Az „Országos Magyar Párt“ (OMP) létrejöttével 1922 december 28. nemcsak a romániai magyarság többéves útkeresése ért véget, hanem a két világháború közötti periódus legmarkánsabb, legbefolyásosabb és tevékenységével mindmáig ható politikai pártja keletkezett. Ám mi is volt az OMP tulajdonképp? Miben állt különlegessége, mi jellemezte és miben nyilvánult meg az a specifikuma, amiért ma is figyelmet érdemel?
György Béla (1956-2013) helyett és emlékének
A kezdetek
A trianoni szerződés 1920. június 4. aláírása Románia magyarságát, mintegy másfélmillió embert, egy dacos-passzív fázisban érte, mert a politikai-szellemi elit a szerződés aláírása előtt nem akarta Erdélynek Romániához való tartozását politikai aktivitásával legitimálni. A passzivitást a leghamarabb egy Kolozsváron ténykedő csoport hagyta maga mögött, amelyet a korabeli közvélemény a polgári radikálisokkal rokonított: Paál Árpád, Zágoni István és Kós Károly részben már 1919 második felében aktívak lettek s a trianoni szerződés aláírása újabb lökést adott szervezkedéseiknek.[1] 1921 januárjában mégis az inkább konzervatívabbnak számító körök alapítottak politikai szervezetet „Magyar Szövetség“ néven. Erre válaszoltak Paálék a híres „Kiáltó Szó“ című röpirattal, amelynek jelentőségét pár hónappal később az „Erdélyi Néppárt“ alapításával támasztották alá.[2] A két csoportosulás közötti ellentétet Paál abban látta, hogy míg ők szélesebb néptömegek bevonását a politikába szorgalmazták, a „Szövetség“ mögött álló körök inkább egy hagyományos, elitista politikát részesítenek előnyben. E megosztás jellemezte a későbbiekben az OMP-t is, reflektálva a megváltozott idők hangsúlyeltolódásait is.
A magyar politikusok az 1921 nyarát követő másfél évben mindenesetre tudatában voltak a helyzet visszásságának, vagyis annak, milyen értelmetlen egy nyomás alatt élő kisebbség politikai képviseletét több párt közötti torzsalkodás tárgyává tenni. Ezért egyesült 1921 nyarán a két párt azáltal, hogy a Néppárt több vezetőjét kooptálták a Szövetségbe. Ám a „Szövetség“ 1921 októberi betiltása után (amire a román hatóságoknak egy mondvacsinált ügy adott alkalmat) a két szárny újból külön utakon járt s a „Néppárt“ és a „Magyar Nemzeti Párt“ keretein belül szervezeti szinten is fenntartotta a szembenállást. Ezen csak 1922 őszén kerekedtek felül a két szervezet politikusai: Hosszas megbeszélések után a pártok küldöttei megegyeztek egy közös „Magyar Párt“ alapításában, vagyis mindkét fél lemondott a „nép“ s a „nemzeti“ fogalom használatáról, megegyezett a vezető pozíciók egyenlő elosztásáról és kijelölték, kik is fogják a pártot vezetni.[3] A „Magyar Párt“ 1922 december 28. alapító gyűlésén a „Nemzeti Párt“ ugyan nem tartotta magát a megígért paritásos helyelosztáshoz és sikerült saját személyei számára megszer(v)eznie az elsöprő többséget a legtöbb fontos pozícióban. Két és fél évvel a trianoni szerződés aláírása után mégis sikerült egy egységes politikai képviseletet tető alá hozni. Hogyan is volt e képviselet felépítve?
A párt személyzete és szervezeti felépítése
A Magyar Párt 1922 és 1938 között működött, ebben az időszakban három elnöke volt: báró Jósika Sámuel (1922-1923), Ugron István (1923-1926) és gróf Bethlen György (1926-1938).[4] Az elnökök arisztokrata származása, politikai előélete és rokonsági kapcsolatai (Bethlen a magyar miniszterelnök Bethlen István rokona volt) jelzi már, milyen értékek domináltak az új szervezetben. Az idevágó szakirodalom kimutatta a budapesti kormányok anyagi, személyzeti és világnézeti befolyását mind a pártvonalra, mind a stratégiákra vagy az elnökök kiválasztására.[5] További fontos személyekként említendők Jakabffy Elemér, Gyárfás Elemér, Paál Árpád vagy Willer József és Hegedüs Nándor, akik világnézeteik sokszínűsége által a párt ideológiai sokrétegűségét is tükrözték.[6] A párt különböző testületeiben a magyar egyházak úgyszintén képviselve voltak. Megalakulása után a kezdetben az OMP Intéző Bizottsága szervezte a párt kiépítését és dominálta a párt munkáját. Azután a megyei tagozatok és az 1924 brassói nagygyűlés résztvevői új Intéző Bizottságot és egy Elnöki Tanácsot is választottak, amelyik hetente ülésezett és a párt legfontosabb testülete lett.[7] Ezek mellett hét szakbizottság működött és segítette a testületek munkáját.[8] 1926 után a parlamenti csoport is fontos tényezővé vált a párton belül, az OMP volt ugyanakkor az egyedüli magyar pártformáció, amelyiknek a két világháború között sikerült önállóan parlamenti képviselethez jutnia.
A kor sajtója pártpolitikailag elkötelezett volt és az OMP tudatában volt annak, hogy üzenetét a választókhoz a napilapokon keresztül is közvetítenie kell. A húszas évek elején az „Ellenzék“ állt részben közel a párthoz, majd az „Újság“ című napilap, s 1927 nyarán a „Keleti Újság“ került a párt tulajdonába. Mindhárom lap Kolozsváron székelt, mint maga a párt is. A harmincas években a „Brassói Lapok“ az OMP-t inkább egy mérsékelten bal-liberális oldalról bírálta, míg a nagyváradi „Erdélyi Lapok“ az ideológiai spektrum jobbik oldaláról gyakorolt nyomást.
Választási eredmények és politikai stratégiák
Az 1926 és 1933 között lebonyolított hat választáson az OMP-nek összesen 98 mandátumot sikerült szereznie, ebből 71-et a képviselőházban és 28-at a szenátusban.[9] A mandátumokon 38 személy osztozott, vagyis a folytonosságot eléggé nagynak kell tekinteni. Mindez a szolid, stabil szakmai munka mellett szólna, ám ismeretes, hogy valóban alapos román tudást csupán 5-6 személy tudott felmutatni (pl. Gyárfás, Willer, Hegedüs).[10] A felszólalások mintegy 82%-át pusztán 7 személy jegyezte, legtöbbször Gyárfás (206) Willer (78) és Sándor József (82) tartott parlamenti beszédet.[11] A román parlamentbe küldött magyar képviselők között csupán egy kisiparos volt (Szabó Béni Brassóból), a többiek értelmiségiek (újságírók, lelkészek, bölcsész), jogászok és arisztokraták.
Románia korabeli választási rendszere minden volt, csak nem nyílt, tiszta vagy transzparens. Visszaélések, manipulációk és néhanapján erőszakteljes terror közepette nehéz az OMP választási eredményeit, amelyek országos szinten kb. 2 és 6% között mozogtak, reálisan értékelni.[12] Tekintve, hogy az ország magyar kisebbsége az összlakosság mintegy 7,9%-t tette ki, ez mindenképpen túl kevés volt. Aktivitásával a pártnak sikerült politikai tényezővé válni, úgy hogy a magyarság érdekeinek érvényesítése céljából különböző politikai stratégiákat alkalmazhatott. Ezek egyike a választási szövetségek kötése volt román pártokkal vagy a német kisebbséggel.[13] Ezúton sikerült ugyan relatív megbízhatóan képviselőket és szenátorokat a parlamentbe küldeni, de lévén, hogy a megegyezések tartalmi alapokat nélkülöztek, nem sok eredményük volt a kisebbség számára. Ezért az OMP 1928 után egyedül indult a választásokon. A párt képviselői és szenátorai 1922-1937 között 576 alkalommal szólaltak fel. A felszólalások szinte fele (45%) szakkérdések és törvényjavaslatokra adott válaszok s nézetek voltak (oktatási, adóügyi, pénzügyi problémák, közigazgatási és egyházügyi kérdések stb.). Egyéni sérelmeket, kisebbségi panaszokat ritkán tematizáltak a képviselők, a román közvéleményben a párt mégis sérelmi pártnak számított. Tipikusan kisebbségi problémákat a párt politikai nyilatkozatokban és felirati vitákban mutatott be.[14]
A parlamenti képviselet szükségessé tette egy bukaresti pártiroda működését. A pártiroda egyfajta „kijáró“ szerepet vett magára, vagyis (fizetés ellenébe) a kisebbségi személyek ügyes-bajos dolgaira keresett megoldást. Egy 1936-os statisztika szerint, amelyik az azelőtti tíz év 21 741 ügyét fogta össze, a legtöbb problémában (34,9%) a pénzügyminisztérium volt illetékes, amelyet az igazságügyi (18,1%) és a földművelésügyi minisztérium követett (9,1%).[15] A párt több politikusa is (Gyárfás Elemér, Willer József vagy Bethlen György) szerepet vállalt az ügyek intézésében. A párt a kisebbségi problémákra három alkalommal is királyi audienciában mutatott rá. Végül megemlítendő, hogy az OMP keretein belül működött egy külügyi bizottság is. A párt 1930-1937 között a Népszövetségnél 15 alkalommal nyújtott be panaszt különböző okokból, kisebbségi sérelmek miatt. A panaszokkal a párt a névelemzések, nyelvvizsgák, önkényes elbocsátások, diszkriminatív törvények és tilalmak megszüntetését próbálta elérni – szerény sikerrel bár, de némelyik kompromisszumos megoldással.[16]
Az OMP a politikai spektrumban
Vitathatatlan, hogy az OMP egy etnikai párt volt, a romániai magyar kisebbség (egyik) politikai képviselete. Már az alakuló gyűlésen elfogadtak a résztvevők egy alapszabályzatot, amelynek értelmében a párt „tagja minden 20. életévét betöltött feddhetetlen jellemű román állampolgár (férfi és nő), aki magát akár származásánál, akár műveltségénél fogva magyarnak vallja“.[17] E tág definíció szerint tehát vallástól, szociális háttértől eltekintve mindenki, vagyis zsidók és munkások is a pártot magukénak vallhatták. Ez egyszerre volt nyitás a baloldali érzelmű munkások s az asszimilált zsidóság fele, ugyanakkor a korabeli antiszemitizmus visszautasítása is. A parlamentbe beválasztott képviselők és a párt testületi tagjai származásának elemzése arra utal, hogy míg a zsidók számosan részt vettek a helyi tagozatok munkájában, a munkások a párt irányába inkább tartózkodóak voltak.
Kritikában a párt vezetőségének a párton belül is része volt a húszas évek második felében, amikor egy reformcsoportosulás a párt megreformálását, a párton belüli demokrácia erősítését és a román Liberális Párttal való együttműködést követelte.[18] A nemzeti érzelmű zsidóság Erdélyben 1931 után mind inkább a Zsidó Pártra szavazott, míg a munkásságon belül még inkább felerősödött a kritika az OMP irányába és az 1930-as években több (kisebb) baloldali-szocialista irányultságú párt alakult (MADOSZ stb.).[19] Az OMP a szocialista s kommunista baloldal számára a grófok pártja volt, egy konzervatív képződmény, amelyik csupán az arisztokrácia és a nagytőke érdekeit védi és a budapesti revizionizmus szócsőveként működik. Ugyanakkor a német nemzetiszocializmus hatására a kisebbségi magyarságon belül felerősödött egy antiszemita hajlamú, részben erősen katolikus eredetű jobboldal. Ez már az 1920-as évek derekán a zsidóknak a magyar kisebbségből való kizárását szorgalmazta. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után felismerte, hogy magyar revíziós sikerek csak német segítséggel jöhetnek létre, amiért „érdemes“ a kisebbség soraiból disszimilálni a zsidókat.[20]
Miután az OMP vezetősége már a húszas években több liberális-demokrata hozzáállású személy elvesztését könyvelte el (Bernády György, Kós Károly), igyekezett a jobboldaliakat (Paál Árpád, Gyárfás Elemér, Sulyok István) a párton belül tartani, nehogy az egység megsérüljön. Ugyanakkor a párt némelyik liberális-konzervatív személye (pl. Jakabffy Elemér) arra döbbent rá, hogy azon értékek, amelyekhez évtizedek óta ragaszkodik, őt a harmincas évek megváltozott közhangulatában hirtelen a politikai spektrum közepétől balra helyezik el.[21] Mégis sikerült a pártnak 1938 elejéig, amikor is az OMP Octavian Goga antiszemita pártjával egy nagyon rövid életű megegyezést kötött, magát minden hivatalos és az egész pártra érvényes antiszemita megnyilatkozástól távol tartania. Egyes OMP-tagozatból és némelyik magasrangú pártszemélytől (főleg Paál, Sulok, de részben Gyárfástól is) viszont kimondott (és radikális) antiszemita és nemzetiszocialista-barát nyilatkozatokat ismerünk a harmincas évek első s második feléből.
Összegzésként elmondható, hogy az OMP egy olyan etnikai orientáltságú érdekképviselet volt, amelyik igyekezett ugyan az egység jegyében a kisebbség összességét megszólítani és ideológiai sokrétegűségét lefedni, ám ez neki nem sikerült. A sikertelenség okát egyrészt a pártvezetőség összetételében s a romániai kisebbségi pártpolitizálás szükségszerű eredménytelenségében kell keresni, másrészt a párt a bal- és a jobboldal kereszttűzébe került s erre nem sikerült meggyőző választ adnia. A harmincas évek második felére az OMP-t immár az összezárkózás, a visszavonulás és a kivárás (a revízió kivárása) jellemezte, nem pedig olyan autonómiatervek vagy törvénytervezetek kidolgozása, amire a húszas években még volt példa.[22]
Párt vagy Szövetség?
1938 márciusában Romániában betiltották a pártokat s Károly király egy diktatórikus rendszert vezetett be. Így az OMP története is véget ért. Utódja hosszas tárgyalások után a „Magyar Népszövetség“ lett gróf Bánffy Miklós vezetésével. Az OMP vezető garnitúrájának nagy része távol tartotta magát az új formációtól. A „Népszövetség“-nek sikerült az, amit az OMP történetírói a párt hiányosságának tartanak: A Bethlen György által vezetett párt nemigen létesített szoros kapcsolatot szélesebb néptömegekkel, nem szervezte meg őket lemenve egészen az utcai, szomszédsági szintekre.[23] Minden igyekezete ellenére s dacára annak, hogy a Budapestről folyósított összegeket ő osztotta szét a különböző egyházak, szervezetek s lapok között, a párt részéről elmaradt a szélesebb néptömegek olyan bevonása és mozgósítása, ami az erdélyi szászoknak sikerült (akiknek tapasztalatai a szövetségi szervezkedésben nagyobbak voltak).
A baloldal (de az egyházak is) minderre a népszolgálat ideológiával, a jobboldal meg a („faji alapú“) népközösség-elmélettel reagált.[24] Utólag talán könnyű felrónni a pártnak a szövetségi alapú szervezkedés elmaradását s ha szem előtt tartjuk a „Magyar Szövetség“ 1921-es betiltását, akkor tudatosíthatjuk csak igazán, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a pártnak, míg elismertette magát a politikai életben. Hogy nem sikerült pártból szövetséggé alakulnia, ez tartható mégis az OMP egyik legsúlyosabb hiányosságának.
Maradandó vagy elhanyagolható örökség?
„[…] rá lehetett volna-e venni Bethlen Györgyöt, Bánffyt vagy akárcsak Gyárfás Elemért a mostaniakhoz hasonló nyilatkozatokra?“ – tette fel naplójában Gáll Ernő a retorikus kérdést 1987 márciusában.[25] Az idézet nyilvánvalóvá teszi, mennyire kortól függő a párt s vezető személyeinek megítélése, hiszen ugyanaz a Gáll a harmincas években minden bizonnyal a korabeli kommunista mozgalom véleményét hirdethette.
Az idén „százéves“ OMP a romániai magyarság történetének talán legnehezebb idejében kísérelte meg a kisebbség érdekeit képviselni. Öröksége, vagyis hiányosságainak és eredményeinek summája, abban nevezhető meg, hogy egy kisebbségi párt számára az önálló identitás és politizálás épp úgy életszükséglet mint a két ország fővárosa közti egyensúly megtalálása vagy a saját kisebbség (mint önálló entitás) megszervezése és átfogása.
Jegyzetek
[1] Horváth, Elutasítás, 42-44; K. Lengyel, Kompromisszum, 97-107.
[2] Horváth, Elutasítás, 46k.
[3] György, Romániai, 27-30.
[4] György, Romániai, 295-300.
[5] Bárdi, Otthon, 87-168, 321-404.
[6] György, Romániai, mellett lásd legújabban: Bárdi-Szabó, Képviselők.
[7] Bárdi-Szabó, Képviselők, 161.
[8] György, Iratok.
[9] György, Romániai, 285-286.
[10] Bárdi-Szabó, Képviselők, 162.
[11] Bárdi-Szabó, Képviselők, 162 és (némileg kisebb számokkal) György, Romániai, 285.
[12] A választási eredmények százalékos arányát sem György sem Bárdi-Szabó nem közli; több eredményt publikál Scurtu-Buzatu, Istoria.
[13] György, Romániai, 87-168; legújabban: Marchut, Kérdések, 82-97.
[14] Bárdi-Szabó, Képviselők, 162-164; Toth, Partidul. Mindkét publikáció közli, ugyanúgy mint György, Romániai, a képviselők nevét és a hozzászólások listáját.
[15] Bárdi-Szabó, Képviselők, 171-175.
[16] György, Romániai, 263-282, 284.
[17] Horváth, Elutasítás, 49.
[18] György, Romániai, 137-142; Fodor, Bernády, 156-163.
[19] A zsidók magatartásáról és politikai orientációjáról lásd Gidó, Úton; a MADOSZ-t tárgyalja Főcze, MADOSZ.
[20] Horváth, Elutasítás, 126-137, 172-184; Horváth, A romániai.
[21] Horváth, Elutasítás, 278.
[22] Lásd Horváth, Elutasítás, 184-213.
[23] Horváth, Elutasítás, 219-237.
[24] Bárdi-Filep-Lőrincz, Népszolgálat; Horváth, Elutasítás, 196-201.
[25] Gáll, Napló, 225.
Irodalom
Bárdi Nándor: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. Csíkszereda 2013.
Bárdi Nándor – Filep Tamás Gusztáv – Lőrincz József (Szerk.): Népszolgálat. A közösségi elkötelezettség alakváltozatai a magyar kisebbségek történetében. Pozsony 2015.
Bárdi Nándor – Szabó Csongor: Magyar parlamenti képviselők Nagyromániában. In: Bárdi Nándor – Gyurcsík Iván (Szerk.): Nemzetiségi parlamenti képviselet. Nemzetiségi képviselet Magyarországon és az utódállamok parlamentjeiben (1869-1918/1920-1990). Budapest 2022, 135-183.
Fodor János: Bernády György. Politikai életrajz. Marosvásárhely – Kolozsvár 2017.
Főcze János: A MADOSZ. Baloldali magyar történet a Román Királyságban (1934-1944). Kolozsvár 2020.
Gáll Ernő Napló I. 1977-1990. S.a.r. Gáll Éva és Dávid Gyula. Kolozsvár 2003.
Gidó, Attila (Szerk.): Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918-1949). Csíkszereda 2009.
György Béla (Vál., szerk.): Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez 1. A vezető testületek jegyzőkönyvei. Csíkszereda – Kolozsvár 2003.
György Béla: A romániai Országos Magyar Párt története 1922-1938. Csíkszereda 2017.
Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931-1940). Csíkszereda 2007.
Horváth Sz. Ferenc: A romániai Országos Magyar Párt viszonya a jobboldali áramlatokhoz a harmincas években. In: Magyar Kisebbség [új sorozat] 8 (2003), 2-3, 368-386.
K. Lengyel Zsolt: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzszilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda 2007.
Marchut, Réka: Kisebbségi kérdések a magyar-romániai diplomáciai kapcsolatokban (1920-1931). Budapest-Pécs 2022.
Scurtu, Ion – Buzatu, Gheorghe: Istoria Românilor în secolul XX. (1918-1948). Bucureşti 1999.
Toth (sic!), Szilárd: Partidul maghiar şi problema minorităţii maghiare în parlamentul României în perioada interbelică. Cluj-Napoca 2008.
