A magyar sajtót 1897 januárjában zavaros értesítések járták be az aninai munkástelep dolgozóinak sztrájkjáról s az ezt követő csendőri fellépésről. A sztrájk okairól nagyrészt egyetértés volt: egyértelműen a nyugdíjszabályozás megváltoztatása miatt vonultak ki a dolgozók. A csendőrség fellépésének jogosságát illetően azonban nem volt egyetértés. Szövegünk feltételezett szándéka, amennyire lehetőségeink engedik, tisztázni vagy legalább megvizsgálni az aninai események lefolyását, kontextusát és jelzésértékű szerepét.
A társládaként nyilvántartott nyugdíjalapi szabályzat átírásának indítékáról és mibenlétéről különböző változatok keringtek. A Magyarország január 22-ei számában nyilatkozó Dreschler Antal, az osztrák-magyar vasúttársaság igazgatója az 1891. évi törvénycikkekre és a munkások önkéntes kérésére hivatkozott[1], mint a módosítások okaira. A hivatkozott törvények két rendelkezést takarhattak: a XXXVIII. törvénycikket és a XIV. törvénycikket. A XIV. tc. a munkások kötelező betegbiztosításáról rendelkezett. Ennek megfelelően betegség esetén a munkás akár 20 héten keresztüli ingyenes orvosi ápolásban részesülhetett, munkaképtelenné válása esetében pedig ugyanennyi időre szóló táppénz biztosíttatott neki. Ezen biztosítás 1/3-át köteles volt a munkáltató állni.[2] Bár a módosítás nem vonatkozott a szűken értelmezett nyugdíjszabályozás körébe, a vasúttársaság kasszájának újabb kiadást jelentett. A másik, XXXVIII. számú törvény, mely szerintünk nagyobb hatást gyakorolt az eseményekre, az osztrák-magyar vasúttársaság 1891-beli államosításának részleteit tisztázta. Ezen törvény 10. paragrafusában található rendelkezés nyugdíjakat illető meghatározása szerint a „társaság szolgáinak és munkásainak” nyugdíjalapjaként számontartott összegnek csupán 24%-a szállt át a magyar állam tulajdonába és gondozásába. Elképzelhető tehát, hogy a nyugdíjalap az államosítást követően valóban képtelenné vált volna az ígért összegek kifizetésére.
Dreschler igazgató nyilatkozatában kitért a módosítások részleteire is: megjegyezte, hogy az eddigi munkavállalói részről befizetendő 5%-nyi hozzájárulást 7%-ra növelték, munkaadói részről 1.35%-ról 7%-ra (elmondása szerint ez évi 135.000 forintnak megfelelő összeg). Kiemelte továbbá, hogy az özvegyek az elhunyt férjek bérének csak felét fogják kapni, nem 2/3-át, mint eddig. 10 évnyi tagság, azaz ledolgozott év után, a havibér 30%-a illeti a nyugdíjazottat, ezen felül évi +1%-kal nő a nyugdíj 20 évnyi munkaviszony erejéig, majd a 21. és 40. munkában töltött évekért évi 1.5% növekedés várható. Ezek mellett garantálták, hogy akinek az ezt megelőző számolási rendszerben kedvezőbb összeg jutott, az igényt tarthatott arra.[3] (Ez az utolsó állítás felettébb gyanús. Nem csak azért, mert sehol máshol nem találunk említést róla, hanem mert logikailag is megbukik. Az állítás miszerint választható a régi rendszer, amennyiben az jövedelmezőbb a dolgozó számára, azt feltételezi, hogy az új számolási szabályzat mellett az dönt, akinek ez lesz gazdaságosabb. Amennyiben mindkét állítás igaz, az azt jelenti, hogy a módosítás nem csökkenti a társláda által kifizetendő összeget, hanem növeli, holott a reform oka maga a lassan kiüresedendő nyugdíj kassza.) Az igazgató nyilatkozatából hiányzik az a következtetés, amely a módosítások velejárója, éspedig, hogy a maximum nyugdíjért (a havi bér 70%-a) az addigi 30 év helyett 40 évet kellett ezután ledolgozni.[4]
Az aninai bányatelepen nem aratott osztatlan sikert a módosítás
Vasárnap, január 17-én több hosszas gyűlésezés után kimondatott a sztrájk. A későbbi főispáni jelentésből tudjuk, hogy az ezt követő két napon még folyt munka a telepen, csak Willigens Sándor vezérigazgató keddi érkezése váltott ki tényleges megmozdulást. Kezdetben egy küldöttség kísérelte meg rávenni a vezérigazgatót a régi szabályzat helyreállítására. Már ebben is nagy mennyiségben reprezentálták magukat a munkások feleségei (minden bizonnyal az özvegyi juttatások megvágása miatt).[5] Nem értek el sikert, a vezérigazgató kijelentette, hogy nincs hatalmában változtatni a pénzügyminiszter által is jóváhagyott nyugdíjszabályozáson.
Másnap reggel a bányászok felhagytak a munkával
A tiszttartósági iroda épületében Willigens vezérigazgatót egy 10 fős munkásküldöttség várta, mely ismét a régi szabály mellett foglalt állást, s követelte az életbeléptetését. Ebben az időben (kb. reggel 9 óra) az iroda előtti tér megtelt munkásokkal, és megjelentek „rendkívüli nagy számban asszonyok”.[6] Ugyancsak ekkor az eddig dolgozó kohósok, hutások és más munkások is csatlakoztak a tömeghez. A Magyarország január 22-ei száma 2200-ra teszi a jelenlévők számát.
A hangoskodó tömeget látva a két aninai csendőr erősítést kért Stájerlakról, ahonnan Balló Lajos csendőrhadnagy érkezett 3 csendőr kíséretében. Az irodában Willigens a munkásokkal kb. 40-45 percig tárgyalhatott, mellyel végezvén a tiszttartói lakásba tervezett menni, ahonnan 11 órakor Budapestre induló vonatát szerette volna elérni. Amikor azonban kilépett az irodából Raich és Scheda tiszttartók társaságában, a tömeg (női tagok leginkább) körbefogták, „kiabáltak, ökleikkel fenyegették”[7] s követelték kéréseik teljesítését. A helyzetben rejlő veszélyt felismerve a tisztviselők csendőri segítséggel visszamenekültek az irodába.
A bejáratot ekkor a csendőrök elállták, s a hadnagy felhívást intézett a tömeghez: 5 embert hajlandó beengedni tárgyalási céllal. Az ezt követő fejleményekről már megoszlanak a beszámolók, főleg a két fél, azaz a csendőrség és a munkásság agresszivitásának sorrendjét illetően.
Jakabffy Imre, Krassó-Szörény megye főispánja Perczel Dezső belügyminiszternek címzett jelentésében, mely eddig a pontig csak részletességében tért el a sajtóanyagoktól, az erőszak kezdeményezőjének szerepét a munkásokra osztja. Beszámolójában a hadnagy felhívására 5-6 embernyi delegáció került ki a tüntetők közül, ám mikor előttük megnyitották az ajtókat, az egész tömeg megpróbált bejutni. Ezt látván a csendőrség lezárta a bejáratot, senkit nem engedtek be. A kivonult munkásság kődobálással válaszolt. Betörték az ablakokat és a hadnagyot is fejen találták egy nagyobb méretű kővel (eközben megpróbálták torkon ragadni). Ez alatt az egyik csendőrt lefegyverezték és „földretiporták”. Erre érkezett válaszul a hatóságoktól a gyorstüzelés, a beszámolók szerint 24-et lőttek a tömegbe. Az áldozatok száma a sajtóban az incidenst követő napokban hullámzott. A halálos áldozatok végleges száma 10, melyből 7 a helyszínen meg is halt, a további 3 súlyos sebesültként szerepel a korai napok beszámolóiban. Mivel rövidesen érkezett további 5 csendőr s később Oravicáról átvezényeltek 100 honvédot, újabb ütközet nem tört ki.[8]
Mint már említettem, bizonyos, a sajtóban megjelenő értesítések más kronológiával láttatták az eseményeket. Ilyen például a Kolozsvárban jan. 21-én megjelenő írás. A lap értesülése szerint a kivonult munkások tiltakozását a „hergelők” letartóztatása tette erőszakossá. Ezt követte csak az irodaház lerohanása és a hadnagy megsebesítése (a kövekkel való dobálás ebben a változatban már a letartóztatások előtt elkezdődött). A hadnagy itt „földreroskadt” a fejére mért ütéstől, így a lövésre a parancsot a csendőrőrmester vezényelte.[9]
A lap ferdítése jóhiszemű tévedés
A tudósító (vagy szemtanú) minden bizonnyal csak távolról szemlélhette az eseményeket, s a hadnagy által kikért delegáció tömegből való kiválasztását tarthatta letartóztatásnak, ezek jelentkezését hadonászásnak. Ebben az értelmezésben az eseményleírás már jobban hasonlít a főispáni jelentésben megfogalmazottakhoz. Alátámasztja e feltételezésünket az is, hogy a Magyarország hasábjain is szerepel a hadnagy delegációs terve.
Különböző ferdítések jelentek még meg az agrárszocialista sajtóban is, ahol a nyugdíjhelyzet változását túlozták el, az áldozatok számát úgyszintén: konkrétan több áldozatot véltek felfedezni, mint ahány lövés elhangzott. Objektivitásukat jelzi az „osztrák herék bandája” kifejezés is, így velük nem foglalkozunk.[10]
Különös pillanatról számol be a Magyarország az ügy kapcsán: a 24 leadott lövés után egy öregemberről tesznek említést, aki magányosan megközelítve a hatóság embereit bebocsájtást kért az irodaházba. Mikor a csendőrök meggyőződni látszottak, az öregember fejfedőjéből sót vagy port vett elő, ezt a hatóságok szemébe szórta s a tömeg segítségét, rohamát várta. A csendőrök válaszul azonban leszúrták s három golyót is belelőttek.[11]
A jelenetet némi változtatással az Országgyűlésen is felolvasta Hentaller Lajos képviselő, amikor Perczel Dezső belügyminiszter a képviselő által intézett korábbi interpellációjára válaszolt. Ebben a változatban az öregember nekirohant a csendőröknek, mivel családja (lánya, felesége) az előző pillanatokban elhangzott lövések áldozatául estek.[12] A képviselő által felolvasott szöveg az agresszió kezdetére is más narratívát használ. Eszerint a szöveg szerint az anya és lánya az irodaház mellett lévő „élelmezési szövetkezet” épületébe kértek beengedést, ugyanis ezt a sztrájk megtörésének céljából bezáratták. A hatóságok elutasító választ adtak, majd miután a két nő nem tágított szándékától, a csendőrök puskatussal érvényesítették akaratukat. Hentaller előadásában erre a cselekedetre adott válasz volt a csendőrhadnagy fejére mért ütés.[13] (A képviselő által ismertetett szövegben a lövéseket nem előzte meg három rendbeli felszólítás, mely a csendőri erőszak jogosságát jelentené. Perczel belügyminiszter ezt tagadta, állítása szerint még négyszeri felszólítás is elhangzott.)
Az aninai zendülés végkimenetele
Az per végeredményéről a Pesti Napló tájékoztatott 1898 január 29-ei számában. Eszerint az ispáni jelentésben szereplő 30 őrizetbe vett személy közül 7-et ítéltek el jogerősen, 2 és 8 hónap közötti börtönbüntetésre.[14]
Az ügy egyértelműen magán viseli a klasszikus értelemben vett osztályharc pecsétjét, ám a munkásosztály alávetettségén kívül van egy lappangóbb, nemzetiségi aspektusa is. Jakabffy Imre, Krassó-Szörény megyei főispán jelentésében megtalálhatóak az ügyben letartóztatott egyének nevei, melyek többségükben „magyartalan”, kisebbségi származásra utalnak: Wodraska, Koller, Lenhardt, Ströbl, Koloszka, Hrabar, Lichenauer stb. A környék erősen német jellegét bizonyítják az 1910-es népszámlálás adatai is: Stájerlakanina lakosságából 71,63% (8837 fő) vallotta magát németnek, 10,37% (1280 fő) románnak, csupán 5,71 (705 fő) magyarnak és 4,57% (564 fő) szerepel tótként.[15] Ez a feltüntetés nem azt a feltételezést hivatott szülni, hogy amennyiben magyar bányászok sztrájkjáról lett volna szó, a csendőrség kevésbé lépett volna fel erőszakosan. Az aninai zendülés alkalmasak a fizikai erőszakon túl az intézményes erőszak bemutatására, melynek a kor elsődleges „áldozatai” a társadalom nemzetiségekhez tartozó része. Az aninai munkászendülés azért reprezentatív tehát a dualista szabadelvű Magyarország korára nézve, mert megtalálható benne mind a nemzeti, mind az osztály alapú hierarchia alsó rétegének kilátástalansága.
Források és szakirodalom
A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. 1. rész: A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-társulat, Budapest, 1912.
Agyonlőtt bányászok. Magyarország 1897. január 22.
Munkáslázadás Aninán. Kolozsvár 1897. január 22.
Ítélet az aninai zendülés bűnügyében. Pesti Napló 1898. január 29.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010.
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában II. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956.
Jegyzetek
[1] Agyonlőtt bányászok. Magyarország 1897. január 22.
[2] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. 51.
[3] Agyonlőtt bányászok. Magyarország 1897. január 22.
[4] BM eln. 1897 – II – 485: Jakabffy Imre Krassó-Szörény megyei főispán jelentése Perczel Dezső belügyminiszternek az aninai „bányász-munkás zavargás” tárgyában. Idézi: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában II. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956. 516–519.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Munkáslázadás Aninán. Kolozsvár 1897. január 22.
[10] Idézi: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában II. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956. 512.
[11] Agyonlőtt bányászok. Magyarország 1897. január 22.
[12] Képv. Napló, 1896–1901, IV. 166–171. I. Idézi: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában II. Tankönyvkiadó, Budapest, 1956. 521–525.
[13] Uo.
[14] Ítélet az aninai zendülés bűnügyében. Pesti Napló 1898. január 29.
[15] A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi Népszámlálása. 1.rész: A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-társulat, Budapest, 1912. 349-351.
A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar hallgatója
