Szerző: Téglás Hunor
Ablonczy Balázs (szerk.): Úton. Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után. Budapest, 2020, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Intézet.
Sok statisztika, rengeteg különféle adat és akár emlék utal vissza úgy a trianoni békediktátum közvetlen következményeire, mint az azt követő menekültáradatok problémáira. Mégis, ezek rendszerezése, ezek egyetlen tanulmánykötetben való összefoglalása egy kifejezetten bonyolult feladat. Az Ablonczy Balázs történész által szerkesztett „Úton. Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után” tanulmánykötet ezt az űrt próbálja betölteni, magára vállalva a megannyi adat és emlék összegzését, egymástól különböző, mégis összességében egy nagy témakört körülzáró tanulmánysokaság összevonásával.
A trianoni békeokmányt követő migrációs folyamat szélsőségei, szörnyűségei és megpróbáltatásai, a hirtelen határmódosítást elszenvedő emberek koldusbotra kerülése mind-mind olyan tények, amelyekről a kötet tanulmányai külön-külön beszámolnak, vagy érzékeltetnek. Koloh Gábor történész „A trianoni menekültek száma” című munkája több statisztikát, több felmérést tár az olvasó elé, amelyből megtudhatjuk a menekültek viszonylagos számát, és emellett azt is, hogy mely elszakított területekről menekültek egy élhetőbb élettér kialakítása reményében. Koloh ugyanakkor arra is int, hogy a legtöbb adat, amely az Országos Menekültügyi Hivatal jelentéseitől származik, habár közel állhatnak a valósághoz, mégis, az 1924-ben kiadott zárójelentés 350 ezer menekültre való hivatkozása nem feltétlen fedi le a teljes igazságot. Az OMH jelentései mellett a szerző így a menekültek számát illetően a népszámlálások adatait is figyelembe veszi, de leszögezi, hogy sem a Menekültügyi Hivatal, sem pedig a népszámlálások adatai nem biztosítanak teljesen pontos adatokat, így a konkrét statisztikák még mindig homályosak, csupán becsülni tudjuk a korszak menekültáradatainak pontos számát.
Ezt követően Gaucsík István történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársának munkáját olvashatjuk, amely az „Állam, polgár jog. Közelítések Csehszlovákia állampolgársági intézményének vizsgálatához” címet kapta. Remekül bemutatja, hogy a frissen alakult Csehszlovákia jogi helyzete a menekültügyek és állampolgársági kérdésekben sokszor komolyan önmagának ellentmondó és kaotikus, olyan helyzeteket szül, amelyben nemcsak a menekültek, hanem a határmódosításokat elszenvedő lakósok is komoly problémákba és évtizedekig tartó viszályokba ütköztek. Mindezek után Pálvölgyi Balázs jogtörténész „Senkiföldjén. Bécs és Budapest lépései a keleti front menekültjeinek eltávolításáért” című tanulmánya következik. Pálvölgyi beszámol és mélyebben kifejti már a világháború első menekültjeinek helyzetét és körülményeit (különösen miután Románia hadat üzent Magyarországnak, így Észak-Erdély lakosságát komoly fenyegetéseknek kitéve). Több szó esik a galíciai menekültekről is, ismételten bőven tárgyalva helyzetüket, és Bécs, valamint Budapest lépéseit, megoldásait a helyzetre vonatkozólag. Ezek után a zsidó menekültekről esik szó, Veszprémy László Bernát történész „Zsidóság, menekültek és zsidó menekültek Magyarországon, 1919-1923” című munkájában. Veszprémy kutatásai szerint 1918 és 1924 között a 426 ezer menekült jelentős része vasutakban húzta meg magát, szörnyű körülmények között (gondolunk itt elsősorban a hideg és a túlzott meleg megpróbáltatásaira, de betegségekre, higiéniai gondokra is). Ezeknek a menekülteknek feltehetőleg 3-7%-a zsidó származású, noha az antiszemita közhangulat ezt tagadta, és a zsidóság menekültjeinek a számát sokszor egyenesen nem létezőnek állította.
A következő témakör illetve tanulmányi munka egy konkrétabb folyamatba enged betekintést nyerni, pontosabban a szombathelyi menekültügyi kérdés rendezésébe. A Vas megyei Szombathely területére is rengeteg menekült érkezett, amely elsősorban elszállásolási problémákat vont magával. A tény, hogy a jelentősebb migráció a romániai hadsereg Észak-Erdélybe való betörésével indult el, az itt is fellapozható. A szerző ugyanúgy azt is megemlíti, hogy a legtöbb menekült vonattal érkezett, és lakhatás hiányában abban is maradt. Innen származik a „vagonlakó” kifejezés. Az 1920-ban létrejött Országos Menekültügyi Hivatal számításai szerint minimum 150 menekültház építésére lett volna szükség, a realitás végül viszont csak 54 ház megépítését tette lehetővé, amelyek általában egy- vagy kétszobásak voltak csupán. Nyilvánvalóan lakáskiutalási kérelmet több százan tettek le, így ez a megoldás is sok elégedetlenséget eredményezett, mégis, a problémával valamelyest próbáltak foglalkozni, és többen új életet kezdhettek a kiutalt lakások falai közt. Úgy gondolom, hogy Melega Miklós főlevéltáros „Menekültlakások építése Szombathelyen” munkája egy remek része e tanulmánykötetnek, a Szombathelyre lokalizált tények tulajdonképpen visszaadják a teljes migrációs ügyek fő problémáját: a lakhatás biztosítását.
Bartha Ákos történész és Erdész Ádám levéltáros tanulmányi munkáit talán ugyanabban a paragrafusban is tárgyalni lehet, hiszen mindkettejük egy-egy család történetét mesélik el, melyek sorsa végül a szülőföldtől való elszakadás, és a csonka Magyarországon való újrakezdés lett. Bartha Ákos a „Brád, Verdun, Tamási. A Kráner/ Brády család tapasztalattörténete” című munkájában Brády Atala és Kráner József házastársak és családjuk történetét meséli el 1916 és 1920 között. Külön érdemesnek tartom kiemelni az író által megszólaltatott Brády Atala reakcióját, miután tudomást szerzett a román hadüzenetről: „Románia hadüzenetét hétfő reggel ½ 3-kor tudtuk meg, a legmélyebb álmomból nagy zajra ébredtem […] egy pár perc múlva kopognak és egy ijedt hang mondja, hogy <százados uramnak jelentem alásasan Románia hadat üzent> […] a hasam is úgy reszketett, hogy azt hittem abortusz lesz a vége” – ezen sorok talán jó összegzői lehetnek az általános magyar közhangulatnak ebben a korszakban, társadalmi rétegtől függetlenül. Kiemelném viszont Kráner József véleményét is a későbbi háborús helyzetről, amit levelében olvashatunk: “Ami pedig a politikai helyzetet illeti, nem hiszem, hogy az antant tárgyalásokba bocsátkozzék a németekkel és velünk […] Ha azonban mégis tárgyalásokba bocsátkoznának, mit nem hiszek, úgy azt sem hiszem, hogy Erdélyt Romániához csatolják, hanem inkább azt, hogy az erdélyi oláhok teljes autonómiát kapnának”. Tekintve, hogy a levél már 1918-ban íródott, mindenképp érdekesnek tartom a párhuzamot, amelyet a későbbi valósággal állít fel. A család időközben Budapestre került, majd a Hunyad megyei Brádba lett internálva. Ezt követte a családfő Tolna megyébe való szökése, és több hónapos hányattatása egy vasúti vagonban, amelynek az vetett véget, hogy később családja is követte, majd lakást utaltak ki a számukra. Ahogy már említettem, hasonló ehhez a történethez Erdély Ádám „A koldus- és vándorbotot mindnyájunknak kezébe nyomták” tanulmánya, amely alanya az a Márki Sándor, aki a kolozsvári szellemi élet egy meghatározó alakjaként tevékenykedett egyetemi történelem tanárként. Márki hatalmas terjedelmű naplót vezetett, melyből kiderült, hogy a kitelepülésen rengeteget gondolkodott, viszont az egyetem elvesztése és a vagyonvesztéstől való félelem végül elhozta a repatriális mellett való döntést. Márki Sándor története jó példa, hogy egy ember lelkében, aki beleszületett és felnőtt a hazai környezetében mekkora törést és tragédiát jelent, amikor arra lesz közvetlen módon kötelezve, hogy elhagyja szülőföldjét, és máshol, idegenek közt fejezze be az életét. Sajnos rengetegen átélték és átszenvedték ezt az elkerülhetetlen folyamatot, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is legyengülve.
„Szívem, én kimegyek ha lehet Svájcba – el a szégyentől s pusztulástól” – hangzik el Bittera Éve történész tanulmányában egy főuri hölgy szájából. Ha nem is pontosan így, viszont hasonló helyszínekkel, hasonló menekülő szándékkal főurak százai menekültek, félve a vagyonvesztéstől, és főleg a pusztulástól. A tanulmány női naplokból inspirálódik (pontosabban ifj. Andrássy Gyuláné Zichy Eleonóra grófnő, dr. Batthyány-Strattmann László hercegnének és legidősebb lányának naplóiból), az aktuális helyzetben a nőkre háruló kihívásokat említi elsősorban. Kiderül, hogy rengetegen menekültek svájcba a Vierwaldstattersee környéki üdülőfalvakba, és maradtak is ott jelentős ideig. A szerző a menekülések okaiként említi az őszirózsás forradalmat, a különböző vidéki zavargásokat, a Tanácsköztársaság intézkedéseit, a bevonuló román-szerb-cseh csapatok pusztításait, a vörösterror üldözéseit és a mindennapokat körbefonó bizonytalanságot.
A tanulmánykötet utolsó két eleme egy teljesen más nézőpontból közelíti meg a témakört: az ún. „gyermekvonatok” körül létrejövő ideiglenes migrációból. Maarten J. Aalders teológus „A Hollandiába tartó gyermekvonatok (1919-1930)” tanulmánya a gyermekvonatok létrejöttét és működését mutatja be. A kezdeményezés tulajdonképpen a holland Jan Ph. Clinge Fledderus budapesti főkonzul nevéhez kötődik, amely végül 1920 februárjában ahhoz vezetett, hogy elindult az első gyermekvonat Hollandia irányába. A gyermekvonatok legfennebb 16 éves gyerekeket szállítottak, akik kezdetben 10, majd 20 hétre külföldi nevelőszülöknél lettek elszállásolva, hogy ott megerősödjenek, és kikerüljenek az otthoni éhezésből és mindennapos gyötrődésből. Ravasz László püspök a gyermekvonatokat egyenesen keresztes háborúként említi, mely „vér nélkül ért el csodálatos győzelmeket, mert egyszerű gyermeki élettel és lélekkel hódítja meg a külföld szívét”. Az, hogy Ravasz László kijelentése túlzás-e vagy sem, azt nem áll módomban megállapítani, viszont csak egyetérteni tudok a szerző álláspontjával, hogy a gyermekvonatok jelensége és az aköré fonódott kezdeményezés összességében pozitív töltetű. A témánál maradva, mégis kissé specifikusabb lencsével vizsgálva a jelenséget, remek eszközt nyújt Petneki Katalin nyugalmazott egyetemi docens „Bridgewateri levelek. Egy 12 éves kislány angliai élményeinek forrásanyaga” című munkája. A kutatás alapját Petrich Kata 10 hónapos angliai tartózkodásának idejéből származó naplók, levelek, rajzok alkotják, amelyekben pontosan leírta az utazás állomásait, a kapott ételt, a bánásmódot, majd a helyszínen pedig szintén mindenről beszámolt, így többek között a nevelőszüleiről, és az ottani életéről. Központi szerepet kapott leveleiben a honvágy, amelyet a kislány „megtanultam iszonyúan szeretni otthonom” kijelentése is mélyen érzékeltet. A szülők is válaszolnak a leveleire amelyek szintén fennmaradtak: általában a melankolikus hangulat, az otthoni viszontagságok, és szegényes ünnepi beszámolók képezik a magvát. Jól látható tehát mindkét tanulmányból, hogy habár maga a gyermekvonatok és gyermekek kiutaztatása élhetőbb körülmények közé egy remek kezdeményezés, mégsem felejtődnek el az otthoni viszontagságok, amelybe nyilvánvalóan előbb-utóbb visszakerültek a fiatalok.
Összességében úgy vélem, hogy a fentebb említett történészek és szakemberek tanulmánysokasága egy olyan kiforrott egészet alkot, amelyet merően tudok ajánlani minden témában érdekelt olvasónak. Önmagához hűen, objektívan közelítette meg az összes résztanulmánya a saját maga által bemutatni kívánt témákat. A felépítés koherens, egymáshoz hasonló témakörök követik egymást, amelyek mégis, más-más oldalt világítanak meg. A menekültkérdés minden aspektusa remekül van kibontva, nem maradtak a kisebbségek, illetve a különböző társadalmi rétegek sem elemzés és megemlítés nélkül. Az Ablonczy Balázs által szerkesztett „Úton” című tanulmánykötet egy méltó összefoglalása mindazon szörnyűségnek, amelyek Trianont övezték, és amelyet a háborútól gyötört, mondhatni „cseberből vederbe” került Közép-Európai népesség átélt.
