Szerző: Kovács Szabolcs
A cikk az Azopan.ro és az Erdélyi Krónika együttműködéséből született
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában aláírták a második bécsi döntést, mely Erdély sorsát volt hivatott rendezni és a hónapok óta tartó román–magyar tárgyalásokra próbált pontot tenni. A német és olasz védnökség alatt létrejött szerződés értelmében Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, egy 43 104 km²-nyi területet, melyet 2 millió 394 ezer ember lakott. A terület vegyes román – magyar lakosságú volt, egy kisebb német közösséggel kiegészítve Szatmár,[1] Máramaros,[2] és Beszterce[3] térségében. A három etnikum mellett jelentős számban képviseltette magát a zsidó közösség is, melynek tagjai azonban – a két világháború közötti román kormányok disszimilációs igyekezete ellenére – jobbára a magyar vagy német (a máramarosi jiddisek) kultúrközeghez adaptálódtak.
A Magyar Királyi Honvédség észak-erdélyi bevonulása 1940. szeptember 5-én vette kezdetét, és szakaszosan ment végbe – ezzel párhuzamosan vonultak ki a román csapatok is az átadásra ítélt területekről. A művelet szeptember 13-án zárult, mikor a magyar katonák elérték a visszaítélt terület legkeletibb települését, Sósmezőt. Szeptember 10-én vonultak át a székelység történelmi központján, Marosvásárhelyen. Később, szeptember 15-én Kolozsváron, majd szeptember 16-án Marosvásárhelyen látványos külsőségek között ismételték meg a bevonulást, másodszorra Horthy Miklós kormányzó, a felesége és a magyar kormány képviselőinek jelenlétében.
Az alább következő galéria a Magyar Királyi Honvédség mindkét marosvásárhelyi bevonulásáról tartalmaz képeket. A képek keletkezési körülményeihez kapcsolódóan érdekes adalék, hogy azokat Mestitz Mihály marosvásárhelyi sebész készítette. A zsidó származású Mestitzek ismert marosvásárhelyi családnak számítottak, bútorgyárat birtokoltak a városban, melyet Mihály hasonnevű nagyapja alapított. Idősebb Mestitz Mihály Henrik nevű fiának öt gyereke volt, közülük csak hárman érték meg a felnőtt kort: Mihály, Júlia (férje után Scheiner) és András.
Az ő 1940 utáni sorsuk sajátosan leképezi az észak-erdélyi magyar identitású zsidóság háború alatti tragédiáját.
Az észak-erdélyi zsidóság jobbára pozitívan viszonyult a hatalomváltozáshoz, részben dominánsan magyar identitásából, részben pedig a szigorú román antiszemita törvényekből kifolyólag.[4] Ugyanakkor a magyar közigazgatás megérkeztével Észak-Erdélyben is hatályossá váltak a magyarországi zsidótörvények rendelkezései. Az erősödő magyarországi antiszemita közhangulatról Scheiner Júlia is megemlékezett egy vele készült interjúban, elmondása szerint ez már a szeptember 16-i ünnepi bevonulás alatt megnyilvánult.
Scheiner Júlia visszaemlékezése (2006-os interjú/Centropa)
„Amikor vonultak be a magyar katonák, hívott az öreg, hogy jöjjünk, mert onnan nagyon jól lehet látni. Páran mentünk, a bátyám is éppen ott volt. Egyszer csak csengettek az előszobában, és három magyarországi pasas és egy [maros]vásárhelyi asszony állt ott díszmagyarban. Akartak beszélni a tulajdonossal. Hát jött Farkas bácsi, a biztosítós, aki ugyancsak zsidó volt. Kérdik, hogy ‘Zsidók vannak-e itt?’. Mondja, hogy ‘Vannak, miért?’. Mondja a nő: ‘Nem szabad az ablakhoz menjenek, nem szabad kinézzenek.’ Erre Farkas bácsi kitört, hogy ez az ő irodája, és annak engedi meg, hogy kinézzen az ablakon, akinek akarja. Nagyon odamondott a pasasnak. […] Persze továbbra is kinéztünk, s láttuk Horthyt, és láttuk a feleségét, de már elment a kedvünk az egésztől. Közben az apukám kapott egy meghívót hivatalosan a várostól, hogy jelenjen meg a tribünön sötét ruhában, Bocskai nyakkendőben és háborús kitüntetésekkel mint vendég, mint [Maros]Vásárhely egyik közismert embere. Apuka is és mi is természetesnek vettük ezt, és apuka persze elment oda. Ő a tribünön volt ezalatt, nem tudta, hogy a zsidóknak nem szabad kinézni.[5] […]
Apám nagyon szerette a magyar kaszinót, és mindig ment oda. Egyszer, már a magyar világban mikor be akart menni, akkor éppen jött ki egy ismerőse, az egyik törzstag, és mondta, hogy voltak benn valami magyarországiak, és fel voltak háborodva, hogy zsidók is járnak oda, és hogy hogy engedik meg. Erre apuka megfordult, és nem ment be. Úgy látszik, hogy híre terjedt, mert két vagy három nap múlva jött egy bizottság megkérni apukát, hogy menjen, és hogy hát miért nem megy, és hogy ne is adjon rá, hogy mit beszélnek. Apuka nem ment.”[6]
A véletlennek köszönhetően a Mestitz testvérek mindannyian túlélték a világháborút: Mihály az 1944-es deportálások idején sikeresen elrejtőzött, és a szovjet csapatok bevonulásáig bujkált. Júliát édesanyjával együtt Auschwitz-Birkenauba deportálták. Édesanyja ott is halt meg, ő azonban szerencsésen hazatért. Andrást 1942-ben behívták munkaszolgálatra, egy máramarosszigeti alakulathoz került. Onnan 1944-ben Mauthausenbe, majd Günskirchenbe deportálták, de szerencsésen hazatért. A család történetének sajátos pikantériája, hogy 1948 után a kommunista hatóságok semmizték ki őket: 1949-ben a Mestitz bútorgyárat államosították. Mestitz Mihály már 1947-ben Olaszországba költözött családjával. Mestitz András származása miatt (bútorgyáros édesapa) csak kétkezi munkásként dolgozhatott, majd 1960-ban szintén Olaszországba, onnan pedig az Amerikai Egyesült Államokban emigrált. Csak Scheiner Júlia élte le az életét otthon, Marosvásárhelyen.
Jegyzetek
[1] A jórészt elmagyarosodott szatmári svábok.
[2] Cipszerek Felsővisó környékén.
[3] Erdélyi szászok.
[4] Ikonikus Bíró József zsidó származású kolozsvári művészettörténész sorsa, aki 1940 szeptemberében azzal köszöntötte a bevonuló magyar csapatokat, hogy: „A magyar nap rásütött a magyar Kolozsvárra.” Bírót, zsidósága miatt, 1945 januárjában Budapesten a Dunába lőtték a nyilasok.
[5] A magyar csapatok bevonulása Marosvásárhelyre 1940-ben In: Centropa.org
[6] Interjú Scheiner Júliával 2002-ben. In: Centropa.org
