A történelmi determinizmust, mint kézenfekvő történetszemléletet korrigálandó lép fel a tényellenes történeti elbeszélés, melyet alternatív és virtuális történelem címkékkel is elláttak már. A mi lett volna ha…? kérdésére válaszoló hipotetikus, egyszersmind spekulatív történeti beszéd egyik első ismert megnyilatkozása volt a kliometrikus történetírás kiemelkedő terméke, Robert William Fogel munkája a vasút és az amerikai gazdaság fejlődése közötti összefüggésről. A szerző itt arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi lett volna, ha nem épül ki az Egyesült Államokban a vasúthálózat, hogyan alakult volna ebben az esetben a modern gazdaság sorsa?
Ennek a kontrafaktuális hipotézisnek az alkalmazásával a kvantitatív és modellalkotó történetírás adott válfaja gazdasági adatsorokon tesztelve vizsgálta a közlekedés modernizációjának lehetséges hozzájárulását a tényleges gazdasági növekedéshez. Az eljárás éles kritikát váltott ki a hagyományos történetírás részéről, mondván: nincs, nem lehet helye ennek a történetietlen módszernek a történettudományban. A kliometrikusok válasza úgy hangzott: nincs a dologban semmi újdonság, hacsak az nem, hogy amit a hagyományos (politika)történészek implicit módon állandóan használnak anélkül, hogy tudnák vagy jeleznék, és persze anélkül, hogy rejtett hipotézisüket a történeti adatokon ellenőriznék, a kliometrikusok azt nyíltan teszik. A céljuk pedig ezzel az, hogy teszteljék a hipotéziseiket, bemutatva, hogy például miért épültek meg a vasutak, s mi volt a tényleges gazdasági hatásuk.
Ezzel korántsem ért azonban véget a kontrafaktuális érvelésnek a történeti diskurzusban játszott szerepe. Az 1990-as évtizedben virágkorát élte az alternatív vagy virtuális történetírás, amely a tényellenes hipotézisek talapzatán, a mi lett volna ha…? kérdést megválaszolandó fogalmazta meg a téziseit, és adta elő az elképzelt történelemmel kapcsolatos alternatív történeteit. Mi ennek a divatjelenségnek a kiváltó oka? A magyarázatok közül leginkább az érdekel itt bennünket, ami a történelmi determinizmus elve elleni lázadásként értelmezi ezt a történeti gondolkodást.
Az alternatív vagy virtuális történelmi elbeszélés adoptációjára kedvező hatással volt a posztmodern történetelmélet jelentkezése is, amely (1) megkérdőjelezte az addigi szigorú határokat fikció és tény között; (2) nyilvánvalóvá tette, hogy a történész jelenbeli helyzettudata (a jelen ideológiái, a jelenbeli érzékenységek, a jelenbeli fogalmi gondolkodás stb.) vitathatatlan hatást fejt ki a történészek történelmére. Tény és fikció egymáshoz való közelségének a narrativitáselméletben kifejtett tézise pedig úgy járult hozzá az alternatív történelem fogalmának növekvő népszerűségéhez, hogy azon mód megnyílt az út a szépirodalom gyakori (és mondhatni megszokott) „irreális” történelmi beszámolóinak a tekintetbe vétele előtt is.
A posztmodernnek a történész eszmei és egyéb helyzeti kötöttségeit, és a történeti megismerésre tett befolyását tudatosító felismerései azáltal hatottak tehát, hogy szabaddá tették az utat a történetírói működésben mindig is benne rejlő prezentizmus nyílt megvallása előtt. Az alternatív vagy virtuális történelem művelői rendszerint a mai állapotokat pozitívan vagy negatívan értékelő pozícióból kiindulva teszik fel a kérdést: mi lett volna, ha…? Az alternatív történelem fő funkciója, véli Gavriel Rosenfeld, hogy ezáltal is kifejezzük véleményünket a jelenünkről. Két alternatíva létezik ezen a téren: vagy rossz véleménnyel vagyunk jelen világunkról, vagy nagyon is meg vagyunk vele elégedve.
„Az úgynevezett rémálom szcenáriókat leginkább a jelen igazolására használják fel, míg a fantasztikus szcenáriókat eszközként alkalmazzák a jelen bírálatára.”
Niall Ferguson a történelmi determináció négy alapvető fajtáját sorolja fel, melyek ellenében a virtuális történelem elbeszélése hozhat szerinte egyedüli megoldást: a gondviselés akaratán nyugvó teleologikus történeti víziót; a szcientikus, akár materialista, akár idealista történelmi víziókat (Hegel és Marx); a „tudományos”, tehát struktúra orientált történetírást (az Annales iskola – Fernand Braudel); a narrativ determinizmust, centrumában a narrativitás elméletével. Ferguson elméleti ambíciója, hogy a virtuális történelem írásával hiteltelenítse a történelmi determinációra alapozott történeti szemléletmódokat. Erre irányul a tényellenes hipotézis által vezérelt történészi érdeklődés felkeltése, amely nyílttá teszi a kérdést, hogy valóban az történhetett meg csupán, ami végül bekövetkezett. Ferguson ezzel összefüggő egyik fő érve szerint a történelem olyan rendszer, melynek keretei között éppúgy, mint a természetben, a „káosz” uralkodik. Ez nem merő anarchia, mivel a benne uralkodó törvények annyira összetettek, hogy gyakorlatilag lehetetlen pontosan előre jelezni azt, ami velünk és körülöttünk történni fog; ami persze tetszőlegesnek és kaotikusnak is tűnhet számunkra. A káoszelmélet kategorikusan nem tagadja a szükségszerűséget, össze szeretné csupán egyeztetni a véletlennel.
Ferguson a kontrafaktuális elbeszéléssel cserélné le az átfogó törvény modell szerinti törvényszerűségek erejével magyarázott történelem fogalmát (a Hempel-Popper sémát) azért, hogy végre tesztelhessük az okságra vonatkozó hipotézisünket. Az oksági sorok szempontjából sorsdöntő „kezdeti feltételek” (initial conditions) önkényes megváltoztatásával nyomon lehet kísérni (pontosabban hipotetikusan fel lehet vázolni) egy feltételezett, vagyis alternatív oksági sort, melynek valószínűsége a módosított kezdeti feltételektől függ. Ezzel olyan jellegű és mértékű változtatást hajtunk végre a kezdeti feltételeken, amelyek teljességgel hihetők, mivel mint valós történeti lehetőségek adottak voltak a maguk idejében, a maguk helyén.
Ez ugyanakkor kizárja, hogy végtelen számú elképzelt következmény jellegű variációval lehetne vagy kellene itt számolni, ami pedig gyakori vád a kontrafaktualitás híveinek címezve.
Amikor a hihető (egyben dokumentált) valós történelmi alternatívákból vezetjük tovább a lehetséges történések oksági sorát, akkor a véletlen helyett a valószínűség elvére építünk; ezzel hatástalanítjuk a történelmi determinációt. „A kontrafaktuális szcenáriók […] nem puszta fantáziák; hanem olyan, a hihető következmények viszonylagos valószínűségét szimuláló számvetések, amelyek a kaotikus világban (és ezáltal a ’virtuális történelemben’) következnek be.” S ki lehet vajon szűrni a nem realizált (nem megvalósult) alternatívákból azokat, melyekben nem hihetünk? Igen, mégpedig azáltal, hogy forrásokon nyugvó bizonyítékaink vannak a nem realizált, de valamikor ténylegesen létezett alternatívákról, mint valamikori történelmi lehetőségekről. A szóban forgó forrásbizonyítékok egyébként maguk is ki vannak téve az esetlegességnek, hiszen nem tudható, hogy a tipikus (netán az átlagos) vagy a kivételes dokumentált-e inkább a múltból – tehetjük hozzá.
A kontrafaktuális alapon művelt virtuális történelem, ezek szerint, kétfajta szükségszerűséget kutat: egy logikait és egy történelmit. A logikain az értendő, hogy valószínűségi alapon megkonstruálunk egy hihető alternatív múltat (múltlefolyást), ami történeti bizonyítékokra épül. A történelmi szükségszerűséget kutatva pedig feltárjuk, hogy mi létezett ténylegesen abban a múltban, melyből egyes alternatívák a későbbiek során elvesztek, hogy más alternatív adottságok képviseljék majd a történelmi szükségszerűnek tetsző későbbi fejleményeket. Az elvesző, később elfelejtett valamikori alternatívák is léteztek azonban, és kivált jól ismertek voltak a történelmi ágensek számára, akik kalkuláltak velük a maguk életében, dacára annak, hogy utóbb füstbe mentek. Ha most megismerjük őket, akkor úgy vesszük szellemi birtokunkba ezt a múltat, ahogyan az valóban volt.
A kontrafaktuális iránt megnyilvánuló érdeklődés annak szól tehát, hogy a dokumentumokból kihámozott múltbeli eseményekkel úgy is elszámoljunk, mint egy alapvetően kaotikus rendszerben sztochasztikus érvénnyel ható lehetséges okokkal. Hiszen az anyagi világ körülményei között a viselkedést lineáris és nem lineáris oksági sorok egyaránt szabályozzák; ehhez jön még az emberi tudatosság (az intencionalitás), amely tovább növeli az emberi társadalom mint valamiféle determinisztikus rendszer belsőleg kaotikus jellegét. Ferguson virtuális történelem mellett felsorakoztatott elvi indokai heves vitákat váltottak ki, melyek áttekintése meghaladná az erőnket. Három teoretikus és egy történész Fergusont érintő kritikáját vagy recepcióját tekintem át csupán azzal az igénnyel, hogy tanulságokat vonjak le belőle a történeti megismerésre nézve.
Allan Megill két csoportba osztja a kontrafaktuális alapon történelmet író történészeket, az önkorlátozókra és a túláradókra. Ketttejük különbözősége főként abban nyilvánul meg, ahogy az idő fogalmát kezelik. A túláradó módon virtuális történelmet író historikus a kiváltó vagy ható okok felől számol a történelem oksági lefolyásával. Amikor megváltoztatja a kiindulási feltételeket, mert egy bizonyos feltételezéssel él, az esemény lefolyását magát is teljes bizonytalanságnak teszi ki. Ez abból ered, hogy a véletlen (a megváltoztatható, a megváltoztatandó) körülmény nemcsak a kiinduláskor, de a lefolyás közepén vagy annak valamely későbbi szakaszán bárhol bekövetkezhet, ami megint más irányba tereli-terelheti az esemény lefolyását, messze eltérve attól, aminek azt a történelemből ismerjük.
„Ez azt jelenti, hogy a virtuális történelem egyáltalán nem követhet semmilyen meghatározható lefolyást.”
Ezt a kritikát korábban Avizier Tucker is megfogalmazta már a Ferguson által szerkesztett könyvről írt tanulmány jellegű recenziójában. Jon Elster egy korábbi meglátására hivatkozva ő kijelentette: „Minden kontrafaktuális állításnak van egy ceteris paribus záradéka: a történész feltételezi, hogy a történelmi valóság nem változott, kivéve az általa megmásított elemét.” Ugyanakkor nem minden kontrafaktuális érvelés (elbeszélés) áll ilyen, tehát ceteris paribus jellegű összhangban a történelmi kontextussal; amikor igen, akkor a virtuális történelem maga is fenntartja a szükségszerűség elvét, melyet egyetlen ponton szakít meg csupán a véletlen mesterséges beiktatásával.
A kontrafaktuális történelem önmegtartóztatóként leírt szerzője nem az okból a következményre előretekintő, hanem a következményből az okra visszatekintő logikát követi, hogy jobban értse a múltat. Amíg a túláradó virtuális történész a feltételezett okokhoz rendeli hozzá az oksági úton levezett, elképzelt (soha meg nem történt) következményeket, addig a következmények felől tájékozódó önmegtartóztató virtuális történész a hipotetikus okokhoz igyekszik visszatalálni.
Megill idézett gondolatmenete tetszetős, de felvet néhány kérdést is: mi a különbség és van-e egyáltalán különbség a virtuális történelmet író önmegtartóztató történész és a reális történelmet elbeszélő historikus között? Hiszen egyik is, másik is az ismert következmények fényében, a visszatekintő történészi perspektívát szem előtt tartva keresi a következmények (lehetséges) okát. Nem arról van itt inkább szó, bár a szerző ezt nem köti az orrunkra, hogy Megill a kliometrikus történészek által használt tényellenes elbeszélést tekinti egyedül elfogadható legitim gyakorlatnak, és őket nevezi önmegtartóztató „virtuális” történészeknek? Másoktól, a túláradó virtuális történészektől viszont megtagadja ezt az elismerést, holott valójában egyedül ők jelentik a virtuális történelemnek elkötelezett történészek azon körét, akik úgymond az okok oldaláról érdeklődnek a lehetséges, de nem megtörtént történelem rejtélyei iránt
Ez inkább csak találgatás részemről, tekintve, hogy Megill nem nevesíti a két tábort; ha azonban a sejtésem helytálló, akkor semmivel sem jutottunk tovább a virtuális történelem episztemológiáját illető szokványos – negatív – történészi fogadtatásnál. Bár Megill háláját fejezi ki a virtuális történelem művelőinek, hogy felvetésükkel a kauzalitás átgondolására ösztönzik kollégáikat. Úgy tűnik azonban, hogy amikor Megill a virtuális történészeket elmarasztalja, mert ellenzik a jövő felől, tehát a hátratekintés jegyében szemlélt múlt túldetermináltságát, akkor tagadja a történeti megismerésnek azt a legitim módját, amely a múlt eseményei felől pillant az ekként aluldeterminált jövőre.
Avizier Tucker ezen is továbblép, amikor komolyan mérlegeli a történelmi valóságnak a káoszelmélet fogalmai szerinti magyarázhatóságát és virtuális elbeszélhetőségét. A „kiinduló feltételek iránti érzékenység” problémájáról van újfent szó, arról tehát, hogy az így tekintett ható okok akár apró módosítása és módosulása is roppant mérvű változásokkal járhat a következmények oldalán. Minél érzékenyebb valamely eredmény (következmény) az egyedi kezdeti körülményre, annál véletlenszerűbb, és minél kevésbé érzékeny, annál szükségszerűbb a történelem menete. Továbbá: minél több független oksági láncolat vált ki nagyjából egyforma eredményt, annál valószínűbb a dolog szükségszerű kimenetele, a történelem túldetermináltsága.
A tényellenes érvelés és a történtek ehhez igazított ábrázolása, a véletlen és a lehetőség, valamint a történelmi szükségszerűség megítélése szempontjából különösen nagy jelentősége van a kiinduló feltételeknek, persze csak akkor, ha a káoszelmélet fogalmaiban gondoljuk el a történelmet (is). Ez a megközelítés annak a véletlen előfordulását magyarázó, korábban már ecsetelt felfogásnak a továbbfejlesztett és kiterjesztett változata, amely a független kauzális eseménysorok találkozásából vezeti le a véletlen esemény megtörténtét. Az egymástól független oksági sorok, mint említettük, külön-külön mind szükségszerű következményekkel járnak együtt; ha azonban túl sok az egyszerre ható független oksági sorok száma, akkor az így keletkező káosz körülményei között egyszerűen kiszámíthatatlan a következmények kimenetele. S vajon a történelem maga is ilyen determinisztikus rendszer lenne? Tucker nem foglal állást ebben a kérdésben: miután ismerteti a History and Theory hasábjain az 1990-es évek első felében erről folytatott vitát, annyit mond csupán, hogy ezt egyedül csak empirikus módon lehet eldönteni, nincs rá filozófiai válasz.
A mi lett volna, ha…? típusú történészi kérdésfelvetés jogosultsága mellett szól az is, hogy a történészek, még ha nem is kellő tudatossággal, szüntelenül alkalmazzák a tényellenes oktulajdonítás módszerét, kivált, amikor a szükséges okokat kijelölik. Ez rendszerint úgy történik, hogy kiválasztják ezeket az okokat a lehetséges okozók sorából, és felállítják az okok hierarchiáját: ekként konstatálják, hogy ez, és nem más az a bizonyos ok, melynek hiányában semmiképp sem következhetett volna be az, ami később ténylegesen megesett.
Az okok jelentőség szerinti mérlegelése a lehetséges okok feltérképezését is napirendre tűzi, és megköveteli a történésztől, hogy vessen számot azzal is: milyen lehetséges (valószínű) következményekkel jártak, helyesebben járhattak volna a lehetséges okok, ha történetesen belőlük válik elsődleges vagy akárcsak másodlagos, a hatásukat tekintve az előzővel társult ható ok. Csak egy ilyen módfelett időigényes vizsgálatot elvégezve (a történészek ezt ritkán teszik meg) választhatók el egymástól az egyes (lehetséges) okok a maguk lehetséges következményeit tekintve; az utóbbiak összevetésével szűrhetők ki a szükséges (ha nem is épp az elégséges) okok, amelyek már kellő összhangban (ok-okozati kapcsolatban) állnak a tényleges történelmi következményekkel.
Mivel nagyszámú oksági láncolat hat egymásra valamely összetett rendszer keretében, nem elég, ha egyetlen feltételezett, kontrafaktuálisan tételezett oksági láncolat lehetséges következményeit mérjük fel (konstruáljuk meg) ily módon; a teljes történelmi kontextust meg kell vizsgálni ahhoz, hogy kiderüljön: a megváltoztatott kiinduló feltétel nem ugyanolyan következményt von maga után, mint amiből szükségszerű módon következett volna a jövő. Egyáltalán nem kizárt, sőt olykor nagyon valószínű, hogy a kontrafaktuális változtatások ellenére sem változik az esemény a későbbi lefolyásában; azért nem, mert az elvileg kieső okok helyébe ugyanolyan vagy hozzá hasonló okok kerülnek, amelyek a kiesőnek megfelelő következményekkel járnak. Például egy később diktátorrá avanzsáló politikus idő előtti „meghalasztása”, egy ilyen (egyébként gyakori) kontrafaktuális feltételezés érdemben nem módosít a később történtek valószínű során, mert olyasvalaki lép a helyébe (ez egyáltalán nem kizárt eshetőség), aki a többi körülmény változatlansága mellett (ceteris paribus) lényegében ugyanazt az eseménysort segítheti érvényre jutni, mint ami ténylegesen is bekövetkezett a történelem során. A tényellenes feltételezés ellenére sem törik meg ily módon a történelem „szükségszerű” menete, mivel a kiinduló feltételek teljes kontextusának a súlya, a determinánsok egésze és azok hatóköre ezt nem „engedi meg”.
Ennek egyik különös esete az útfüggőség (path dependence) fogalma, amely annak a determinista fogalomalkotásnak a gyümölcse, amely a véletlenszerűségnek is juttat némi teret. A korábban már adott fejlődési pálya kényszerítő ereje abban fejeződik ki ezúttal, hogy adott struktúra a külső-belső változások dacára is egy sor alapvető vonásában önazonos marad. Ezt fejezi ki a függőség nyelvi markere. Viszont: a változások kényszerítő erejének ellenállva akár még a véletlen előfordulására is utalhat a koncepció: az eredeti adottságok (az út maga), vagyis a kiinduló feltételek már akár csak parányi különbségei (elágazásai) is komoly eltéréseket eredményezhetnek később az egyforma külső hatásoknak egyaránt kitett párhuzamos fejlődési utak között.
Nem a véletlen műve, hogy Ferguson egyszeriben rátalált a virtuális történelem írásának lehetőségére: más műveiben is már fokozott érzékenységet árult el az oktulajdonítás problémája iránt. Az első világháború kiváltó okait tisztázandó megpróbálta megcáfolni azokat a történeti irodalomban említésre kerülő döntő okokat, melyekkel magyarázni szokták a Nagy Háború kitörését. A történelmi kauzalitással foglalkozó módszertani irodalomban Ferguson e próbálkozása kedvező fogadtatásra talált, a történeti irodalomban azonban kevésbé fogadták kitörő örömmel.
Ferguson determináció elleni fellépése egyértelműen pozitív fogadtatásra talált annál a David Carrnál, aki a történelmi tapasztalat fenomenológiai fogantatású történeti koncepcióját hirdeti (erről a következő fejezetek egyikében lesz szó). Legyen szabad annyit elmondani ezúttal, hogy Carr időperspektívája visszakerül a múltba, az ágensi látókörbe, oda, ahonnan a történelem maga is kibomlik; az utóbbi iránya (a jelentése és a jelentősége) nem feltétlenül vág ugyanakkor egybe a múlt saját tér-idejével. Ha történészként arra szerződtünk, hogy Rankeval szólva kiderítsük, „hogyan is volt valójában a múlt”, akkor nem mellőzhetjük ennek a „reális múltnak” a megismerését és történeti elbeszélésbe foglalását.
Carr azért üdvözli a virtuális történelem fennen deklarált indeterminizmusát, mert képes megvilágítani a ténylegesen volt életvilág lehetőségekben és aspirációkban gazdag lehetőségfeltételeit egy alternatív szükségszerűség lehetőségének a felvillantásával. A történelmi ágensek valóságos világának a történészi megértése és ekként való méltánylása, Carr szerint akár még többet is megengedhetne a történésznek annál, mint amit Ferguson követel számára a nem szándékolt következmények által elfedett valamikori tények megismerése és elbeszélése érdekében. A múlt teljes jövőképének és egész múlttudatának a komplex világa megérdemli szerinte a történész figyelmét, aki csak így értheti meg a történelmi ágens cselekvését.
Semmiképp se becsüljük le tehát az alternatív és kivált a virtuális történelem keretében alkalmazott kontrafaktuális érvelés és beszédmód episztemológiai hozadékát!
A determináció versus véletlen, vagy lehetőség fogalmi mérlegelése szempontjából a tényellenes történeti diskurzus fő tanulsága, hogy a történészek oksági magyarázatai nem mindig és nem igazán makulátlanok, sőt többnyire reflektálatlanok. Ennek a belátásához hozzásegíthet bennünket a kontrafaktuális történetírás kihívása.
Akár még egy ilyen megfontolás is vezethette a Habsburg birodalomtörténet elismert szaktekintélyét, Robert A. Kannt, aki egyszer maga is eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha? nem bomlik fel az Osztrák-Magyar Monarchia. Kann feltette a kérdést: „meg kellett volna-e menteni a Habsburg birodalmat?” Hipotetikus formában arra kérdezett rá ez alkalommal, hogy egyetlen tényező önkényes megváltoztatásával hogyan alakulhatott volna tovább a történelem. Hiszen, ismeri el Kann, ha akár csak egyetlen tényezőt is megváltoztatunk, az oksági sor szükségképpen módosul. A megfogalmazott kérdés egyáltalán nem ártatlan, hiszen implicite azt a sugalmazást rejti magában, hogy meg kellett volna vajon menteni a birodalmat a felbomlástól. Erre kizárólag igen, vagy nem lehet a válasz.
Ahhoz azonban, hogy akár az egyiket, akár a másikat válasszuk, előbb végig kell gondolni a birodalom fennmaradásának esetleges, de legalábbis valószínű következményeit. Akkor jogosult ez a történelmietlen kérdés, ha ténylegesen volt rá történelmi lehetőség, hogy a birodalom megmenthető a megsemmisüléstől. Ehhez számba kell venni a birodalom fennmaradását elvileg biztosítani képes körülményeket és feltételeket, amelyek kifulladtak ugyan, de akkor és ott még fennálltak. Számot kell továbbá adni arról is, hogy miért érdekel bennünket a lehetséges, de nem megvalósult történelem kérdése; a nosztalgia okán vagy azért, mert feltételezzük, hogy a birodalom további léte egy sor kedvezőtlen későbbi történelmi fejleménytől kímélhette volna meg Európát és vele együtt az egész világot? Kannt ez utóbbi kérdés érdekli leginkább spekulációi során.
A történelem más módon való alakulásának a lehetőségeit latolgatva Kann először az 1917-es békepróbálkozást ecseteli, amely nem nélkülözött minden realitást. Ha valamikor, akkor 1917-ben még megmenthető lett volna a birodalom a későbbi időkre szóló érvénnyel, ha nem is éppen örök időkre. Az időnyerést tekintve ennek az alternatívának a megvalósulása merőben más Európát, más világhelyzetet eredményezhetett volna, mint amivel végül a Párizs környéki békék szolgáltak. Viszont: ez semmiképp sem egy megnyert háború (ami már akkor is valószínűtlen volt), hanem csupán egy megegyezéses különbéke útján tette volna, ha időlegesen is, életképessé a birodalmat. Az szinte biztos, hogy nem azonnal, és nem azonmód esett volna szét a birodalom a kisállamok együttesére. S kisebb határmódosítások e mellett is előfordulhattak volna. Kérdés azonban, hogy döntően megváltoztatta volna-e ez a feltételezett helyzet azt a jövőt, amely a szükségszerűség erejével torkollt bele a második világháborúba. Kann igennel felel az általa így megfogalmazott kérdésre, bár ő sem biztos abban, hogy a ténylegesen bekövetkezettnél sokkal jobb világ lett volna az, bár talán rosszabb sem lett volna.
Mi következett volna az ismert történelem helyett akkor, ha a Habsburg birodalmat a térség konszolidáló tényezőjének tekintjük?
Először is nem éleződik ki vagy nem éleződik tovább a kisebbségi helyzet az immár kisállamokra tagoldódott Kelet-Európában, mert közelebb lehetett volna kerülni a megnyugtató megoldáshoz a multinacionális birodalom keretében. A vámunió fennmaradása a megvalósultnál kedvezőbb gazdasági fejlődést irányzott volna elő a térség népei számára. S végül a legfontosabb lehetséges következmény Kann szerint az lehetett volna, hogy nem billen fel a Közép-Európa-i hatalmi erőegyensúly oly végzetes módon, mint ahogy a német és a szovjet rivalizálás folytán ez végül bekövetkezett. Ráadásul a Habsburg uralom iránti lojalitás, ami kétségbevonhatatlan tény volt korábban, akár még életképessé is tehette volna a birodalmat a maga további létében.
Kann azonban nem mindenben osztja ezeket a hipotetikus érveket, és ezt megerősítendő kijelenti: az 1919-ben kialakult államhatárok eddig tartósnak bizonyultak, ami aláhúzza, hogy ez a felállás nem tökéletes ugyan, de kiállta az idő próbáját. Hadd tegyem hozzá, hogy Kann akkori, tehát 1966-os optimizmusát a későbbi történelmi fejlemények nem mindenben igazolták. Hol van már az a kisnemzeti formáció, melyet elsőként a Párizs környéki békék hoztak létre, sem Csehszlovákia, sem a délszláv állam nem létezik többé. Igaz, a térség népei nem az újraegyesülésben, hanem a további széttagolódásban keresték és találták meg boldogulásuk későbbi útját.
Ami a birodalmi léptékű gazdasági egység megszűntének az érvét illeti, ezt önmagában is ellentmondásosnak ítéli Kann, mondván: a birodalmi gazdasági egységnek is megvoltak a maga regionális egyenetlenségei, az új helyzetben pedig szintén akadtak fejlődési potenciálok, és a kezdeti (a két háború közötti) széttagolódásnak ma (az 1960-as években) már látszanak a transznacionális meghaladási esélyei is. Ez utóbbit tekintve Kann jó szimattal vette észre a globalizáció majdani lehetőségét, ami azóta az akkoriban reméltnél is sokkal inkább integrálja a térséget, s egyúttal az egész európai gazdasági vérkeringésbe is bekapcsolja azt. Ami mármost a Habsburg birodalom prolongálódásának legfőbb vélt hasznát illeti, Kann úgy találja, a birodalom fennmaradása sem vethetett volna gátat az újabb és egyre érlelődő nagy európai hatalmi konfliktusnak. A Monarchia túl gyenge hatalom volt ahhoz, hogy a siker valamelyes reményében állja útját ennek a globális konfliktusnak. Arra a következtetésre jut tehát Kann spekulációi végére érve, hogy: „a Habsburg birodalom életben tartása minden valószínűség szerint nem biztosított volna békésebb életet azok számára, akik korábban a területén éltek”. Szerinte is el kell azonban ismerni, hogy semmi bizonyítékunk nincs arra nézve, miszerint a mai állapotok nagyszerűbbek lennének annál, mint amilyenek akkor lehetnének, ha a dolgok másként alakultak volna.
„A történelemben ugyanis nincsenek sem biztos előrejelzések, sem biztos alternatívák.”
Ezzel a konklúzióval csak egyetérteni lehet, bár kérdéses, hogy mindig és kizárólag a szükségszerű, mert végül megvalósult történelmi fejleménnyel kell a történésznek számolnia azt kutatva, hogy mi hogyan volt valójában a múltban. A túlzó módon determinista, sőt már inkább fatalista történetszemlélet oly mértékben kiiktatja a cselekvő embert a történelem világából, hogy abból jószerivel csak a gépies meghatározottságok „természeti” világa marad. Ezt a veszélyt akkor kerülhetjük el a siker némi reményében, ha komolyan számot vetünk a történelmi cselekvőség fogalmával és konkrét szerepével a történelem során.
Jelen cikk A történeti tudás (Osiris, Bp., 2020), című könyvben megjelent szöveg szerkesztett változata.