1944. augusztus 23-án Bukarestben puccsal megbuktatták az ország diktátorát, Ion Antonescu marsallt, az ország pedig oldalt váltott és a Szovjetunió oldalán folytatta a háborút. A bukaresti események hatására 1944 szeptember 5-én a Magyar Királyi Honvédség és a vele szövetséges német csapatok offenzívát indítottak a román fennhatóság alatt lévő Dél-Erdélyben, azzal a céllal, hogy lezárják a Déli-Kárpátok szorosait az előretörő szovjet csapatok elől. Már a hadműveletek első napján magyar fennhatóság alá került a Mezőség, benne a vegyes lakosságú Nagysármás településsel, a Magyar Királyi Honvédség és a Csendőrség jelenléte öt hetet ölelt fel. Ebből az időszakból maradt fenn id. Teleky Dezső nagysármási lakos naplórészlete, mely az 1944. szeptember 5. és október 25. közötti időszakot öleli fel. Naplójában Teleky saját szemszögéből jegyezte fel azokat az eseményeket, melyek az egész közösség életére hatással bírtak: a hadműveletek okozta kaotikus légkört, a román-magyar kötélhúzást a hatalom birtoklásáért, a magyar megszálló hatóságok túlkapásait, majd a román túlkapásokat, a zsidóellenes intézkedéseket, melyek a helyi zsidóság jelentős részének legyilkolásában csúcsosodtak ki. Mindeközben pedig nyomon követhetjük saját ingadozását a háborús propaganda és a saját józan elképzelései között.
EK TÁMOGATÁS
Id. Teleky Dezső 1879. május 5-én született az Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Koncán. Apja, Teleky József főszolgabíró volt. Nem sokkal Dezső születése után a család Alvincre költözött. Dezső édesanyja gyermekágyi lázba halt bele, egy év múlva apját is elvesztette. Az elárvult Dezsőt és testvéreit nagybátyjuk vette pártfogása alá Gyulafehérváron. Érettségi után elvégezte a jogot Pozsonyban, majd 1904-től előbb tövisi, később verespataki főszolgabíró lett. 1918 után azonban visszavonult a közigazgatási pályától, 1923-tól újságíróként tevékenykedett, a Brassói Lapok gyermekrovatát szerkesztette. Személyes konfliktusa alakult ki Szele Béla főszerkesztővel, ezért 1927-ben megvált a laptól. Ezt követően alkalmi munkákból tartotta el magát, majd 1934-ben Kolozsvárra költözött, ahol az Új Cimbora című gyermeklapban közölt verseket és novellákat. 1938-ban azonban ez a lap is megszűnt, Teleky Dezső pedig állás nélkül maradt.
1931-ben pappá szentelték legidősebb fiát, ifj. Teleky Dezsőt, akit Torockószentgyörgyre helyeztek szorványlelkésznek. Az ifjú pap szárnyai alá vette szüleit, akik a torockószentgyörgyi parókiára költöztek, majd amikor az ifjabbik Dezsőt áthelyezték Nagysármásra, oda is vele tartottak. Itt vészelte át a család a háborút, és 1944 szeptemberében az öthetes magyar katonai megszállást.[1] 1944-ben a tisztelendőt több más falubelivel együtt a focșani-i lágerbe hurcolták. Miután hazatért letartóztatták, és a nagysármási zsidók lemészárlásában való bűnrészesség vádjával kihallgatta a kolozsvári népügyészségen régi ismerőse, Bányai László és Avram Bunaciu főközvádló. Ezzel párhuzamosan nagysármási lakásában is házkutatást tartották, és apjának naplóját elkobozták. Miután vádemelés nélkül szabadlábra helyezték, az állandó zaklatások miatt Nyárádremetére kérette magát, vele költöztek a szülei is. Itt 1951-ben újra letartóztatták, és ismét a nagysármási események miatt a bukaresti IV.-es számú törvényszék elé került. Míg fiát a jilavai börtönben tartották fogva, Id. Teleky Dezső Nyárádremetén elhunyt.[2]
Az itt közölt naplórészlet a nagysármási bírósági ügy iratai között maradt meg, román fordításban, melyet Bányai László közvádló hitelesített kézjegyével, 1945. szeptember 1-jén keltezve (az sem kizárt, hogy eleve ő fordította át románra). Mivel nem az eredeti szöveg, a fordításból eredő ferdítések jelenléte lehetséges, ugyanúgy a szándékos csúsztatásoké is. Ugyanakkor valószínű, hogy a naplóból mindössze ennyi maradt fenn, emellett egyike annak a nagyon kevés írott forrásnak, mely a Magyar Királyi Honvédség dél-erdélyi inváziójához kapcsolódik. A napló egyes részleteit felhasználtam a Clio Intézet gondozásában megjelent A nagysármási zsidók meggyilkolása (1944. szeptember 16-17) című könyvemben, mely a Clio Intézet és a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben.
Nagysármásról és 2021 egyik legfontosabb könyvéről
Az alábbiakban id. Teleky Dezső naplójából közlünk részleteket
1944. szeptember 5. Kedd
Sósi Ilona hozta a hírt, hogy a magyar csapatok elfoglalták Mócsot és Gyekét. Nem hallván ágyúdörgést, meg voltam győződve, hogy a honvédek ellenállás nélkül hatoltak előre. Látom, hogy a szomszédok közül többen a nyugati dombok felé néznek, élénken gesztikulálva. Kiálltam a kapuba én is, hogy lássam mi történik. Rámköszön egy fiatal zsidó, akit nem ismertem. Rákérdeztem, hogy mi ez a nagy jövés-menés. Azt válaszolta, hogy a német [sic!] hadsereg másfél kilométerre van Nagysármástól, ők, zsidók pedig az erdőbe menekülnek. „Nem félünk mi a magyaroktól! A lelkünket is odaadnánk értük! De a németek legyilkolnak…”– válaszolta elkeseredve és elment.
Bemásolom ide a kiáltványt, amelyet magyar, német és román nyelven bocsátottak ki és a következőképpen hangzik: „A román hadsereg azon részei, melyek a bolsevikek oldalára álltak[3] átlépték a magyar határt. Ebből kifolyólag:
1. A magyar honvédség megvédi a határait és szükség esetén benyomul Dél-Erdély területére is.
2. A honvédség megvédi a dél-erdélyi lakosok életét és vagyonát, nemzetiségtől függetlenül. Nem tesz különbséget magyar, román és német lakos között, amennyiben az a magyar honvédséget támogatja.
3. A közigazgatás vezetői, azok a románok, akik helyben maradtak, folytassák tevékenységüket. A vegyes lakosságú területeken magyar vagy német tanácsadókat kell kinevezni melléjük, hogy megkönnyítsék a rendfenntartókkal való kapcsolattartást.
4. A magyar és német lakosság őrizze meg nyugalmát. Támogassák a hadsereget és a hatóságokat a rend fenntartásában. Ne provokáljanak senkit. Ne akarjanak egyéni bosszút állni román haragosaikon. Ez csak a hadsereg küldetését nehezítené.
5. Betiltunk bármilyen tüntetést.
6. Jelenleg nem a területi viták rendezéséről van szó, ezt majd a háború után megtesszük a békeszerződések keretein belül, hanem a rend és fegyelem fenntartásáról. Mindenki támogassa a hadsereget ebben a munkájában.
A hadsereg főparancsnoksága”[4]
Időközben Buzduganné elment tőlünk, mi pedig anyámmal együtt elmentünk a gyógyszertárba. Ott találkoztunk a tüzérezred vezérkari főnökével. Ott volt még egy ezredes, egy alezredes, egy őrnagy, egy százados és más tartalékos tisztek, egy Wass gróf,[5] valamint Wachsmann[6] barátom fia, a kis Elemér. Nagyon bensőséges beszélgetést folytattunk. Teljes Erdély és a Bánság elfoglalása folyamatban van, már Fogarason szeretnének lenni. A fő cél – ahogy beszélik -, hogy elérjék a Kárpátok átjáróit, mielőtt az oroszok beteszik a lábukat Erdélybe.[7] Onnan megtudják majd védeni Erdélyt. Az ezrednek eddig egyetlen sebesültje sincs.
1944. szeptember 6. Szerda.
Reggel megtudtam, hogy a magyarországi Újságírók Szövetségének elnöke Drozdy György. Egy világjárta ember, de ami németeket illeti erőteljesen túloz és ezért pesszimista. Meg van győződve róla, hogy a háború utáni állapotokat az angol-orosz-kínai részvételű teheráni konferencia által elfogadott tervezet fogja meghatározni. Magyarország helye a világban nagyon elzárt lesz. Pest megyén kívül Magyarország csak egy, maximum két megyéből fog állni. Országunk újabb területveszteségét végül a németeknek köszönhetjük…
1944. szeptember 7. Csütörtök
Elmentem a Bíró nevezetű zászlóshoz,[8] aki az összekötő tiszt, hogy tegyen intézkedéseket a hatékonyabb rendfenntartásra. Ma éjjel 17-18 éves fiatal legények kornyikáltak az utcákon és katonai fegyverekkel lövöldöztek jobbra-balra. Felijesztették a békés, pihenni vágyó lakosságot. Hozzá kell tennem, hogy a rendbontásból – szégyenszemre – honvédek is kivették a részüket. Két zsidó után lőttek, az egyiknek átlőtték a karját, a másiknak a gyomrába fúródtak a golyók. A piacon két román üzletnek kézigránáttal berobbantották az ajtaját, majd megkezdődött a rablás. Ez egy nagyon szomorú cselekedet, nem lehet szépíteni. A harag, mely évekig gyűlt, egyszerre kirobbant és mint az árvíz rombol. Bíró megígérte, hogy többé nem engedi, hogy fiatalok fegyverhez jussanak. Ezt követően személyesen mentem el a szülőkhöz, kérlelni őket, hogy ne hagyják gyermekeiket gárdaszolgálatot[9] ellátni. A szülők elismerték, hogy igazam van és megígérték, hogy többé nem engedik gyermekeiket a gárdába. Ma érkezik a csendőrség és remélem, hogy mostantól békések lesznek az éjszakák. 10 óra után megérkezett egy félszázadnyi csendőr.[10] Gyalog érkeztek.
1944. szeptember 8. Péntek
A Csendőrség parancsba adta a zsidóknak, hogy jelöljék meg sárga csillaggal házaikat.
A rend teljesen megbomlott Romániában. Az oroszok vascsizmával tapossák az egykori Egyesült Fejedelemségek[11] területét. Temesvár rabszolgaságba süllyedt. Erdélyben a Honvédség műveletei a terv szerint zajlanak. A hadsereg elővédei Dicsőszentmártonnál állnak, sőt, át is keltek a Küküllőn. Magabiztosan tör előre Brassó, Arad és Temesvár irányába.[12] Elfoglaltuk Tordát, Marosludast, Felvincet, Marosújvárt, Nagyenyedet és Tövist, a harcok Gyulafehérvár irányában folynak.[13] A temesvári páncélos egységek[14] kelet felé tartanak, a székelyek nyugatra. Így akarják lezárni az átjárókat, és körbekeríteni, majd megsemmisíteni az orosz-román erőket. Azt mondják, hogy a németek két napja bevetették a keleti fronton a V2-est.[15] Egyetlen lövéssel 25 ezer embert semmisítettek meg.[16]
1944. szeptember 10. Vasárnap
Ezek a menekültek gyáva nyulak! Vasárnap, mikor az emberek békésen sétálnak az utcán, jönnek ezek a halálra rémült emberek, nők és gyermekek és pánikot keltenek. Ma megérkezett a vezérkari főnök[17] hadparancsa, amely a következőképpen kezdődik: „a hősies honvédek, akik eredményesen harcolnak…” Ezek mégis néhány lövés miatt, amit román partizánok adtak le az erdőkből, szégyenletesen megfutamodtak. Elmondtam őszinte véleményemet Szabó János marosludasi lelkésznek, unokájának Juliskának és a mezőszengyeli Miklós László plébánosnak, akik a mi vendégeink. Mint vendégeket szívesen látom, de mint menekülteket lenézem. Egy hamis propaganda áldozatául estek, amit a román és zsidó körök terjesztenek. A román rádió bejelentette, hogy Marosludast elfoglalták a román csapatok, holott mostanig egyetlen román vagy orosz sem tette be oda a lábát…[18]
1944. szeptember 11. Hétfő
Rengeteg rémhír terjeng, melyet legnagyobbrészt a zsidók és az optimista románok költenek. Ezek a pletykák zavarják az emberek nyugalmát, azt eredményezve, hogy sokan elmenekülnek.
Este elterjedt az a hír, hogy a szovjet-román csapatokat bekerítették, és kezdetét veszi a gyűrű felszámolása. Ma a zsidókat összegyűjtötték a csendőrök.
1944. szeptember 12. Kedd
A pletyka szerint angol-német fegyverszüneti tárgyalások vannak folyamatban, és Törökország hadat üzent az oroszoknak.[19] Még azt beszélik, hogy német ejtőernyősök lezárták a Vöröstoronyi-szorost és Bulgáriában forradalom van.[20] Bukarestben a szovjetek hadbíróságot állítottak fel, amelynek két legfontosabb bírója zsidó.[21]
Ma a csendőrök azt mondták a fiamnak,[22] hogy a románok ügyében nem lehet közbenjárni.[23] Az öreg Ertzmann üzent a fiamnak, hogy látogassa meg őt, de nem engednek be senkit a zsidókhoz.
Az ügyünk jól áll a tisztek elmondása szerint. Katonáink első osztályúak, de a parancsnokság nagyon siralmas állapotban van. Ha a honvédség három-négy nappal korábban támad, már a Kárpátokon állnánk, de a késés végez velünk. Azt mondják, hogy a német hadsereg amelyet tegnap kivezényeltek a frontra, ma már haza is tért. Nem erőltette meg magát…
1944. szeptember 13.
Hallom, hogy dr. Emil Mora[24] azzal bátorítja fogolytársait: „Nem fog ez sokat tartani!” Másképp lesz. A fogvatartott zsidók hasonlóképp bátorítják egymást. Azt mondják, hogy Ludason elkaptak négy zsidót, amint rejtett rádióállást működtettek. A németek mind a négy zsidót agyonlőtték.[25]
1944. szeptember 15. Péntek
Megjött a fiam!
Mora doktort azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy a fiam felelősséget vállal minden egyes lépéséért. Banu[26] ügyvédet is kiengedték. A fiamon kívül Banuért Betegh Sándor földbirtokos is kezeskedett.
Emberi szempontból sajnálom a letartóztatott zsidókat, hallom, hogy a német parancsnokság majd agyonlöveti az egészet. Marosludason ugyanígy lőtték agyon a zsidókat. „Eltöröljük a zsidókat!” – mondta egyszer egy beszédében Hitler, és erre úgy tekintenek, mint egy parancsra. Láttam néhány németet, szürke egyenruhában. Hozzávetőlegesen 32-36 évesek voltak, lóháton ültek.[27] Horváth Zoltánnál voltak, hogy halljanak valami híreket a rádión. Horváthnál egy német századost és néhány katonát el is szállásoltak.
Dezső azt mondja, hogy Ludas környékén az ég vörös, a város néhány háza fel lett gyújtva. Érdekességként azt mondta, hogy az utcákon katonai és polgári őrség vigyáz a rendre és leigazoltat mindenkit, aki sötétedés után járkál: „Állj! Ki vagy?” Dezsőt kétszer igazoltatták le. Ő igazolta, hogy beteghez megy, majd később, hogy betegtől jön. Mindkét esetben az volt a válasz, hogy „akkor mehet!”
1944. szeptember 16. Szombat
Dezső megáldotta Horváth Elemért. A beteg kissé megnyugodott. Stupineanu esperes[28] felesége kérte a fiamat, hogy járjon közbe a letartóztatott férje érdekében. Dezső ennek nem tett eleget, mert a közbenjárást értelmetlennek tartja. Mikor Gergely Károly református lelkész megkísérelte, a csendőrök durván elutasították.
1944. szeptember 17. Vasárnap
Anyám mesélte, hogy Szabados hadnagy szerint nem bízhatunk már a német katonában, mert nem harcol lélekkel. A német katonákat ide-oda szállítják, csak azért, hogy az emberek német katonákat is lássanak, de ezenkívül semmi hasznuk. Nem tudom mennyit beszélhetett Szabados hadnaggyal, de szerintem ő is túloz. A németeket oda szállítják, ahol nagyobb szükség van rájuk. Ha a csatamezőn azt látják, hogy a magyar hadosztály elég erős, akkor átszállítják őket oda, ahol valóban szükség van a munkájukra. Így beszélgettük el az időt fél négyig. Ekkor megérkezett Dezső Kolozsvárról. Szerencsére sikerült beutaltatnia az elmebajos Horváth Elemért az Elmegyógyászati Intézetbe. A főutat szétbombázták Apahidánál, ezért kerülnie kellett.
1944. szeptember 18. Hétfő.
Borsy,[29] mint a páncélosok propagandafőnöke, azt a hírt kapta, hogy a környező települések kis számú magyarságának gyengült a hazafias érzülete és közömbössé váltak, így elhatározta, hogy a napokban bejárja ezeket a falvakat és lelkesíti az ottani magyarokat.
Dezső kihasználta az alkalmat és elhívta magával Borsyt Mócsra,[30] ahol a napokig tartó félelem miatt a fél falu el akart menekülni a pánik és a provokációk miatt. Borsynak jó kedve volt, nem csak a bor, hanem a magyar honvédek és németek csodálnivaló harca miatt is, így boldogan Dezsővel tartott.
Átjárhatatlanná tettük az erdélyi hágókat mindenhol.[31] Célunk az orosz és román erők megsemmisítése. Nem csak győzni fogunk, hanem teljesen megsemmisítjük ellenfeleinket.
1944. szeptember 19. Kedd
Betegh[32] kijelentette előttem és mások előtt, hogy jól érzi magát Romániában. Itt mindent el lehet érni pénzzel. A szállásmestere előtt kijelentette, hogy nem zavarja ha Dél-Erdély örökké Romániáé marad, és hogy jobban szereti a román szolgákat, mint a magyarokat. Általánosságban nagyon pejoratívan beszélt Magyarországról. Mindig nagy angolbarát volt és ma is az. Nem zavarja ha a trianoni határokat visszaállítják, őt egyedül az érdekli, hogy jó áron el tudja adni a mezőgazdasági termékeit. Most örvendek, hogy nem vagyok barát vele! Isten bocsássa meg a vakságot, egy ilyen embertől jobb távol maradni! Persze Géza báró, [Kemény] Béla báró és Betegh Sándor majd elmenekülnek innen, hogy nehogy bármi rossz történjen velük.
1944. szeptember 20. Szerda
Néhány nappal ezelőtt Antalffi csendőrörnagy Pusztakamarásra küldött két csendőrt azzal a kiáltvánnyal, hogy mindenki meneküljön. Kemény Béla és felesége valóban elmenekültek. Mivel gyerekeik nem voltak, pusztán az életüket féltették. Később elment Wachsmann is a feleségével. Az a Wachsmann, aki örökké kihangsúlyozta, hogy huszárszázados volt az első világháborúban. Egy hős és bátor férfi! Később még több követőt találtak ehhez a bolond zarándoklathoz. Nem kellene elmenekülniük, hanem mindenkinek maradnia kellene, és jelentkezniük a honvédségen, mint önkéntesek!
1944. szeptember 22. Péntek
Senkinek nem tudnám őszintén megmondani mire gondolok. Nem akarok pánikot provokálni, de látom, hogy ezt a harcteret terv szerint evakuálják. Hazafele menet találkoztam Bungărdean jegyzővel. Meghívott az udvarára. Elmondta, hogy nem megy el innen, Sármáson marad, bármi történjék. Én is mondtam hasonlóképp, hogy maradok a teljes családommal. Dezső fiamnak, mint papnak nem szabad innen eltávoznia. Mi, a szülei, vele maradunk, bármi történjék. „Jó!” – válaszolta – „Akkor te megtudsz védeni ha velem történik valami. Ha te kerülsz veszélybe, én tudlak megvédeni téged.”
„Helyes! Megvédjük egymást, mint a testvérek!” – mondtam neki. „De tudd meg barátom, hogy a német vagy magyar katonai megszállás idején én biztosan megtudlak védeni téged az esetleges kellemetlenségektől, de az orosz megszállás alatt sem engem, sem magadat nem fogod tudni megvédeni.” Ez biztos és az is, hogy Erdély felszabadítását a szovjetek alól csakis a magyar és német katonáknak köszönheti majd. Hogy mi lesz Románia sorsa – azaz a Regáté – nem túlságosan érdekel.
4 órakor Bungărdean barátom megjelent nálunk. Több, mint egy órát beszélgettünk. Elmesélte, hogy Mureșan kereskedő elfoglalta egy zsidó boltját, és kijelentette, hogy mostantól az ő tulajdona a romanizációs törvény alapján.[33] A zsidó tulajdonost kidobták az üzletből, annélkül, hogy bármilyen kártérítésben részesült volna. Mureșan vagyona most megközelítőleg 10 millió lej. A vagyona elkobzására rendeletet adtak ki, mert a vagyona alapját zsidó tőke képezte. Sármásra teljesen szegényen jött.[34]
1944. szeptember 23.
Ma kidobolták, hogy senki nem hagyhatja el a falut, ezenkívül a rémhírterjesztőket keményen megbüntetik.
Géza báró ma azt a szomorú hírt hozta, hogy Wachsmann Károly elvesztette a józan eszét és revolverrel ment be a kissármási román kereskedő boltjába, fenyegetve őt, hogy adjon neki egy kanniszter benzint. A kereskedő megijedt és azonnal odaadta neki a benzint. Ez nem más, mint rablás. Wachsmannt ezért a tettéért egyszerűen bojkottálni kéne az úri társaságokban. Géza báró ugyanezen a véleményen van.
1944. szeptember 24. Vasárnap
Vecsernye után látogatóba jött hozzánk néhány marosludasi menekült, köztük özvegy Loffler Lászlóné is.
Megtudtuk hogy a zsidók a háború első napjától fogva az oroszok kémjei voltak. Egyes zsidó házak pincéiben hat zsidót is találtak, akik egy rejtett felvevőkészülék segítségével informálták az oroszokat a helyzetről. Most egyiket a másik után lövik le. Meggyilkolták a zsidókat Ludason és mindenhol, ahol a rendfenntartást a németek vagy a magyar honvédek vették át. Ezeket a retorziókat nem lehet megérteni, csak akkor ha arra gondolunk, hogy ezt a háborút ők szervezték. Uszították a zsidó sajtón keresztül Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat Németország ellen. A keresztények bőséges kifolyt vére csakis az ő számlájukra írható! És ők a hátországban, nem a fronton, kötötték és szőtték a világdiplomácia pókhálóját. De most is az ártatlanok szenvednek!
Ma Borsy tartott prédikációt. Kemény, katonás beszéd volt. „Isten velünk van, mert az ügy amiért harcolunk igaz. A bolsevik szörny ellen harcolva Isten mellett harcolunk. Csak aki mellettünk áll, az Isten hívő gyermeke. Aki Isten ellensége, az a mi ellenségünk is! Jézus ostorral kergette ki a templomból azokat akik meggyalázták a jeruzsálemi szent templomot és bűnbarlangot akartak belőle csinálni. Nekünk Isten kardot adott a kezünkbe ostor helyett, hogy hazánk szent földjéről kikergessük Krisztus ellenségeit. Mindenáron győzni fogunk, mert Jézus nem hagyja el a Szeplőtelen Szűzmária országát. Ha Isten velünk: győzünk!”
1944. szeptember 26. Kedd
Ebéd alatt nálunk járt egy Mureșan nevű kereskedő, arra kérve Dezsőt, hogy járjon közben a csendőrségen, ne kobozzák el a ruháit. Fiam ezután felvilágosított az előzményekről: Egyes hírek szerint a németek a 16-60 év közötti románoktól különféle dolgokat akarnak elkobozni. Ez azonban nem egyezik meg a valósággal. Egészen biztosan Mureșan textiliákat ásott el a földben. Valakinek a feljelentése nyomán ezek előkerültek. A csendőrség elkobozza ezeket a dolgokat. Dezső nem is ment el a csendőrségre az ügyben.
1944. szeptember 28. Csütörtök
Ebéd előtt egy órával megjött Dezső. Elrendezte Danciu bírósági elnök és egy menekült lengyel építészmérnök ügyét. Egyiküket sem kötelezik közmunkára. Mureșanon nem tudott segíteni, mert ő még most is dohányt árul kéz alatt, és kizárólag románoknak ad el. Tegnap este kitűzte a házára a piros-sárga-kék román zászlót.
Dezső rossz híreket mesélt. Az oroszok Váradon átkelve már Élesdnél vannak.[35] Persze a román hegyeken átkelve jutottak oda. Ez egy váratlan hír! Borsy optimista híreit gyökerében összetörték.
Az a véleményem, hogy itt kell megvárnunk a sorsunkat. Megtörténhet, hogy nem lesz kellemetlenségben részünk. És végülis ha lesznek béketárgyalások, miért gyilkolnának civileket? Az angolok mondják mindig, hogy ez a béke az egész világ számára boldogságot hoz. Igaz, hogy az angolok gyakran becsapták a világot, de a németek sem jobbak. A németek csak raboltak és gyilkoltak Erdély azon részein ahová eljuthattak. Az SS alakulatok lelőtték azokat akik kezeikbe kerültek. Az SS lehet hogy még rosszabb, mint a gazember kommunista GPU.
1944. szeptember 29. Péntek
A csendőrök összegyűjtöttek 42 zsidót akik a környéken rejtőztek el. Dezső ott volt mikor a letartóztatottak a parancsnokságra jutottak. A zsidó férfiak nagyobbrészt határozott és harcos arccal, de a nők között is voltak akiket határozottnak látott. Azt mondják ezek közül néhányan gránátokat dobtak a honvédekre. Egy zsidó nő annyira kövér volt, hogy nem tudott leszállni a szekérről. Ezt a példányt négy csendőr szedte le, de mivel így sem tudott megállni a lábán bedobták az udvarra. Holnap kihallgatják őket. Lehet, hogy ez lesz az utolsó sábeszük a bűnösöknek. A csendőrök át fogják adni a zsidókat az SS-nek, akik majd intézkednek velük. Az ellenséggel nem viselkedhetsz jól. Aki bűnös, kapja meg méltó büntetését. Ellenben hány olyan van köztük, aki igazi magyar is lehetne! Kis József költő például! Marczali Henrik a neves magyar történetíró apja is csak egy szegény „sakter” volt. Később Marczali kikeresztelkedett és az egyik legértékesebb tudósa lett hazánknak. De ott van Vámbéry Ármin és még sokan mások!
A zsidó vagyon közös zsákmány lett. A magyarok és románok elhordozták a legszebb bútorokat, szőnyegeket és más dolgokat. A szólgálónőnk, Oleana azt mesélte, hogy sokan olyan sok bútort elcipeltek, nem férnek be a lakásba. A polgármester[36] azt mondta, hogy sokan jelentkeztek, hogy szeretnének valamit a zsidó vagyonból, a maradék most ezek között lesz szétosztva. Egy nő, aki már rengeteg holmit elhordott, jelentkezett a polgármesternél, hogy adjon neki még egy szekrényt, mert nincs ahová a ruháit tegye. Az én véleményem az, hogy az elkobzott zsidó vagyon az állam tulajdonába menjen át, és ne legyen közös préda. Lám-lám, hogy megnőttek egyesek igényei hirtelen. Az a nő eddig hol tartotta ruháit?
1944. szeptember 30. Szombat
Az elfogott zsidókat az óvoda épületében helyezték el. Valószínűleg ma délután kezdődik a kihallgatásuk. A kihallgatás után átadják őket az SS-nek, akik majd „elrendezik valamennyit.” Elég szomorú. Az SS könyörtelen, szív nélküli emberekből toborozva. Egyeseknek közülük börtönben lenne a helye. Szabályzatuk nem engedi meg, hogy templomba menjenek. Ha elkapnak egy ellenséget, helyben lelövik. Ha fogságba esnek, kötelesek öngyilkosságot elkövetni. Bandita, vad alakok. Úgy képzelem őket, mint a 18. századi hajdúkat.
1944. október 5. Csütörtök
Átjött Katonáról Arisztid gróf és Imre József volt plébános. Azért jöttek Sármásra, hogy panaszt tegyenek az itteni honvéd főparancsnokságon a németek által elkövetett erőszakoskodások miatt. Két orosz származású német katona megerőszakolt három katonafeleséget. A község nagyon dühös a németek miatt, akik rabolnak és erőszakoskodnak. Az itteni parancsnok, Újházy alezredes[37] egy honvéd szakaszt küldött Katonára a rend helyreállítására, valamint egy nyomozót, hogy fényt derítsen az úgynevezett román partizánok kilétére.
1944. október 8. Vasárnap
Úgy tűnik Erdély sorsa vesztésre áll, ha a német V2 meg nem változtatja a stratégiai helyzetet. De ez a csodaeszköz is későn lesz bevetve. Hitler késik mindennel.
A németek megkeserítik a lakosságot, mert állandóan fosztogatnak és zaklatják a lakosságot. Nem nézik, hogy a tulajdonos román vagy magyar. Az elégedetlenséggel együtt erősödik a partizánmozgalom.[38] Szóba elegyedtem Újházy alezredessel. Mikor meghallotta, hogy Makó környékén szlovák partizánok fogtak fegyvert, kijelentette, hogy ez nem egy rossz dolog. Lehetőséget biztosít a hazafiatlan szlovákok kipusztítására. Nem egy könyörtelen személy, de nem támogathatja a gazembereket azzal, hogy megbocsát nekik.A jó emberrel jól kell bánni, a rosszal meg rosszul. Az itteni zsidók biztonságát mindenesetre megvédi. 126-ot Kolozsvárra küldtek,[39] 42 új foglyot őrizet alatt az óvodában tartanak, és a hatóságok gondoskodnak róluk.
Nincs okuk panaszkodni, már csak azért sem, mert egyesek közülük kommunista meggyőződésű ellenségek.
1944. október 9. Hétfő
Aig szunnyadtam el, mikor erős és közeli ágyúlövések riasztottak. Idegesen ugrottam ki az ágyból és sírva kiáltottam: „Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok!”
Milyen csodálatos, ahogy a veszély közelebb hozza egymáshoz az embereket. Mora asszonyság most azt mondja, hogy a honvédek szépen és fegyelmezetten viselkedtek. Annyira méltóságteljes magaviseletet tanúsítottunk a megszállás alatt, hogy soha nem is gondolta volna. A férjét szabadon engedték több más román fogollyal együtt. Megköszönte Dezsőnek a közbenjárást. Hogy is lehet, hogy a román és magyar nép, mely oly régóta együtt lakja ezt a vidéket, ne éljen békében és szeretetben. – Mondta Mora asszony.
Azt mondják, hogy ma délután működésbe hozzák a V2-est. A saját szemünkkel láttuk, ahogy ezeket a hatalmas lövedékeket szekéren szállították egyenként az ágyúkhoz.[40] Egy német hadnagy ezt mondta a fiamnak: „A V2-t ma bevetjük. Ha nyerünk ma vele, megnyertük a háborút. Ha erőfeszítéseink, amelyet erre az újításra rászántunk hiábavalóak voltak, elvesztettünk mindent!”
Elesett Torda és Kolozsvár.[41] Szatmárnémetibe és Kassára bevonultak az oroszok.[42] Ezek a hírek érkeztek. A németek visszavonulnak, mint a menekültek és Ludas felett állapodtak meg. Több száz tehergépkocsi veri fel az út porát. A felbolydulás folytatódik, erre időnként egy-egy hangos robbanás is rátesz egy lapáttal. Az utcán hemzsegnek a tehergépkocsik. A német katonák mindenfele erőszakkal törnek be. Láttam egy katonai kamiont, félig álcázva, amelynek ablakában különféle csomagok látszottak: egy nagy köteg vászon, ágynemű és poggyászok egymás hegyén-hátán. Egy sarokban befőttesüvegek sorakoztak. Ezek mind lopott holmik, Erdély számukra csak egy éléskamra volt.
1944. október 10. Kedd
A németek visszavonultak, elhagyva a Maros vonalát. Eszükbe sem jutott használni a V2-t. Ez csak porhintésnek szolgált, hogy megtévesszenek minket. Mikor reggel felébredtem, átvillant rajtam a gondolat, hogy ismét Romániában vagyunk. Nem érdekel! Mert Isten velünk van itt is. Isten előtt nincsenek határok, ő vezetett minket Romániába is, ő fog vezetni minket innen is előre. Ámen.
A reggeli misén jelen volt Mora és Mora asszony is. Mora azt mondta nekünk a budapesti rádió alapján, hogy az oroszok már Szolnokon vannak.
Később Mora asszony odajött hozzám beszélgetni, és örömmel mesélte, hogy egy román nyelven írt kiáltványt olvasott, melyben a román vezetés a magyarokat „testvéreknek” nevezte. A magyar népet testvéri megbékélésre hívja, és arra ösztönöz, hogy fogadják az oroszokat testvéreikként. A magyarok tudatosíthatták, hogy a németek mennyire hamis és hiteltelen bajtársak. Ezzel szemben a román-orosz barátság egy boldogabb jövőt biztosít, mely mindenkinek javára fog válni.
Ebéd után Mora asszony azzal a hírrel lepett meg, hogy az orosz hadsereg már Tuzsonnál[43] jár. Ott ebédeltek meg. A csapatok most indultak el Tuzsonból Kissármáson keresztül Sármásra. Nem kell félnünk az orosz seregtől, mert békés szándékkal érkeznek. Egy óra múlva érkezett a hír, hogy először a román katonák vonulnak be a faluba, csak utánuk a szovjetek. Ettől a hírtől az utca felderült. Akik eddig elbújva éltek vagy elmenekültek, most csoportosan tódulnak ki az utcára. Mindannyian a térre igyekeznek, ahová állítólag már meg is érkezett a román hadsereg. Vidám hangok hallatszanak. A boldog öntudat hangjai. Örvendj! Ne irigykedj! El kell ismernem, hogy a románok eszesebb és határozottabb diplomaták, mint a magyarok. Egy régi közmondás mondja: Aki mer az nyer! Ők mertek szembeszállni a németekkel, mert látták, hogy azok tönkreteszik a népüket. Mi is láttuk ugyanezt, de nem akartunk szembeszállni velük, mert szövetségeseinknek gondoltuk őket. Jobb szövetségesünk nem is volt még! Banditák és tolvajok. És ezeknek a bajtársainknak köszönhetően elveszett Erdély, de lehet, hogy Magyarország is.
Most a magyar és román urak is a térre igyekeznek, hogy köszöntsék az orosz parancsnokságot. A fiam is odament a marosludasi esperessel és a református pappal.
1944. október 13. Péntek.
Ma éjjel elkapták Murádin Jánost, aki a mi istállónkban bújkált. Akkor kapták el, mikor kiment az útra, és megpróbált megszökni a faluból…
Ma reggel több nő is panaszkodott, hogy a felfegyverzett polgári gárda[44] fosztogatott náluk. Egy nő sírva mesélte, hogy összetörték a szekrényét és elvittek három pár nadrágot, két női ruhát és a fia ruháit. Ma kihírdették, hogy mindenki aki a zsidóktól butort vitt el vigye vissza! Kíváncsi vagyok az eredményre…
Ma délután Rus Emil, egy volt görög-katolikus pap fia a fiammal beszélt az udvarunkon. A politika kapcsán kijelentette, hogy Európa sorsa még bizonytalan. A románok már elkezdtek kiábrándulni az oroszokból… Hasonlóképp beszélt dr. Dorca Nicolae, a fiatal orvos is, aki fél éve még a németekkel harcolt az oroszok ellen. Az ő véleménye is az, hogy Románia még nem örvendhet hátradőlve a dolgok eddigi alakulásának. Ő már elvesztette illuzióit az oroszok kapcsán, a jövő pedig félelemmel tölti el.
Ma kihirdették, hogy mindent amit jogtalanul elvittek, akár a zsidóktól, akár keresztényektől, haladéktalanul vissza kell vinni. Néhányan ezt meg is tették. Mora doktor még nem kapott vissza semmit. Az elkövetők egy részének a nevét már tudják is.
1944. október 14. Szombat
Azt hallottam ma reggel, hogy Incze cipész családja egy szekérnyi holmit vitt vissza Morának, mind ellopott bútorokat. Ez valóban egy szégyentelen cselekedet! Engem ez nagyon érint, mert Incze Mancit, a cipész lányát én tanítottam kilenc évig első osztálytól a gimnáziumig. Egy nagyon ambiciózus kislány volt. Az igaz, hogy örökké szeretett dicsekedni, amiért az osztálytársai többsége ki nem állhatta. Most mondja a feleségem, hogy utolsó éjjel mikor Manci nálunk járt a keresztleveléért, mely a fiamnál volt, azzal dicsekedett, hogy annyi honvéd volt náluk elszállásolva, hogy „még a persza szőnyegeket is fel kellett csavarják.” Az Incze családnál perzsa szőnyegek! Egy lányismerőse egyszer azt mondta nekem, hogy mikor Mancinál volt, csak új és ígényes bútorokat látott a házukban. Manci meg azt mondta a bútorokról, hogy „a rokonoktól örökölték.”
Az igaz viszont, hogy a románok is harácsoltak, főként a zsidóvagyonból. De ez nem menti fel a helyi magyarokat.
Ebből ez esetből le lehet vonni azt a tanulságot, hogy a tolvajok főként azok közül kerülnek ki, akik kerülik a templomot, a magyarok esetében meg a reformátusok közül. A katolikus hívek között nem találtak egyetlen tolvajt sem. A falubeli reformátusok – tisztelet a kivételnek – kerülik a templomot. Papíron 1600 református van, akik közül vasárnaponként 10-12-en vannak csak a templomban. Ez nagyon fontos! A hit és az erkölcs vonala nagyon gyenge náluk. Most a legsürgősebb feladata Gergely Károlynak, hogy következő vasárnap a lopás bűnének aljasságáról prédikáljon.
Szomorúan írtam ezeket a sorokat. A román uralom 26 év alatt a szemünk előtt tette tönkre a társadalom erkölcsi tartását, megfertőzve az erdélyi magyarokat is. 26 évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy ilyen korrupt magyar lelkeket talál? Szégyen! Szégyen! Szégyen!
A csendőrséget ugyanazok vezetik ismét, akik a honvédek érkezése előtt is. Pop Gavril törzsörmester, aki valójában a magyar csendőrökre haragszik, mert loptak a búzájából és a lisztjéből, de bosszúszomját most a magyarokon tölti ki. Összegyűjtöttek úgy tíz magyart, és elvitték a rendőrségre. Mivel vádolják őket? Mit követtek el? Senki nem tudja.
Ma reggel beszélgettem az esperessel és megmondtam neki, hogy lehetséges a magyar urakat ismét letartóztatják. Félek, hogy ismét történik valami a fiammal.
Ebéd alatt ma átjárt Gergely Károly, a református tiszteletes, és aggódva figyelmeztetett, hogy találkozván a törzsörmesterrel, az meghagyta, hogy délután jelentkezzen a fiammal együtt a csendőrségen. Ezután Gergely Károly átment Mora doktorhoz, megkérve, hogy járjon közben a törzsörmesternél, ne tartóztassák le őket ismét. Mora átjött, és megígérte, hogy amennyiben Dezső nem tér haza fél órán belül, elmegy és beszél a törzsörmesterrel az érdekében. Ez megnyugtatott minket.
Dezső közben hazatért. Hazaengedték. Elmesélte, hogy a törzsörmester a két papot egy megbeszélésre hívta. A románok között a legnagyobb nyugtalanságot az okozza, hogy az esperes még mindig fogoly, valószínűleg Kolozsváron.[45] Arra kérte a fiamat és a református lelkészt, hogy három napon belül találjanak megoldást az esperes kiszabadítására. Másrészt: a magyar csendőrök magukkal vitték az összes ruháját és élelmét. Betörték a kaszárnya ablakát, stb. Ha a magyar lakosság nem téríti meg a kárt, azt annyira megkeserülik, ahogyan addig még soha. A faluban tudják, hogy a fiam és a református lelkész rendesen viselkedtek, és ezért dícséretet érdemelnek. Megkéri a két papot, hogy holnap, vasárnap, szóljanak a falubelieknek, hogy adakozzanak. A gyerekének és a feleségének még ruhái sincsenek, és így panaszkodott tovább. A fiam és Gergely Károly mindent megígértek. Ezután megkérdezte őket, hogy volt foglyokként ki helyezte őket szabadlábra?[46] A fiam azt válaszolta, hogy a III. Csendőrlégió parancsnoksága adott egy igazolást, mely szabad közlekedést biztosított. Ezt az igazolást a felvinci pap kapta meg, valószínűleg most is megtalálható nála.
Gergely Károly, Dezső és én megvitattuk, hogy mitévők legyünk. Írnunk kellene a kolozsvári püspökségnek, hogy járjanak közben a sármási görög-katolikus esperes szabadlábra helyezéséért, mert ha nem, az itteni magyarok szenvedik meg. Azután összehívják a református és katolikus híveket, hogy ruhaneműt és gabonát gyűjtsenek a törzsörmesternek. Az egyház kasszájából pénzt is kap, hogy megszelidüljön. A haragját bármi áron le kell csillapítani.
Mora ma azt mondta nekünk, hogy a törzsörmester nem akar emlékezni arra, hogy a legtöbb rablást német katonák hajtották végre. Természetes, hogy a csendőrök ravaszsága a magyarok nyakába igyekszik varrni a károkat. Ezek most a bűnbakok. Fölösleges azt emlegetni, hogy a németek fosztogattak, mert azok már rég messze vannak, és nem tudnak fizetni érte. De a magyarok a rendelkezésükre állnak. Ezektől fenyegetéssel és terrorral bármit ki tud csikarni.
1944. október 15. Vasárnap
Dezső beszélt egy regáti menekült tiszttel. Sajnos nem tudott mondani semmi biztatót a helyzetről. Ő úgy tudja, hogy az oroszok ellenőrzik a telefont, a távirodát, a postát és a román vasutakat. A rendőrség több helyen az angolok kezében van. Úgy látszik a békeszerződésig az oroszok és angolok átvették Románia igazgatását is. Az oroszok rengeteg románt elvittek a Regátból.
1944. október 17. Kedd
A református pap mesélte, hogy a törzsörmester szerint egyes románok követelik, hogy a csendőrök, honvédek és németek által okozott károkat a teljes sármási magyarság fizesse meg. Főként Mureșan, a volt postafőnök hangoskodik, hogy sürgősen kártalanítsák. Ennek rendezésére felállítottak egy román-magyar bizottságot, amely ma 4-kor megvitatja a kérdést.
– Na, ha csak ennyi a baj, ez nem vészes! Sokat akar ez ember, de keveset kap. – gondoltam magamban. Aztán 12 után megjött Dezső és ennél árnyaltabban adta elő a dolgok állását. Például Mureșan 18 millió lejes kártérítést kér.
Véleményem szerint az eset így áll: egy olyan kárt, amelyet nem lehet bizonyítani, számonkérni sem lehet. Minden károsított annyit mondhat amennyit akar. Csak az eskü alatt meghallgatott tanúk meghallgatása után lehet megállapítani a veszteségek mértékét. A megállapított veszteséget csak azok fizethetik meg, akik okozták. Ismeretlen tettesek ellen nem lehet kártérítési pert indítani. Ha a károkat az összes helyi magyar által akarják megfizettetni, milyen anyagi feltételek alapján lehet eldönteni ki mennyit fizet? És ki tudja ezt igazságosan eldöntetni? Ezt egyetlen bizottság sem határozhatja meg, mert ez az igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik. Csak egy kinvezett bíróság határozhatja meg a kártérítési kulcsot.
Dezső felvetette, hogy – mivel tudja, hogy a román lakosság is részt vett a fosztogatásokban – rajtaütésszerű házkutatásokat végezzenek úgy a románoknál, mint a magyaroknál, egy román-magyar bizottságon keresztül, melynek egy tagja legyen a károsítottak közül. Ezt a felvetést részben elfogadták.
Végül Dezső megérkezett, kijelentve, hogy elérte a rendőrségen fogvatartott 45 ember szabadon bocsátását. A károsítottak között természetesen csak a román urak szerepelnek, a károk mértékét 40 millió lejben állapították meg. Dezső egy rövid beszédet tartott a szabadon bocsátottaknak. Ösztönözte őket, hogy az ellopott javakat vigyék a katolikus plébániára, és az elkövetőnek – ha hallgat a javaslatára – semmi baja nem esik. Azok akik tudnak ilyen lopott javakról, hívják fel az azokat birtoklók figyelmét, hogy hasonlóképpen vigyék vissza a tiltott útón szerzett javakat. Minél több lopott holmit visznek vissza, annál inkább csökken a megállapított kártérítés összege. Így a lopott holmik visszaszolgáltatásával a saját javukat szolgálják. Ezek után mindannyian aláírtunk egy nyilatkozatot, melyben személyesen köteleztük magunkat a károk megtérítésére.
1944. október 19.
Amikor hazajöttem a miséről, az ablakból láttam egy kerekszakállú zsidót, aki Timșa kapuja előtt állt, Murádin János dobos felől érdeklődve. Miután válaszoltak neki, továbbment. Kíváncsi lettem: ki ez a zsidó? Átmentem Timșahoz. Ott megtudtam, hogy ez a zsidó egy sakter, és azért érdeklődött Murádin János felől, mert látta amint a házából kivitt egy ládát. Timșa szerint ő is az elfogott zsidók közé tartozott, aki most tért haza. Timșa felesége azt állította, hogy Hassné üzent Kolozsvárról egy honvéden keresztül, hogy egy bizonyos sármási nő küldjön nekik fehérneműket, mert olyan helyen vannak, ahol még ágynemű sincs. Ez bizonyítja, hogy az első összegyűjtött zsidó csoportot nem gyilkolták meg.[47] Egyébként is, a fiam a csendőrségen látott egy cetlit, amin az szerepelt, hogy a kolozsvári rendőrség az elszálított 126 zsidót, férfiakat, nőket és gyermekeket teljesen egészségesen vette át.[48]
Mégis, valaki elterjesztette a pletykát, hogy a 126 zsidót honvédek agyonlőtték a pusztakamarási erdő mellett, és ezután elásták egy tömegsírban. Mivel sem a csendőrség, sem a honvédség nem ítélt halálra egyetlen polgári személyt sem, egy efféle tömeggyilkosság a magyar hatóságok szabályainak sem felelt volna meg.
Még azokat a zsidókat, akiket a környéken bujkálva találtak meg sem lőtték agyon. A Csendőrség gondoskodott a rendes bánásmódról velük szemben, még a kissármási fürdőhöz is elszállította őket, hogy tisztálkodni tudjanak. Egy ilyen humánus bánásmód kizárja, hogy az azelőtti 126 zsidót lelőjjék.[49] Végül, a 126 zsidó legyilkolása azt feltételezné, hogy van egy hatalmas tömegsír valahol. De ennek a sírnak a nyomait sem a Kamaráson, sem a környékén nem találták.
Az ellopott butorokat és más tárgyakat az elkövetők szekerekkel szállították vissza a járási hivatalhoz, ahol összegyűjtik a dolgokat. A zsidók holmijait majdnem teljesen visszaszolgáltatták. Ugyanúgy a románoktól lopott holmikat is.
1944. október 20.
Az idős bíró azt mondta, hogy jelenleg a zsidóság is lázong a helyi magyarok ellen. Tegnap a kamarási erdő mellett találtak egy tömegsírt, amelynek hosszúsága 6 m, szélessége 4 m és 4 m a mélysége. Találtak két holttestet. Egyiknek csak az alsó, másiknak csak a felső részét tudták felszínre hozni. Egy román vezette el őket a sírhoz.[50] Az illető tanúsította, hogy a zsidókat 13 szekérrel[51] vitték a helyszínre. Miután a csapatcsendőrök hazaküldték a szekereseket, nem sokkal később érkezett két teherkocsi. Ez a román azt vallotta, hogy a zsidókat meztelenre vetkőztették, majd a ruháikat a németek vitték el. Azt vallotta, hogy a zsidók kiirtását a németek szervezték és hajtották végre.[52]
A csapatcsendőrök ekkoriban a német hadvezetőségnek voltak alárendelve,[53] akiknek székhelyük Sármáson volt. Később a német hadvezetőséget egy magyar váltotta Újházy alezredes parancsnoksága alatt. A magyar alezredes szabadon engedte azt a 42 zsidót, akit a későbbiekben fogtak el. Ekkor a honvéd alezredes volt a legmagasabb rangban és az SS-nek is parancsnokolt.[54]
Ez így volt! De a 126 szerencsétlen zsidó lemészárlásáért nem lehet a helyi magyarságot feláldozni. Mi román állampolgárok vagyunk és nem tekinthetnek felelősnek a német katonák barbarizmusáért!
Azt mondják, hogy Hirsch Simi egyszer kijelentette: minden zsidóért 10 magyart kell agyonlőni. Micsoda sületlenség!
Akkoriban Sármáson hadiállapot volt, a helyi magyaroknak lehetőségük sem volt beavatkozni a németek s a csapatcsendőrök dolgaiba. Mindent annyira titokban csináltak, hogy nem tudtunk semmi biztosat. A tömegsír létéről tegnap szereztünk tudomást. Mi csak annyit tudtunk, hogy az első zsidó szállítmányt épségben átvették Kolozsváron. Azt gondoltuk, hogy talán továbbszállították Budapestre, az ottani gettóba.
Sajnálatos, hogy ennyire szomorú sorsban lett részük. Kiváltképp sajnálom az állatorvost és a lányát, akik jó magyar érzelmű zsidók voltak! Nagyon sajnálom Weiss Zalit [1862–1944 – K. Sz.], aki gyakran sétált el ablakunk alatt. Nagyon sajnálom Mandelt [Mandel Simon: 1898–1944. A feleségével együtt gyilkolták meg. – K. Sz.], aki a honvédek érkeztekor a kapunk előtt sietett el. Megállítottam és megkérdeztem, mire ez a nagy sietség? A szerencsétlen ezt válaszolta: A németek másfél km-re vannak. A magyaroktól nem félek, a lelkemet is odaadnám értük, de jönnek a németek, és ők legyilkolnak minket. Menekülünk az erdőbe. Sajnálom az öreg Erczmannt [Erczmann Adolf: 1862–1944 – K.Sz.], aki mindig jött hozzánk híreket hallgatni, majd mondta, mikor ment haza, hogy megnyugodott! Én megsimogattam az öreget. Nagyon sajnálom Grósz Jóskát [Grósz József: 1904–1944], aki hordta nekünk a fát, és sajnálom Fischer Farkast [1870-1944] és a lányát [Fischernek több lánya is volt, akiket mind kivégeztek], akik gyakran jártak át hozzánk. Tiszta szívből sajnálom őket, mert a halottakat feltámasztani már nem lehet.
De most feltevődik a kérdés: bizonyítható a hír a tömegsírról? Honnan tudják, hogy 4 m mély, ha eddig mindössze két holttestet találtak meg benne? Hogyan lehetséges, hogy egyiküknek csak az alsó, míg a másiknak a felső fele került elő? Ez elképzelhetetlen. A holttesteket csak 1,2 m földréteg borította. De ez elég mély ahhoz, hogy egy kutya ne tudjon odáig leásni. Hogy-hogy csak fél holttesteket találtal? Bármi esetre ez a dolog nagyon gyanús.
Egy hivatalos hatósági szervnek kellene kiásnia a sírt és megállapítani a halottak számát.[55] És ezt követően, ha ez a szörnyű tett valósnak bizonyul, azonnal el kell ítélni a beteg elkövetőket.
Háború van! De őrültség lenne egy ilyen tömegkivégzés, hogy békés embereket gyilkoljanak le. Néhány gazember és lelkiismeretlen katona bűne miatt felelősségre vonni békés civileket és meggyilkolni, bűncselekmény! Sármás már nem hadszíntér. Itt már nincs értelme semmilyen erőszaknak. Sármás nem egy meghódítandó terület, hanem egy község, mely visszatért román fennhatóság alá, és amelyben magyarok és zsidók mindig jó kapcsolatban éltek. Az itt élő magyar nyelvű román állampolgárok nem felelősek a németek gazemberségeiért.
1944. október 21.
Dezső Hülner asszonyság üzletében volt. Hülnerné is nagy keresűséggel gondol a zsidókkal történtekre. Mikor a román kormány megtiltotta a zsidóknak, hogy üzleteik legyenek, az övé tovább működött. Volt egy embere, aki tovább működtette az üzletet, Gerschnek hívták és ő is zsidó volt. Őt is elkapták a csendőrök. Fogolyként kérte Hülnernét, hogy járjon közben a szabadon bocsátása érdekében. Ő azonban nem tudott közbenjárni érte. Most a zsidóság őt hibáztatja Gersch haláláért. Hirsch Simi jelenleg Gyulafehérváron van, ahol azt próbálja elérni, hogy állítsanak fel egy bizottságot a tömegsírok feltárására. Ha ez a tömegsír valóban létezik, várhatjuk a zsidók, románok és oroszok szörnyű bosszúját. Akkor nem lesz kivételezés, és nem lesz könyörület, nem lesz semmilyen védelem! Elveszítjük a legértékesebb embereinket, de a fiamat nem fogom elhagyni!
Az öreg bíró ezt mind meghallgatta, majd áttértünk a románok kártérítésének kérdésére. Szalai, a volt bíró és Cziráki egyenként keresték fel a magyarok házait lejegyezve az ott talált értékeket (baromfik, tehenek, disznók, stb.). Minden helyi rá van kötelezve, hogy átadjon egy ár beültetett földet a károk megtérítésére. Ezzel a kárvallottak többségének meg kellene elégednie.
Ma délután hallottam egy jó hírt, hogy az elveszett zsidó foglyok mind megkerültek, egyetlen öregembert kivéve. Ezt mondta a mészáros felesége, aki ezt a hírt a zsidóktól hallotta. Én nagyon örülnék ha ez így lenne! Mert a zsidók úgynevezett lemészárlása egy nagy folt lenne a honvédség becsületén, amelyet sosem tudnak lemosni. Hatalmas szégyen lenne, s az még nagyobb, hogy a németek parancsnoksága alatt betöltötték a hóhér szerepét.
Ma este emiatt a jó hír miatt nyugodtabb vagyok, mint máskor. De holnap jöhet egy másik hír, amely ezt teljesen megcáfolja. Ez volt az utóbbi időben állandóan. Az ember nem tudja elviselni ezt az állandóan változó lelkiállapotot.
1944. október 23.
Ha valóban létezik a tömegsír, ezt kellene ráírni egy fekete márvány fejfára: Az emberi méltóságérzettől teljesen lemeztelenített honvédek, a csapatcsendőrök felügyelete alatt, szolgai módon a német parancsnokságnak alárendelve, meggyilkoltak 126 védtelen zsidót, akik közt nők, lányok és gyermekek is voltak! Meddig süllyedtél magyar honvéd és csapatcsendőr?! Nem meglepő, hogy Isten nincs veletek. Szűz Mária országának ilyen katonái vannak?! Nem lep meg, hogy Kolozsváron, a piaristák templomában egy olyan Mária-kép van, amelyik könnyezik!
Engem ez a történet a zsidókkal úgy elkeserít, hogy ki sem tudom fejezni. Ha ez a hír bebizonyosodik, nem tudom majd emelt fejjel azt mondani, hogy magyar vagyok. Ide jutottam én, magyar érzelmű ember a 65. életévemre. Ma a fiamnál volt az öreg Hirsch [Zoltán – K. Sz.], aki kijelentette, hogy létezik a tömegsír. Leástak és kiemeltek néhány holttestet. Én mondtam neki, hogy a németek partizánokat lőttek agyon az erdőnél, lehet, hogy az ő holttestüket találták meg,[56] lehetséges, hogy őket ott, helyben elásták. Másrészt ha a csapatcsendőrök valóban ezt tették, azt német parancsra tették. Sármáson német parancsnokság volt szeptember 5. – 30. között, majd 30. után egy honvéd alezredes vette át a parancsnokságot, és mielőtt a honvédek elhagyták volna a falut, Újházy alezredes az összes zsidó foglyot szabadon bocsátotta.[57] Ez is bizonyítja, hogy a zsidók állítólagos kivégzése nem magyar, hanem német kezdeményezésre történhetett. Mandel is nagyon jól ismerte a németeket. Ez a zsidó úr, szeptember 5-én reggel zihálva haladt el a kapunk előtt. Megkérdeztem hová siet, erre azt felelte: A német katonák 1 km-re vannak tőlünk. Erre azt feleltem: A bevonuló honvédek nem tesznek semmi rosszat a zsidókkal! Erre Mandel azt válaszolta: Én nem is a honvédektől félek. A magyarokért a lelkemet is odaadnám, de jönnek a németek is, és azok kiirtják a zsidókat! Majd tovább menekült.
Hazatérve otthon találtam Dezsőt. Ő is azt mondta, hogy a román vezetőség véleménye szerint a helyi magyarság nem felelős azért, amit a katonai hatóságok tettek a zsidókkal. Ez az általános vélemény a zsidók ügyében. És mégis a németek által okozott károkat nekünk kell megtérítenünk. Hol ebben a logika? Dezső mondta még, hogy találkozott az utcán az öreg Hirsch-el, akire ráköszönt. Ő hezitált egy darabig, annélkül, hogy válaszolt volna a köszönésre, majd kitört belőle a keserűség: Bocsásson meg atyám, de nem tudom fogadni a köszönését! A magyarok meggyilkolták 126 zsidó testvéremet.
Magyarország tiszta magyar akart lenni és ezért nem viselte el a zsidókat. A fiam részvétet nyilvánított a zsidók legyilkolása miatt. Ő mindig jó kapcsolatban volt velük. Mindazonáltal még az sem biztos, hogy a helyi zsidókat legyilkolták. De, ez igaz! – válaszolta az öreg Hirsch távolodóban – már találtak néhány holttestet.
1944. október 23.
Ma érkezett egy vörös szakállú zsidó, akivel szóba elegyedtem. Határozottan kijelentette, hogy a zsidók tömegsírját felfedezték a kamarási erdő szélén. Egy román paraszt, aki a mészárlás előtt elmenekült egy közeli kukoricásban bújt meg s onnan mindent hallott.[58] A zsidók golyóáltali kivégzése három órát tartott. Jól hallotta a gyerekek sikoltozását és nyögéseit, miután élve eltemették őket. Eddig négy holttestet ástak elő a földből. Ők nem akarnak bosszút állni a helyi magyarokon, megelégednek az elkövetőknek és azoknak a megbüntetésével, akik a csendőröket az elrejtőzött zsidók nyomára vezették. Most kértek egy hivatalos román bizottságot, amely kivizsgálja az esetet, és ha a bizottság nem járul hozzá a tömegsír exhumálásához, akkor a szovjet GPU-hoz[59] fordulnak. A GPU majd tudni fogja mit csináljon! – fenyegetőzött a zsidó.
1944. október 24.
Dezső az összegyűjtött pénzt leadta Mărgineanu ügyvédnek, aki nem volt megelégedve az összeggel. Megfenyegette a bizottságot, hogy ha a pénz nem gyűl össze holnaputánig, szabad kezet ad az általa vezetett polgári gárdának, amely összegyűjti majd a szükséges összeget bármi áron. Akár a magyarok lemészárlása árán is.
1944. október 25.
Ma reggel, mikor mentem a misére, Trimșa asszonyság megállított s szomorúan közölte, hogy a polgári gárda majdnem halálra verte az öreg Murádin Jánost. Egy másik helyi lakost – valami Székely Mártont[60] – a gárdisták kivittek a mezőre, majd rákényszerítették, hogy a földre feküdjön. Székely azonban sikeresen elvette az egyik gárdista puskáját, majd elszaladt. Egy másik gárdista utánalőtt és megsebesítette a jobb karját. A golyó a felkarcsontot szelte át.
A kápolnától visszatérve ketten várták a fiamat. Egyikük Bíró mészáros, másikuk Kis Béla. Nemsokára megérkezett Szalai, a volt bíró. Bíró és Szalai nagyon el vannak keseredve. Alig hallatszott a hangjuk. Örökké sóhajtoznak és amikor mondanak valamit, és amikor mondanak valamit, csak ezt hajtogatják: Itt a végünk, a magyarok vége. Megölnek minket…!
Ha működne a posta és a vasút, tudnám mit csináljak. Mindenekelőtt írnék egy cikket valamelyik kolozsvári újságnak, írnék a Kolozs megyei prefektusnak,[61] hogy felhívjam a figyelmét az itteni állapotokra. Írnék egy levelet Iuliu Maniunak,[62] jó ismerősömnek, aki eddig mindig segített nekem ha szükségem volt rá, és kérném, hogy járjon közben az itteni állapotok enyhítése végett. A Kolozs megyei prefektus is Bungărdean barátom sógora.
A honvédek alatt a község magyar vezetői kivétel nélkül a reformátusok közül kerültek ki. Ezek követtek el erőszakos cselekedeteket és fosztogattak. Szalai Márton [a valódi neve Sándor – K. Sz.] és Cziráki József urak voltak a vezetők, akik elnézőek voltak a napi szinten történő kilengésekkel szemben. Nem törték magukat, hogy megbüntessék a vétkeseket. Én csak akkor értesültem ezekről a dolgokról, mikor a gazságok már megtörténtek. Nem tudtam kik voltak a tolvajok és a gazemberek! A fosztogatásokat a honvédek kezdték, majd a németek folytatták. Ahogy később bebizonyosodott, a honvédek voltak a legkevésbé bűnösek. Felzavarták azzal a közrendet, hogy feltörték az elmenekültek házait. A megkezdett munkát aztán a magyar és román lakosok folytatták.
Úgy látom azonban, hogy a románok bosszúja főként azok ellen irányul, akik ezekben a fosztogatásokban részt vettek. Így nem a fajgyűlölet, hanem a bosszú játszik elsődleges szerepet. Murádint azért verték meg, mert jelen volt néhány román letartóztatásánál. Székely Mártont azért verték, mert eltűrte a fosztogatásokat. És valószínűleg még lesznek ilyen merényletek, mert Kellner, aki mostanság Socaciunak hívatja magát,[63] kijelentette, hogy van tíz ember akiken bosszút akar állni, és ezeket majd sorra elveri.
Sármáson van egyébként hozzávetőlegesen 240 magyar család. Ezek közül 40–50 vett részt a fosztogatásokban. Ez egy szégyenletes arány! Ez egy szégyen a magyarságnak, de emiatt a 40 család miatt nem kellene szenvedni 200 becsületes magyar családnak is. És még kevésbé a németek szégyenletes tettei miatt.
Jegyzetek
[1] Itt röviden leszögezném, hogy miért a megszállás kifejezést a visszafoglalás vagy visszacsatolás kifejezések helyett. Maga a magyar politikai és katonai vezetés is úgy tekintett a Románia ellen indított offenzívára 1944 őszén, mint stratégiai célú hadműveletre, és nem mint területszerző háborúra. Természetesen felmerült egyes katonai parancsnokokban, hogy az elfoglalt területeken tartós lesz a magyar jelenlét, de ez a remény a háború alakulásának következtében hamar szertefoszlott.
[2] Teleky Dezső: Derűsen viselt mostoha sors. (Szerkesztette és a bevezetőt írta: Hegyi Mária). Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2012. Ifj. Teleky Dezsőt 1955-ben szabadlábra helyezték. 2001-ben hunyt el Gyulafehérváron.
[3] Itt a magyar katonai parancsnokság valószínűleg arra utal, hogy – nagyon kis számban – voltak olyan román tisztek és katonák, akik 1944. augusztus 23. után is német oldalon harcolva folytatták a háborút. A szakirodalom ezt a számot mintegy 12 000 főre becsüli (Nagy-Talavera – Nicholas, M.: The green shirts and the others. A history of fascism in Hungary and Romania. 1970.).
[4]A Románia elleni támadó hadműveletben magyar részről a magyar 2. hadsereg vett részt. Ennek főparancsnoka dálnoki Veress Lajos vezérezredes volt.
[5]Valószínűleg Wass Albert, aki dálnoki Veress szárnysegédje volt.
[6]Wachsmann Károly, helyi földbirtokos.
[7]Szeptember 5-ére a Vörös Hadsereg már elérte Brassót, átkelt a Vöröstoronyi-szoroson, és áttörte a Keleti-Kárpátok hágóit Háromszék térségében. Ebből kifolyólag ez a célkitűzés valójában esélytelen volt.
[8]Bíró József, nagysármási származású földbirtokos, aki a bécsi döntést követően átköltözött a visszacsatolt Kolozsvárra. A magyar hadseregparancsnokság 1944 szeptemberében a sármási járás főszolgabírójává nevezte ki, hatalma azonban jobbára névleges volt. 1945 januárjában hadifogságba esett Budapesten, de szabadon engedték. 1951-ben Jászapátin élt.
[9]A bevonuló magyar katonai parancsnokság a magyar lakosággal is rendelkező településeken ún. nemzeti gárdákat állított fel felfegyverzett helyi magyar férfiakból a rend fenntartására. Nagysármáson ennek parancsnokságát olyan helyi lakosokra bízták, akik korábban az osztrák-magyar közös hadseregben rangfokozattal rendelkeztek, a legénység többsége azonban nem rendelkezett katonai kiképzéssel és fegyelme is megkérdőjelezhető volt.
[10]1944. szeptember 6-án a zilahi csendőriskola legénységét, mintegy 90 főt, vezényelték át Kissármásra, az ottani földgázkitermelő őrzésére. A csendőri egység egy részét (körülbelül 15 főt) Nagysármásra csoportosították át. A zilahi csendőrök parancsnoka Láncz László százados, helyettese Vécsey István főhadnagy volt.
[11]Az „Ókirályságra”, azaz Moldvára és Havasalföldre utal.
[12] A valóságban Brassó térségében nem zajlottak hadmozdulatok, Temesvárt pedig a német csapatok próbálták meg elfoglalni.
[13]Teleky itt téved, amennyiben a magyar katonai egységek Nagyenyedet és Tövist nem tudták elfoglalni. Az előrenyomulás Nagyenyed külvárosánál akadt meg végleg, a magyar hadvezetés pedig elrendelte a védelembe való átmenetet.
[14] Ezek valójában németek voltak, de megemlítendő, hogy a Temesvár elfoglalását célzó német támadás is csak napokkal később, szeptember 12-én inult meg.
[15]Vergeltungswaffe 2 – német gyártmányú ballisztikus rakéta, melyet a náci propaganda „csodafegyverként” adott elő.
[16] Ez is egy álhír volt természetesen.
[17]Vörös János vezérezredes.
[18]Teleky ezen állítása igazolható, amennyiben a településről csak október 9-én vonultak ki a magyar-német csapatok.
[19]Egyik hír sem volt igaz.
[20]Az előbbi hír téves, de az utóbbi valóban igaz volt. 1944. szeptember 9-én a bolgár kommunisták által dominált Hazafias Front megbuktatta az addigi kormányt, és oldalt váltva hadat üzent Németországnak.
[21]Újabb álhír.
[22]Teleky Dezső (1908-2002) római-katolikus pap. A két világháború között előbb Torockószentgyörgyön, majd Nagysármáson volt plébános. 1944-ben a román hatóságok kétszer internálták, 1945-ben Márton Áron – saját kérésére – áthelyezte Nyárádremetére. 1951-ben a kolozsvári ügyészség letartóztatta a nagysármási zsidók legyilkolásában való bűnrészességgel vádolva. 1955-ig tartották vizsgálati fogságban Jilavan, ekkor szabadlábra helyezték.
[23]A magyar megszállást követően a magyar csendőri és katonai egységek több tucat helyi román értelmiségit és „veszélyes elemet” (vasgárdistákat és magyarellenes személyeket) internáltak. Szeptember 15-én egy részüket deportálták. A nagysármási román deportáltak közül öt fő nem tért haza.
[24]A nagysármási körorvos, 1900-ban született Besztercén.
[25]1944. szeptember 13-án katonák 13 zsidó polgári lakost lőttek agyon Marosludas határában, valószínűleg ez volt a hír alapja. Bár a háború után magyar katonákat vádoltak meg a gyilkosság elkövetésével, valószínűbb, hogy a kivégzést a településen szintén jelenlévő 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály katonái hajtották végre.
[26]Vasile Banu a település polgármestere volt 1940-1944 között. A magyar bevonulás után helyi lakosok feljelentése alapján letartóztatták, de szabadlábra helyezték. A visszavonulás előtt a településen állomásozó 1/b törzsszázad parancsnoka, Mátyássy Miklós százados parancsára ismét letartóztatták, majd eltűnt. A század katonái 1948-ban, a budapesti népbíróságon felvett tanúvallomásaikban valószínűsítették, hogy a volt polgármestert Bonchidán agyonlőtték.
[27]Valószínűleg a Florian Geyer hadosztály katonái.
[28]Liviu Stupineanu görög-katolikus esperes volt Nagysármáson. A magyar hatóságok deportálták, előbb Budapestre, majd Nyugat-Magyarországra, végül átadták őket a németeknek. Egy német lágerből szabadult 1945. május 1-jén.
[29]Borsy György, a 2. páncéloshadosztály 1/b törzsszázadának tábori lelkésze.
[30]Mociu, napjainkban Kolozs megye.
[31]Egy újabb álhír. Szeptember 18-án a szovjet csapatok már mélyen Erdély területén jártak, így a Déli-Kárpátok hágóinak birtoklásáról már a magyar és német hadvezetés is letett. Ezzel párhuzamosan azonban elvesztették a Keleti-Kárpátok hágói feletti ellenőrzést is, és a Székelyföld kiürítése már előrehaladott állapotban volt.
[32]Betegh Sándor földbirtokos.
[33] A zsidó vagyon „romanizálását,” mely a gyakorlatban a zsidók gazdasági ellehetetlenítését és kisemmizését jelentette, 1940 őszén kezdte meg a nemzeti-legionárius kormány.
[34] A nevezett kereskedőt a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetett beazonosítani, így az sem értelmezhető, hogy honnan érkezett Nagysármásra.
[35] Az értesülés megfelelt a valóságnak. A magyar-német csapatok azonban egy ellentámadással szeptember 29-én visszafoglalták Nagyváradot és Nagyszalontát, mely október közepéig magyar kézen maradt.
[36] Szalai Sándor.
[37] Újházy Zsigmond alezredes.
[38] Meg kell jegyeznem, hogy valószínűleg ez is egy rémhír volt. Nincsenek arra vonatkozó információink, hogy a magyar megszállási övezetben komoly partizántevékenységre került volna sor.
[39] Valójában kivégezték őket Pusztakamarás határában, de erről Újházynak nem lehetett tudomása, tekintve, hogy a tömeggyilkosságot végrehajtó katonatisztek és csendőrök igyekeztek titokban tartani az esetet, az alezredes pedig napokkal később érkezett a faluba.
[40] Kérdéses, hogy mit láthattak, de az biztos, hogy nem a V2-t.
[41] Torda valóban aznap került szovjet kézre, de Kolozsvárra csak október 11-én vonult be a Vörös Hadsereg.
[42] Mindkettő álhír. Szatmárnémeti október 25-én, Kassa csak 1945 januárjában került szovjet kézre.
[43] Falu Nagysármástól 6 km-re keletre.
[44] A román garda.
[45] Liviu Stupineanuról van szó, aki német lágerből tért haza, 1945 folyamán.
[46] 1944 szeptemberében úgy Teleky Dezsőt, mint Gergely Károlyt három másik falubelivel együtt preventív letartóztatásba helyezték és Felvincre hurcolták. Innen szabadultak ki a magyar támadás következtében.
[47] Ez egy újabb álhír volt, a nagysármási tömeggyilkosságban a teljes Hass családot kivégezték, sosem jutottak el Kolozsvárra.
[48] A Teleky által említett cetli valóban létezett, de hamisítvány volt, amelyet a tömeggyilkosságot megszervező Mátyássy Miklós százados írt alá. A zilahi csendőrparancsnokok csak ennek az átvételi elismervénynek a fejében voltak hajlandóak átadni a zsidókat a páncélos katonáknak. Valószínűleg így próbálták csökkenteni a személyes felelősségüket a nyilvánvalóan törvénytelen kivégzésben.
[49] Érdekes, hogy itt Teleky elfeledkezik róla, hogy egy 1944. szeptember 29-i bejegyzésében maga írja le, ahogy a csendőrök egy zsidó nőt az árokba dobtak, mert nem bírt járni.
[50] A pusztakamarási Ion Aluaș, aki egyben a tömeggyilkosság egyik helyi szemtanúja volt.
[51] Valójában 12.
[52] Ez megint egy téves információ, a szemtanú a népbíróság előtt tett vallomásában egyáltalán nem említett német katonákat.
[53] Teleky itt valószínűleg kifejezetten a magyar honvédség és csendőrség tisztára mosdatására törekedett. Nagysármáson valóban harcoltak német alakulatok is, de kis számban, a településen pedig magyar honvédtisztek voltak a rangidősek.
[54] Ez nyilvánvaló csúsztatás.
[55] Ez megtörtént 1945. február 21.–22. között.
[56] Nem teljesen lgéből kapott Teleky állítása, ugyanis a zsidók kivégzésének helyszínéhez közel magyar csendőrök valóban kivégeztek két katonai származású román férfit, partizántevékenység vádjával. Az ő holttestüket is a román-szovjet bevonulást követően exhumálták.
[57] Ezzel szemben jól tudjuk, hogy Nagysármáson szeptember 5-26. között a rangidős tiszt Mátyássy Miklós páncélos százados volt. Őt 1948-ban halálra ítélték és kivégezték a tömeggyilkosságban játszott szerepéért.
[58] Ion Mocean pusztakamarási földműves, a tömegkivégzés másik szemtanúja.
[59] A szovjet állambiztonsági rendőrség korábbi megnevezése, ám ekkor már NKVD néven működött.
[60] Ő volt korábban, a magyar megszállás alatt a magyar nemzeti gárda parancsnoka.
[61] Ezt később megtette Teleky Dezső plébános 1945 januárjában, mikor egy terjedelmes levélben számolt be a nagysármási születésű Csőgör Lajos alprefektusnak a faluban történtekről.
[62] Iuliu Maniu a Nemzeti Parasztpárt (Partidul Național Țărănesc) vezetője volt.
[63] Petru Socaciu, születési vezetéknevén Chelner, 1941-ben menekült át Kolozsvárról Nagysármásra. A visszaemlékezések szerint vezető legionárius volt, valószínűleg ezért tartóztatták le a bevonuló magyar csendőrök. Budapestre hurcolták, ahol a város ostroma után kiszabadult és hazatért. Nem egyértelmű, hogy hogyan szereplhet mégis Teleky naplójában, ha ekkor – későbbi állítása szerint – még a csendőrök fogságában volt.
Címlapkép: Nagysármás, 1910. Forrás: Hungaricana
