emlékezet

Plainer Zsuzsa kötete alapvetően történeti antropológiai megközelítésű munka. A szerző elsősorban a nézői emlékezetet használta fel alapanyagként. Horváth István, a Kisebbségkutató Intézet igazgatója javasolta neki, hogy kérdezze meg a közönséget arról, hogy mit gondolnak a korabeli színházról. Plainer bevallása szerint szkeptikus volt a módszert illetően, de mégiscsak kipróbálta, és mint utólag kiderült, a módszer a gyakorlatban is működött. A kutatás során a nagyváradi színházba járó embereket kérdezte meg. Meglepetésére, a megkérdezett személyek még 40 év elteltével is élénken emlékeztek arra, hogy milyen darabot adtak a színházban, de arra is, hogy az államszocializmus idején milyen volt Nagyváradon színházba járni.

Plainer Zsuzsa kötetében a cenzúrának a társadalomra gyakorolt hatását vizsgálta. Arra kereste a választ, hogy a cenzúra hogyan alakította a nagyváradi magyar közösség gondolkodásmódját. Ennek különböző mintázatai a nézői emlékezeten keresztül rajzolódtak ki. „A váradiaknak pontos emlékei voltak arról, hogy mi az, ami átjutott a cenzúrán, de arra is emlékeztek, hogy az előadások milyen érzelmeket váltottak ki belőlük. Például amikor Kőrösi Csaba a Fatornyok előadásában megjelent a bőrönddel, mindenki azonnal a kivándorlókra, a menekültekre gondolt” – magyarázta Plainer a váradi könyvbemutatón. A nézők számára a színház nemcsak élmény volt, hanem rituális eseménynek is számított a korszakban.

Ideológia és kisebbségellenes megszorítások

Az államszocializmus időszakában gazdasági értelemben rossz helyzetben voltak a kulturális, és kiemelten a magyar nyelvű intézmények. A kisebbségben lévő romániai magyarok ezért tudatosan igyekeztek fenntartani a magyar kulturális intézményeket, ezért célzatosan vettek részt a kulturális életben. Tudták, hogyha nem támogatják azokat, többek között a színházat, akkor félő, hogy a továbbiakban nem lesz biztosítva azok fennmaradása. Plainer Zsuzsa kérdésfelvetései során arra törekedett, hogy helyi szinten jobban ráláson és élesebb képet kapjon a nagyváradi közösség kulturális életének mindennapjairól. A cenzúra, az ideológiai, gazdasági és kisebbségellenes megszorítások ellenére a váradi színháznak komoly közösségformáló ereje volt. A színház lényegében egy közösségi tér volt. Plainer Zsuzsa kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy azok közül, akik színházba jártak, sokan nem ismerték egymást, de tudták és érezték, hogy egy közösséget alkotnak. A színház közösségélményt jelentett számukra. Az előadások pedig esztétikai élményt is közvetítettek a nézőközönség felé.

A cenzúra szorításában

A nagyváradi könyvbemutatón Nagy Mihály történész-levéltáros a kötet kapcsán kiemelte, hogy a diktatúra hétköznapjaira reflektáló könyv arra is rámutat, hogy a társadalom nem osztható fel elnyomókra és elnyomottakra. Meglátása szerint a cenzor feladata az lett volna, hogy a rendszer ideológiáját átadja a színházon keresztül. Ehhez képest a színdarabok mégsem a dialektikus materializmusról szóltak. A könyv alapján egy másfajta kép rajzolódik ki az olvasó előtt. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben a cenzor mintha „összekacsintana” a darab rendezőjével és a színészekkel. Plainer Zsuzsa hangsúlyozza, hogy az emberek tisztában voltak vele, hogy kialakult annak gyakorlata, hogy mit kell a hivatalos közegben elmondani, hogyan kell viselkedni, mit szabad és mit lehet a munkahelyen, otthon és egymás között elmondani, megbeszélni. Szerinte a cenzúra klasszifikációs küzdelem volt. Plainer Zsuzsa könyvében arra is rámutatott, hogy a cenzúrával kapcsolatban számos tévképzet él még napjainkban is. Szerinte nem volt egységes cenzúra, azok eltérően alakultak a különböző intézmények keretei között. A cenzor nem találta ki az ideológiát, az ő feladata az volt, hogy betartassa azt. A kulturális emlékezet démoni figuráknak ábrázolja a cenzorokat, holott valójában egyszerű emberek voltak, akik csak elvégezték a rájuk bízott feladatot. Plainer Zsuzsa szerint a cenzorok valójában nem voltak láthatatlanok. Az igaz, hogy csak az intézmények vezetői találkoztak velük. A színészek és más alkalmazottak csak ritkán láthatták őket. A váradi könyvbemutatón kiemelte, hogy alapvetően kétféle cenzor létezett: a jó és a rossz cenzor. „Voltak Váradon is rosszakaratú, akadékoskodó cenzorok, akik megpróbáltak ártani az adott intézménynek és munkatársainak. De voltak olyanok is, akik nem akartak ártani, de olyanok is, akik megpróbáltak segíteni az intézményekben abban, hogy a különböző nyelvi játékokat eljátsszák” – ismerteti Plainer Zsuzsa a váradi cenzorokról alkotott álláspontját.

A színház identitásformáló szerepéről

A színháznak hivatalosan a szocialista értékrend közvetítő szerepét kellett volna ellátnia. Ehhez képest a kulturális intézmény a magyar közösség identitáserősítő szerepét is betöltötte. Ezt a képet árnyalta könyvében Plainer Zsuzsa, aki rámutatott arra, hogy az állambiztonsági szolgálat emberei a közönséget is megfigyelték. A levéltári iratokból jól látszik, hogy a Securitate emberei folyamatosan jelentettek a színházi előadásokról és kiemelt figyelmet fordítottak a nagy sikernek örvendő és emiatt többször játszott darabokra. Elismeri a színház társadalomalakító szerepét. Könyvében több olyan darabot is bemutat, amelyek a kisebbségi identitás szempontjából voltak fontosak. Ezzel együtt hangsúlyozza, hogy a magyar közösségen belül nem mindenki számára voltak lényegesek a kisebbségi létre reflektáló darabok. Plainer Zsuzsa kiemelte:

„a nézőközönség egyrésze egyszerűen csak az élményért járt színházba. Azért, mert ismerte és felnézett a színészekre, azért, mert a szűkre szabott keretek között ez jelentette a populáris kultúrát. A nézőiemlékezet-kutatás egyértelműen rámutat arra, hogy a magyar identitás kérdésére, a kisebbségi lét sajátosságaira nem volt fogékony minden színházba járó ember.”

A rendszerváltást követően többen is átkerültek a politika világába. Plainer Zsuzsa szerint ez nem volt véletlen. Ezt a jelenséget azzal magyarázza, hogy a színpadon állni és játszani mégiscsak egyfajta lázadás volt. De a színház közösségi érzületet is adott. A színészek pedig értékeket képviseltek és közvetítettek. Meglátása szerint ez adhatott neki valamiféle közösségi erőt. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy a színházi szereplések révén a színészek ismertek voltak. Összeségében minden adott volt ahhoz, hogy egyes színészek a világot jelentő deszkát a közélet porondjára cseréljék fel.

Plainer Zsuzsa könyve a kommunizmus antropológiájának témájába illeszkedő alkotás, amely eltér a hivatalos politikatörténeti narratívától. Ez a fajta társadalomtörténeti megközelítés adja a kötet újdonságát. Nem elégszik meg az események bemutatásával, hanem megpróbálja értelmezni azokat. Ennek az eredménye lett aztán az, hogy a nézői emlékezeten keresztül tárja fel és mutatja be a cenzúra gyakorlatának sokrétűségét, a nagyváradi színháznak és a sajtónak a kisebbségi magyar kultúrát alakító szerepét. A román nyelven megjelent kötet ugyanakkor hidat képezhet a román olvasók felé is. Különösen aktuális és fontos ez a 120 éves nagyváradi magyar színház elleni politikai támadások közepette.

(címlapkép: Szigligeti színház, Nagyvárad. Forrás: Fortepan / Gyöngyi)

Categories: Könyvjelző