Süli Attila: A 15. (Mátyás) huszárezred története. Line Design, Budapest, 2019. 288.
2018‒2019-ben emlékeztünk az 1848‒49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének, lefolyásának és leverésének százhetvenedik évfordulójára. Ezen kerek évforduló jó lehetőséget kínált számos jubileumi kiadvány megjelentetésére. Ezen művek sorába tartozik Süli Attila hadtörténész-őrnagy több kötete is, melyek között fellelhető a szabadságharc alatt felállított 15. (Mátyás) huszárezred történetét ismertető mű is.
A kötet Előszavát Hermann Róbert hadtörténész jegyzi, aki ebben felteszi azt a kérdést, hogy „van-e még mit kutatni a »nagy év« katonai történetén, vagy a történészek csak önmagukat és egymást ismételgetik”? (11 o.) Erre a kérdésre pedig igenlő választ ad, kiemelve ezen kötetet. Ezt követően röviden ismerteti a szabadságharc historiográfiai feldolgozottságát, számbavéve azon szerzőket (Katrin Sitzler, Barcy Zoltán, Csikány Tamás, Kedves Gyula, Urbán Aladár, Horváth Béla, Sashalmi István) és monográfiákat, amelyek az utóbbi hetven évben jelentek meg, és a magyarországi 1848‒49-es események hadtörténetével foglalkoznak. Hermann ezenkívül megemlíti a magyar történetírás előtt álló feladatokat, azaz, hogy mely alakulatok, csapat- vagy fegyvernemek esetében hiányoznak az összefoglaló írások, kutatások. Végül méltatja Süli Attila munkáját, melynek köszönhetően megjelent „a legendás Mátyás-huszárok fordulatos és izgalmas története” (12 o.)
Az alakulattörténeteket taglaló bekezdésben Hermann Róbert felsorol ugyan három nevet (Cajetan Pizzighelli, Gustav Amon von Treuenfest, Ferdinand Strobl von Ravelsberg), ám hiányolom ezek közül Alfons von Wrede báró nevét, aki többkötetes munkájában szintén közöl rövid, de lényegretörő ezredtörténeteket. Wrede kapcsán külön kiemelem, hogy munkájában a két székely határőr-gyalogezredet nem választja le az utódalakulattól, történetüket egyetlen egységként kezeli, ami nem mondható el a 14. sz. (1. székely) határőr-gyalogezred újraalakításával létrehozott az 5. sz. gyalogezred Heinrich Filek von Wittinghausen által megírt történetéről, amely 1851-ben, azaz a regularizálódással kezdődik, figyelmen kívül hagyva a határőr múltat, és a szabadságharc alatti, birodalmi szemszögből nézve kellemetlen tevékenységet.
Süli Attila a kötet Bevezetés című tartalmi alegységében számba veszi az erdélyi kiegészítésű katonai alakulatok veteránjai által hátrahagyott egodokumentumokat és a meglevő alakulattörténeteket. Előbbiek esetében megállapítja, hogy a visszaemlékezések egyenlőtlenül oszlanak el az katonai egységek (elsősorban honvédzászlóaljak) között. A 15. huszárezred esetében összesen 21 (a táblázatban Dercsényi Kálmán naplója sorszám nélkül maradt) visszaemlékezés és napló maradt fenn. Ezek közül öt lelőhelye ismeretlen, további ötöt pedig még nem adtak ki, a maradék 11 esetében született valamilyen (kivonatos, kritikai) kiadás. A szerzők között ‒ a majdnem 101 esztendőt megért K(ovachich)-Horváth Ignác alezredes mellett ‒ a Mátyás-huszárok volt al- (tizedes, őrmester) és főtisztjei (főhadnagy, százados) is egyaránt jelen vannak.
A kötet második (és egyben legterjedelmesebb) tartalmi egységében a katonai alakulat létrejötte és regularizálása között eltelt időszakról olvashatunk. A fejezet elején Süli az erdélyi nagyfejedelemség 1848-ban meglevő nemzetiségi helyzetét, a nemzetiségek unióhoz való viszonyulását és a tartomány katonai állapotát mutatja be. Az erdélyi főhadparancsnokság összesen 17 századnyi gyalogság, 18 svadronyi (századnyi) lovasság és 18 ágyúval rendelkező tüzérség felett gyakorolta jogkörét, azonban a két első fegyvernem tényleges létszáma elmaradt az előírt számoktól: így pl. a 14. (1. székely) sz. határőr-gyalogezred állományának 53,2%-a (2255-ből 1200), a 17. (2. román) számú határőr-gyalogezred létszámának 57,3%-a (2290-ből 1314) feltöltetlen volt. Ehhez hozzáadódott a székely határőrök többízbeli parancsmegtagadása, az Anton Puchner altábornagy vezette nagyszebeni főhadparancsnoksággal való nehézkes, majd ellehetetlenülő együttműködés, végül 1848 őszén a császári-királyi (cs. k.) erőkkel való szembekerülés.
A 15. (Mátyás) huszárezred története 1848. július 11-én, a Kolozsvári Híradó című folyóirat hasábjain közzétett felhívással kezdődött. A felhívás szerzője zágoni gróf Mikes Kelemen és bethleni gróf Bethlen Gergely volt, a tárgyát pedig egy önkéntes lovasalakulat létrehozása képezte. A kezdeményezést Erdély királyi biztosa, báró Vay Miklós támogatta, a kormányzat pedig feltételekkel (minél kevesebb létrehozással kapcsolatos költség, a lószerszámokat polgárok adományaiból szerezzék be stb.), de jóváhagyta. Augusztusban már egy századnyi lovasság állomásozott Kolozsváron, akiket itt képeztek ki. A fegyvertelen újoncokból szerveték meg az ún. „dési” századot, ahova Dés lovas nemzetőrei közül többen ‒ felettesükkel, Makray Lászlóval együtt ‒ átléptek.
A lovasezred létezése ezen szakaszában érdekes szerepet játszott Berzenczey László országgyűlési képviselő küldetése. A „kis Kossuth” néven is ismert marosszéki szónokot szabadcsapatok (köztük egy lovasalakulat) szervezésével bízták meg és küldték Erdélybe. Berzenczey bejárta a székely székeket, népgyűlést tartva ‒ többek között ‒ Marosvásárhelyen, Csíksomlyón, valamint Szentkatolnán. Emellett pedig eredményesen kijárta azt, hogy a Kolozsváron megalakult lovassági osztályt az általa szervezendő szabadcsapatba olvasszák be, emiatt utóbb konfliktus támadt Berzenczey és Vay között, mivel utóbbi Mikes Kelement nevezte ki az alakulat ideiglenes parancsnokává. E vitában a szerző Vaynak ad igazat, kiemelve azt a tényt, hogy Vay ideiglenesen rendelkezett a törzstisztek kinevezési jogával, valamint azt is, hogy a kilépett cs. k. hadnagy Mikes volt az alakulat rangidős tisztje.
Az ősz folyamán egyre feszültebbé váló erdélyi helyzetben a kolozsvári Mátyás-huszárok lefegyverezték a Ferdinánd Miksa-svalizsérerket és a megakadályozták a Hannover-huszárokat abban, hogy készleteiket Nagyszebenbe szállítsák. Ezenkívül az alakulat katonáit megtaláljuk Nagyenyed védői között, valamint a Marosszentkirály felgyújtásával végződő harcokban is. A Nagyenyeden állomásozó sereg parnacsnoka Mikes őrnagy lett november 4-én, akit ezredessé is előléptettek. Az utóbbi mozzanatra azért volt szükség, mert a 11. határőr-huszárezred őrnagya, Pócsa János tiltakozott a kinevezés ellen. Pócsa „régebb óta viselte az őrnagyi rendfokozatot, tehát ez által a rangidősség szabálya sérülést szenvedett.” (73 o.) Mikes Kelemen így három hónap alatt kétszer is előlépett, először a rangidősség elvének megfelelően, másodszor az említett elv megsértésével.
A huszárosztály Kolozsvárig vonult vissza, részt vett a város környéki harcokban, majd északnyugati irányba, Zilah környékére vonult tovább. Az erdélyi haderő újdonsült főparancsnoka, Józef Bem vezérőrnagy december 14-én tartott az alakulat felett szemlét Szilágysomlyón, ahol jelen volt az itt szervezett harmadik század is. Az osztály részt vett az erdélyi harcokban (a gálfalvi ütközetben, Nagyszeben 1849. január 21-i ostroma, a szelindeki csata, vízaknai harcok), és a kapcsolódó eseményekben (Kolozsvár, Marosvásárhely visszafoglalása, a nagyenyedi vérengzés túlélőinek felkutatása és elszállítása). A fősereg jobbszárnyának parancsnoka Mikes Kelemen lett, aki Nagyszeben alatt esett el. A Mátyás-huszárok jelen voltak a sorsfordító piski hídnál vívott csatában is, ahol ‒ egy nem megfelelő parancsnoki döntés miatt ‒ érzékeny veszteségeket szenvedtek.
Az agyafalvi gyűlésen (október 16‒18.) a rend fenntartását a Berzenczey által tobrozott székely Mátyás-huszárok, néhány kolozsvári osztálybeli társukkal ‒ köztük Jakab Elek későbbi történetíróval ‒ együtt látták el. A Szászrégen kifosztása és felégetése után Marosvásárhelyre visszavonuló Mátyás-huszárok részesei voltak a november 5-i vereséget előidéző megfutamodásnak. A huszárok fegyelmezetebb tagjai (gyergyói és csíki kitérővel) Háromszékre vonultak vissza, ahol kiegészültek az agyagfalvi gyűléskor még alakulófélben levő századokkal. A Mátyás-huszárok egy kisebb csoportja Tordára vonult, ahol csatlakozott Mikesékhez.
A háromszéki Mátyás-huszárok parancsnoka a már említett K. Horváth Ignác százados lett. Az alakulat katonái az árapataki békeszerződés megkötéséig (1849. január 2.) portyákban vettek részt, hírszerzői tevékenységet láttak el, alkalomadtán az ágyúgyártáshoz szükséges nyersvas Sepsiszentgyörgyre való szállítását fedezték, illetve részt vettek a harcokban, így pl. a december 13-i felsőrákosi győzelemben, melyet követően szintén ők voltak azok, akik Ágostonfalvát felgyújtották.
Az árapataki béke után, január második felében, Gál Sándor honvédezredes utasítására kezdték újból fegyverbe állítani a háromszéki Mátyás-huszárokat. Újjászervezésük az alakulat székesfővárosból visszatérő korábbi tisztje, Sánta Lajos őrnagy nevéhez fűződik. Sánta ugyan nem akadálytalanul és konfliktusmentesen, de fel tudott szerelni egy huszárosztály, amely február elején a Gál Sándor vezette haderő kötelékében benyomult a Királyföldre. Karl Urban erdélyi betörését követően a Mátyás-huszárok egy része is jelen volt az északkelet-erdélyi hadműveletekben, majd Medgyesre, utóbb Nagyszebenbe vonultak. Itt Mátyás-huszárezred addig otthoni ruháiban harcoló háromszéki állománya egyenruhát kapott, mely kék huszárcsákóból, sötétbarna színű, vörös zsinórozással ellátott atillából, valamint vörösszürke színű nadrágból állt (134 o.).
Ezt követően 15. huszárezred egy része Józef Bem Temesközbe bevonuló haderejének kötelékében teljesített szolgálatot. Jelen voltak Temesvár ostrománál, ahol az alakulat első őrnagyi osztályának átmeneti parancsnokát, Prouvy Lambert századost kitüntetésre javasolták, egy svadron pedig a Havasalföldről benyomuló Ignaz von Malkowski vezette erők ellen harcolt. Ezután az alegységek továbbra is itt maradtak (június 25-i óbecsei vesztes kimentelű csata), sőt át is kerültek a délvidéki hadszíntérre. Az ezred berkeiből indult el egy zendülési kísérlet is, mely hajszál híjján a résztvevők kivégzésébe torkollt, végül az egyik parancsnok, Peretzi Mihály ezredes közbelépésére szerencsésen megoldódott. A huszárok részt vettek a július 14-i kishegyesi, az augusztus 5-i szőregi, valamint a 9-i temesvári ütközetben, majd Déváig vonultak vissza, ahol Alekszandr Lüders orosz tábornok előtt kapituláltak.
A Mátyás huszárezred Erdélyben állomásozó nyolc alegységét különböző katoni parancnsokságokhoz (a gyulafehérvári ostromseregbe, a székelyföldi, a besztercei, valamint a kolozsvári hadosztályba) osztották be. Az alakulat alezredese, Makray László egyik kötetben idézett levele szerint az itteni huszárok komoly pénz- és fegyverhiánnyal küzködtek. Emellett több olyan eset is volt, amikor a helyi lakosság panaszt emelt a Mátyás-huszárok ellen, illetve a március 11-én Dánoson kivégzett 32 szász és román személy ügyében felmerült az ezred már említett tisztje, K. Horváth Ignác őrnagy felelőssége.
Július 20-a után az erdélyi Mátyás-huszárok felvették a harcot a régióba beözönlő orosz és cs. k. hadseregekkel, így bizonyosan részt vettek a július 2-i Uzon és Kökös közötti ütközetben, valamint a Vöröstorony-szoros július 20-i védelmében. Emellett valószínűsíthető a Marosvásárhely környéki katonaszökevények felkutatásában, illetve a július 23-i Sepsiszentgyörgy melletti csatában való részvételük. Az Erdélyben harcoló Mátyás-huszárok Makray László alezredessel együtt augusztus 25-én, Zsibón kapituláltak.
A szerző külön alfejezetben foglalkozik az csapatszervezéssel kapcsolatos sajtóban napvilágot látott vádakkal, melyek a Bukovinán keresztül Pestre visszatérő Berzenczeyt érték. Süli felmenti Berzenczeyt ‒ „aki nem volt katona, de mint politikus sikerrel nyerte meg a székely székek támogatását” (85 o.) ‒ a sajtóban megjelenő azon vád alól, hogy miért kért Puchner-től ágyúkat a honvédtüzérség számára, kiemelve azt, hogy a Márczius Tizenötödike című sajtóorgánum az 1848. decemberi állapotokat vetítette vissza szeptemberre, amikor a nagyszebeni General Commando ugyan „nem szimpatizált a magyar kormányzattal, de nem tartozott a nyílt ellenségei közé sem” (85 o.). Ezt azzal is bizonyította, hogy a főhadparancsnokság egy ideig hozzájárult a honvédség felszereléséhez és fegyverrel való ellátáshoz. Süli Attila emellett külön összegző alegységet szentelt annak indoklására, hogy miért tárgyalja külön az ezred kolozsvári osztályának szervezését a székely székekben létehozott osztályokétól. Ez annak tudható be, hogy az alakulat két magja eltérő körülmények között, más politikai helyzetben, illetve eltérő személyek által lett megalakítva.
Süli Attila 15. (Mátyás) huszárezredről szóló kötete egy hiánypótló mű, mely összegzi ezen rövid, de mozgalmas életű ’48-as lovas alakulat történetét. A könyvet ajánlom mindazok számára, akiket érdekel úgy a szűkebb téma, mint az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc általános története!