Köztudott, hogy a Mikó nevet Erdély-szerte több nemesi család is viselte. Közülük egyedüli főnemesek, arisztokraták a hidvégi Mikók voltak, akik férfiágon kihaltak gróf Mikó Imrével. Mikó Árpád, a történetünk főszereplője az egyik köznemesi, az oroszfáji Mikó család tagja volt. A család eleinte Kolozs és Doboka vármegyében volt birtokos, majd valamikor a 18. század folyamán áttelepült Gyergyószékre, Gyergyóalfaluba. A família méltán legismertebb és -elismertebb tagja az a Mikó Mihály, aki az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyik erdélyi vezéralakja, országgyűlési képviselő, kormánybiztos, maros- és csíkszéki főkirálybíró, valamint Csík vármegyei főispán volt. Mikó Mihály 1881-ben bekövetkezett haláláig köztiszteletnek örvendett. Ez viszont nem volt elmondható egyetlen fiáról, Árpádról.
Mikó Árpád 1858-ban született Nyárádszentlászlón, mivel édesanyja, kaáli Nagy Juliánna családjának itt volt az egyik fészke. Habár az oroszfáji Mikók férfiága római katolikus – mind Árpád, mind Mihály több magas világi funkciót töltött be az egyházmegyében: többek közt a státusgyűlés tagjai voltak, az apa a csíksomlyói, míg fia a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium főgondnoka, előbbi az egyházmegye pénzalapját kezelő püspöki bizottmány elnöke, utóbbi pedig egyházmegyei főgondnok és „az erdélyi Szent-Ferenc rend confratere” is volt –,[1] Árpád édesanyja és annak családja, későbbi felesége, valamint anyósa is az unitárius felekezethez tartoztak. Mikó Árpád nem a katolikus felekezthez tartozó oktatási intézményben, hanem a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett 1876-ban. Ezt követően a Budapesti Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát 1879-ben, majd 1880–1881 között huszárönkéntesként és Csík vármegye tiszteletbeli aljegyzőjeként, később pedig 1881-től 1883-ig vármegyei aljegyzőként tevékenykedett.[2] Aljegyzői tisztségeit édesapjának köszönheti, aki 1881 februárjában bekövetkezett haláláig Csík vármegye főispánjaként rendelkezett a nem választott tisztségviselők kinevezéséről. Így tehát láthatjuk, hogy egyedüli fiúgyermekként lényegében predesztinálva volt a politikai pályára, ugyanakkor első választott tisztségét már apja halála után, 1883-ban nyerte el.
Már a kampány során megynyilatkozott Mikó homo politicusi mivolta, hiszen neki – apjával ellentétben – meg kellett küzdenie tisztségeiért, fel kellett küzdenie magát a ranglétrán, és olykor karriere folyamán a cél szentesítette az eszközt. Politikai pályája kezdetétől a Szabadelvű Párt (egyben a kormánypárt) tagja volt annak 1906-os feloszlatásáig, és tevékenységét meghatározta a párthűség. Visszatérve az 1883-as gyergyói főszolgabíró-választásokra: egy bizonyos Délhegyaljai tudósítása szerint Csík vármegye négy járása közül a gyergyószentmiklósiban volt a legkiélezettebb a verseny, ahol Mikónak csupán két szavazattöbbséggel sikerült felülkerekednie – később Mikó egyik parlamenti felszólalásában is megemlítette az esetet, de ő egyetlen szavazattöbbségről beszélt – Ferenczy György jelöltön, aki állítólag 200 forintot ajánlott fel szavazóinak. Az ifjú Mikó 1884. január 2-án foglalta el hivatalát a gyergyószentmiklósi járás első embereként. Főszolgabírói tevékenysége alatt többször konfliktusos helyzetbe került ellenzéki politikusokkal és polgárokkal, melyekről az Ellenzék előszeretettel beszámolt.[3]
Mikó Árpád főszolgabírói tevékenységét vizsgálva azt láthatjuk, hogy igyekezett mindent megtenni – olykor meglehetősen erélyesen fellépve – a kormánypárt érdekeinek érvényesítéséért, de hiba lenne csupán politikai csatározásai alapján megítélni aktivitását. A vármegye törvényhatósági bizottságában például többször felszólalt az infrastrukturális fejlesztések érdekében. Szakmai kérdésekben attól sem zárkózott el, hogy politikai ellenfelei által benyújtott tervezetet támogasson: a székely körvasút gyergyói nyomvonaláról folyó egyik vita során például az „Ugron Gábor s társai-féle tervezetet a megye közönsége érdekeinek megfelelőbbnek” tartotta.[4] A Mikó erőteljes fellépései által kiváltott konfliktusok, botrányok következtében Győrffy Gyula, a csíkkarcfalvi kerület függetlenségi országgyűlési képviselője 1885 szeptemberében párbajra hívta ki a főszolgabírót – annak ellenére, hogy ez a tevékenység törvényt sértett, a kor egyes politikusai előszeretettel éltek eme úri hóborttal. A kardpárbaj a délutáni órákban Gyergyószentmiklós határában, „a nyíres nevű helyen” zajlott, és végkimerülésig folyt: a főszolgabíró a mellkasán, valamint jobb karján és kezén sérült meg, több lap szerint is súlyosan, míg Győrffy sérülés nélkül megúszta. Mivel a Székely Nemzet azt állította, hogy Mikó csupán könnyű sebeket szerzett, az Ellenzék egy későbbi cikkében helyreigazítja a kormánypárti lap újságíróját, és azt állítja, hogy „egy perc igaza sincs”, mivel az orvos „harmadszori sebesülésnél harcképtelennek nyilvánította” a kihívott felet, ezért könnyű sebesülésről szó sem lehet. 1888-ban a Képviselőház mentelmi bizottsága felfüggesztette Mikó Árpád és Győrffy Gyula mentelmi jogát párviadal vétsége miatt – habár az Országgyűlés csupán 1890. május 9-én szavazott a honatyák mentelmi jogának felfüggesztéséről –, majd a csíkszeredai törvényszék bűnösnek találta a két képviselőt ugyanazon vétségben, és egy-egy nap fogházra ítélte őket, melyet Vácon kellett letölteniük.[5] Az ítélethirdetéskor Mikó már javában az első országgyűlési képviselői mandátumát töltötte, hiszen az 1887-es országgyűlési választásokon elnyerte a gyergyószentmiklósi kerület budapesti képviselői tisztségét, és pont a mentelmi bizottságnak volt tagja.
A különböző rövidebb megnyilvánulásokon, bekiabálásokon kívül Mikó Árpádnak hét év képviselői tevékenysége alatt csupán két hosszabb napirend szerinti felszólalása volt. Inaktivitásáról ő maga a plénum előtt a következőképpen vall egyik felszólalása elején: „Nem a beszélési viszketeg késztet szólani engem; hiszen egyike vagyok azoknak, kik a legritkább esetben szokták igénybe venni a t. ház türelmét...”[6] Első felszólalására az 1891. június 5-ei ülésen, a közigazgatás és önkormányzat rendezéséről a vármegyékben szóló törvényjavaslat általános tárgyalásakor került sor, nagy nyugtalanság közepette, hiszen az ellenzéki képviselők folyamatos bekiabálásokkal, megjegyzésekkel igyekeztek hangot adni – a törvényjavaslatról alkotott negatív véleményük mellett – az ülésteremben uralkodó nagy meleg és levegőhiány okozta elégedetlenségüknek. Ebben a felszólalásában Mikó Árpád a helyi közigazgatás további központosítása, a hivatalnokok kinevezéses rendszerének bevezetése mellett érvelt.
Második parlamenti mandátuma alatti (1892–1894) felszólalása 1894. március 3-án, a házassági jogról szóló törvényjavaslat vitáján történt. Ebben Mikó megemlíti, hogy a beterjesztett javaslat szembemegy egyháza tanításaival, de a liberalizmus szellemében szükség van a polgári házasságra, hiszen a közvélemény is ezt diktálja. Felszólalásában észérveket sorakoztatott fel, releváns példákkal – statisztikai adatok, egyház és állam elválasztása, a nő helyzete a házasságban stb. A legérdekesebb epizódját idézném beszédének: „Ilyen tévtannak tartom azt is, hogy a válást könnyűvé teszi a polgári házasság. Ennél ma semmi sem könnyebb, t. ház; hiszen egész Európában híresek már az úgynevezett erdélyi unitárius házasságok. Ha az ember anyagi áldozattal bírja, ott hat hét alatt bárkit elválasztanak. Hiszen van Kolozsvárott egy telek, amely ugyanannyiszor változtat gazdát, valahányszor elválás esete forog fenn. E telek idegen honpolgároké is volt már, akik annak megszerzése által óhajtottak magyar állampolgárokká lenni és elválni. De hogy a dolog még könnyebbé tétessék, vannak már Erdélyben olyan emberek, akik valósággal apaságban utaznak, s adoptálják azt, aki elválni akar. Valóságos botrányok játszódnak ott le időnkint, amelyek sem a jog, sem a morál tekintetéből nem éppen épületesek.”[7] A vita során Ugron Zoltán függetlenségi képviselő felidézte, hogy Mikó a pályafutása kezdetén nem tulajdonított ekkora jelentőséget a liberalizmusnak, valamint a „közvélemény megnyilatkozásának”, hisz nem egyszer élt vissza hatalmával. Ez önmagában nem lenne érdekes információ, az viszont annál inkább, hogy Mikó és Ugron az Országgyűlés falain kívűl valószínűleg jó kapcsolatot ápoltak: míg a parlamentben különböző színekben politizáltak, addig a magánéletben családi kapcsolatok révén közeli viszonyban voltak. A fenti beszédét követően Mikónak nem volt több érdemleges felszólalása az Országgyűlésben, hiszen augusztus 14-ei főispáni kinevezése okán lemondott képviselői mandátumáról.[8]
Mikó 1894. augusztus 28-án érkezett Székelyudvarhelyre, ahol nagy pompával fogadták. Alispánja sógora (Margit húgának a férje), Ugron János volt. Székelyudvarhelyi főispánsága komolyabb konfliktusok nélkül zajlott le, a milleniumi ünnepségre történő előkészületek, kulturális rendezvények, és természetesen a tisztséggel járó általános tennivalók határozták meg itteni tevékenységét. Másfél évnyi udvarhelyi főispáni tevékenysége alatt kezdték el építeni az új vármegyeházát (amely a mostani városháza) – de alapkőletételén nem vehetett részt, mivel Budapestre kellett utaznia –,valamint a milleniumi emlékműre is ezen időszakban írták ki a pályázatot, megépítéséhez pedig Mikó 100 forinttal járult hozzá. Az Erdélyi Kárpát–Egyesület Udvarhely vármegyei fiókja 1894 novemberében alakult a főispán jelenlétében, elnökéül pedig Ugron János alispánt választották. Egyik legnagyobb esemény Udvarhelyen főispánsága alatt az 1895-ös országos EMKE-gála volt. Ezen alkalomból száznál több hivatalos vendég érkezett a városba, többek közt gróf Apponyi Albert is. A sors iróniája, hogy a díszbevonuláson a főispán gróf Bethlen Gábor EMKE-elnökkel utazott egy fogatban, akinek korábban – állítólag – a megbuktatásával volt megbízva.[9] Mikó Udvarhelyről való távozását megelőzően fáklyásmenetet szerveztek lakása elé, továbbá azt is kezdeményezték, hogy festessék meg a leköszönő főispán arcképét, és függesszék ki a vármegyeházába, ám mindezek ellenére Udvarhely vármegyében nem volt túl békés a politikai konjunktúra, így ez is közrejátszhatott abban, hogy kérte áthelyezését a szomszédos megyébe.[10]
Marosvásárhelyre érkezésekor, 1896. május 8-án az udvarhelyihez hasonló pompával fogadták az új főispánt.[11] Cselekedetei és felszólalásai azt tükrözik, hogy szívén viselte a megye és a város sorsát egyaránt, ám a beköszönő beszédében megfogalmazott politikai semlegességének nem sikerült maradéktalanul eleget tennie.[12] Leginkább az infrastrukturális fejlesztések érdekelték: ekkor tervezték a Nyárád- és Kis-Küküllő menti keskeny nyomtávú vasutakat. Főispáni feladatköréhez természetesen a tiszteletbeli tisztségek osztogatása, bizottságok összeállítása is hozzátartozott, így hát nem szalasztotta el az alkalmat, és unokatestvérét, kaáli Nagy Istvánt tiszteletbeli szolgabíróvá, valamint a lótenyésztési bizottság tagjává nevezte ki. Ugyanezen bizottságba apósát, Turman Lászlót is delegálta. Az első, május 8-i városi közgyűlési ülésére történő meghívásáért Bernády György felelt, és köszöntő beszédet is ő mondott.[13] Annak ellenére, hogy a város ügyeit felkarolta Mikó, politikai karrierjének vége bizonyos zűrös városi ügyeknek a következménye. A vészjósló fellegek az 1900. esztendőben kezdtek el gyűlni Mikó feje fölé, amikor a pénzügyi csőd szélén levő város polgármesterét, Geréb Bélát igyekezett megmenteni a politikai haláltól, és Bernády Györggyel – valószínűleg felsőbb utasításra – a lehető legjobbat igyekeztek kihozni a helyzetből.[14] 1900. december 24-én kinevezte rendőrfőkapitánnyá Bernády Györgyöt, aki – összeférhetetlenség miatt – lemondott országgyűlési képviselői mandátumáról. A helyi és budapesti politikai ellenfeleik azzal vádolták Mikót, Bernádyt, valamint Geréb Bélát, hogy valójában helycserét akartak végrehajtani: Gerébet akarták az Országgyűlésbe küldeni, hogy ne lehessen felelősségre vonni a város pénzügyi problémái miatt, Bernádyt pedig a polgármesteri székbe ültették volna. Amint később kiderült, ezek a vádak nem voltak alaptalanok.[15] Bernádyt az ún. „véres választások” (több városlakót lelőtt a csendőrség, mivel zavargásba torkollott elégedetlenségük kinyilvánítása) eseményeiért[16] felelősségre vonták – emiatt eltávolították rendőrkapitányi tisztségéből –, de a Királyi Tábla másodfokon is felmentette. Ezek után Mikó a kormánynál kardoskodott Bernády állásába való visszahelyezése mellett, így 1901. szeptemberében Bernády újra a város rendőrfőkapitánya lett. Ezen események után Geréb Béla elbukta a választást – hiszen pártja megvonta tőle a bizalmat a városi pénzügyek körüli panamázás miatt. Mivel a főispán nem vonta felelősségre Gerébet, ráadásul pedig időközben a városi kaszinó elnöki tisztségéből is kiszavazták Mikót, kegyvesztetté vált felsőbb körökben. Habár a városi közvélemény nem támadta különösebben – ellentétben az ellenzéki újságokkal, amelyek csak azt jósolgatták, hogy mikor mond le. Végül 1901. október 15-én adta be lemondását, de itt nem úgy búcsúztatták, mint Székelyudvarhelyen. A Székelység nevű újság így írt az eseményekről: „Széll Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter a beszélgetések során tisztán kijelentette Mikónak, hogy Marosvásárhely romlását egyedül neki tulajdonítja.”[17]
Amikor Mikó Árpád 1901 őszén nyugdíjba vonult, csupán 43 esztendős volt, ám legkisebb fia visszaemlékezése szerint annyira megviselték a főispánsága végén történt események, hogy elméje fokozatosan kezdett elborulni, ám korábban olyan hírek is terjedtek, hogy a földművelésügyi tárcát bíznák rá Budapesten. Betegségét heves fejfájás, időszakosan jelentkező heves káromkodással járó rohamok, kitörések jellemezték, amelyek ágyhoz kötötték.
Mikó Árpád 1918. január 24-én hunyt el Marosvásárhelyen.[18] A politikai pályán legkisebb fia, László követte, aki 1940–44 között szintén udvarhelyi, majd marosvásárhelyi és maros-tordai főispánként tevékenykedett.
Jegyzetek
[1] Mikó Mihály és Mikó Árpád gyászjelentése; Pál Judit: Erdélyi főispánok a századfordulón (1900–1901). In Sipos Gábor (szerk.): Emlékkönyv Benkő Samu születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2008, Erdélyi Múzeum–Egyesület. 222.
[2] Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1892–1897. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól. Budapest, 1892, Pesti Lloyd-társulat. 275.;;
[3] Ellenzék, 1884. 01. 14. 4.; Uo.1884. 02. 14. 4.; Uo. 1884. 05. 10. 4.; Uo. 1884. 05. 24. 3.; Uo. 1884. 05. 26. 3.; Uo.1884. 05. 30. 4.; Uo. 1884. 06. 07. 4.
[4] Székely Nemzet, 1886. 08. 19. 3.
[5] Az 1887. évi szeptember hó 26-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XXII. Budapest, 1890, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság. 150.; P. Szathmáry Károly (szerk.): Az 1887–92. évi országgyűlés képviselőházának naplója. XVIII. Budapest, 1890, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság. 132.; Székely Nemzet, 1888. 12. 01. 3.
[6] Szádeczky Lajos – Endrődy Sándor (szerk.): Az 1887–92. évi országgyűlés képviselőházának naplója. XXVI. Budapest, 1891, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság.322–324.
[7] Szádeczky Lajos (szerk.): Az 1887–92. évi országgyűlés képviselőházának naplója. XXIV. Budapest, 1891, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság.18–20.
[8] Uo. XX. Budapest, 1894, Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság. 4.
[9] Székely–Udvarhely, 1895. 06. 02. 102.
[10] Pál Judit: Erdélyi főispánok a századfordulón (1900–1901). In Sipos Gábor (szerk.): Emlékkönyv Benkő Samu születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2008, Erdélyi Múzeum–Egyesület. 216.
[11] Pesti Hírlap, 1896. 05. 08. 7.
[12] Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Levéltára (RNL ML), Maros–Torda vármegye, Maros–Torda vármegye törvényhatósági bizottsága (és annak bizottságai). Fond Prefectura Județului Mureș, Consiliul Municipal Mureș–Turda (comisiile aparținătoare), 18/1896, május 8-i rendk. közgy., 58–59. f.
[13] RNL ML, Marosvásárhely levéltára, Városi tanács (Fond Primăria Municipiului Târgu Mureș, Consiliul Municipiului Tg. Mureș) 76/1896, május 8-i rendk. közgy., 43. f.
[14] Fodor János: Bernády György. Politikai életrajz. Marosvásárhely – Kolozsvár, 2017, Lector Kiadó – Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány – Erdélyi Múzeum–Egyesület. 48.
[15] Uo.
[16] 1901. február 6-án tartották a választásokat.
[17]; Székelység, 1901. 10. 15. 2.;.
[18] Mikó Árpád gyászjelentése
