Szerző: Kovács Mihai

Mivel a középkorban a kolozsmonostori bencés monostor hiteleshelyként, azaz amolyan közjegyzői hivatalként is működött, az általa kiadott okiratok szövegeit bemásolták egy protokollumba, vagyis jegyzőkönyvbe, azért, hogy szükség esetén hiteles másolatokat lehessen kiállítani a jogosult személyeknek.Az Úr 1524. évében valaki több vonallal is kihúzott egy ilyen bejegyzést és csak ezekkel a szavakkal indokolta tettét: Lator volt, meg holth.

Szerencsére, az eltüntetni kívánt szöveg, a határozott áthúzás ellenére is egészen jól olvasható. A kolozsmonostori bencések 1524. október 5-én hitelesítették Szentmihályi Lukács panaszát, miszerint Várdai Ferenc erdélyi püspök (1513–1524) kegyetlen körülmények között tartja fogva testvérét, Szentmihályi Andrást, annak ellenére, hogy másik fivére, Tamás, már kifizette a főpap által igazságtalanul kikényszerített 2500 aranyforintot.[2] Az összeg nem volt jelentéktelen, ugyanis pár évvel korábban maga Várdai püspök mindössze 700 forintért vásárolta Buda „gazdag környékén”, a Mindszent utcában fekvő házát.[3]

Ez a bejegyzés, illetve kihúzásának körülményei számos kérdést vetnek fel: hogy kerültek egyáltalán kapcsolatba Szentmihályiék az erdélyi főpappal? Miért vetette fogságba a püspök Szentmihályi Andrást, illetve miért gondolta, hogy testvérei oly sok pénzzel tartoznának neki? Hogy lehetett per nélkül fogságba vetni egy nemest, hiszen mind az Aranybulla, mind a Verbőczi István által nemrég összeállított szokásjog-gyűjtemény, a Hármaskönyv, határozottan tiltotta az efféle eljárást? Végül, de nem utolsósorban: tolvaj volt Szentmihályi? Mire alapozhatta a kolozsmonostori írnok határozott kijelentését?

A középkori forrásviszonyokat ismerve, első látásra kevés reményt táplálhatnánk a fenti kérdések megválaszolására. Ezúttal azonban szokatlanul szerencsések vagyunk, hiszen Várdai püspök családi levéltárának nagy része fennmaradt napjainkig, Szentmihályiék történetének egyes részletei pedig a már említett kolozsmonostori monostor levéltárában több helyen is felbukkannak. Az így összegyűjtött kéttucatnyi irat nem csak mennyiségét tekintve kiemelkedő forrásbázis. A vizsgált anyag sokszínűségében is egyedülálló: van közte latin nyelvű oklevél, latin és magyar nyelvű magánlevél, de jó néhány leltár, illetve számadáskönyv-töredék is. Természetesen, a perrel kapcsolatos források ismertek, egy részüket már kiadták vagy idézték különböző gazdaság-, nyelv- vagy egyháztörténeti témák kutatásában,[4] azonban a történet egésze mindmáig ismeretlen. A Szentmihályi-Várdai per forrásanyaga a fenti kérdések megválaszolása mellett rámutat arra is, hogy miként érvelt a két fél a per során, mennyire különböztek a történtekről, illetve kapcsolatuk lényegéről vallott nézeteik, hogyan működtek a püspöki udvarban kialakult kapcsolati hálózatok, nem utolsósorban, kik és hogyan tudták befolyásolni a király döntéseit a Jagelló-korban (1490–1526). Ezen kérdések mindegyike külön elemzést érdemelne, itt inkább csak a per történetének bemutatására szorítkozom.

Főtisztelendő Uram, legkegyelmesebb Uram[5]

A Szentmihályi-fivérek Várdai Ferenc erdélyi püspök szolgálatában

A Szentmihályi-testvérek, György, Tamás, András és Lukács a Bács megyei Pusztaszentmihály településről származtak, ugyanezen település határai közt feküdtek szerény nemesi részbirtokaik is.[6] Apjuk Pusztaszentmihályi Csehnek nevezett Miklós volt, édesanyjukat pedig Ilonának hívták.[7] A középkor folyamán a csekély vagyonnal rendelkező nemesek gyakran álltak gazdag urak szolgálatába, ezt a fajta kapcsolatot familiaritásnak hívták.  Mivel a Várdaiak a 15. század közepe óta bírták a hatalmas bátmonostori uradalmat, amely a szomszédos Bodrog és Baranya megyékben fekvő településeket foglalt magában, kézenfekvőnek és kívánatosnak tűnt a Szentmiháyi-fiúk számára, hogy a környéken birtokló urak familiárisai legyenek.

Szentmihályi Tamás már egy 1511-ben kiadott levelében dominus noster-nek, azaz urának neveze Várdai Ferencet, aki akkoriban váci püspök volt.[8] Elképzelhető, hogy már ekkor is a váci vár udvarbírája (provizora) volt, de az erről szóló első biztos adat csak a következő évben keletkezett.[9] Az udvarbíró feladata a püspökség mindenféle gazdasági ügyeinek intézése volt, amelyekről időnként számot kellett adnia urának. Mivel az ilyen sokrétű feladat ellátása szükségessé tette a latin nyelvű írás és olvasás megfelelő szintű elsajátítását, nem csoda, hogy Tamást következetesen litteratus-nak, azaz deáknak nevezik a róla szóló iratok. Az udvarbíró az általa igazgatott uradalom lakóinak ügyében bíráskodott, így tisztsége megkövetelte legalább a szokásjog ismeretét. A püspök elleni per iratai azt bizonyítják, hogy Szentmihályi Tamás valóban nem nélkülözte a jogi alapismereteket. Az, hogy 1511-ben vagy legkésőbb 1512-ben már a püspöki vár udvarbírája volt, arra is enged következtetni, hogy Várdai már régebb óta ismerhette és bizonyára sokra értékelte szolgálatait.

Amikor új püspök érkezett egy egyházmegyébe, mindig saját emberére bízta a kulcsfontosságú provizori pozíciót, miközben a „tisztán” egyházi feladatokat ellátó vikáriusok és segédpüspökök gyakran megtarthatták állásaikat. Így történt ez 1513-ban is, amikor Várdai átvette az erdélyi egyházmegye kormányzását: régi familiárisa, Végedi Imre kapta meg a gyulafehérvári udvarbíróságot. Szentmihályi Tamás is követte urát az erdélyi egyházmegyébe, tasnádi provizorként a püspök Meszesen túli jövedelmeinek felelőse lett. Később, 1515-ben, miután Végedi kanonok, majd tordai főesperes is lett, Szentmihályi átvette a gyulafehérvári uradalom és ezzel együtt a püspök anyagi javainak központi kezelését.

Ekkor már testvére, András is Várdai Ferenc szolgálatában állt. 1514-ben munkácsi várnagy volt, 1515-től Tamás helyébe lépve átvette a tasnádi udvarbíróságot, 1517-ben pedig gyalui provizor lett.[10] Így az erdélyi püspök két legnagyobb uradalmát a Szentmihályi-testvérek kezelték. A főpappal való bizalmas kapcsolatukra mutat sűrű levélváltásuk is, amiben tájékoztatták urukat tevékenységükről, illetve utasításokat kértek és kaptak a továbbiakra nézve.[11] Életszínvonaluk sem volt alacsony: a gyulafehérvári udvarbíró évi jövedelme elérte a 200 aranyforintot.[12] Hat évvel a gyulafehérvári udvarbíróság átvétele után, 1521-ben, Szentmihályi Tamás tekintélyes mennyiségű arany és ezüsttárgyt helyezett letétbe Georg Fenesther szebeni polgárnál.[13] Elképzelhető, Végedi Imre példája alapján, hogy legalább Szentmihályi Tamás egy igen jól jövedelemező kanonoki, esetleg főesperesi állás várományosa lehetett. Az igen kedvező feltételek egy harmadik Szentmihályi-fivért is a püspök szolgálatába vonzottak. Lukács 1520-ban a püspök tizedszedőjeként tevékenykedett.[14] Amikor, 1523 nyarán Tamás Budára utazott, hogy családja peres ügyeiben intézkedjék, helyettesítésével Lukácsot bízta meg, aki ekkor az aludvarbírói címet viselte.[15]

Mint zamadathlan zolgajat[16]

A per története

Szentmihályi Tamás elutazása töréspontot jelentett a család sikertörténetében. 1524 márciusában a gyulafehérvári udvarbíró,több Bács és Valkó vármegyéből származó nemessel együtt, arról panaszkodott II. Lajos király előtt, hogy Várdai püspök mindenféle ok nélkül letartóztatta testvéreit, Andrást és Lukácsot, pedig a nemesek régi szabadsága tiltotta per nélküli fogságba vetésüket. A püspök érdekében szót emelő sógora, Drágfi János azt állította, hogy a Szentmihályiak azért kerültek fogságba, mert nem akartak számot adni sáfárkodásukról, annak ellenére, hogy ez hivatali kötelességeikhez tartozott. Az egykori gyulafehérvári udvarbíró félt visszamenni a püspöki székhelyre és azt is mondta, hogy ura elvette az ő és testvérei számadáskönyveit és egyéb iratait és emiatt képtelen lesz azokat bemutatni, ezért arra kérte a királyt, hogy az udvarban tárgyalja a pert. Drágfi János garantálta rokona nevében, hogy ez nem vette el az említett számadáskönyveket, Szentmihályinak pedig nem fog semmi bántódása esni, amennyiben számadását helyesnek találják. A király úgy döntött, hogy menlevelet ad a gyulafehérvári udvarbírónak, az ügy tárgyalása pedig Erdélyben fog folytatódni, egy erre kijelölt királyi ember, Ártándi Pál tanácsos, Tornallyai Jakab erdélyi kamaraispán, vagy Pemfflinger Márk szebeni királybíró előtt. Drágfi 1524. március 10-én kelt magyar nyelvű levelében értesítette Várdait a történtekről, arra kérve őt, hogy bizonyítsa be a király előtt tett állításait és a király emberének adjon egy mast, hogy az lathor [ti. Szentmihályi] lassa, hogy urwal wagyon kezy, ne telyk az ew kedwe.[17]

Pontosan egy héttel később, a király is írt Várdainak és megparancsolta, hogy Szentmiháyi Tamást ne fogassa el, Andrást bocsássa szabadon, amennyiben más nemesek kezeskednének érte, Lukácsot pedig minden további nélkül engedje el, hiszen ő semmivel sem tartozik neki. A Szentmihályiaktól elvett javakat a püspök adja át a kiküldött királyi embernek, számadáskönyveiket pedig adja vissza nekik. A számadás a király kiküldöttje előtt fog történni, aki eldönti majd annak jogszerűségét és lezárja a felek közötti vitát.[18]

Úgy tűnik, hogy az ügy rövidesen ismét terítékre került a királyi tanácsban, ugyanis március 22-én Drágfi János újabb, ezúttal latin nyelvű levelet küldött sógorának, amelyben arról tájékoztatta, hogy Tamás deák ügye sokkal kellemetlenebb véget ért volna, ha ő nem lép közbe. A püspök szóbeli részletes informálását egy Zilai János nevű familiárisra bízta.[19] Drágfi közbenjárásának eredményességét bizonyítja II. Lajos király újabb, április 19-én kelt levele, amelyben megengedi, sőt megparancsolja az erdélyi püspöknek, hogy addig tartsa fogva familiárisait, amíg ezek képesek lesznek számot adni adminisztratív tevékenységükről.[20]

Ugyanazon év május 13-án Szentmihályi Tamás már Gyaluban volt. A főpap, számos Kolozs megyei pap és nemes jelenlétében, késznek mutatkozott a számadások elfogadására. Szentmihályi András nem tudott számot adni, mivel – szerinte – a püspökök emberei közül valaki elvette számadáskönyveit. Amikor Várdai felajánlotta, hogy igazságot tesz ebben az ügyben, egykori udvarbírája azzal tiltakozott, hogy a főpap ebben az ügyben vádló, nem pedig bíró. Azt is hozzátette, hogy a püspök emberei rablóként, nem pedig nemesi státuszának megfelelően kezelték, szabadon engedéséért 6000 aranyforintot kértek tőle, de nem tudta, hogy ezt uruk parancsára tették-e vagy sem. Amikor Szentmihályi Tamást is a püspök gyalui várkastélyába hívták, csak úgy volt hajlandó számot adni, ha testvérét szabadon bocsátják és ha számadáskönyvei hiánytalanul megvannak Gyulafehérváron. A püspök háromszor is megkérdeztette, hogy ott helyben akar-e számot adni. Amikor Szentmihályi Tamás menlevelére hivatkozva távozni akart, egykori patrónusa felszólította, hogy mutassa fel a királyi okmányt. A volt gyulafehérvári provizor azt válaszolta, hogy a püspöktől való félelmében a menlevelet biztonságos helyen, Gyalu mezővároson kívül hagyta, így, az uralkodó április 19-én kiadott levele alapján, Várdai őt is fogságba vetette. A jelen levő tanúk a kolozmonostori konvent előtt tettek vallomást a történtekről.[21]

Valószínű, hogy a királyi parancs hatására, Várdai valóban szabadon engedte Szentmihályi Lukácsot. Erre mutat az, hogy ő már nem volt jelen a gyalui tárgyaláson. Ugyanakkor, egy datálatlan, de mindenesetre május 13-a után kelt fogalmazvány tanúsága szerint, a főpap menlevelet adott Szentmihályi Lukácsnak és rokonának, Szentmihályi Csimori Máténak, hogy a fogságban levő Szentmihályi Tamással érintkezhessenek.[22]

Egy hónappal később, június 21-én, II. Lajos király újabb levelében megrótta Várdai Ferenc püspököt. Amint a Szentmihályi-fivérek anyjától és több Bács megyei nemestől megtudta, a főpap, a királyi menlevéllel nem törődve, fogságba vetette Szentmihályi Tamást, ezért az uralkodó megparancsolta, hogy azonnal bocsássa szabadon familiárisait, számadáskönyveiket és okleveleiket pedig adja vissza, anélkül, hogy tekintetbe venné az ezügyben kibocsátott ellentétes értelmű rendelkezéseket.[23]

Július utolsó napján maga a püspök írt testvérének, Várdai Mihálynak, akit Szentmihályiék kegyvesztése után jószágkormányzónak nevezett ki.[24] Leveléből kiderül, hogy a volt gyulafehérvári és gyalui udvarbírók Barlabási Lénárd erdélyi alvajdán keresztül felajánlottak egy bizonyos összeget, amit a püspök nem fogadhatott el, legalábbis addig, amíg Drágfihoz küldött embere nem szolgáltatott új információkat a királyi udvarban zajló tárgyalásokról. Amint a püspök sógora már első levelében említette, a per kedvezőtlen kimenetele az ő becsületét is veszélyeztette, ezért fontos volt, hogy a Szentmihályi-ügyet Drágfi állításaival összhangzóan tüntessék fel. A főpap Kőrösi László nevű familiárisa a levél mellett az udvarból érkező bizalmas értesüléseket is továbbította Várdai Mihálynak. A gyulafehérvári jószágkormányzó egyúttal felhatalmazást kapott arra, hogy bátyja utasításai alapján jusson megegyezésre a Szentmihályiakkal, az ügy részleteit pedig senkinek ne árulja el.[25] Három nappal később újabb levél érkezett Gyulafehérvárra, Bornemissza Páltól, a későbbi erdélyi (1553–1556) és nyitrai püspöktől (1557–1579), aki akkoriban szintén Várdai familiárisa volt. Bornemissza levelében a következőket írta Várdai Mihálynak: bátyja nem bízik meg benne és azzal gyanúsítja, hogy a perrel kapcsolatos titkait elárulja a Szentmihályi-fivéreknek.[26]

A Gyulafehérvár melletti Szentmihálykő várába zárt Szentmihályi Tamás és András 1524. augusztus 12-én kelt levelükben elismerték a püspökkel kötött egyezségüket, mely szerint szabadságukért cserébe 2500 aranyforint fizetésére kötelezték magukat.[27] Egy héttel később a Szentmihályiak rokona, Csimori Máté, megjelent a kolozsmonostori konvent előtt és eleve érvénytelennek nyilvánított mindenféle egyezséget, amit Tamás és András kényszer hatása alatt kötnének az erdélyi főpappal.[28]

Szeptember 1-jére Szentmihályi Lukács visszatért Gyulafehérvárra, így testvéreivel, Tamással és Andrással együtt újabb levelet írtak alá és pecsételtek le, amelyben részletesen ismertették a püspökkel kötött egyezségüket: mivel önhibájukból nem voltak képesek számot adni sáfárkodásukról, „szabad akaratukból” vállalták, hogy a következő év február 2-ig kifizetik azt a 2500 forintot, amelyért egyébként az erdélyi káptalan több tagja vállalt kezességet és soha, semmilyen bíróság előtt nem fogják háborgatni egykori patrónusukat és ennek rokonait vagy más embereit a fogságuk idején elszenvedett sérelmeikért.[29] Másnap az erdélyi székeskáptalan hiteles oklevelével is megerősítette az egyezséget. A püspök nevében felszólaló Enyedi Wolphard Adorján kanonok azt is belefoglaltatta a káptalan levelébe, hogy amennyiben a Szenmihályiak megszegnék az egyezség valamely pontját, akkor ura nem fog megelégedni a 2500 forint fizetésével, hanem az egykori tiszttartói által okozott teljes kár megtérítését fogja követelni.[30] A Szentmihályi-fivérek két közjegyző jelenlétében is elismerték a „szabadon” kötött egyezséget, számadáskönyveiket pedig átadták a püspöknek. Ugyanazon a napon az erdélyi székeskáptalan több kanonokja közjegyzők előtt vállalt kezességet azért, hogy a püspök egykori hivatalnokai be fogják tartani az egyezséget, a főpap pedig megismételte, hogy az egyezség maradéktalan betartásához köti a felajánlott összeg elfogadását.[31]

Alig egy héttel később, szeptember 9-én, II. Lajos király megkapta a májusban zajlott gyalui eseményekről szóló oklevelet és megparancsolta Szentmihályi Tamásnak és Andrásnak, hogy adjanak számot tevékenységükről Várdai Ferenc püspök előtt.[32] Ezután fordulhatnak esetleges keresetükkel a főpap ellen.

Egy és ugyanazon szabadság[33]

Epilógus

A történet prózai módon, az erősebb győzelmével ért véget. Amint a bevezetőből már kiderült, Szentmihályi Tamás már 1524 őszén kifizette az ígért 2500 forintot, ennek ellenére András az erdélyi püspök börtönében maradt, ahol hamarosan életét vesztette. Egyébként 1524 októberében Várdai Ferenc püspök végrendelkezett tetemes vagyonáról, majd rövidesen ő is meghalt.[34] A fennmaradt források alapján úgy tűnik, hogy a tőlük kikényszerített ígérethez híven, az életben maradt Szentmihályiak valóban nem folytatták a pereskedést. Az ügy mégis foglalkoztatta a néhai püspök testvéreit. A további bonyodalmak megelőzése végett, 1525 januárjában kieszközöltek egy királyi parancsot, amelynek értelmében mindenki, aki tudott valamit a Gyulafehérváron kötött egyezményről, köteles volt erről tanúságot tenni saját vármegyei hatósága vagy a legközelebbi hiteleshely előtt.[35] Ehhez kapcsolódhat az erdélyi káptalan erősen elmosódott és emiatt nehezen értelmezhető levele.[36] Ugyanazon év júliusában a király újabb parancsot adott ki a Várdaiak javára, ennek alapján a kolozsmonostori konvent átírta az 1524 májusában zajlott gyalui tárgyalásról szóló oklevelét.[37]

A gyulafehérvári és gyalui provizor számadáskönyveinek és egyéb feljegyzéseinek egy része mindmáig Várdai Ferenc családi iratai között található, azonban nem tudni, hogy ezek a Szentmihályiak letartóztatásakor vagy az 1524 szeptemberében kötött egyezség következtében jutottak a főpap birtokába. A számadáskönyvek erősen hiányosak, de azt sem lehet biztosan megállapítani, hogy a püspök emberei vagy maguk a bűnösségük miatt félő udvarbírók semmisítették meg a többi részt. Az az – egyébként nem valószínű – lehetőség is fennáll, hogy Szentmihályiék hanyagságból nem is vezették rendszeresen a számadáskönyveket.

A fent bemutatott adatok alapján nem lehet bizonyosan megállapítani a Szentmihályi-fivérek bűnösségét vagy ártatlanságát. Elfogatásuk a sikkasztás gyanújával függött össze, azonban mihelyt az ügy a királyi tanács elé került, a tét sokkal nagyobb lett. A nemes emberek szabályos bírói eljárás nélküli letartóztatása az 1222. évi Aranybulla óta törvénybe ütközőnek számított, ezért is be kellett bizonyítani bűnösségüket. Ezenfelül, miután Drágfi János a király előtt azt állította, hogy a Szentmihályi-fivérek nem hajlandóak számot adni tevékenységükről, az ő becsületének megőrzése végett is kulcsfontosságú volt ennek a verziónak az igazolása. Mindezek miatt, a későbbi tárgyalások központjában már nem csak a sikkasztási vád állt, hanem sokkal inkább a familiárisi kapcsolat természete.  

A szakirodalomban ténynek számít az, hogy Verbőczi István Hármaskönyvének tanítása a nemesek egyenlőségéről, az „egy és ugyanazon szabadság”, pusztán a köznemesség felfogását tükrözi, nem az aktuális gyakorlatot, éppen azért, mert figyelmen kívül hagyja a familiaritás intézményét.[38] A fenti történet kitűnően szemlélteti a késő középkori „szolgáló nemesek”, a familiárisok helyzetét. Az érem egyik oldala a gyors társadami felemelkedés lehetősége, a másik viszont a patrónussal szembeni kiszolgáltatottság. A Szentmihályi-fivérek és Várdai Ferenc püspök közötti per fő kérdését a következőképpen lehetne megfogalmazni: a familiáris elsősorban a nemesi jogok teljességével rendelkező személy vagy pedig ura joghatósága alá tartozó szolga? A per során az utóbbi, Verbőci tanításával ellentétes felfogás diadalmaskodott. A patrónus anyagi helyzete és kiterjedt kapcsolati hálója révén a maga javára tudta eldönteni a familiárisaival való konfliktust.[39]

Jegyzetek

[1] Az idézet forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) 36400, 269. old.

[2] DL 36400, 269–271 old.; Regesztája: Jakó Zsigmond, A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, I–II. kötet, Bp., 1990 (a továbbiakban: KmJkv), 4047. sz.

[3] DL 82553.

[4] A teljesség igénye nélkül: Lukcsics Pál: Drágfy János temesi ispán magyar nyelvű levelei 1524-ből, Magyar nyelv XXV(1929), 67–70; Lukcsics Pál: A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, XII. köt., Bp., 1931, 369–372; C. Tóth Norbert: Magyarország késő középkori főpapi archontológiája (1458−1526), Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár, 2017; C. Tóth Norbert: Várdai Ferenc erdélyi püspök végrendeletének utóélete, in: Garda Dezső (szerk.), Mezővárostól a rendezett tanácsú városig, Csíkszereda, Pro-print, 2011, 73–115, különösen 105–106; Néző István: Egy humanista főpap. Várday Ferenc élete és tevékenysége, A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve LI(2009), 231–259, különösen 253; Kovács Mihai: Masa curții episcopale de la Alba Iulia la începutul secolului al XVI–lea, Historia Urbana XXVIII(2020), 27–46; Kovács Mihai: Várdai Ferenc erdélyi püspök egyházi és világi helyettesei, Erdélyi Múzeum LXXXII(2020), 1. sz., 47–64, különösen 54–57.

[5] Az idézet a DL 82597-ben található latin formula fordítása. Az eredeti szöveg: Reverendissime domine, domine generosissime.

[6] DL 47332.

[7] DL 46650.

[8] DF 235327.

[9] DL 47027, C. Tóth: Magyarország…, 106.

[10] Szentmihályi Tamás és András karrierjének alakulásához lásd C. Tóth, Magyarország…, 66–67; Kovács: Várdai…,  54–57, 63–64.

[11] Lásd pl. DL 82597, 82598, 82599, 82612.

[12] Lukcsics: A zichi…, 421.

[13] DL 82577.

[14] DL 82549.

[15] DL 82612.

[16] Az idézet Drágfi János magyar nyelvű magánleveléből származik, DL 82638, kiadása: Lukcsics: Drágfy…, 2. sz., 68–69. old.; Hegedűs Attila, Papp János (szerk.): Középkori leveleink 1541-ig, Bp., 1991, 49. sz., 89–93. old. 

[17] DL 82638, kiadása: Lukcsics: Drágfy…, 2. sz., 68–69. old.; Hegedűs Attila, Papp János (szerk.): Középkori leveleink 1541-ig, Bp., 1991, 49. sz., 89–93. old.  

[18] DL 82640.

[19] DL 82642.

[20] DL 82644.

[21] A konvent levelének fogalmazványa: DL 26689; 1525. évi átirata: DL 82701.

[22] DL 104860.

[23] DL 82660.

[24] DL 82641.

[25] DL 82664.

[26] DL 82665.

[27] DL 82704, kiadása: C. Tóth: Várdai…, 105–106, 1525-re keltezve. Az eredeti levélben szereplő évszám valóban quinto-nak is olvasható, azonban a kontextus ismeretében egyértelművé válik, hogy legfeljebb elírással van dolgunk. Az egyezségre vonatkozó további levelek (ld. alább) mind 1524 szeptemberének első napjaiban keletkeztek, ezenfelül 1525 nyarán Várdai Ferenc már biztosan halott volt, a levélben pedig élő személyként említik. Egyébként igen valószínűnek tartom, hogy 1525 augusztusában már a levelet aláíró Szentmihályi András sem élt már.

[28] DL 36400, 268–269 old., regesztája: KmJkv, 4040. sz.

[29] DL 82668.

[30] DL 82669.

[31] DL 82770.

[32] DL 82672.

[33] Az idézet forrása: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariæ per magistrum Stephanum de Werbewcz personalis præsentie regiæ maiestatis locum tenentem accuratissime editum, Prima pars, Tit. II in: Online Decreta Mediaevalis Regni Hungariae, https://digitalcommons.usu.edu/lib_mono/4/ (utolsó letöltés: 2022. január 25.), Budapest, 2019 (a továbbiakban: DRMH), 1210. old.: domini prælati & ecclesiarum rectores ac barones & cæteri magnates atque nobiles & proceres regni huis [sic] Hungariæ ratione nobilitatis & bonorum temporalium una eademque libertatis exemptionis & immunitatis prærogativa gaudent (kiemelés tőlem).

[34] Ld. C. Tóth: Várdai…, passim.

[35] DL 82689.

[36] DL 82874.

[37] DL 32605, 82701.

[38] Lásd pl. Martin Rady: Stephen Werbőczy and his Tripartitum, in: DRMH, XXVII–XLIV, különösen XXXVIII.

[39] Köszönöm Dimén Erikának a szövegem nyelvi javítására szánt idejét és türelmét!

A címlapkép forrása: Erdélyi Képeslapok