Ha magyar és osztrák történelemről van szó, a legtöbben nem tengerentúli gyarmatokra gondolnak, érthető módon. Ez a két ország sosem közelítette meg az angol, francia, német és portugál gyarmatbirodalmak méreteit. Ennek ellenére volt néhány kolonialista jellegű kísérletük, melyek a legtöbbek számára ismeretlenek. Az alábbiakban ezeket igyekszem összefoglalni, valamint megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért nem rendelkezett Ausztria, majd a későbbiekben az Osztrák–Magyar Monarchia kiterjedt gyarmatbirodalommal.
Az egyik első magyar vonatkozású gyarmatosítási próbálkozás Gróf Benyovszky Móric Ágost nevéhez kötődik, aki az 1770-es évek elején XV. Lajos francia király szolgálatába szegődött. A magyar világutazó nemesi származásának és kiemelkedő diplomáciai érzékének köszönhetően meggyőzte a királyt, hogy Franciaország gyarmatosítsa Madagaszkár szigetét, jelentős profit reményében. Benyovszky az expedíció vezetőjeként 1774. február 14-én ért partot Madagaszkáron ahol a következő években meg kellett küzdenie a járványok, a bennszülöttek ellenséges magatartása és a környező francia uralom alatt lévő szigetek kormányzóinak szabotőr akciói támasztotta nehézségekkel. Az 1600-as évek erőszakos francia gyarmatosítási törekvéseivel ellentétben igyekezett sokkal diplomatikusabb és jutalmazó politikát folytatni a sziget őslakosaival. A gróf a bennszülöttekkel szembeni méltányos bánásmódja néhány év múlva meg is hozta a gyümölcsét, ugyanis a helyiek ampanszakabénak, azaz a nemzet legfőbb főnökének választották. Rövid uralkodása alatt számos törvényt hozott. Ezek közül kiemelném a szerencsétlen napokon született gyerekek meggyilkolásának megtiltását, melyről így nyilatkozott: „Életem legboldogabb napjának tekintettem ezt a napot, amelyen sikerült megszüntetnem e gyalázatos szokást, amely a vallás vagy valamely undok előítélet szülötte volt.”[1] A franciák riválist véltek felfedezni benne, ezért elrendelték a letartóztatását. Egy 60 főből álló csapatot küldtek a szigetre, amely megütközött a gróf seregeivel. 1786. május 23-án Benyovszky életét vesztette a csatában.[2]
A gyarmatosítás kérdéskörének megértéséhez elengedhetetlen az osztrák és az osztrák–magyar flotta helyzetének vizsgálata. Az osztrák hadiflotta a többi európai nagyhatalomhoz képest nagyon későn jött létre. Első formájában 1786-ban I. Triesti haditengerészetként hivatkozunk rá, később 1798-ban ez átalakul Császári és Királyi Haditengerészetté (kaiserliche und königliche Kriegsmarine).[3] Első két megpróbáltatására az 1864-es porosz-osztrák–dán háborúban és az 1866-os porosz–osztrák háborúban került sor. A haditengerészet mindkét konfliktusban eredményesen teljesített, bár ez sokkal inkább Wilhelm von Tegethoff admirális hozzáértésének volt köszönhető, mintsem az osztrák flotta méreteinek, állapotának vagy az anyagi ráfordítás mértékének. Az 1867-es kiegyezés után Magyarország a haditengerészet költségvetésének 30%-át biztosította, később ez 36,3%-ra emelkedett. A Monarchia flottája 1867 és 1914 között 86 Földközi-tengeren túli küldetést teljesített, melyek során fizikai, biológiai és hidrográfiai kutatásokat végeztek, valamint politikai kapcsolatokat alakítottak ki.[4] 1914-ben Ausztria–Magyarország Európában a 6., míg világviszonylatban a 8. helyen állt hadihajók tekintetében. Költségvetés szempontjából, a maga 50,3 millió koronás ráfordításával, világviszonylatban a 6. helyen állt. Mindez azonban nem volt elegendő az első világháborúban való eredményes tengeri helytálláshoz. A Császári és Királyi haditengerészet összességében nem volt korszerűnek mondható, és amennyiben lett volna jelentős gyarmatbirodalma, azt valószínűleg úgy sem tudta volna megvédeni Nagy Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország, Oroszország, Olaszország, Németország vagy Japán ellenében. Ennek okai leginkább a tengerentúli területszerzés iránti passzív magatartásra, valamint a haditengerészeti költségvetés viszonylag alacsony voltára vezethetők vissza.
A 18. század utolsó negyedében az osztrákok többször is megkíséreltek birtokba venni tengerentúli területeket. A kezdő löketet a Habsburg udvarban szolgáló William Bolts, a Brit Kelet-Indiai Társaság egykori elnöke adta, aki 1774-ben azt javasolta Mária Teréziának, hogy indítson expedíciókat India nyugati partvidéke és az attól keletre található szigetek felé. A királynőnek tetszett az ötlet, és rövid időn belül, 1775-ben létre is jött a Trieszti Kelet-Indiai Társaság (Triester Ostindische Handelskompanie). William Boltsnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a társaság első hivatalos expedíciójának a parancsnoka lehetett.
Az első expedíció során birtokba vették a mai Mozambik keleti partvidékén levő Delagoa-öblöt (mai Maputo-öböl) és egy faktóriát létesítettek a területén 1776-ban.[5] A területen számos kultúrnövény termesztését és egy erőd felépítését tervezték, azonban a hosszú távú célok meghiúsultak a bennszülöttek agresszív magatartása és a régió iránti egyre nagyobb portugál érdekeltség miatt. Miután II. József „zavarosnak” ítélte a kelet-afrikai helyzetet, a faktóriát mindössze 7 év után, 1783-ban átengedték a portugáloknak.
William Bolts ezzel egy időben, 1778-ban birtokba vette a ma Indiai részét képező Nicobar-szigeteket. Távollétében a szigetcsoport parancsnokának Gottfried Stahl hadnagyot nevezte ki. Egy járvány következtében számos telepes életét vesztette, köztük a parancsnok is, amely véget vetett a hosszú távú terveknek a térségben. A parancsnok halála után, 1783-ban a túlélők végleg elhagyták az „elátkozott” szigetet. A Nicobar-szigeteket rövid alkudozás után még abban az évben eladták az angoloknak, majd a Trieszti Kelet-Indiai Társaság 1785-ben csődbe ment, és mindössze 10 év fennállás után megszűnt.[6]
Az 1877. április 24-én kirobbanó orosz–török háború során számos európai államnak világossá vált, hogy Európa beteg embere, az Oszmán birodalom nem fogja tudni hosszú távon megtartani balkáni területeit. Az Orosz Birodalom győzelmével véget érő konfliktust az 1878. március 3-án aláírt San Stefano-i békeszerződés zárta le, amely több európai nagyhatalom felháborodását váltotta ki. Emiatt 1878. június 13-án a német fővárosban megnyitották a berlini kongresszust, amelyben a nagyhatalmak elismerték Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét, Görögország új területekkel gyarapodott, Bulgáriát három részre osztották, Ausztria–Magyarország pedig felhatalmazást kapott Bosznia-Hercegovina és a Novi Pazar-i Szandzsák megszállására.[7] Az okkupáció 1878. július 29-én kezdődött a Bosznia-Hercegovina-i keresztény lakosság védelmének ürügyét kihasználva. A Monarchia csapatai kezdetben 70 ezer főt számláltak, majd a hadsereg később 270 ezer főre nőtt a tartalékosok bevetésével. Ezzel szemben a boszniai lázadók mindössze 90 ezres létszámmal bírtak. A bőségesen rendelkezésre álló lőszer, a bosnyákokra jellemző fanatizmus és a váratlan rajtaütések ellenére a gerillák nem voltak képesek megakadályozni, hogy a támadók bevegyék a térség két legfontosabb városát, Szarajevót és Mostart. 1878. október 20-án az utolsó lázadó csoport is letette a fegyvert.[8] Az európai nagyhatalmak mind tisztában voltak azzal, hogy a terület előbb-utóbb Ausztria–Magyarország részévé válik, mindössze annyit vártak el, hogy az annexióról előzetesen tájékoztassák őket, ám ez nem így történt. 1908. október 5-én a Monarchia hivatalosan is annektálta Bosznia-Hercegovinát, amely közfelháborodást keltett Európa szerte, de főleg Szerbiában és Oroszországban. Ezt a nemzetközi szintű diplomáciai krízist annexiós válságnak nevezzük. 1909 áprilisában a berlini kongresszus mintegy kiegészítéseként, a nagyhatalmak elismerték az annexiót, a diplomáciai botrány valamelyest enyhült, viszont a politikai és társadalmi feszültség tovább növekedett. Noha a Monarchia teljes diplomáciai győzelemmel zárta balkáni gyarmatosító akcióját, és pillanatnyilag sikerült a háborút is elkerülnie Oroszországgal, ez a meggondolatlan lépés teljesen ellehetetlenítette a további külpolitikai együttműködést a Balkán összes államával, ezenkívül az elvileg szövetséges Olaszországgal is kiéleződött a diplomáciai helyzet. A szerb nacionalisták a válságot követően még nagyobb ellenszenvvel tekintettek a Monarchiára, és Bosznia-Hercegovinára már sokkal inkább megszerzendő területként gondoltak. Ez az 1914. június 28-i szarajevói merényletben tetőzött, amely Európát az első világháborúba taszította.[9]
1872. június 13-án az Osztrák–Magyar Monarchia tudományos felfedező expedíciót indított útnak, melynek célja az Északkeleti Átjáró megtalálása volt. A 24 felfedezőből álló csoport azonban egy addig ismeretlen területet talált. Egy 191 szigetből álló kietlen vidékre bukkantak a Jeges-tengeren, amely teljesen lakatlan volt, és nagy részét gleccserek borították. Az osztrák-magyar lobogó kitűzése után elnevezték Ferenc József-földnek. Számos tájegységet neveztek el ekkor, melyek mind a mai napig hordozzák ezeket: Budapest-fok, Hungária-öböl, Fiume-fok, Deák Ferenc sziget, Wilczek-föld, hogy csak párat említsek.[10] Hajójuk a jég fogságába került, emiatt csónakokkal indultak Novalja Zemlja felé, abban reménykedve, hogy rájuk találnak. Végül egy orosz bálnavadászhajó mentette ki őket a Jeges-tenger veszélyes vizeiről. Bécsben hősökként fogadták őket, és a parancsnokokat kitüntették. Érdekes módon a területet hivatalosan sosem nyilvánították gyarmatnak, így mivel az új földrész hivatalosan senkihez sem tartozott, senki sem tett ellenlépéseket, amikor 1926. április 15-én a Szovjetunió a saját területének nyilvánította.[11] Mind a mai napig Oroszországhoz tartozik, területén katonai és kutatóbázis működik, külföldiek számára körülményes a belépés.
Az 1898-as spanyol-amerikai háború következtében Spanyolország költségvetési hiánnyal küszködött, emiatt több gyarmatát is próbálta értékesíteni.[12] Többek között ajánlatot tettek az Osztrák–Magyar Monarchiának miszerint szeretnék eladásra bocsájtani spanyol Nyugat-Szaharát, akkori nevén Rio de Oro-t. Az ajánlat vegyes fogadtatásra talált a Monarchiában. Magyarország nem szeretett volna kolóniákba fektetni, emellett a térségbe küldött diplomaták között is ellentét feszült. Míg az egyik semmi fantáziát nem látott a területben, a másik váltig ragaszkodott ahhoz, hogy az ajánlatot nem szabad elmulasztani: „a nagyok asztaláról lehulló morzsákat sem fogom veszni hagyni”.[13] Noha a spanyol kormány 1900 márciusáig várta a vételi szándék megerősítését, érdeklődés hiányában az üzlet kútba esett. Rio de Oro spanyol kézen maradt egészen 1974-ig.[14]
Kína a 19. század második felére félgyarmati státusba került, és sok szempontból az európai nagyhatalmaknak volt kiszolgáltatva. Az emiatti feszültség az 1899-ben kitört bokszerlázadásban csúcsosodott ki, amely az európai betolakodók és az azokkal együttműködők ellen irányult. A lázadás leverésében egy 8 nemzetből álló kontingens vett részt, melynek része volt a Monarchia is. A felkelés 1 éven és 10 hónapon át tartott, melynek végén az európaiak győzedelmeskedtek.[15] A békeszerződésben a Monarchia más nagyhatalmakkal együtt jogot kapott koncessziós zónák kialakítására Tiencsin városában. Az osztrák-magyarok egy 0,61 km2 területű városrészt kaptak, amelyben több mint 25 ezer kínai lakos élt. A gyarmat mindössze 16 évnyi fennállás után megszűnt, ugyanis az első világháborúban Kína hadat üzent a Központi Hatalmaknak és az itt lévő helyőrség rögtön kapitulált. Ezek után a Monarchia egyetlen hivatalos gyarmatát Kína annektálta.[16]
A gyarmatok hiánya több okra is visszavezethető. Egyrészt a Habsburgok az Osztrák Birodalmat kezdettől fogva kontinentális hatalomként képzelték el. Másrészt a dinasztikus területszerzést részesítették előnyben a hódító háborúkkal szemben. Harmadsorban a Habsburg Monarchiának megvolt az az előnye, amely a legtöbb nyugat-európai államnak nem: olyan szomszédos térséggel rendelkezett a Balkán-félszigeten, amely jóval kockázatmentesebb terjeszkedést biztosított, mint az Atlanti-óceánon túli területek. Továbbá a kiegyezést követő évtizedekben felmerülő nemzetiségi kérdés és nacionalizmus is belső akadályokat gördített az osztrák-magyar kormány elé, emiatt még inkább perifériára szorult a gyarmatbirodalom kiépítésének gondolata.
A kiegyezés utáni időszakban sokkal égetőbb probléma volt a birodalom egyben tartása, mint a tengeren túli gyarmatok létesítése. Ferenc József túlságosan kockázatos lépésnek vélte a távoli vidékeken való területszerzést, és sokkal inkább a birodalmon belüli nemzetiségi problémák kötötték le a figyelmét. Az osztrák-magyar hadiflotta sem volt kellően nagy létszámú és felszereltségű ahhoz, hogy egy háborúban meg tudja védeni esetleges gyarmatait.
A kolóniák hiánya meglátásom szerint végül két következményhez vezetett. Az első és talán legjelentősebb az a tény, hogy az első világháborúban való részvétel a központi hatalmak oldalán sokkal eredményesebb lehetett volna egy több százezer, vagy akár több millió négyzetkilométernyi gyarmatbirodalom és jelentős flotta birtokában, ugyanis a Nagy Háborúban nem a megnyert csaták jelentették a győzelem kulcsát, hanem a birodalmak rendelkezésére álló nyersanyagforrások mennyisége, amelyekben viszont az Antant hatalmak bővelkedtek. Az, hogy a Monarchia tartalékai csak és kizárólag az európai területekre korlátozódtak, nagyban hozzájárult a háború elvesztéséhez. A második következmény, amely a mai napig számos utódnemzet köztudatában jelen van, a belső gyarmatosítás mítoszának létrejötte és elterjedése. Mivel abban a korszakban minden nagyobb hatalom gyarmatosított, csak a Monarchia nem, az a magyarázat terjedt el a nyugati sajtóban, sőt bizonyos körökben a Monarchia határain belül is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem más, mint a népek börtöne, amelyben a Habsburgok a börtön vezetői, az osztrák-németek és a magyarok a börtönőrök, a többi nemzet pedig csupán a rabok szerepét tölti be.
Bibliográfia:
Besenyő János–Fülöp Sándor: Rio de Oro partvidékéről készített osztrák–magyar térképrajzok. Geodézia és Kartográfia, 70. évf. (2018) 3. sz. 24–31.
Csonkaréti Károly: A császári-királyi haditengerészet 1786–1914 között. https://contentas.ek.szte.hu/Record/acta66058
Gróf Benyovszky Móric: Emlékirat a madagaszkári expedícióról. Terebess Ázsia E-Tár: https://terebess.hu/keletkultinfo/madagaszkar.html
Jamrik Levente: Az Osztrák–Magyar Monarchia kínai gyarmata. https://falanszter.blog.hu/2011/01/19/az_osztrak_magyar_monarchia_kinai_gyarmata
Kiss Márton: Nagyhatalmi összhang és presztízsháború: A boxerlázadás története. https://ujkor.hu/content/boxerlazadas
Krámli Mihály: A császári-királyi haditengerészet, 1797-1866. – 1998. Hadtörténeti közlemények, 111. évf. (1998) 2. sz. 427.
Meisterl, Stefan: Von Coblon bis Delagoa. Die kolonialen Aktivitäten der Habsburgermonarchie in Ostindien. Universität Wien, Wien, 2014. (dissertation)
Nyilas Márta: A Ferenc József-föld fölfedezése és a Budapest-fok. Budapest, 10. évf. (1972) 3. sz. 36–37.
Schefbeck, G.: The Austro-Hungarian Deep-Sea Expeditions. In: Uiblein, F., Ott, J., Stachowitsch, M. (Eds.): Deep-sea and extreme shallow-water habitats: affinities and adaptations. Biosystematics and Ecology Series. 1996, 11. 1-22.
Sz.n.: Vidám akciónak hitték Bosznia megszállását Bécsben. https://mult-kor.hu/20081005_vidam_akcionak_hittek_bosznia_megszallasat_becsben
Szabó Attila András: Osztrák–magyar kolonizációs kísérlet Nyugat-Afrikában. Levéltári Szemle, 68. évf. (2018) 1. sz. 45–60.
Szolnoki Nikoletta: Az 1877–1878-as orosz–török háború és a berlini kongresszus.
https://ujkor.hu/content/az-1877-1878-orosz-torok-haboru-es-berlini-kongresszus
Tarján M. Tamás: Bosznia-Hercegovina okkupációja. https://rubicon.hu/kalendarium/1878-julius-29-bosznia-hercegovina-okkupacioja
Verbótól Kamcsatkán át a madagaszkári trónig: Benyovszky Móric kalandos élete. https://mult-kor.hu/verborol-kamcsatkan-at-a-madagaszkari-tronig-benyovszky-moric-kalandos-elete-20220523?pIdx=2
Sajtó
Aradi Közlöny, 43. évf. (1928. 10. 02.) 221. sz. 8.
Budapesti Hírlap, 1899. június 7. 4.
Jegyzetek
[1] Gróf Benyovszky Móric: Emlékirat a madagaszkári expedícióról. Terebess Ázsia E-Tár: https://terebess.hu/keletkultinfo/madagaszkar.html (megtekintés dátuma: 2023. 10. 28.)
[2] Verbótól Kamcsatkán át a madagaszkári trónig: Benyovszky Móric kalandos élete. https://mult-kor.hu/verborol-kamcsatkan-at-a-madagaszkari-tronig-benyovszky-moric-kalandos-elete-20220523?pIdx=2 (megtekintés dátuma: 2024. 04. 01.)
[3] Csonkaréti Károly: A császári-királyi haditengerészet 1786–1914 között. https://contentas.ek.szte.hu/Record/acta66058 (megtekintés dátuma: 2024. 04. 19.)
[4] Schefbeck, G.: The Austro-Hungarian Deep-Sea Expeditions. In: Uiblein, F., Ott, J., Stachowitsch, M. (Eds.): Deep-sea and extreme shallow-water habitats: affinities and adaptations. Biosystematics and Ecology Series. 1996, 11. 1-22.
[5] Meisterl, Stefan: Von Coblon bis Delagoa. Die kolonialen Aktivitäten der Habsburgermonarchie in Ostindien. Universität Wien, Wien, 2014. (dissertation)
[6] Krámli Mihály: A császári-királyi haditengerészet, 1797-1866. – 1998. Hadtörténeti közlemények, 111. évf. (1998) 2. sz. 427.
[7] Szolnoki Nikoletta: Az 1877–1878-as orosz–török háború és a berlini kongresszus.
https://ujkor.hu/content/az-1877-1878-orosz-torok-haboru-es-berlini-kongresszus (megtekintés dátuma: 2023. 12. 26)
[8] Tarján M. Tamás: Bosznia-Hercegovina okkupációja. https://rubicon.hu/kalendarium/1878-julius-29-bosznia-hercegovina-okkupacioja (megtekintés dátuma: 2023. 11. 29.)
[9] Vidám akciónak hitték Bosznia megszállását Bécsben. https://mult-kor.hu/20081005_vidam_akcionak_hittek_bosznia_megszallasat_becsben (megtekintés dátuma: 2023. 12. 29.)
[10] Nyilas Márta: A Ferenc József-föld fölfedezése és a Budapest-fok. Budapest, 10. évf. (1972) 3. sz. 36–37.
[11] Aradi Közlöny, 43. évf. (1928. 10. 02.) 221. sz. 8.
[12] Budapesti Hírlap, 1899. június 7. 4.
[13] Idézi Szabó Attila András: Osztrák–magyar kolonizációs kísérlet Nyugat-Afrikában. Levéltári Szemle, 68. évf. (2018) 1. sz.
[14] Besenyő–Fülöp: Rio de Oro partvidékéről készített osztrák–magyar térképrajzok.
[15] Kiss Márton: Nagyhatalmi összhang és presztízsháború: A boxerlázadás története. https://ujkor.hu/content/boxerlazadas (megtekintés dátuma: 2023.12.01.)
[16] Jamrik Levente: Az Osztrák–Magyar Monarchia kínai gyarmata. https://falanszter.blog.hu/2011/01/19/az_osztrak_magyar_monarchia_kinai_gyarmata (megtekintés dátuma: 2023. 12. 25.)
