Szerző: Téglás Hunor

Nemzetiségi kérdés, vagy a szocializmus rügye? Hogyan járult hozzá az MSZDP, miként „verték le” a hatalmon lévők?

Az élesdi sortűzről talán túlozva, de mégis jól alátámaszthatóan kijelenthető, hogy a hanyatlás kezdetét jelzi az 1903–1904-es évek agrármozgalmaiban.[1] Jogos ugyanakkor a kérdés, hogy egyáltalán milyen hanyatlásról beszélhetünk, mi kezdett el hanyatlani, és miért pont egy kis partiumi település adta ezen hanyatlás kiindulópontját?

Mielőtt az eseményeket, előzményeket tárgyalnám, úgy gondolom fontos a gyülekezési jog fogalmának a tisztázása. Egy olyan fogalomról van szó, amely alapjáraton egy klasszikus, elidegeníthetetlen emberi és politikai jog, mégis, a kiegyezés utáni időszakban, vagy onnan kezdve folyamatosan szűkült, és egyre több konfliktus kirobbantója volt. Az európai civil társadalom már a 18. század végétől kezdte megszerezni magának azt a jogot, hogy magán- illetve közügyeinek megvitatására, vagy esetleg politikai, gazdasági, társadalmi követeléseinek a kinyilvánítása érdekében nyilvános gyűléseket tarthasson.[2] A dualizmusban ezen nyílt, szabadon tartható gyűlések mégis egyre fogyatkoztak. Egyre inkább korlátozva lettek, és egyre inkább a felsőbb hatalom tartotta a kezében. Jóllehet a szocializmus terjedésének megfékezése volt a cél, mégis, az az elfajult helyzet, ami a századforduló közvetlen környékén alakult ki, joggal kérdőre vonja a vezető hatalmak tiszteletét az emberi jogokkal szemben. Az „illegális” sztrájkokat, tüntetéseket egyre gyakrabban a csendőrtüzek fékezték meg, oly módon, hogy azok olykor tömeges halálesetekbe torkolltak. 1904-re – az élesdi események évére – annyira elfajult a helyzet, hogy Tisza István belügyminiszter a január 16-i körrendeletben teljesen betiltotta a munkásgyűléseket[3], így egy teljesen „illegális” környezetben történő munkásfelkelésről érthető, hogy miért lett olyan véresen megtorolva, ahogyan az a következőkben tárgyalva lesz. Mindez, természetesen, a dualista berendezkedés legfőbb magyar közjogi vitapontjából eredeztethető, nevezetesen, a kiegyezést megkötő és a korszakban szinte végig hatalmon levő szabadelvű kormányzati erőknek a kiegyezést elutasító és függetlenséget követelő ellenzéki(48-as)-munkás-agrár mozgalmak ellehetetlenítési törekvéséből.

Az esemény előzményeit több, egymástól jól elhatárolható, mégis összeillő szemszögből lehet tárgyalni. A nemzetiségi kérdés, illetve a szocialista agitáció az események kirobbanását két különböző szemszögből engedi megközelíteni, mégis elég, ha az MSZDP kapcsolatát, hozzáállását vizsgáljuk. Ezt megnézve máris kiderül, hogy a szociáldemokrata pártnak is voltak egy ideig nemzetiségi törekvései, ugyanakkor a szociáldemokratákhoz becsatlakozó parasztok is tudtak rokonszenvezni a szocialista eszmékkel, elég, ha az akkori Temesvármegye főispánjának a jelentését olvassuk: „A parasztok élénk összeköttetésben állanak a temesvári szocialistákkal és azok gyűléseire járnak be”.[4]

A század vége felé folyamatosan kialakuló, majd 1903–1904-ben csúcsosodó agrármozgalmaknak a politikai keretet az 1902-ben megjelent szerb Narodna Recs és az 1903-ban megjelent román Adevărul, az MSZDP nemzetiségi lapjai adták.[5] A munkásmozgalom bástyáiként Arad- és Temes vármegyét említhetnénk, viszont Torontál és Bihar megye is kivette a maga részét a szociáldemokrácia terjesztésében. 1903-ban ezen megyékben 143 falu parasztsága küldött képviselőket az évi szociáldemokrata értekezletekre. Az ipari munkások és a dolgozó parasztok közti kapcsolat tehát tényleges lett, amitől az uralkodói osztályok igencsak tartottak.[6]

A szövetség reális, viszont semmiképpen nem hunyhatunk szemet a két réteg közti erős ideológiai különbségek fölött. A parasztok követelése gyakran eltért az MSZDP irányvonalától, többek között a földosztás kérdése kapcsán. Arad vármegye közigazgatási bizottságának állítása szerint a nép (tehát a parasztság) nem érti a szocialista eszmét (főleg a „románok lakta szegényebb vidékeken”) és veszélyes szenvedélyek iránt lelkesedik, mint például a már említett földosztás. Az MSZDP-nek sem volt célja és terve a földosztás, erről a nemzetiségi munkássajtóban is olvashatunk.[7]

Az esetet és az egymást követő felkeléseket vizsgálva, kijelenthető, hogy okaik között első helyen a nemzetiségi kérdés és a parasztkérdés állt.[8] Ismét a Temes megyei főispán jelentésére hivatkozva (ami igencsak túlzó), láthatjuk, hogy a szerb parasztság nemzetiségi törekvése a legerősebb, hiszen – a főispán állítása szerint – a szerbek követelik a magyar államnyelv kiküszöbölését a hivatalokból, és a Vojvodina határőrvidék visszaállítását. Annak ellenére, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy ezek túlzó kijelentések, tudjuk mégis, hogy az MSZDP ezen követelésekkel szemben elutasító magatartást vett fel. Az MSZDP nem szándékozott túllépni azon az 1868-as nemzetiségi törvényen, amely megadta az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, a hovatartozásuktól függetlenül (habár ez a törvény egyből nem is lett tiszteletben tartva). Tehát nem beszélhetünk az MSZDP programjában autonómiát vagy önrendelkezést célzó törekvésekről a nemzetiségi kérdés kapcsán.[9] Mégis, az egyértelmű ellentétek ellenére, a kezdeti sikerekben ezek nem látszódtak. A parasztság az MSZDP-ben látta a céljai megvalósítóját, és nem bízott a nemzeti pártokban. A fordulat viszont akkor jött el, amikor az uralkodó osztályok véres ellenreakciója kockázatossá tette a pártnak a további együttműködését a parasztság nemzetiségi elképzeléseivel.[10]

Az események és a kialakult helyzet megértése végett mindenképp fontos Bihar megye helyzetének tárgyalása is, a sortűz előtti periódusban. A megyét nem hiába hívták a „grófok országának”, hiszen a 100 holdon felüli nagybirtokok az összes megmunkálható föld 62%-át tették ki, 22%-kal többet, mint az erdélyi vármegyékben átlagosan. A három Zichy-család birtoka kb. 60 ezer hold, a római katolikus klérusé 208.475, a görögkatolikusé 142.040. Az erdőbirtokok csupán 7,22%-a volt a parasztság kezében. A félmilliós lakosságnak a 600-700 nagybirtokosa nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint az összes többi lakos együttvéve. Ezek mellett pedig a nemzetiségi kérdés is számottevő: a lakosság többségben román nemzetiségű, amelyet a magyar közigazgatás és a magyar nyelvhasználati törekvések egyértelműen zavartak. A kormányzat az agrárszocialista mozgalmat tekintette a legveszélyesebbnek, mégis eleinte tehetetlennek bizonyult ellene. A Nagyváradi Napló 1904. január 16-i jelentésében: „Hatalmas, mondhatni mérföldes léptekkel halad előre a szocializmus Bihar megyében… Hiába villog a csendőrszurony, hiába működik a közigazgatás apparátusa, a proletárlégió nő, egyre nő”. A Kőrös-völgyi községekben a parasztság nyíltan felvállalta szocialista mivoltát, a Nagyvárad lap tudósítója kérdésére, egy iszópallagi földműves azt állította, hogy községük 160 tagjából egyedül a főbíró nem szocialista.[11]

A Bihar megyei mozgalom tehát helyekben eltért a többitől, hiszen ritkaságnak számított az, hogy a szocialisták kapcsolatot teremtsenek a középparasztsággal. Ez a helyi viszonyok miatt alakulhatott így, hiszen a nagybirtokok egyaránt juttatták válságos helyzetbe a napszámos-földcseléd réteget (a kommunista történetírás fogalmával: agrárproletárokat), a szegényparasztokat és a középparasztságot is, mivel a föld nagyrésze földesúri vagy egyház tulajdon volt. A parasztság lényegében a szabad legeltetésért és erdőhasználatért csatlakozott a szocialista mozgalomhoz.[12]

Ahogyan már korábban említettem, a nagyobb megmozdulások 1903 tavaszán kezdődtek, főleg Arad és Temes megyékben.[13] A hatóságok minden eszközt megragadva próbálták visszaszorítani a néptömegek mozgalmait, pár helyen a betiltott gyűlések meghaladják az engedélyezettek számát.[14]

A szocializmus terjesztése érdekében erre válaszul egyletek, népkörök és olvasókörök jöttek létre, amelyek az Arad megyei főispán jelentése szerint szocialista célokat szolgálnak, a megjelölt céloktól eltérően. Ezeket viszont ugyanúgy, ahogyan a munkásgyűléseket, a hatóság hamar feloszlatta (sokszor még az alakulások alatt), esetekben rajtaütéssel (és komoly büntetésekkel) máskor pedig békésebb úton (ez viszont ritkább volt).[15] Erre ismételten válaszul asztaltársaságok alakultak, amelyekbe nem avatkozhatott bele a belügy és a helyi hatóságok sem. Ezekre hivatkozva a közigazgatási szervek kérték a kormányt, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot szorítsák még szigorúbb korlátok közé. Ezen szervezkedések nem a parasztok öncélja volt, inkább egy hasznos eszköz a sérelmeik kimutatására.[16] Ezek a nyílt hatósági beavatkozások egyértelműen tovább háborították a parasztságot, amelynek a szocialista agitáció hatására igencsak megnövekedett az öntudata, a szervezettségből erőt merített és igényt tartott a változásokra. Ezt a közigazgatási bizottságok a következőképpen értelmezték: „kicsinybe veszik (a parasztok) a hatalom helyi képviselőinek korábban szent és sérthetetlen tekintélyét”.Habár ténylegesen kifejezésre jutottak nemzeti törekvések, mégsem találhatóak olyan adatok, melyek bizonyítanák a mozgalmak törekvését a magyar állam integritása ellen[17] (a Temes megyei főispán állítására visszatérve, lásd fentebb).

Bihar megyében is hasonló a helyzet – a „burzsoá pártok” vissza akarták szorítani a szocialista mozgalmat. Mind a hatalmon lévő szabadelvű, Tisza István vezette párt, mind az ellenzéki pártok arra törekedtek, hogy a következő választásokon mandátumot szerezzenek a Körös völgyében, így közös érdekükké vált a szocialista mozgalom megbénítása.[18] Az áprilisi esemény sorsán az sem segített, hogy a csendőrőrsök szaporítása érdekében a minisztertanács 1904. márciusában elhatározta Tisza javaslatára a csendőrség állományának növelését, azzal érvelve, hogy: „a nép alsó rétegeiben rohamosan terjedő szocializmus az ország déli, délkeleti megyéiben annyira elhatalmasodott…, hogy az már a személyi és vagyonbiztonságot is megtámadta”. Ezeken túl a szocialisták ellen fordult a posta is – nem kézbesítették az előfizetőknek a különböző nemzeti lapokat, pl. a Noradna Recs több lapszámát.[19]

Az 1904. április 24-i eseményeket a Nemzeti Hírlap (kormányhű szemszög) és a román munkássajtó szemszögének összehasonlításában szeretném tárgyalni. Az adott napon a Függetlenségi Párt gyűlést tarthatott a községben, az a Függetlenségi Párt, melynek lényegében elenyésző befolyása volt a térségben. Nyilvánvalóan az a tény, hogy a többségben lévő szocialisták nem gyülekezhetnek, de a törpekisebbségben lévő „48-asok” igen, mély elégedetlenséget keltett a szocialistákban. A román munkássajtó a következőképp írja le a történések elejét: „A gyűlés 2 órakor zajlott, Élesd piacán, majdnem 5 ezer ember gyűlt össze Élesdről és a szomszédos falvakból.” […] „A legtöbben szocialisták voltak. A testvéreink már többször kértek gyűlésre engedélyt, de a szolgabíró nem adott, mert szocialisták. Így elmentek a 48-asok gyűlésére.” […]  „A hatalom másként akarta, és 33 igaz szociáldemokrata vére vörös patakká vált Élesd piacán”.[20] A Nemzeti Hírlap ezt viszont teljesen másképpen látja és írja le: „A vörös nyakkendős szoczialisták idézték elő ezt a rettenetes katasztrófát, felhasználván a tudatlan Bihar vármegyei oláhság fanatizáltságát. A gonosz, bűnös módon félrevezetett, felbujtott tömeg ezrével jött az élesdi 48-as párt szervezkedésére”.[21] Több mint hatezer ember gyűlt össze, „csaknem mind fanatizált oláhok”, előre eltervezték, hogy megakadályozzák a gyűlés megtartását, mert a hatóságok nem engedélyezték a szocialista gyűléseket. Míg a román munkássajtó egy jól összefogott egységként emlegeti a háborgó szocialistákat, addig a Nemzeti Hírlap a tömeg egy kis részét tekinti szocialistának, a maradék románság jelenlétét pedig a nemzet „tudatlanságának” és „félrevezethetőségének” tudja be. 

A beavatkozásról a román munkássajtó a továbbiakban így tárgyal: „Úgy történt, hogy a 48-asok, akik különben a nép barátainak adják ki magukat, de valójában őket is a hatalom támogatja – látva, hogy a szociáldemokrata harcosok többen vannak, tüzesebbek és erősebbek –, csendőröket és katonaságot kértek.” A csendőrök és katonák körülvették a népet, hogy senki se szabadulhasson. Majd egy „Bérczy nevű kutya főszolgabíró” felment az emelvényre, és betiltotta a gyűlést. Az „elvtársak” nem távoztak azonnal, így a csendőrök elkezdtek „működni a szuronyaikkal”. „Még nem lehet tudni, ki volt az”, de valaki lelőtt egy csendőrt, aki „helyben holtan rogyott össze”. „Csak ez hiányzott”. Erre a csendőrparancsnok sortüzet vezényelt, és 50 csendőr belelőtt a népbe. Ezek után „pillanat alatt füstfelhő borította az egész piacteret”.  A levegő megtelt a sebesültek jajveszékelésével, huszonhárman nyomban meghaltak, és majdnem százan súlyosan megsebesültek.” […] „Így érte el a hatalom, amit akart. Vértanúkat csinált a szocialistákból, de ne gondolják, hogy kiirtották az eszmét!”[22] Észlelhető tehát, hogy a szocialista érzetű munkássajtó egyértelműen elnyomottnak érzi magát az események után, a beavatkozást embertelennek tartja, és jogait ugyanakkor teljesen megsértve. Vértanúként említi a szocialistákat, de visszaszól a hatalmon lévőknek is, hogy véres beavatkozásuk mégsem teljesen sikeres, hiszen a szocialista eszmét így sem irthatják ki.

Ezzel szemben a Nemzeti Hírlap a teljes előzetes katonai felkészültséget egy „elővigyázatossági intézkedésként”említi. A Nemzeti Hírlap szerint Nagyváradról már szombaton egy század Vilmos-huszár ment ki Nedeczky kapitány vezetésével a rend fenntartására. Ott voltak még más közigazgatási tisztviselők is Bérczy Imre főszolgabíróval, és kb. 14 csendőr, kiket Resch Mihály őrmester vezetett. Az események napján a zúduló tömeget Bérczy főszolgabíró a szétoszlásra szólította fel. Mivel senki sem reagált, „kénytelenek voltak a huszárok a közbelépésre”, akik egyelőre nem használták fegyverüket. A csendőrség sem bírt az emberekkel, „többször figyelmeztették a népet”, hogy baj lesz, ha nem oszlanak el. Ezután revolverlövés dördült el, ami eltalálta Resch járőrmestert, aki már csak annyit tudott mondani, hogy „Fiuk, meglőttek! Tüzelni!”. Ennek következtében 56 csendőrpuskák adtak le lövést , mely nyomban megölt 23 embert, és kb. 100 sérültet is a földön hagyott. A sebesülteket gallyakból összerótt hordágyokon a városház kórházzá alakított szobáiba vitték fel az élesdi emberek, ahol az orvosok „emberfölötti munkát végeztek”, hogy megmentsék, akit meglehet.[23] Látható tehát, hogy a kormánypártiak egy teljesen jogos, és megindokolt cselekvésnek vélik a sortüzet. A zendülők többszörösen fel lettek állításuk szerint szólítva, illetve a sebesülteket is egyből gyógyítani próbálták. A Nemzeti Hírlap nyilvánosságra hozta a Resch őrmesterre rálövő nevét is, egész pontosan azt az Árkis Tógyer „tinódi szoczialistát”említi, akire még lélekjelenlétének köszönhetően visszalőhetett Resch őrmester, így azok kioltották egymást életét. A cikk végén arról értesülhetünk, hogy a „katonaság a nyugalmat már helyreállította”[24], tehát a hatóságok kázben tartják az ügyet.

Ez az ellentét a két nézőpont között ugyanakkor úgy vélem, teljesen érthető, és mindkét fél a saját igazságát mellett áll ki. Érdekes viszont, hogy a román munkássajtón belül is vannak erős ellentétek. A román „ujjászervezett” szociáldemokraták sajtója, a Voința Poporului, Bokányiékat, tehát az Adevărul szerkesztőit azzal vádolja, hogy a románokat a „csendőrök puskái elé állítják”, és emiatt nem lehetnek a nép barátai. Az Adevărul szerkesztőit később a „csalók”, „gazemberek” jelzőkkel is illetik, akik „leöldösik az összes románt”.[25] A cikk végén: „tartózkodjanak az internacionalista szocialistáktól, Bokányiéktól és az üres lapjuktól, az Adevărul-tól – és iratkozzanak be az újjászervezett szociáldemokrata pártba, rendeljék meg pártunk lapját…”.[26]Tehát érezhető, hogy mély széthúzás létezik a román szocialista sajtón belül is.

A sortűz híre mégis futótűzként terjedt, és többi helyi megmozdulást is kirobbantott. Tisza István táviratában magasztalta a beavatkozó csendőrséget, és a „hősi halált halt” őrmestert, és további sortüzeket hagyott jóvá. A kormánypártiak másik célja ugyanakkor a magyar-román paraszti együttérzés szétverése. Több magyar lap csak a román parasztokat említi a zendülők között, de a román nemzeti párt sem vette tudomásul, hogy a román és magyar parasztok már régóta együtt harcolnak, amit az elhalálozottak listája is igazol: Teodor Archis, Dumitru Jurca, Szabó János, Venczel Mihály.[27]

Az MSZDP egészen az élesdi eseményekig részt vett – habár nem teljes magabiztossággal – a nemzeti kérdésben. Az 1904. évi aradi pártértekezlet elítélte a szocialisták üldözését, a határozat kimondta, hogy ragaszkodik a nemzetköziség eszméjéhez, „szükségesnek tartja a különböző nemzetiségű munkások testvériesülését”, és a megye magyar, német, román és szerb munkásságát arra hívta fel, hogy „közösen, a szocializmus jegyében küzdjön ki magának egy szebb, jobb és boldogabb jövőt”.[28] Az 1904-es pártgyűlés napirendjén először és utoljára szerepelt a nemzetiségi kérdés: „a pártgyűlés megállapítja, hogy Magyarországon a német, szerb, román, szlovák stb. nyelven beszélő emberek nemcsak mint németek, románok, szerbek, szlovákok stb. szenvednek politikai és gazdasági elnyomatást, hanem főleg és elsősorban mint proletárok osztoznak a magyar proletárok politikai és gazdasági elnyomatásában”.[29] Ez mondhatni a dolgozók kettős elnyomásának az elismerése volt, viszont eléggé óvatos formában.

A véres megtorlás egy erős példája volt annak, hogy az uralkodó politikai szereplők lényegében mindenre elszántak, hogy megakadályozzák az MSZDP ténykedését a nemzetiségek között.[30] Csak akkor lehetett volna fenntartani a szociáldemokrácia pozícióit, ha a párt a teljes erejét mozgósítja, de ez veszélyeztette a magyar munkásmozgalom sovány legalitását, így az MSZDP folyamatosan magára hagyta a nemzetiségi mozgalmat, nem vette tudomásul az erős megtorlásokat. [31] Az 1905. évi kongresszuson már nem volt szó arról, hogy az MSZDP támogatná a szerb és román mozgalmat. Nem volt szerb pártlap sem, javasolva lett egy új szerb újság létrehozása, de a vezetőség ezt elutasította, azzal érvelve, hogy nem kívánatos a magyar munkások pénzén a fenntartása. Weltner Jakab szociáldemokrata politikus, újságíró szerint az, hogy az egész mozgalmat nem áldozták fel a nemzetiségi mozgalomnak az nem hiba, hanem erény. Elutasította azt a bírálatot is, miszerint a nagyváradi sztrájknál szélesebb akció kellett volna az élesdi eseményeket kövesse az MSZDP részéről, az akciókra válaszul.[32] Az MSZDP politikájából hiányzott az állandó és intenzív agitáció. Jól látszik, hogy a hatósági beavatkozások fokozatosan elbátortalanították a párt vezetőit, akik így cserben hagyták az előzetesen (ha még óvatosan is) támogatott nemzetiségeket. 1903–1904 után a nemzetiségi kérdés egy jó időre lekerült a kongresszusok napirendjéről, a kérdést az 1906-os jelentésben a következőképpen zárták le: „A két év előtti felbuzdulás nem volt komoly jelentőségű”.[33]

Összességében úgy gondolom, hogy az 1904 április 24.-i élesdi események és körülményei jól ábrázolják az adott periódus viszonyait, a parasztok helyzetét és a törekvések esélyeit. A szocialista mozgalom nem volt elég egységes ahhoz, hogy az agresszívan fellépő hatalmi visszaszorításoknak ellenálljon. Hiába volt az 1903–1904-es évek agrármozgalmainak az egyik fő kiteljesedése, mégis a szétszéledt szocialisták és a pozícióját egyre féltő MSZDP határozatlansága miatt, április 24-ike nem volt képes gyökeres változtatást hozni a parasztok és szocialisták életében. Habár az élesdi felkelés halálra volt ítélve, már a megmozdulás előtt, a változtatások kulcsa abban rejlett volna, hogy az állami véres beavatkozás forradalmak sorát szülje a parasztság és szocialisták irányításával. A mészárlás megtörtént, mégis, az ezt követő reakciók a már sokszor említett összefogás hiányában, elmaradtak, és így csendesedtek el az élesdi vérengzés visszhangjai is.

Jegyzetek

[1] Kende János: Az 1903-1904. évi nemzetiségi mozgalmak és az MSZDP. Párttörténeti Közlemények, 7. évf. (1961.11.07) 4. sz. 97.

[2] Horváth Attila: A gyülekezési jog elméletének és gyakorlatának története Magyarországon 1989-ig. Jogtörténeti szemle, 9. évf. (2007) 1. sz.  4.

[3] Uo. 10.

[4] Egyed Ákos: A század eleji szocialista mozgalom és az élesdi sortűz. Korunk, 23. évf. (1964) 4. sz. 505.

[5] Kende: i. m. 82.

[6] Egyed: i. m. 505.

[7] Kende: i. m. 83.

[8] Uo. 80.

[9] Uo. 83–84.

[10] Uo. 85.

[11] Egyed: i. m. 506.

[12] Uo. 507.

[13] Kende: i. m. 85.

[14] Uo. 86.

[15] Uo. 87.

[16] Uo. 88.

[17] Uo. 91–92.

[18] Egyed: i. m. 507.

[19] Kende: i. m. 95.

[20] Kemény G. Gábor (szerk.): Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. IV. 1903–1906, Budapest, 1996. 211.

[21] Az élesdi vérfürdő. Nemzeti Hírlap, 1. évf. (1904.04.26.) 21. sz. 2.

[22] Kemény: i. m. 211.

[23] Az élesdi vérfürdő: i. m. 2.

[24] Uo.

[25] Kemény: i. m. 213.

[26] Uo. 212.

[27] Egyed: i.m. 509.

[28] Kende: i.m. 99.

[29] Uo. 99–100.

[30] Uo. 101.

[31] A nagyváradi tüntetés Élesd után valószínűleg csak helyi kezdeményezés, nem az MSZDP irányítása alatt állt.

[32] Kende: i. m. 102.

[33] Uo. 107.

Címlapkép: Tolnai Világlapja 1904. 05. 01.