Egy éve hunyt el szerzőnk, A. Gergely András, akire az alábbi posztumusz írásával emlékezünk.
Lapozgatunk. Ráérősen. Mintha a 18. században lennénk, amikor nem kellett a másodperc tört része alatt újnál is újabb hírekkel, információkkal bombázni a nagyérdeműt. Ráértek. Még gondolkodni, kísérletezni, tépelődni, felfedezni, megérteni, kételyeket közölni, tanulni, morális vagy szakmai alapokat megerősíteni, akár még ellentmondani, másként gondolni, vitatkozni is. A kontraszt a „korszellem” része, a hírsebességgel méricskélt „érvényesség” csupán újabb népbetegség lett, nem a bizonyosság ténye. „Megelőzni” a kort – ez ma életprogram, s a referáló sajtó maga is határt szab a megjelenő művek évszámának: ami sok éve jelent meg, azon messze túl vagyunk, érdektelenné vált…!
Talán egyetlen folyóirat, elektronikus szaktudományi portál van, a debreceni Metszetek, ahol létezik „Olvass feleslegeset!” rovat, amely nem az újtudományi újszerűségek, hanem az izgalmas meggondolások felé kalauzol – ráadásul éppoly elmés írásokkal, mint a folyóirat többi rovata. De ez a „ráérős” belekukucskálás, az innovációs darálótól eltávolodó szimpla jóléti kényelem a tudás határain túli kínálattal összefüggésben nemegyszer izgalmasabb és értékesebb is lehet, mint a görcsös naprakészség vagy „a semmiről való mindentudás irányába mutató szakszerűség eluralkodása” mint trend.[1] Ám a tudományos színtéren éppen emiatt nem lehet egy három vagy tizenhárom éve megjelent munkára hivatkozni, mert az „elavult”. A „szakszerűség” végletekig erőltetése mintha feltételezné, hogy szűkebb vagy rokon szakterület olvasója „természetesen” mindent ismer, ami megjelent, s még a legújabbat is fújja betű nélkül. Holott ami kimarad, amire a tudományosság nem reflektál, az éppúgy elhalt érték lesz rövid idő múlva, mint tudós emberek akár egész pályája is a 18-19. században. Viszont az ismeret élvezete, a tájékozódás kényelme ellentmondásban állni látszik a tudás sietős teljesítményével. A „ma reggeli hír” már nem hír délután, vagy csak „tudatlan” keveseknek az, akik elmaradtak a legfrissebben megjelent hírtől. S ma már ez az, ami századmásodpercek alatt változó alkalmazkodást igényel.
Emiatt is, de éppen ellenkezőleg gondolom. Íme itt egy kötet, melyben a régi is új, az újdonság is történeti értékké válik, s egész intézményhálózat, szakma, korszellem épül rá mégis. Erdély orvosi szemmel a 18-19. században. Történeti-néprajzi források. Szerkesztette Deáky Zita.[2] A sok éve megjelent kiadvány nemcsak Erdély-szerte alig ismert, de a társadalomnéprajzi hazai szakirodalomban sem sűrűn hivatkozott. Mert lényegét tekintve orvostörténeti, egészségszociológiai, természet- és járványföldrajzi, a honismereti irodalomban is csak ritkán megidézett forrásokkal, orvosi művek és életpályák eredményeivel foglalkozik – ami olvasásszociológiai metszetben jelent mondjuk évente két olvasót, s még egyet Erdélyben, így hát a művelődéskutatók figyelmét más okból kerülte el, mint az etnográfusokét vagy élettudományi szakterületen járatosakét. Én meg most épp azt szeretném, ha olvashatnánk együtt, mintegy „fölöslegesen”, miként vált társadalomtörténeti jelentőségűvé egy zalatnai bányaorvos, Vasile Popp szerepe azzal, hogy mai értelemben vett „egészségszociológiai” alapművet alkotott az orvosi topográfia területén. De a könyvben szereplő hét munka közül is háromnak orvos a szerzője, akik az életvilág és egészség, megélhetésmódok és lakhatás, kórok és kárvallottak, betegek és gyógyírral kecsegtető metódusok között is kiemelten fontosnak vélték a művelődéstörténet gyarapítását ezekkel a szakmai szempontokkal. Nem korabeli „orvosi lobbi” volt ez, hanem az egészségtudomány olyféle kezdetei, amelyben a kultúra, az életmód, a műveltség, vagy szerényebben szólva a puszta túlélés is legtöbbször azon alapult, milyen kórismeret, panacea, előzmény- és hatástörténet, terjedési módok és veszélyeztetettségek, a jólét látszatai mellett a jóllét szervi biztosítékai, a járványok és halvaszületés, örökölt kórok és életvezetési körülmények komplexitása határozta meg egy-egy korszak, kor, országrész életképességét, gazdaságát és esélyét a jövőre.
Felvidéki orvosi topográfia már létezett (ugyancsak Deáky Zita összeállításában, 2004.), így a 19. századi orvoslástörténeti előzmények között jó okkal helyet kapnak ez erdélyi kötetben megjelenített, a korszakban Európa-szerte népszerűvé vált összegző szemlék, a városok vagy megyék „természetföldrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális hátterét feltáró”, „a mindennapi orvosi munkát segítő, összehasonlíthatóvá tevő” táji és területi meghatározottságokat részletező munkák, nem titkoltan azért, mert keletkezéstörténetükben fontossá vált, hogy e műfaj orvosírói „a hatékonyabb és eredményesebb gyakorlati gyógyító munka segítésével” adhassanak hátteret „az ország egyes vidékeinek megismertetése, népszerűsítése, az anyanyelvi orvosi szaknyelv megteremtése és használata” révén (5-6. old.). Deáky Zita terjedelmes bevezetője (szerény 33 oldal) e törekvéseknek, az egészség- és orvostörténelem egy jellegzetes korszakának és egy tájegység művelődéstörténeti, kihatásaiban tudás- és tudománytörténeti, néprajzhistóriai szempontból is meghatározó időszakának jellegadó ismeretkincsét öleli fel, részint indokolva is, kik és miért kerültek a sokszor román, jobbára német szövegek szerzőiként a válogatásba (jelezni érdemes: Magyar László András érzékletes fordításában kapjuk ezeket). Tehát, ahogyan a kötet egészének szándéka kiteljesült abban, hogy „az orvosi topográfia készítése során egymás mellé került és egymást kiegészítette a természettudomány és a társadalomtudomány”, s ezek kölcsönhatásait is vizsgálva nagytérségi képet adhat az erdélyi orvosok 18-19. századi munkáiból, jelesül abból a metszetből tekintve, hogy „a 18. század elejére, a modern orvostudomány megszületésének időszakában” Európában népszerűvé vált műfajtörténeti klasszikusait válogatja össze az erdélyi tájakról. „Magyarországon a 18. század második felétől készültek ezek a munkák, virágkoruk az 1860-70-es évekig tartott”, Erdélyben a legkorábbi munka Lange Márton szövege volt (1788-ból), s a következő évtizedekben (leginkább németül, szász tudósoktól vagy orvosoktól) megjelent munkák már olvashatóan tükrözik, hogy a leírások nem az orvosszakmai körnek, hanem a szélesebb nyilvánosságnak készülnek. Ismeretterjesztés, tudásnépszerűsítés, az orvosi nyelv magyar szaknyelvbe átültetése vezette a közlőket, tanult és művelt, külföldi szakirodalomban jártas személyiségek, világot járt tapasztalati tudással bíró értelmiségiek voltak ők, akik az egyházi és világi hatások együttes közvetítőiként tudatosan vállalt ismeretközlő szerepükkel valójában már „a rendileg, etnikailag és felekezetileg is tagolt társadalomban igen fontos szerepet” töltöttek be, alapozói voltak „az egészségügyi személyzet – orvos, gyógyszerész, sebész, okleveles bába” felkészültségét, létszámát és hivatástudatát is intézményesítő törekvéseknek (8.). Ez végső soron a nemzetté válás időszakában, az országossá váló intézményes egészségügyi fejlesztésben, röviden a polgárosodásban is jelentkezett. A nem teljes korabeli szövegtár (Barbenius Joseph a Barcaságról írt műve és Vasile Popp kézirata akkor még nem került elő), de „a kötetben szereplő szász és magyar orvosok munkái mégis Erdély korabeli magyar, szász és román világáról, a kultúrák kapcsolódásáról és egymásra hatásáról adnak sajátos képet”, miközben ezek hátterében a természetföldrajzi adottságok, az életmódok, értékrendek és a mentalitás, végül pedig az orvosi gyakorlat állapotrajzát kínálják (8.).
A szöveggyűjtemény e kiadós társadalomtörténeti, orvoslás- és közléshistóriai elhelyezéssel gyakorlatilag forrásközlés formáját ölti, de éppen a fentiek szellemében kitér egy-egy tudós személyiség életmunkájának egészére, műveinek tárára, életútjaik jellegadó mivoltára, sőt további izgalmas történeti és kultúrakutatási aspektusokat is fölemlít. A brassói szász felvilágosodást képviselő Martin Lange mint lipcsei, bécsi, göttingeni, nagyszombati végzettségű doktor, aki Fogaras, majd Brassó, idővel a Barcaság főorvosa, tizenkét munkát hagyott maga után (ezek egyike szerepel a kötetben, Recensio remediorum praecipuorum Transylvanicis domesticorum, 36-60. old., házi orvosságokról komponált összeállításával). A könyv- és tanulmány-értékű leírások közlése mellett Deáky kiegészíti forráskészletét a nagyszebeni szülészorvos, Andreas Wolf közegészségügyi iratával (Ueber einige erhebliche Hindernisse der Gesundheit in Siebenbürgen und besonders im Hermannstädter Bezirk, 1793, 64-82. old.), Daniel G. Scheint helytörténeti néprajz, gazdálkodás, szokások, termelőmódok, háromszéki „népismereti” tudás-anyagával (Das Land und Volk der Szeckler in Siebenbürgen, 86-111. old.), Hankó József megyei táblabíró Torda városának helyirata című, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók gyűlésére készített anyagával (114-134. old.), és további helyrajzi iratokkal, az Orvosi Hetilapban megjelent cikkekkel, így Vajna János: Korond környéke és fürdője ismertetése (138-148. old.), Máthé János: Táj-rajz a Bánffi-hunyadi járás 56 községét egészségügyileg érdeklőleg a gümőkór és golyvaság térségi képét megrajzolva, valamint Oroszhegyi Józsa: Erdély Aranyvidéke. Orvosi szempontból (168-250. old.) írásával, mely voltaképpen igazi kismonográfia a térség komplex feltárásával, mintegy szociografikus, demográfiai, foglalkozásnéprajzi, betegségföldrajzi, életviteli, egészségpolitikai és más dimenziókban is. A kötet végi orvosi kifejezések, településmutató és képjegyzék mellett román és német kivonat is áll, ezek révén a könyv mintegy visszakapcsol Európába, a szaktudományok földrajzába, az életmódtörténet és orvoslástudomány históriájába.
Írásom kezdetén nem hangsúlyoztam talán eléggé markánsan: a „feleslegeset olvasni” nem azt jelenti, hogy „semmit, mert minek” – hanem éppen ellenkezőleg, ami nem sürgető, az lehet éppen mély és fontos, történetileg is megalapozott, abból a szétáradó ismeretek térségi, történeti, kultúraelméleti, népismereti tudásterületeken is megannyi belátása eredhet. Csak hát…, lapozgassuk, ráérősen, odafigyelően. Ez is krónika, erdélyi krónika, meg sokkal több is.
Jegyzetek
[1] A késztetés fő vonalához lásd: https://metszetek.unideb.hu/files/metszetek_2017_1_15_olvass.pdf
[2] A Néprajzi Látóhatár könyvtára 11. Györffy István Néprajzi Egyesület, Budapest, 2008., 269 oldal. ISBN: 9789630644648
