Az én családom nem egy vidékről származik, mindig az szoktam mondani, hogy én háromnegyed részben háromszéki és egynegyed részben homoródmenti vagyok, a négy nagyszülőm származása miatt. Bár Székelyudvarhelyen születtem, mindig többet tudtam a család háromszéki részéről, azokat a történeteket kiskorom óta ismerem. A közelmúltban azonban, érdekes felfedezésre jutott a családom, sikerült kapcsolatba lépnünk az Amerikai Egyesült Államokban élő távoli rokonaikkal, akiknek a létezéséről ezidáig csak sejtéseink voltak. Ez a történet a homoródszentpáli nagytatám nagyapjáig, vagyis az én ükapámig nyúlik vissza. Elmentem a nagyszüleimhez és megkértem nagytatámat, hogy mesélje el annak a történetét, hogyan is kerültek ki az őseim Amerikába és miért nem tudtunk eddig sokat a még élő rokonokról. A továbbiakban az ő elbeszélése alapján, néhány forrással kiegészítve és alátámasztva próbálom meg rekonstruálni ezt a történetet.
Az én ükapám, Gábor Dénes 1880 márciusában született Homoródszentpálon, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Ott is nevelkedett és a család földművelésből és gazdálkodásból élt. Akkoriban nem volt nagy választék a munkalehetőségek közt a környéken, így mesélték a nagyszüleim. Nem voltak még gyárak, ahova dolgozni lehetett volna menni így az egyetlen megélhetési forrásuk föld volt. Sok gyerek született, s bár nem mind érték meg a felnőtt kort, a földek épp csak ellátták a családot, bevételforrást nem jelentettek. A lányok mielőtt férjhez mentek sokszor évekig szolgáltak nagypolgári családoknál a nagyvárosokban, nekem is szinte mindenik ük- és dédanyám szolgált fiatalon Bukarestben, Brassóban és más városokban. A férfiakra maradt a gazdálkodás, de sokan voltak, akik más megélhetés után néztek.
Az Amerikai Egyesült Államok a 19. század végén kezdte fogadni a bevándorlókat, akik jobb élet és munkalehetőség reményében tették meg a sokszor hosszú és körülményes utat az Újvilágba. Erdélyből is több hullámban, sokan vándoroltak ki a századfordulón és a 20. század elején, nyelvtudás és képzettség nélkül és próbáltak munkát találni a lendületesen iparosodó országban. Közéjük tartozott Gábor Dénes, az ükapám is. Ő azonban nem akart új életet kezdeni az Államokban. Az apja, ahogyan a családban mesélik, elkártyázta, elzálogosította a földjeiket így neki és két másik testvérének (akik később követték őt Amerikába) úgy tűnt semmilyen kilátása nem maradt, a létfenntartáshoz szükséges gazdasággal sem rendelkeztek. Ekkor döntötte el az ükapám, hogy ő ezeket a földeket nem hagyja elveszni és valamilyen úton-módon megpróbálja visszaszerezni. Ezzel a céllal vándorolt ki az Egyesült Államokba és addig marad ott, amíg össze nem gyűjtött annyi pénzt, amennyi elegendő volt a visszaútra és arra, hogy vissza tudja vásárolni a birtokokat.
A családban mindig úgy mesélték, hogy 1903-ban ment el az ükapám és ez az utóbbi hetekben be is igazolódott, ugyanis hosszú kutatómunka eredményeként internetes adatbázisból előkerültek azok a hajójegyek, amelyekkel ezek a rokonaim kiutaztak Amerikába. Évek óta több családtagunk is kereste az Ellis Island-i akták közt a bizonyítékot erre a történetre, egész idáig sikertelenül, ugyanis a kézzel írt magyar adatokat nem tudták helyesen bevezetni az adatbázisba így a név és a helységnév is helytelenül szerepelt, a Dénes helyett Dones, a Homoródszentpál helyett pedig csak Sz. Pal, így nem csoda, hogy sokáig senki nem találta meg. Végül édesapám rábukkant a hajójegyekre, mind a három testvér adatait sikerült pontosítani és, bár a nevek itt-ott el vannak írva, az életkor és a születési dátum stimmel.
Gábor Dénes tehát 23 évesen hagyta el az országot és utazott el vonattal Hamburgba, ahol felszállt arra a Blucher nevű gőzhajóra, amely 1903. október 11-én kikötött Ellis Island-en. Arról korábban is volt tudomásom, hogy Ellis Island-en szigorú orvosi és egyéb vizsgálatoknak vetették alá a bevándorlókat, ellenőrizvén, hogy munkaképesek és nem jelentenek majd „felesleges terhet” az ország számára, de a nagytatám elmondása szerint hasonló vizsgálatokon esetek át már Hamburgban is, mielőtt felszálltak az hajókra. Állítólag ükapám mindig mesélte, hogy sokan voltak tengeribetegek a hajón, de ő jól bírta az utazást. Hogy ez csak dicsekedés volt a részéről vagy valóság, nyilván sosem tudjuk meg, viszont nagytatám is az mondta, hogy mindig is erős, szívós ember volt. Azt is mesélte, hogy a hajó 30 nap alatt szelte át az óceánt és neki csak harmadosztályra volt jegye, így a kabinja a hajó gyomrában, a vízszint alatt volt, mikor azonban hazajött már csak 15 nap volt az út, mert akkor már volt pénze egy gyorsabb hajóra. A jegyek alapján ez a történet kicsit sántít, ugyanis világosan látszik, hogy a Blucher szeptember 30-án indult Hamburgból és október 11-én kötött ki New Yorkban, tehát az út 12 nap volt összesen. Azt viszont el tudom képzelni, hogy egy homoródmenti fiúnak, aki életében valószínűleg sosem ült még hajón egy örökkévalóságnak tűnhetett az út.
Egy bizonyos Dr. Tauffel Emil hajóorvos 1905-ös, egy Fiume és New-York közt közlekedő, kivándorlókat is szállító hajóról írt jelentéseit olvasva könnyen elképzelhetővé válik, mennyi idegen helyzettel, ízzel, szokással kellett szembesülniük a világot korábban nem látott kivándorlóknak, próbára téve az alkalmazkodóképességüket. Erre utal a következő, a mai olvasót megmosolyogtató idézet is:
„Sűrűn felhangzó panasza a kivándorlóknak, hogy a hajón nem kaphatnak pénzért paprikás vagy füstölt szalonnát, szalámit vagy sajtot. Különösen akkor panaszkodnak így, ha az étel nem felel meg az ízlésüknek. A kenyér ellen is sok a panasz, mert nagy része nem szereti a kőkemény kétszersültet, s a kenyér, amelyet a hajón sütnek, csak angol felfogás szerint „kenyér”. Magyar embernek sótalan, ízetlen fehér zsemletészta. A népünk által megszokott minőségű kenyér hiánya akkor lép leginkább előtérbe, amikor az étel nem felel meg a magyar ízlésnek. A kivándorló hiába kér pénzért szalonnát, mert nem kap, mivelhogy a társaság utasításai szerint csak citromot meg dohányt árusítanak a hajón.”[1]
Gábor Dénes érkezése után Chicago-ba került, ami akkor az egyik leggyorsabban fejlődő iparvárosa volt az Egyesült Államoknak. Néhány hónapig nem talált munkát és munkanélküli segélyből élt, ami későbbi elmondása és nagytatám tolmácsolása szerint „élete legboldogabb időszaka” volt. Az első állását a vonatállomáson kapta, szenet lapátolt le vasúti kocsikról. Minden bizonnyal óriási élmény lehetett számára a pénzkeresés, mindig mesélte nagytatámnak, hogy egy havi béréből tetőtől talpig felöltözött és kifizette a „kosztot és a kvártélyt” is, ahogy fogalmazott. Mint mondta, Amerikában könnyen lehetett pénzt keresni, de könnyen el is lehetett költeni (szerencsejáték). Sokan a kivándorlók közül azért sem tértek többé haza, mert nem tudtak az útra elegendő pénzt spórolni, vagy ha haza is jutottak, nem maradt már a bérükből a családnak. Neki viszont sikerült mindig vigyázni a pénzére, amit keresett, azt hazaküldte a családnak, vagy félretette. Hamarosan egy autóalkatrészeket gyártó üzembe került, ahol targoncásként dolgozott. Érdekesség, hogy elmondása szerint ott már akkor is futószalagon zajlott a gyártás, a menzán mindig kétféle menü közül lehetett választani és egy nappal előre kiválaszthatták, hogy melyiket kérik, továbbá azt is mindig emlegette, hogy olcsó volt a sör.
A testvére, Lőrinc 1905-ben követte őt, a Grosser Kurfurst nevű hajón utazott, amely Brémából indult. Ő már ott telepedett le és alapított családot egy szintén kivándorló magyar nővel. A kapcsolat vele és az itthoniak közt egy idő után megszakadt. Az ő leszármazottaival sikerült felvenni a kapcsolatot nemrég, akik azóta is Chicago környékén élnek, de magyarul már nem beszélnek. Érdekes információkat osztottak meg Lőrincről és fiáról, bízom benne, hogy hamarosan az ő történetük is lejegyezhetem. A másik öccse, András később, 1914-ben ment ki, az Ivernia nevű hajón, amely Fiuméból indult. Ő sem tért haza, az 1918-as nagy influenzajárványban halt meg váratlanul Chicagoban, mindössze 20 évesen.
Miután úgy ítélte meg, hogy elég pénzt keresett a földek visszaváltásához, Dénes visszatért Homoródszentpálra. Hogy pontosan mikor azt nem tudni, 4-5 évet tölthetett az Államokban. Minden esetre 1913-ban már biztosan itthon volt ugyanis az én dédnagymamám, nagytatám édesanyja akkor született. Kérdeztem nagytatámat, hogy nem kívánkozott-e vissza Amerikába később, hiszen a nehéz évtizedek, a háborúk és a kommunizmus csak ezután következtek, de azt mondta, sose említette volna, hogy visszamenne. Persze sokat mesélt és a faluban is téma volt a története, hazatérése. Az egyik anekdota szerint, mikor már a szocializmus idején az iskolában mondta a tanítónő az iskolában a gyerekeknek, hogy nagyon rossz lehet az Egyesült Államokban, mert ott az emberek éheznek és szegénység van, egy gyerek felszólalt, hogy ez már pedig nem igaz mert Dimény Ézsaiás (az én nagytatám) nagyapja járt ott és azt mesélte, hogy ott még a kutyáknak is harmadosztályú húst vesznek. Ebből is látszik, hogy azokra, akik hazatértek másként néztek az itthoniak, világlátott emberek voltak, akik történeteikkel el tudták kápráztatni különösen a gyerekeket.
Gábor Dénes elérte a célját. Visszavásárolta az elvesztett földeket és vele a család becsületét. Megnősült és családot alapított és ugyanolyan életet élt, mint bárki más a faluban. Mivel hosszú élete volt, 84 évesen halt meg, élete során másodjára is át kellett élnie birtokainak elvesztését és a család kisemmizését a kollektivizálás során. Kitartása és céltudatossága, ragaszkodása és hűsége a szülőföldjéhez úgy hiszem mindig példa lesz a családunk számára.
A szerző a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült.
Jegyzetek
[1] Pelles Márton: Dr. Tauffer Emil (1905) és Roediger Ernő (1907) jelentései a Fiume–New York közötti kivándorlásról. AETAS 34. évf. (2019) 2. sz. 92-104.
(címlapkép: Gábor Dénes a Blucher gőzhajón utazott ki az AEÁ-ba)
