Erdély, Bánság és Partium városainak a dualizmus korára érvényes szakszerű várospolitikai vizsgálatával mindmáig adós a történetírás, jóllehet számos esetben a források rendelkezésre állnak, az elvégezhető munkához pedig hozzáférhetőek a magyarországi minták. E dolgozatban Kolozsvár polgármestereinek idővonalát tekintem át 1867 és 1918 között, vázlatosan feltárom a mandátumszerzések várospolitikai részleteit, a személyekről rövid életrajzi adalékokat hozok és – ahol szükséges – magyarázom az országos politikai kontextusba illeszkedő helyi fordulatokat.
Kolozsvár szabad királyi város élén a 18. század végétől kezdődően találunk polgármestert, mint a törvények helyi betartásáért felelős közigazgatási tisztviselőt, a főbíró mellett, aki a politikai és gazdasági ügyekkel megbízott városi elöljáró volt. Mindkét tisztviselőt a tanács (senatus) választotta, fizetésük azonos mértékű volt. Jakab Elek nyomán az 1840-es évekből ismerjük a kolozsvári polgármestert (ami különben lehet tévedés is, nem kizárt, hogy főbíró volt ekkor), név szerint Wendler Frigyest. Minden bizonnyal azonos azzal az 1878 tavaszán 67 éves korában Budapesten elhunyt Wendler Frigyessel, akit a sajtó halálakor felváltva hol „egykori kolozsvári polgármester” -ként, hol „főbíró” -ként emleget. Az 1840-es években tehát alighanem harmincvalahány évesen volt polgármester-főbíró, és ugyanebben a(z) – valamelyik – elöljárói tisztségben találjuk 1850 és 1861 között, majd végül polgármesterként 1861-től 1867-ig. Az októberi diploma nyomán újraszervezett kolozsvári önkormányzatban ugyanis roppant rövid ideig, 1861 májusától ugyanazon év novemberéig sárospataki ifj. Pataki József ügyvéd volt a város választott polgármestere, aki a teljes tisztikarral együtt a birodalomrész függetlenségének vissza nem állítása ellen való tiltakozásul mondott le hivataláról, amely így Wendlerre szállt vissza.
A kiegyezés időpontjában (1867. május 29.) Wendler Frigyes tehát Kolozsvár polgármestere, aki az új városi képviselőtestület felállítására meghirdetett választási készülődés idejére (1867. július-augusztus) lemondott. A polgármester választás második fordulóján, melyet 1867. augusztus 29-ére írtak ki és az újonnan választott képviselőtestület közgyűlése keretében tartottak, Wendler alulmaradt Szentkirályi Zsigmond nyugalmazott erdélyi bányakapitánnyal szemben, aki azonban megromlott egészségi állapotára hivatkozva pár hónappal később, 1868. március 24-én hivataláról leköszönt, a polgármesteri székben viszont további három hónapot maradt.
Az új polgármester megválasztására 1868. június 17-én került sor, ismét a második fordulóban, amelyen Filep Samu pénztárost, egykori városi képviselőt választották meg Simon Elek ügyvéddel szemben, szűk szavazattöbbséggel (54 – 48). Filep mandátuma idején, 1869-ben Bodányi Sándor térképező telekkönyvi biztos kiadta Szabad Királyi Kolozsvár Város házbirtokosainak névsorát és megrajzolta a város térrajzát (telekkönyvi térképét – mindkét forrás elérhető a városi közgyűjteményekben), és ugyanekkorra esett az 1869 végén meghirdetett és 1870 elején végrehajtott népszámlálás is. Erdélynek Magyarország közigazgatásába történt törvényes betagozását követően, 1871-ben az újonnan létrehozott törvényhatóságok élére (vármegyék, törvényhatóságú jogú városok, egy vagy több élére) új főispánok kerültek, és szinte egyértelmű volt, hogy Kolozsvár éppen hivatalban levő polgármestere valamilyen kormányzati megbízást kap. Filep Samu 1871 augusztusában Kolozs, Kolozsvár, Szamosújvár, Szék és Zilah főispáni székébe került, és ezzel a városnak átmenetileg ismét új polgármester után kellett nézni. Gyors egymásutánban két ideiglenes polgármester követte egymást: 1871. augusztus 24-én ákosi Makoldi Sámuel városi törvényszéki elnök, aki azonban 1872. június 9-én elhunyt, utána pedig Medgyesi Tivadar vitte a hivatalt Filep Samu mandátumának 1873. év végi hivatalos lejártáig. Medgyesi hivatali idejére esett a város véglegesített törvényhatósági szabályrendeletének kibocsátása 1873-ban, melyet az 1870:XLII. A köztörvényhatóságokról törvény alapján és az önkormányzat állapotát megvizsgáló küldöttség javaslatai nyomán készült (ekkortól a polgármestert 6 éves mandutámra választják, elnöke a tanácsnak és a szakbizottségi üléseknek).
Szentkirályi Zsigmond és Simon Elek
Az 1874. februári tisztújítás alkalmával Medgyesire, mint polgármesterjelöltre mindössze 5, vele eszemben Simon Elek ügyvédre, a város 1848-49-es tiszti főügyészére és korábban már egyszer fellépett polgármesterjelöltre viszont 75 szavazatot adtak le a képviselőtársak, és ezzel egy viszonylag stabil időszak köszöntött be Kolozsvár polgármestereinek váltakozásában. Megválasztását követően, részben felekezeti alapon (római katolikus volt), részben 48-as érzülete miatt, részben mert túl erélyesnek találták, Simonnak ádáz ellenzéke támadt Nagy Péter református püspök és pártja részéről. A Keletben támadták, a Magyar Polgár védelmébe vette. A felekezetiből politikai szintre emelt konfliktus állandó védekező állásba kényszerítette Simont, viszont a közvélemény rokonszenvét élvezte, s az utókor forrásalapú értékítéletében is egy megfontolt, szabályszerűen eljáró, a városfejlesztés mellett elkötelezett polgármesternek tetszik. 1880-ban kiújuló torokbaja és a műtét után fellépett komplikációk miatt novemberben visszalépett hivatalától, a polgármesteri teendőket pedig Minorich Károly rendőrfőkapitány, helyettes polgármester vitte tovább.
Medgyesi Tivadar és Minorich Károly
Simon Elek 1882. január 25-én hirtelen meghalt, helyére a város képviselőtestülete Minorich Károlyt választotta meg, aki Kolozsvár első rendőrkapitányaként 1861-től szolgálta a várost. Minorich mindössze három évig volt polgármester, amikor is 1884-ben a nagyutcai kőzápor botránya kapcsán lemondani kényszerült (ellenzéki érzületű városi polgárok megdobálták Hegedüs Sándor szabadelvűpárti képviselőjelölt díszes kocsisorát és a helyi várospolitika benne ülő tekintélyes szereplőit, sokan koponyatörést és egyéb sebeket szereztek), illetve nyugdíjaztatását kérte az ellene indított fegyelmi eljárás dicstelen mandátumvégi megszégyenülésének enyhítésére. A közigazgatási bizottság ugyan felmentette, Minorich viszont leköszönt, és a tisztújító közgyűlésig tartó valamivel több, mint egy hónapig (1884. június 11. – július 18.) Bokros Elek ügyvéd, volt országgyűlési képviselő és a helyi szabadelvűpárt vezére töltötte be a polgármesteri tisztséget. Éppen erre az időszakra estek az országgyűlési választások, így némi botránnyal Bokros pártvezér-polgármesterként vigyázhatta két szabadelvűpárti képviselőjelölt győzelmét Kolozsváron.
Bokros „magánviszonyai rendezésére” lépett vissza, a rendkívüli tisztújításon a polgármesteri tisztségbe Haller Károly jogászprofesszort választották képviselőtársai Deáky Albert ügyvéddel szemben 1884. július 18-án. A pár hét híján alig kétéves mandátuma idején Haller számos városfejlesztési folyamatot lezárt, illetve elindított, és a roppant rövid hivatali idő ellenére Kolozsvár egyik legsikeresebb polgármesteri időszakát kapcsolja nevéhez a történetírás.
Az 1886-os általános tisztújítás időpontjának közeledtével év elején Haller Károly bejelentette visszalépését és maga helyett Albach Géza törvényszéki bírót jelölte, aki egyetlen jelöltként valóban meg is kapta a polgármesteri mandátumot 1886. április 5-én.
Bokros Elek és Haller Károly
Albach két teljes hatéves mandátumot szolgált 1898-ig. Polgármestersége idején végig, változás nélkül gr. Béldi Ákos volt a város főispánja. Albach Géza vezette a tanács üléseit, felügyelte a szakbizottságok munkáját, és időnként elnökölt a közgyűléseken, ám nemegyszer kínos ügyekbe is keveredett (politikai korrupció, nepotizmus, a kutak és vízvezetékek romlott vízminősége stb), amelyekért legtöbb esetben a felelősség nem is annyira őt személy szerint terhelte, hanem inkább a hivatali felelősségviselés és elszámolhatóság jegyében hárult rá. 1898-ban visszavonult, két évre rá meghalt.
Utódja, Kolozsvár dualizmuskori történetének leghosszabb ideig hivatalt viselő polgármestere Szvacsina Géza, volt tanácsos, ügyvéd, aki, mint egyetlen pályázó a közgyűlés egyhangú éljenzése mellett fogadta el megbízását az 1898. június 6-i tisztújítás alkalmával. A főként árvák, szegények és fogyatékosok ügyeit felkaroló, gyakran beteg Szvacsina egészségügyi okokra hivatkozva időszakosan távozott a város éléről, helyét felváltva a polgármester helyettesítésére is munkaköri leírással rendelkező tanácsosok, egy alkalommal pedig Haller Károly töltötte be ideiglenesen. Szvacsina két és fél mandátum hosszú polgármestersége idejére, az 1898 és 1913 közötti időszakra esett négy főispán-csere, az 1905–1906. évi országos belpolitikai válság és Kolozsvár két rendkívül mozgalmas pillanata 1901-ben és 1902-ben, amikor a városvezetés előbb kényszerűen vette tudomásul a városi rendőrség tekintélyének szabadesését, és megpróbált valahogy úrrá lenni a helyzeten, másrészt saját bőrét mentendő, Szvacsina egyik tanácsosára, Nagy Mórra háríttatta sikeresen az őt is potenciálisan buktató felelősséget amikor a városi pénztárból hiányzó összegekre derült fény ugyancsak a rendőrség kapcsán.
Albach Géza és Szvacsina Géza
A szabadelvű-munkapárti polgármesterek sora a 48-as függetlenségi jelölt Haller Gusztávval szakadt meg 1913-ban. Nem annyira ideológiai meggyőződésből, mint inkább a várható politikai előnyök kedvéért fogadta el az ellenzék jelölését év elején, miután Szvacsina bejelentette nyugdíjba vonulását, az ellenzéknek pedig a helyi szinten rendkívül tisztelt családi kapcsolatára volt nagy szüksége a politikai felülkerekedéshez: Haller Gusztáv ugyanis a nagytekintélyű egykori polgármester, Haller Károly unokaöccse volt. Kétévi főispáni titkári állásból és választott törvényhatósági bizottsági tagként, az ellenzék részéről pályázott tehát Nagy-Fekete Béla tanácsossal, helyettes polgármesterrel versenyben, és nyert az 1913. november 24-i közgyűlés keretében tartott polgármester választáson. Az első világháborút végigszolgáló Haller Gusztávra hárult az a nehéz feladat, hogy 1918. december 24-én Kolozsvár határában a város kulcsait átadja a megszálló román hadsereg élén érkező Constantin Neculcea tábornoknak. Haller a hűségeskü megtagadását követően tisztviselőtársaival 1919. január 18-án kényszerűen távozott a város éléről.
Források és irodalom
Napilapok: Magyar Polgár–Kolozsvár 1867–1904, Ellenzék 1880–1918, Ujság 1902–1913
Jakab Elek: Kolozsvár története. 3. kötet. Budapest, 1888.
Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről. Negyven éves tanári jubileuma alkalmából kiadta az ünnep-rendező bizottság. Szerk. Kuszkó István. Ajtai K. Albert nyomdája, Kolozsvár, 1906.
Ferenczi Szilárd: Kolozsvár várospolitikája 1890–1918. Doktori disszertáció, védés: 2018.07.06.