Sokan úgy gondolják, hogy a történész egyedüli feladata a múlt minél pontosabb rekonstruálása. Leopold von Ranke nyomán úgy tartják, a történettudomány arra született, hogy bemutassa a múltat, ahogyan az valójában volt („Geschichte wie es wirklich gewesen ist”). E sorok szerzője sem gondolja ezt másképp. Arról a kérdésről azonban, hogy mit is jelent a múlt valóságos bemutatása, már megoszlanak a vélemények. A történettudomány naiv felfogása szerint a történész akkor végzi el dolgát jól, ha kikutatja a múlt tényeit és ezeket valamilyen koncepció szerint ok-okozati sorrendbe rendezi.
A problémák viszont éppen itt kezdődnek. Hiszen számtalan koncepció lehetséges, amelyek létjogosultságát ráadásul aligha lehet kétségbevonni, sőt még az is fogas kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e fontossági sorrendet felállítani az egyes koncepciók között. Gyáni Gábor: A történeti tudás címmel 2020-ban egy kiváló monográfiát jelentetett meg, ami üdítő színfolt a magyar könyvpiacon. A történetírás kérdésének elméleti irodalma ugyan rendkívül gazdag, ebből azonban egyáltalán nem minden férhető hozzá magyar nyelven.
Ennél is nagyobb gondot jelent, hogy a történettudomány elméleti kérdései Magyarországon alig-alig szűrődnek be a tudományos diskurzusok világába.
A történész-szakma, már amennyiben történeti vitákra vállalkozik, azt általában eseménytörténeti kérdésekben teszi. Nem biztos, hogy szerencsés, hogy minden további nélkül lehet történész-diplomát szerezni anélkül, hogy azzal a kérdéssel, hogy valójában mi is a történelem és miért foglalkozunk vele, foglalkoznia kelljen a történészi vagy történelem tanári pályát választó hallgatónak – például e sorok szerzője 1989 és 1998 közötti egyetemi tanulmányai során Budapesten egyetlen ilyen kurzust sem választhatott, mert ilyen nem jelent meg a kínálatban. Gyáni maga is azzal a mondattal kezdte említett könyvét, hogy „történész ritkán szánja magát, hogy számot adjon arról, mit miért csinál és mi képezi szakmai tevékenységének az elvi alapját. Magyar történetíró pedig kivált nem szokott kötélnek állni, hogy színt valljon elvi és módszertani kérdésekről.”
A „mi lett volna, ha…” kérdés kapcsán nehézséget okoz, hogy a történeti elbeszélés mindig valamilyen ok-okozati logika mentén halad. Az elbeszélő visszafelé néz a múltba, ami óhatatlanul azzal a veszéllyel jár, hogy olyan döntéseket is szükségszerűnek tekint, amelyek valójában véletlenek művei. Hiszen az a logikai sorrendiség, amelyet az egymást követő események jelentenek, csak utólagos.
Maga a történelmi cselekvő legjobb esetben is csak feltételezhette tettei következményét, azt pedig hogy a következmények következményének következménye mi is lesz majd, végképp nem vehette biztosra. A visszatekintő, azaz retrospektív látásmódból viszont az olvasó akarva-akaratlanul is arra következtethet, hogy minden bemutatott történeti események között nemcsak okozati hanem valamilyen szükségszerűségi láncolat áll fenn.
Ez viszont azt is jelentené, hogy a történelmi ágens cselekvésében korlátozott lett volna, kényszereknek engedelmeskedve döntött és nem merülhetett fel benne az, hogy adott esetben mást választ.
A magyar történelem drámai pillanatai azonban arról tanúskodnak, hogy ez korántsem van így. Hiszen a pogánylázadások, a török-kori kuruc-labanc ellentét, a dualizmus közjogi vitái vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc egyaránt tele van olyan esetekkel, amikor a történelmi ágens valós döntési helyzetbe kerülve nagyon is átérezte, hogy döntésének van más alternatívája. Nem véletlenül volt a magyar elit az első három kérdésben rendkívül megosztott. 1956 kapcsán pedig ez a megosztottság a baloldali társadalmi elitben drámai módon érvényesült. Választani kellett és ezek a választások az érintettek számára akasztófát (Nagy Imre) vagy pártfőtitkári széket (Kádár János) vagy néhány év szilencium és bűnbánat után a pártértelmiségi státusát (pl. Gyurkó László) vagy teljes tagadás és ellenállás esetében a pária létet (Krassó György) jelentették (a példaként megadott nevek sora természetesen hosszan folytatható).
A történész ideje
A történeti idő kérdésével sok szerző foglalkozott, szempontunkból a francia struktúratörténetet érdemes kiemelni. Ferdinand Braudel nyomán az Annales-iskola alapvetően három történeti idősíkot különböztetett meg. Az első a ”longue durée” alapvetően a lassan változó, vagy földrajzilag determinált struktúrákról szól. Ilyen például Barcelona kikötővárosi adottsága, ami nélkül a város fejlődése nem is értelmezhető. A második idősík, a konjunkturális idő alapvetően gazdasági folyamatokat ír le, így például a spanyol középkori aranykor vagy a nagy világgazdasági válság évtizedes távlatokban határozta meg az adott ország vagy a világ történetét. Ehhez képest pedig a harmadik idő az „eseményidő”, azaz olyan történelmi idő, amely egyes politikai döntéshozók egyedi elhatározásairól vagy adott esetben időjárási események következményeiről szól.
Könnyen belátható, hogy a „longue durée” esetében a „mi lett volna ha…” kérdésnek egyáltalán nincsen relevanciája, hiszen természetellenes feltételezés például Barcelona lakóitól elvárni, hogy ne használják a tengeri kereskedelem adta előnyöket, mint ahogyan annak feltételezése is természetellenes elvárás lenne, hogy Angliában a 19. század során nem kezdik el egyre tömegesebben alkalmazni a gőzgépet a gazdaság minden területén.
A konjunkturális idő esetében a meghatározottság azonban már nem ennyire egyértelmű, hiszen a konjunktúrák adott esetben egyedi politikai döntések hálójából születhetnek meg. Az eseményidő esetében pedig nyilvánvaló annak esetisége és adott esetben alternatív volta, amely esetében a „mi lett volna, ha…” kérdésfeltevés tálcán kínálja magát.
Raymond Aron francia filozófus is aláhúzta, hogy a történetírás kapcsán nem lehet kizárni a megvalósulatlan lehetőséget sem, melyek ismeretében a valóban megtörténtek pontosabb oksági magyarázatát adhatjuk. Aron arra is rámutatott, hogy a történelmi cselekvő sokszor hosszas megfontolás után jutott csak el az adott elhatározására – a hosszas megfontolás folyamata pedig éppenséggel azt támasztja alá, hogy nagyon is felmerültek benne olyan döntési lehetőségek is, amelyekkel végül nem élt.
Niall Ferguson, a kontrafaktuális történetírás egyik legfontosabb alakja a következőképp fogalmazta meg az alternatív történetírás lehetőségeit és határait. Egy sorsdöntő kezdeti feltétel (például Nagy-Britannia hadbalépése 1914-ben) önkényes megváltoztatásával felvázolható egy feltételezett történeti oksági sor, amelynek valószínűsége csak a módosított kezdeti feltételek függvénye. Ezzel olyan jellegű és mértékű változtatást hajtunk végre a kezdeti feltételeken, amelyek teljességgel hihetőek, mivel valós történeti lehetőségként a maguk idejében és a maguk helyén is adottak voltak. Ez ugyanakkor azt is kizárja, hogy végtelen számú elképzelt következmény jellegű variációval lehetne vagy kellene számolni, hiszen csak hihető és egyúttal dokumentált valós történeti alternatívákból van értelme további lehetséges történések okát illetve oksági sorát levezetni. Itt ugyanis a véletlen helyett a valószínűség elvére épít a történetíró.
A virtuális történetírásban tehát éppenséggel erőteljesen jelen van a logikai és a történelmi szükségszerűség, hiszen csak ezek mentén beszélhető el a valószínűek tekintett történelem lefolyása. A logikai szükségszerűségen azt kell érteni, hogy valószínűségi alapon konstruálunk egy hihető alternatív eseménysort, amit történeti bizonyítékokra építünk. A történelmi szükségszerűséget kutatva pedig feltárjuk , hogy ténylegesen mi létezett abban a múltban, amiből egyes alternatívák az idők során elvesztek azért, hogy más alternatívák képviseljék azt, amit történelmi szükségszerűségnek gondolunk. Az elvesző, később elfelejtett valamikori alternatívák azonban nagyon is léteztek, sőt jól ismertek is voltak a történelmi szereplők számára, akik kalkuláltak is velük, dacára annak, hogy utóbb füstbe mentek. Amennyiben azonban most megismerkedünk velük, akkor úgy vesszük ezt a múltat szellemi birtokunkba, ahogyan az valóban volt – írja erről Ferguson.
Azok, akik a „mi lett volna, ha…” típusú kérdésfelvetést a történettudománytól idegennek tartják, jobban tennék, ha elgondolkodnának azon, hogy a történészek szüntelenül alkalmazzák az ebből a kérdésből következő módszereket.
Ugyanis arra kényszerülnek, hogy egy történelmi esemény magyarázata esetében kijelölik a szükségesnek vélt okokat éspedig úgy, hogy kiválasztják őket a lehetséges okozók sorából, majd felállítják az okok hierarchiáját. Ezzel viszont óhatatlanul azzal is foglalkozniuk kell, ami nem történt meg. A lehetséges okokat is fel kell térképezniük és ebből logikusan következik annak a vizsgálatnak a lehetősége, hogy milyen következményekkel járhattak volna a lehetséges okok akkor, ha történetesen belőlük vált volna az elsődleges hatóok. Csak egy ilyen vizsgálat lenne ugyanis képes az egyes hatóokokat a következmények szempontjából elválasztani egymástól.
A „mi lett volna, ha…” kérdés felvetése azok számára sem mellőzhető, akik hisznek a történelmi szükségszerűségben, vagy másképp megfogalmazva az útfüggőségben (path dependence). Utóbbi kifejezés annak a determinisztikus fogalomalkotásnak a terméke, amely bizonyos mértékig a véletlenszerűséget is bevonja vizsgálatába. Gyáni Gábor megfogalmazásában a korábban adva volt fejlődési pálya kényszerítő ereje abban fejeződik ki ez alkalommal, hogy egy bizonyos struktúra a külső-belső változások dacára is egy sor alapvető vonásában azonos marad.
Értékelés és felelősség
A történeti munka egyik válfaja a kronológiák elkészítése. Ez viszonylag egyszerű feladat, hiszen a múlt eseményei magyarázatára nincsen szükség, azokat a kronológus úgymond adottnak veszi. Egy magyar történeti kronológiában – azt hihetjük – csakugyan nem szorul magyarázatra, hogy miért szerepel a honfoglalás, a kereszténység felvétele vagy a második világháború. Ezen események fontosságát elvileg már az általános iskolai oktatás is tisztázza ugyanis a tanulókban.
Valójában azonban a helyzet egyáltalán nem ennyire egyszerű. Hiszen abban a pillanatban, amikor értékelni kell az említett eseményeket, politikai beállítottság függvényében gyökeresen eltérő interpretációkkal találkozni. Ez akkor is így van, ha az említett kérdésekben a társadalom viszonylag nagy részében konszenzuális vélemény tapasztalható. Ettől a kérdéstől is függ, hogy egy adott személynek ki a legkedveltebb történelmi hőse egy adott időszakban. A példa kedvéért: Rózsa Sándor, Prónay Pál, Rákóczi Ferenc, Koppány vezér vagy Dózsa György más-más okból, de megosztó történelmi személyiség volt saját korában és esetenként most is. Ez pedig az érintettek konkrét döntéseinek következménye, hiszen ők másképp cselekedtek, ahogyan kortársaik egy része cselekedett volna. Már itt fel kell tennünk a kérdést, hogy döntésük mennyiben volt szükségszerű?
Egy dolog az események mai értékelése, egy másik pedig az, hogy hogyan értékelte az eseményt a történelmi ágens, azaz a történelmi cselekvő? Történetírói és irodalmi képességek egyaránt szükségesek ahhoz, hogy valaki be tudja mutatni például azt a dilemmát, ami előtt a honfoglaló magyarok álltak akkor, amikor úgy döntöttek, hogy új hazát keresnek maguknak, mint ahogyan ugyanennyire izgalmas volna (bár közvetlen források híján szinte lehetetlen) annak rekonstruálása, hogy miért döntöttek később úgy, hogy korábbi vándorló életmódjukat a Kárpát-Medencéből már nem folytatják. Ez az a pont, ahol óhatatlanul elérkezünk ahhoz, hogy nem csak azzal kell foglalkoznunk ami megtörtént, hanem azzal is, ami megtörténhetett volna, de mégsem történt meg, mert bár a történelmi ágensek számára az is reális döntési lehetőségként merült fel, valamilyen okból mégsem amellett döntöttek, hanem másik opciót választottak.
Mindez egyúttal viszonylag szigorúan ki is jelöli a „mi lett volna ha” kérdések relevanciájának körét.
Olyan választási lehetőségekkel ugyanis értelmetlen foglalkozni, amelyek a kor ágensei számára még csak lehetőségként sem merültek fel. Ebben az esetben a vizsgálat tárgya legfeljebb az lehetne, ha azzal foglalkozik a kutató, hogy feltárja azokat az okokat, amelyek miatt az egyébként objektív szempontok alapján végrehajtható választás lehetősége miért is nem merült fel a korszak ágensei előtt.
A „mi lett volna, ha…” kérdés igazi relevanciája a személyes felelősség vizsgálatánál ragadható meg talán a leginkább. Bizonyos történeti folyamatok esetében könnyen belátható, hogy azok a szükségszerűségek, amelyek az adott kor mozgástereit meghatározták, a döntéshozókat egy idő után óhatatlanul ugyanarra az útra terelték volna. A kereszténység felvételének kérdése például ide tartozik. Nehezen képzelhető el, hogy a magyar honfoglaló törzsek képesek lettek volna a kalandozó hadjáratok összeomlása után még több száz évig fenntartani elzárkózásukat a nyugat-európai kultúrkörtől.
Hasonló szükségszerűségek természetesen rövid távon is megállapíthatóak: a rendszerváltás utáni két évtizedben a magyar társadalom elsöprő többsége az európai integrációt, ezzel pedig az európai uniós tagságot tartotta egyedül lehetséges alternatívának. A történelem sajátos fintora, hogy ez a beállítottság 2010 óta a kormányzati politikától nem függetlenül komoly változáson ment át. Mindez azonban nem változtat azon, hogy az uniós tagság melletti gazdasági, politikai és társadalmi érvek ereje annyira erős, hogy ezen csak rendkívül nehezen és csak ideiglenesen lehet változtatni – igencsak kérdéses, hogy egy esetleges Huxit után meddig maradna kormányzóképes az azt kierőszakoló politikai formáció. Amint már említettem, a történelmi szaknyelv az effajta hosszú távon ható trendeket illetve szükségszerűségeket a „long durée” fogalommal látja el.
Térjünk azonban vissza a személyes felelősség kérdésére. Annál is inkább, mert ez nem csak történeti hanem jogi kérdéseket is felvet. Amennyiben egy bűncselekményként értékelt esetben a tettes külső vagy belső kényszer hatására cselekedett, akkor büntethetősége más megítélés alá esik – adott esetben az érintett nem is büntethető. Mindez a II. világháború utáni felelősségrevonások kapcsán számtalan alkalommal merült fel: a tettesek rendszeresen kapott parancsokra, ritkábban feldúlt lelkiállapotukra hivatkoztak. Mind a jog, mind a történetírás alapvetőnek tekinti ezekben az esetekben azt a kérdést, hogy az érintett egyáltalán dönthetett volna másképp is vagy sem.
Érdemes ezt a dilemmát két konkrét történelmi helyzet ismertetésével bemutatni. 1941 Klaus Hornig rendőr főhadnagynak szakaszával egy tömegkivégzésben kellett volna segédkeznie. Az áldozatok olyan szovjet hadifoglyok voltak, akikkel szemben semmilyen bírói eljárást nem folytattak le. A kivégzési akcióban történő közreműködést Hornig nemcsak hogy megtagadta, hanem a kivégzést vezető vérrel fröcskölt egyenruhájú Bruno Meiert hadnagyot lehordta a szakszerűtlen kivitelezés miatt és katonái előtt „SS-fasz” jelzővel illette és kiemelte, hogy a szolgálati szabályzat 47. paragrafusa alapján azokat a parancsokat amelyek nyilvánvaló bűncselekménynek számítanak, meg lehet tagadni. Hornigot 1942 januárjában büntetésből áthelyezték, később letartóztatták és két és fél év börtönre ítélték. Előre senki sem tudhatta a büntetés mértékét, de Hornig és Meiert ugyanarra a kihívásra gyökeresen eltérően reagált. A döntési lehetőségekre legalább ennyire tanulságos példa Magyarország 1941-es hadbalépésének kérdése. Ez ugyanis egyáltalán nem volt eleve elrendeltetett. Sem annak időpontja, sem a hadbalépés módja nem volt determinált és ezt épp a megtörtént események bizonyítják a leginkább.
Mi is történt a sorsdöntő 1941 június 22-26 közötti napokon?
Horthy Miklós először egy frázisokkal teletűzdelt levelet küldött Hitlernek arról, hogy mennyire örül az eseményeknek, de Magyarország részvételére még csak célzást sem tett, majd – feltehetően tanácsadói javaslatára – gondoskodott arról, hogy két napig ne legyen elérhető. Emögött az a kalkuláció húzódott meg, hogy a magyar politika felelős vezetői ekkor még úgy gondolták, az országnak egyáltalán nem érdeke belesodródni a háborúba, hiszen külpolitikai céljai zömét már elérte és a még esetleg nyerhető minimális ügyekért felelőtlenség kockára tenni az addig elért eredményeket. Nem nehéz a gondolatmenet belátása ha figyelembe vesszük, hogy 1938 és 1941 között az ország területének nagysága és lakosságának száma megduplázódott – ehhez képest a még esetleg nyerhetőnek tűnő temesi bánság (aminek hovatartozását Németország 1941-1944 között lebegtette Magyarország és Románia között) eleve nem rendelkezett magyar többséggel, de mérete és stratégiai jelentősége sem volt akkora, hogy egy világháborús részvételt indokolt volna.
Magyarország hadbalépéséről elvileg a miniszterelnök illetve a kormányzó is dönthetett. Utóbbi azonban a kormányzói jogkör alapján csak akkor hozhatott ilyen döntést, ha az a kialakult helyzetben „közvetlen és fenyegető veszély” miatt elkerülhetetlenül szükséges. Erről azonban 1941. június 26-án délután szó sem volt: a szovjet-magyar határszakaszon teljes béke uralkodott. Semmi jele nem volt annak, hogy a szovjet hadsereg épp Magyarország elözönlésére készülne.
Egy légitámadásnak egyébként sem kell azonnali hadbalépést eredményeznie, ezt két hónappal korábban a jugoszláv légierő akciói bizonyították a legjobban. Jugoszláv bombázók csak 1941. április 7-én minimum 42 repülőgéppel tizennégy különböző helyen illetve alkalommal bombáztak különféle magyar célpontokat. Elvileg a magyar kormány minden további nélkül megtehette volna, hogy ezeket az akciókat a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés felrúgásaként értékeli és válaszul hasonló megtorló csapásokat foganatosít.
Ez azonban a korabeli döntéshozókban fel sem merült. Nem véletlenül. Pontosan tudták ugyanis azt, hogy egy ilyen akció politikai öngól lenne, hiszen Magyarország elemi érdeke volt, hogy kimaradjon egy világháborús konfliktusból, a brit kormány viszont nyilvánvalóvá tette, hogy Jugoszlávia megtámadása egyúttal azt is jelenti, hogy Magyarország Németország szövetségeseként válik hadviselő féllé. Egy olyan helyzetben, amikor sem a miniszterelnök, sem az államfő nem volt meggyőződve arról, hogy a háború Németország totális győzelmével járna, sőt egy ilyen győzelmet magyar részről egyáltalán nem is tartottak kívánatosnak, teljes önsorsrontás lett volna Jugoszlávia megtámadása. Ezért várta meg a magyar politikai vezetés azt, hogy Horvátország 1941. április 10-én kikiáltsa elszakadását, mert ettől fogva lehetett azzal érvelni, hogy Jugoszlávia mint önálló entitás megszűnt. Az érvelés ráadásul valamennyire hatott, mert Nagy-Britannia nem váltotta be fenyegetését és ekkor még nem üzent hadat Magyarországnak.
Önleleplező alternatív történetírás
A kontrafaktuális történetírás hatalmas nemzetközi divatja tény és amint az előbbiekben írtam, mindez kifejezetten gazdagítóan hat a történettudományra. Esetenként viszont az alternatív történet elbeszélése többet árul el annak írójáról, mint magáról a történelemről. Erre a legjobb példa az a kontrafaktuális „irodalom” amely az utóbbi 15 évben szinte elöntötte az orosz könyvpiacot. Ezeknek a műveknek a történettudományhoz csak látszólag van közük, hiszen meg sem próbálkoznak azzal, hogy az általuk előadott alternatív történelmet forrásokkal támasszák alá. Ehelyett ezek a művek olyan alternatív történelmet beszélnek el, ami a mai orosz politikában nagyon is jól értelmezhető és használható. Magának a műfajnak külön orosz neve is van, a popadanyec azaz a magát egy más korszakban találó orosz „patrióta” – aki természetesen mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltoztassa a történelmet úgy, hogy annak a putyinizmus szempontjából „helyes” pontosabban „igazságos” lefolyása legyen azzal a vélelmezett igazságtalansággal szemben, ami valójában történt.
Legjobb példa erre a történelminek eladott ámokfutásra a Führer elvtárs (2012) és a Hitler elvtárs (2013) címmel megjelent két kötet. A történet szerint Hitlerben győz a jobbik én és a benne feléledő időutazó a Szovjetunió megtámadása helyett Anglia megsemmisítését választja és ebben baráti segítséget is kap Sztálintól, akivel végül közösen végzik ki a rothadó nyugat szimbólumának is tekintett Winston Churchill brit miniszterelnököt. Hasonló művek, amiben a német és az orosz „hazafiak” közösen semmisítik meg az ellenséges nyugat haderejét, sorozatban jelennek meg orosz könyvkiadóknál (egy 2018-as összesítés nem kevesebb mint 433 olyan művet tartott nyilván, amely effajta időutazásos fikciókat dolgozott fel).
Az effajta művek történelmietlensége nyilvánvaló, hiszen sem Hitler, sem Sztálin számára soha nem jelent meg alternatívaként az, hogy egymással hosszú távon szövetséget kössenek. Hitler eleve a keleti élettér koncepcióból indult ki, ami egy ilyen szövetséget kizárt, Sztálin pedig soha nem adta fel azt a gondolatot, hogy egy új világháború és a proletár világforradalom segítségével egyeduralkodóvá válhat legalább az európai kontinensen. 1939 és 1941 közötti szövetségük kölcsönösen őszintétlen volt és belső köreikben ennek mindketten hangot adtak. Kettejük közül ráadásul Hitler 1939-ben saját maga okozta kényszerhelyzetben volt, mivel amennyiben nem köt szövetséget, de megtámadja Lengyelországot, akkor a háború legkésőbb 1941-ben Németország vereségével ért volna véget. A szovjet élelmiszer- és nyersanyagszállítások kimaradása ugyanis a teljes német gazdaságot bedöntötte volna, nem beszélve arról, hogy Lengyelország megtámadásának napján a német raktárakból az előírt nehéztüzérségi lőszertartalék 90%-a hiányzott. A német lakosság pedig már 1939 végétől éhezett volna akkor, ha a szovjet gabonaszállítások kimaradnak. Sztálint azonban még csak kényszerhelyzetben sem volt, német támadástól perspektivikusan sem félt, nem véletlenül hencegett a Politikai Bizottság tagjai előtt azzal, hogy sikerült becsapnia partnerét.
Ami miatt az említett orosz művek önleleplezőek, az az, hogy a nácizmus és kommunizmus ezekben egymással teljesen kompatibilis, sőt csereszabatos rendszerként jelenik meg – mint ahogyan sok szempontból tényleg az is volt. Azonban mindez egyáltalán nem független attól a hozzáállástól, ahogyan a mai Oroszország a demokrácia kérdését, az általános emberi jogokat vagy saját élettérköveteléseit kezeli. Egészen ijesztő látni, hogy a sztálinizmus külsőségeit egy-az-egyben felvállaló és módszereit is egyre inkább alkalmazó orosz állam a 21. században eljutott odáig, hogy lakosságának olyan alternatív szcenáriókat vázol fel, amelyek egy harmadik világháború morális igazolására szolgálnak. A figyelmes szemlélő ezekben az alternatív történetekben nem tudja nem felfedezni azt, hogy a mai orosz valóság nemcsak posztsztálinista, hanem a fasizmus mutáns változata is egyben.