Immár két évtizede annak, hogy Trencsényi Balázs neves történész, a CEU egyetemi tanára 2000-ben megírta híres tanulmányát „A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve” címmel[1]. A tanulmány a maga korában paradigmatikus volt, mert először összegezte az 1990 utáni román történetírás és történettudomány alakulását és módszertani, szakmai változásait. Trencsényi akkori megállapításai és kategóriái ma is érvényesek sajnos és az 1999 óta eltelt változások nem hoztak túl sok újat, túl sok maradandót. Mégis, az elmúlt időszakban megjelent néhány érdekes kiadvány, amely a román történetírásnak egy pozitív, önkritikus, dekonstruktivista és kortárs távlatait nyithatják meg.
Trencsényi tanulmányában húsz éve rámutatott arra, hogy a Román Akadémia hivatalos történettudománya alig változott és számos, a nacionál-kommunizmus propagandáját idéző munka és szerző maradt az akadémia berkeiben, akik egy régi kor hagyatékaként újratermelik az 1970-es és 1980-as évek történetírásaként ismert metahistóriákat (történészek által elképzelt történelem)[2]. Ennek az irányzatnak a legismertebb, már-már hírhedt példája Ioan Aurel Pop történész, akadémikus, a Román Akadémia elnöke, akinek munkái az elmúlt 10-15 évben sajnos tovább süllyedtek szakmailag és Erdély-képe inkább közelit Ion Lăncrănjan 1980-as évekbeli munkáihoz, mintsem egy új, paradigmatikus Erdély-képhez amelyre megért már az idő. Pop és tanítványainak szakmai munkássága egy régi kor történetírásának pátoszát hozzák, mentik át a 21. századba, amely legfeljebb a romániai társadalom konzervatív, neo-tradicionalista rétegével rezonál[3]. Ugyanazokkal, akik Nagy-Romániáról álmodnak, diaszpórában élve, de román népviseletben élik meg fájdalmas honvágyukat vagy itthon maradva, a neoliberális társadalom marginalizáltjaiként a mitikus, szépített és fényezett múltban próbálják reménysugarukat megtalálni.
Pop munkái Erdélyről az 1930-as évek irodalmi és történeti irodalmát idézik, ahol nehéz megkülönböztetni már a hiteles történeti forrásokat az irodalmi pátosztól és ahol Erdély mitizált képe egy újfajta, reakcionista nacionalizmus vízióját idézi: a „jobboldaliság” és a „konzervatív” eszmerendszer szimbólumai ezek, amelyek jól rezonálnak a „dekadens” nyugat értékhanyatlásával és relativizmusával, transznacionalizmusával. Pop és az akadémiai történetírás számos romániai képviselője ezt a globális trendet használja ki és ebben az ideológiai háborúban amelyben a Román Akadémia immár hivatalosan is az EU-szkeptikusok táborába lépett az Erdély-kép és az Erdélyről írt metahistóriák már nem a történettudományt, hanem egy politikai narratívát szolgálnak. Ez nemcsak a „román identitásról” írt kötetében vált egyértelművé, de szoros, egyházi és konzervatív, nemegyszer összeesküvés-elméletekkel is kapcsolatba került személyekkel és intézményekkel társított előadásai és közszereplései is sugallják[4]. Tanítványának és iskolájának legutóbbi botrányos tézise, miszerint a románság egysége egy Nagy István-korabeli mitizált Daciára és Nagy István moldvai fejedelem „Dacia királya” titulusára vezethető vissza csúfosan megbukott szakmai körökben és tovább mélyítette a román akadémiai történetírás és az egyetemi műhelyekben gyakorolt új tendenciák közötti különbséget[5]. Mindazonáltal Pop népszerűsége töretlen a román társadalom jelentős hányada előtt: munkái, előadásai, gazdag szókincse és az Ortodox Egyházzal szoros kapcsolata jóvoltából egyféle kortárs Iorgaként járja az országot. Szinte napi rendszerességgel olvasható Facebook oldala alatt, hogy többen az ország elnökeként szeretnék látni. Nem kizárt, hogy 2024-ben akár ilyen szerepkörben is láthatjuk majd, kérdés csak, hogy melyik párt berkeiben, ugyanis a hasonló ideológiai elveket valló AUR párttól az Akadémia hivatalosan is elhatárolódott, miután az interneten hamar elterjedt Ioan Aurel Pop és George Simion közös fotója.
Trencsényi tanulmányában rávilágított, hogy már az 1990-es évek végén is megjelent a román történetírásban egy új mozgalom, amely elsősorban a bukaresti történész, Lucian Boia köré csoportosult. A ma már „sztártörténészi” babérokra tört neves történész 1997-es dekonstruktivista kötetével nyert óriási népszerűséget és vált társadalmi jelenséggé. Boia az első olyan román történész, aki a román történetírás száz, néha kétszáz éves mítoszait és metahistóriáit (szerkesztett, képzelt, mitizált elemeit) részletesen elemzi, szétbontja, „leépíti”. Igaz, módszere nem a legtökéletesebb és dekonstruktivizmusával és demitizálásával maga is új metahistóriákat hoz létre, de annyira új és meghökkentő, friss szelet hozott az 1990-es években a román történettudomány területére, hogy azóta is nagy hatást gyakorol. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tavaly, 2020-ban megjelent nagyszabású kötet, amely a román történetírás elképzelt világait, történelmi képzeteit elemzi (Enciclopedia imaginariilor din România. III. Imaginar istoric. Szerkesztette Sorin Mitu, Polirom, București, 2020). A Sorin Mitu által szerkesztett kötet bevezetőjében is gyakran idézik a „mestert”, tehát Lucian Boia munkásságát, aki a történeti önreflexió és metahistóriák tudományos módszerrel történő elemzésének úttörője Romániában.
A 400 oldalas kötetben húsz szerző munkája szerepel, amelyek az eddigi legrészletesebben mutatják be a román történetírás és a román kollektív emlékezet által létrehozott évszázados, néha több évszázados múltra visszavezethető méta históriákat, történelmi mítoszokat, történelmi imaginárius világot.
A francia történettudományban már fél évszázados múltra visszatekintő műfajról Toader Nicoară tanulmánya hoz rövid összefoglalót, amely egyetemi kurzusának rövid kivonata. A neves kolozsvári történész immár hosszú évek óta a téma közismert kutatója. Nagyon fontos fejezet a mintegy 70 oldalban összefoglalt eredetmitoszok és eredet-konstellációk, amelyek a román történettudomány és kollektív mentalitás által megrajzolt dák, római és kora középkori világképet elemzi részletesen. Gelu Florea tanulmánya a dák múlt mitizálásáról és a román nemzeti öntudatba történő beépítéséről paradigmatikus munka, igaz nem az első a maga műfajában. A témáról monográfia azonban még nem készült, pedig fontos lenne egy ennél is részletesebb elemzés. Ugyancsak fontos fejezet a Mariana Egri és Aurel Rustoiu által írt tanulmány, amely a románság eredetéről és a római múlt összekapcsolásáról szól. A római múlt nemzetformáló mítosza is sokkal részletesebb elemzést igényelne, de a tanulmány legalább most egy, a nagyközönség által is könnyen beszerezhető kötetben is olvashat a témáról, amelyről a szakma több tanulmányt is írt már az elmúlt években. Ela Cosma és Ovidiu Pecican tanulmányai a román középkori mítoszokról, a népformálás és „államalapítások” mítoszaival, a román népnév eredet problémájával foglalkoznak. Bár mindkét tanulmány rendkívül részletes és idézi a román történetírás szakirodalmát, mellőzi úgy a magyar, mint nemzetközi szakirodalmat a témában, nem is beszélve a régészeti metahistóriák elemzésének teljes hiányáról.
A kötetben dominánsan történészek vannak jelen, három régész kivételével, amelyek kizárólag az ókori fejezeteket írtak. Ez a súlyos hiány jól érzékelhető a középkorral foglalkozó fejezetekben. Bár a fejezetek és kiválasztott témák nagyon jók és fontosak (egyház és vallásosság, társadalmi test, nemzet, rassz és fajelmélet, nemzeti önkép, szászok, székelyek, az idegen képe, a történelmi hősök, múzeumok és múltbemutatás, forradalom és forradalmisták, a külföldi vezető mítosza, utazás, táj és mítosz, halálképek) nem minden esetben sikerült kellően részletesen bemutatni és néhány fejezetben – így például a román muzeológiáról szóló fejezetben – teljesen mellőzik az 1920 utáni „nemzeti történelem” és muzeológia problémáját és az 1948 utáni nemzeti történelemhamisítás kriminális muzeológiáját, amelyet sajnos 1990 után sem sikerült mindenhol kijavítani, újra alkotni. Elég itt ha a bukaresti Román Nemzeti Történelmi Múzeumra gondolnunk, amely 18 éve zárva van. Andi Mihalache tanulmánya teljesen mellőzi az erdélyi múzeumok történetét 1920 után (de az 1920 előtti történelmükről se ejt egy szót sem), ahogy azt is elfelejti megemlíteni, hogyan fabrikáltak új román történelmet a bukaresti múzeumban 1948 után. Teljesen hiányzik a kötetből a magyarok és románok történelemképének és metahistóriáinak összehasonlító elemzése, amely a kötet legfőbb hibája és hiányossága: bár Hermann Gusztáv Mihály részletesen elemzi a székelyek önmagukról alkotott történelmi képét és metahistóriáit, a magyarokról szót sem ejt és nem igazán kerül elemzésre a két nép történetírásának összehasonlító elemzése, annak ellenére, hogy nemcsak a román történettudomány, de az erdélyi magyar történettudomány is számos történelmi mítoszt, képzelgést és kollektív, hamis történelem-képet gyártott az elmúlt néhány évtizedben, évszázadban is.
A húsz szerzőből csupán kettő magyar, ami nem is lenne gond (10%-os arány), de egy ilyen témát kihagyni egy ilyen jelentős kötetből sajnos csak erősiti Trencsényi Balázs húsz évvel ezelőtti tanulmányának következtetéseit, ahol a magyar történész úgy fogalmazott: „nyilvánvaló, hogy a kortárs román történetírás spektrumán még mindig jelentős helyet foglal el a nacionalista „vulgata”, melyet mintegy állandó ostrom alatt látszik tartani egy alternatív, „liberális-modernista” diskurzus. A revizionista iskola, bár tekintélyes tábort gyűjtött, még nagyon távol van attól, hogy álláspontját teljes egészében át tudja vinni a köztudatba”. Ehhez én azt tenném hozzá, hogy a revizionista iskola (Mitu és társai) nemhogy nem tudják hathatósan áttörni a nacionalista vulgata akadémiai ajtajait, de nem is akarják. A kemény és bonyolult témákat szakmai barátságok, jóbaráti viszonyok vagy épp intézményi nyomás miatt inkább enyhén, a forró kását megkerülve, burkolva vagy lagymatag módon tárgyalva kerülik meg. Emiatt sajnos az igazán nehéz témák egyáltalán, vagy csak felületesen kerülnek elemzésre és történettudományi revízióra.
Az, hogy húsz év távlatából sem igazán sikerült ezt az áttörést megtenni és Trencsényi tanulmányában megfogalmazott két tábor inkább közeledett, mintsem távolodott egymástól sajnos azt mutatja, hogy a román történetírás is rossz irányba halad. Igaz, még mindig jobb tendenciákat és erősebb revizionista iskolát látok Romániában, mint például Magyarországon, ahol a hivatalos, kormányközeli történettudomány nemhogy eltávolodott az akadémiai történetírástól, de immár beleesett az összeesküvés-elméletek, konteók és pszeudo-történetirás csapdáiba. Ott azonban még él és gazdag tevékenységet folytat egy olyan, forráskritikára építő történeti iskola, amely ritkán ugyan, de a kortárs történettudomány új módszereit is felkarolja. Gyáni Gábor módszertani, historiográfiai munkáit ennek ékes példái, de számos jelentős történeti iskola-csoport létezik ma Magyarországon, ahol a revizionista történetírás enyhe módon ugyan, de működik. Külön téma lenne – és egy ennél sokkal részletesebb beszámolót érdemelne – az erdélyi magyar történettudomány elmúlt három évtizedének részletes elemzése is. Bizonyára, ott is meglepődnénk az eredményen.
Jegyzetek
[1] Iordachi, Constantin és Trencsényi, Balázs, A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989-1999). REPLIKA (41-42),2000, pp. 165-194. Open access.
[2] Metahistória fogalmáról lásd: White, Hyden, Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-century Europe, John Hopkins University Press, javitott kiadás, 2014.
[3] Legutóbbi ideológiai munkája: Pop, Ioan-Aurel – Bolovan, Ioan, Istoria Transilvaniei, Editura Scoala Ardeleana, Kolozsvár, 2016.
[4] Pop, Ioan-Aurel, Identitatea romaneasca. Felul de a fi roman de-a lungul timpului, Editura Contemporanul, Bucuresti, 2018.
[5] Pop, Ioan-Aurel – Simon, Alexandru, Re de Dacia. Un proiect de la sfarsitul evului mediu, Editura Scoala Ardeleana, Kolozsvár, 2018.