Erdély 1848-49 évi története kicsiben tükrözi a magyarországi eseményeket. Az átalakulás kezdeti lelkesedését 1848 késő tavaszától (összefüggésben Erdély és Magyarország uniójával) egyre inkább a nemzetiségi feszültségek kiéleződése követte, párhuzamosan a cs. kir. katonai hatóságok egyre csökkenő együttműködési hajlandóságával. Mindez 1848 őszén nyílt robbanáshoz, a román néplázadás kirobbanásához, majd a cs. kir. katonaság támadásához és a fegyveres önvédelmi harchoz vezetett. Az erdélyi magyar csapatok kezdeti kudarcait 1848-49 telén már katonai sikerek követték, 1849 tavaszán pedig bekövetkezett Erdély csaknem teljes felszabadítása. A pacifikáció folyamatát itt is az orosz intervenció akasztotta meg, amely végül az erdélyi hadszíntéren is eldöntötte a szabadságharc sorsát.
Az Erdélyi Nagyfejedelemség berendezkedése 1848 előtt
Az Erdélyi Fejedelemséget az oszmánellenes visszafoglaló háborúk során, 1690-ben csatolták vissza a Habsburg-monarchiához, de nem egyesítették a Magyar Királysággal, hanem külön kormányozták. A fejedelemségnek a Magyar Királysággal közös határa csak 1732-ben állandósult, keleti és déli határai Moldva és Havasalföld felé változatlanok maradtak. Mária Terézia királynő 1765-tól Erdélyt nagyfejedelemségi rangra emelték, s a Habsburg-uralkodók a továbbiakban így szerepeltették a címeik között.
Az I. Lipót király és császár által 1691-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum a Habsburg-monarchián belül viszonylag kedvező helyzetet biztosított Erdély számára. A Diploma maximálta a fizetendő adó mennyiségét, biztosította az úgynevezett sarkalatos tisztségekre az erdélyi rendek jelölési jogát, valamint megerősítette az Erdélyben használatos törvény- és szokásjogi gyűjtemények érvényességét.
Erdélyt (a Partiummal együtt) a három, a magyar, a székely és a szász rendi nemzet (natio) területe alkotta. A magyarok földje 11 vármegyéből és két vidékből, a Székelyföld öt székely székből, a Szászföld (Szász Egyetem) kilenc szász székből és két vidékből állt. Ezek mellett volt Erdélyben 24 királyi város, illetve ún. taksás hely (kiváltságok mezőváros). A három rendi nemzetet a magyarok, székelyek és szászok előkelői alkották, a jobbágyparaszti népességnek nem volt politikai képviselete. Gyakorlatilag teljesen politikai képviselet nélkül maradt az Erdély lakosságának többségét alkotó románság, amelynek tömegei jobbágysorban éltek.
A közigazgatás élén a Bécsben székelő Erdélyi Udvari Kancellária, állott, ez tartotta a kapcsolatot a birodalmi kormányszervekkel. A tartományi igazgatást közvetlenül az 1691-ben megszervezett főkormányzóság, a Gubernium vezette, előbb nagyszebeni, 1790-től kolozsvári székhellyel. Élén a főkormányzó állt, aki általában egy erdélyi arisztokrata családból került ki.
Erdélyben az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elválasztása – eltérően a Magyar Királyságtól – még a legfelső szinten sem történt meg. 1737-ben Marosvásárhelyen felállították ugyan a Királyi Táblát, a legfelső bíróság azonban a Gubernium (Gubernium in judicialibus) volt. A kincstári (kamarai) jövedelmek igazgatásával a nagyszebeni Kincstartóság (Thesaurariatus) foglalkozott, amelyet 1743-ban szerveztek meg, s 1797-ben Nagyszebenbe helyeztek át.
Erdélyben a szászok területi autonómiát élveztek. A szász székeket és vidékeket összefogó nemzeti egyetem élén a szász comes, a mindenkori nagyszebeni királybíró állt, és az ún. „Szász Egyetem” állandó adminisztrációval is rendelkezett. Az évente vagy félévente tartott nemzeti gyűlés, amelyre a székek és vidékek két-két küldöttet delegáltak, határozatokat hozott, rendeleteket alkotott, bíráskodott. Az itt hozott ítéletek ellen nem a marosvásárhelyi Királyi Táblára, hanem a Guberniumra lehetett fellebbezni. A szászok különállását az is mutatta, hogy míg Erdély többi részén a latin, illetve a magyar, Szászföldön a német volt a hivatali nyelv.
Az erdélyi egykamarás országgyűlést a három rendi nemzet küldöttei, illetve az uralkodó által meghívott „királyi hivatalosok” regalisták (személyes országgyűlési joggal rendelkezők) alkották. Ez utóbbiak száma csakis az uralkodó kényétől-kedvétől függött, s így általuk az országgyűlési erőviszonyokat szabadon alakíthatta. Az országgyűlésen a három natio egy-egy szavazattal (kúriális szavazat) rendelkezett.
Míg a Magyar Királyságban 1790 és 1847 között 14-szer hívták össze az országgyűlést, Erdélyben csak nyolc ízben. Míg Magyarországon csak 1812-1825 közötti 12 évben nem tartottak országgyűlést, addig Erdélyben 1811 és 1834 között 22 évig nem. Az erdélyi rendek jóval kevesebb ellenállásra voltak képesek az uralkodó abszolút törekvéseivel szemben, mint a magyarországiak. Jellemző, hogy a birodalmi kormányzat arra is igyekezett vigyázni, hogy a Magyar Királyságban és Erdélyben lehetőleg ne tartsanak egy időben országgyűlést. Így a magyar reformkorban csak egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a „két testvérhaza” rendjei egyszerre tanácskoztak (az 1832-1836. évi magyarországi országgyűlés még tartott, amikor összeült az 1834-1835. évi erdélyi országgyűlés.)
Erdélyben az oszmánellenes védelmi vonal megerősítése érdekében 1762-1764-ben szervezték meg a két (16-17.), beszterce-naszódi és orláti román (oláh) határőrezredeket, illetve a két (14-15.), csíkszéki és háromszéki székely határőrezredet. Az erdélyi Határőrvidék szervezete eltért a Magyar Királyság déli határain végighúzódó horvát-szlavón-szerémségi, illetve bánsági Határőrvidékétől. Az erdélyi határőrvidék nem alkotott elkülönült területet, azaz, az ezredek csak adminisztratív, de nem területi egységet alkottak, ellentétben a déli határőrvidék ezredeivel, amelyek különálló területtel rendelkeztek, s nem tartoztak a magyarországi rendi kormányhatóságok alá.
Az átalakulás 1848 tavaszán és nyarán
1848 tavaszán a Habsburg-birodalom egész területét elérte az a forradalmi hullám, amely januárban a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyságban kezdődött, majd 1848. február 22-24-én a párizsi forradalommal vált európai hatásúvá. Március 13-án Bécsben, 15-én Budapesten tört ki a forradalom. Ez utóbbi alapdokumentuma, a Tizenkét pont követelte Erdély és Magyarország unióját. A bécsi és pesti forradalmak hatására az 1847 novembere óta Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés feliratban követelte a független felelős kormányzat megadását, a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, sajtószabadság megadását és más liberális reformok bevezetését. Március 17-én V. Ferdinánd magyar miniszterelnökké nevezte ki Batthyány Lajos grófot. A magyar országgyűlés március-áprilisban 31 törvénycikkben alkotta meg az ország új, polgári alkotmányát, s ezek között törvényt hozott Magyarország és Erdély uniójáról is. Ez azonban csak akkor válhatott érvényessé, ha az erdélyi országgyűlés is hasonló törvényt hoz.
A bécsi és pesti forradalmakról szóló hírek március 19-én érkeztek meg Kolozsvárra. Az erdélyi magyar liberálisok aznap az unió, felelős kormány, alkotmányosság biztosításának követelésével a pozsonyi országgyűléshez fordultak, majd vezetőjük, id. Bethlen János rávette a konzervatívok vezérét, Jósika Lajost, hogy március 20-án közös programnyilatkozatot írjanak alá. A nyilatkozat az unió, a polgári reformok, a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség mellett a jobbágyfelszabadítást is célként jelölte meg. Március 21-én Kolozsvár városi tanácsa feliratot intézett a Guberniumhoz, kérve a diéta összehívását és az alkotmányos reformokat. Teleki József gubernátor szavát adta, hogy pártolólag továbbítja az uralkodónak a feliratot, amelyet megküldött több törvényhatóság főtisztjének is.
Az erdélyi román értelmiségiek március 28-án Kolozsvárott tartott gyűlése: a románok negyedik erdélyi nemzetként történő elismerését, arányos részvétellel a közigazgatásban, a román megyék román, a vegyes megyék kétnyelvű igazgatásával együtt. Az erdélyi románság nem volt eleve ellenséges az unióval, de a jobbágyfelszabadítás elhúzódása komoly nyugtalanságokat okozott. A kirendelt császári katonaság igyekezett kímélettel eljárni a lázadó parasztokkal szemben.
Miután a szászok Erdély uniójával és az ezt feltételezhetően követő közigazgatási átalakítással csak veszíthettek, a Szász Nemzeti Egyetem vezetői az uralkodóhoz intézett emlékiratukban már április 23-án tiltakoztak Magyarország és Erdély tervezett uniója ellen. Ennek dacára követeik részt vettek az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen, de ott is jelezték fenntartásaikat.
Az erdélyi román nemzetiség május 15-17-i balázsfalvi gyűlésén elfogadott határozatát egyfajta anakronisztikus kettősség jellemezte. A határozat ugyanis az áprilisi törvényeknél jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást követelt, ugyanakkor kifejezte azt az igényt, hogy a románokat – a magyarok, székelyek és szászok mellett – ismerjék el (feudális értelemben vett) negyedik nemzetnek, s amíg ez nem történik meg, az erdélyi országgyűlés ne tárgyaljon a Magyarországgal való unióról. A gyűlés vezérszónoka, Simion Barnutiu pedig is kifejtette, hogy nincs értelme a magyarokkal történő összefogásnak, mert a magyar szabadság asztalán „minden falat mérgezett.”
A május 29. – július 18. között ülésező erdélyi országgyűlés azonban arra hivatkozva, hogy az unió megszületésével eltűnnek a feudális értelemben vett nemzetek, s Erdély népei egyaránt részesülnek a polgári szabadságjogok áldásaiban, elutasította a követelést. Június 6-án megszületett a jobbágyfelszabadításról szóló törvény is, amely június 18-i határidővel vetett véget a feudális szolgáltatásoknak Erdélyben.
Július 3-án az erdélyi Szász Egyetem emlékiratban közölte a magyar képviselőházzal azokat a feltételeket, amelyek elfogadása esetén a szász nemzet hajlandó egyesülni magyar királysággal. Ebben kérték kiváltságaik fenntartását, a minisztériumban külön szász osztály felállítását. Erre mintegy válaszul Vay Miklós báró, erdélyi királyi biztos Nagyszebenben tett látogatása során kijelentette, hogy a magyar kormánynak nincs szándékában átalakítani a szászok önkormányzatát, csupán idejét múlt kiváltságaik eltörléséről volna szó.
Az 1848. július 4-én összeült magyar népképviseleti országgyűlés unió-bizottsága kidolgozta ki a román nemzetiségi igényeket is figyelembe véve törvényjavaslatait, ám ezek tárgyalására nem került időben sor. Ez pedig lehetővé tette, hogy az erdélyi a románok körében egyre inkább a magyarellenes irányzat kerekedjen felül. tervezetek megígérték a Szász Egyetem fenntartását, a román nemzetiség és nyelv elismerését – de a tervezetekből nem lesz törvény. A népiskolai törvénytervezet engedélyezte volna az alsófokú oktatásban a nemzetiségi nyelvhasználatot – de ebből sem lett törvény.
A feszültségek kiéleződése
Az erdélyi román parasztság – akárcsak más nemzetiségű társai – elégedetlen volt a jobbágyfelszabadítás módjával. A mozgalmait letörő katonaság azonban nagyobbrészt magyar nemzetiségű lévén, a hatalom és a nép közötti konfliktus egyben nemzetiségi konfliktusként is jelentkezett. Karl Urban alezredes, a naszódi román határőrezred parancsnoka, illetve az erdélyi főhadparancsnokság mindent megtett annak érdekében, hogy a román parasztság a cs. kir. hatalomtól remélje kívánságainak teljesülését.
A szeptember 16-28. között összeülő második balázsfalvi román gyűlés elhatározta a román lakosság felfegyverzését és mozgósítását. A románok egyben érvénytelennek nyilvánították az uniót, s követelték, hogy Erdély legyen önálló (román) fejedelemség az Osztrák Császárságon belül. Ezután megkezdődött az erdélyi román parasztság felfegyverkezése és fegyveres lázadása.
A román felkelők aztán szövetségesre találtak a cs. kir. katonaságban. Miután V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés és a magyar kormányzat ténykedését, október 3-án ostromállapot alá rendelte az egész országot. Erről értesülve, október 16-án Puchner Antal altábornagy, erdélyi császári királyi főhadparancsnok is kihirdette az ostromállapotot Erdély területén. Ez a rendelet elvileg véget vethetett volna a román felkelésnek, ám Puchner meglehetősen egyoldalúan értelmezte az ostromállapotot. Mindenütt lefegyvereztette a magyar nemzetőrséget, de nem korlátozta a román fölkelők működését.
A felkelők azonban nem elégedtek meg ezzel, hanem szabályos irtóhadjáratba kezdtek. Puchner mentségére szól, hogy miután nem volt elegendő reguláris ereje, kezdetben a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyar népességet, ám a románok katonai akcióikban már túlmentek a cél által még „igazolható” kíméletlenségen. (Emellett a hadjáratok komoly csapást mértek az erdélyi bányavidékre, az ott található kincstári javakra, márpedig ezekre a cs. kir. hadvezetésnek és kormányzatnak is szüksége volt.) Noha a román mozgalom fegyveres erejét elsősorban a határőrök adták, a magyarok és más nemzetiségűek elleni kegyetlenkedések nem az ő számlájukat terhelték. Erdélyben a többnyire önjelölt népvezérek cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt.
Noha az erdélyi szászok elküldték képviselőiket a magyar népképviseleti országgyűlésre, többségük 1848. szeptember második felében, az országgyűlés általuk törvénytelennek minősített új iránya miatt, elhagyta a fővárost és visszatért Erdélybe. Október 2-án a Szász Egyetem az uralkodóhoz intézett feliratában a Királyföld közvetlen birodalmi fennhatóság alá helyezését kérte. Október közepétől a szász városok az erdélyi cs. kir. hadsereg legfontosabb bázisát alkották, a közösség pedig újoncok és egy önkéntes zászlóalj kiállításával, pénzzel és hadianyaggal segítette a cs. kir. csapatokat. Ennek jutalmául I. Ferenc József december 22-én az erdélyi szász néphez intézett manifesztumában és a Szász Egyetemhez intézett leiratában a szászokat a birodalmi kormányszervek alá rendelte.
A szászok Biztonsági Bizottmánya december 31-én – a románokéval együtt – segítséget kért a havasalföldi orosz csapatoktól Nagyszeben és Brassó biztosítására. Ugyanakkor folyamatos konfliktusban volt az Erdélyt nemzetiségi alapon újjászervezni akaró Román Nemzeti Komitével, amelynek képviselői a Szászföld egyes községeit is saját irányításuk alá akarták vonni.
Bem erdélyi győzelmeit követően Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke intézkedett a Szász Egyetem vagyonának lefoglalásáról, Bem pedig komoly hadisarcot vetett ki a szász városokra. Csány László erdélyi teljhatalmú országos biztos Brassóba és Nagyszebenbe kormánybiztosokat küldött, akik igyekeztek együttműködésre bírni a szász hatóságokat, de nem sok sikerrel.
A nyílt háború
1848 őszén Erdély is lángba borult. A szeptember 16-28. között összeülő második balázsfalvi román gyűlés követelte a nemzetiségek egyenjogúságát elvileg kimondó osztrák alkotmány Erdélyre történő kiterjesztését, s elhatározta a román lakosság felfegyverzését és mozgósítását. A hónap végén megkezdődött a román parasztság és határőrség fegyveres lázadása a magyar kormányzat ellen. A felkelők azonban nem elégedtek meg a magyarok lefegyverzésével, hanem szabályos irtóhadjáratot indítottak. A mészárlásokban több ezren lelték halálukat.
Október 16-18-án, Agyagfalván a székelység is nemzeti gyűlést tartott, s elhatározta a tömeges felkelést. Hiányzott azonban a szervezett fegyveres erő. A székely határőrzászlóaljak egy része Magyarországon harcolt, s a román fölkelőket megkergető székelyek november 5-én Marosvásárhelynél súlyos vereséget szenvedtek. A magyar csapatok november végére már Erdély határára, Csucsa környékére szorultak vissza. Csak a távoli, körülzárt Háromszék maradt magyar kézen. Itt a forradalmi közigazgatás révén a társadalom egészét sikerült mozgósítani, s egy furfangos székely ezermester, Gábor Áron még ágyút is öntött. Háromszék 1849. január elejéig kitartott, s ezzel lekötötte az erdélyi császári csapatok jelentős részét. Amikor végül békekötésre kényszerült, a helyzet immáron a magyarok javára változott.
December elején ugyanis egy jelentéktelen külsejű idős úr vette át az észak-erdélyi csapatok parancsnokságát. Józef Bem lengyel tábornok, akit katonái maguk között csak Bem apónak neveztek – előbb visszaverte a Magyarország felé támadó császáriakat, majd karácsonyra visszavette Kolozsvárt. Az újév elejére egész Észak-Erdély magyar kézre került, a császári csapatok pedig Bukovinába vagy Dél-Erdélybe futottak. Január közepén Bem bevonult a Székelyföldre, majd a Szászföld felé, Nagyszeben ellen fordult. Bem csapatai január 17-én a gálfalva-szőkefalvi ütközetben komoly vereséget mértek a Puchner Antal altábornagy vezette cs. kir. erőkre, az erdélyi a cs. kir. hadvezetésben komoly zavar mutatkozott. Ezért Puchner és tábornokai – Brassó és Nagyszeben szász városok kérésére – úgy határoztak, hogy fegyveres segítséget kérnek a Havasalföldet megszálló orosz csapatok parancsnokától, Alekszandr Lüders gyalogsági tábornoktól. Az oroszok ugyan kérették magukat egy darabig, de aztán hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a két városba védőőrséget küldjenek, s megóvják azokat a magyarok ellen. Így az orosz csapatok január 31-én átlépték a határt, s február 4-ig elfoglalták állásaikat. Brassót Engelhardt altábornagy 4800, Nagyszebent Szkarjatyin ezredes 2200 katonája szállta meg. Ugyanakkor Lüders közölte: csapatai a két város védelmére vonulnak be Erdélybe, s a hadműveletekben aktívan nem vesznek részt.
Közben, január 21-én Bem Nagyszebennél súlyos vereséget szenvedett. Az ezt követő kéthetes visszavonulásban egyik kudarc érte a másik után. A Magyarországról kapott erősítések birtokában Bem 1849. február 9-én a piski hídnál vívott ütközetben megállította Puchner csapatait. A piski győzelem után ismét Észak-Erdélyben termett, kiszorította onnan az ismét betört ellenséget, amely már Kolozsvárt veszélyeztette.
Március elején Bem ismét Nagyszeben ellen fordult. Nem volt könnyű dolga, hiszen Puchner megsegítésére, a Szászföld biztosítására február elején kb. 7000 orosz katona érkezett Havasalföldről. (Ez volt az első orosz intervenció). Bem március 2-3-án Medgyesnél megütközött Puchnerrel, s a kétnapos ütközetben vereséget szenvedett. Ezután Segesvárra vonult vissza. Puchner úgy látta, végre eljött az ő ideje. Csapatait több úton indította meg Segesvár felé, hogy Bem seregét teljesen bekerítse. Egyedül a Segesvárról Nagyszebenbe vezető út maradt fedezetlenül. Bem rögtön felismerte a nagy esélyt, s március 11-én csapataival erőltetett menetben Nagyszeben előtt termett. Megverte az elé siető helyőrséget, majd bevette a várost. Nagyszeben bevételével szinte összeomlott a császári és orosz erők ellenállása. Ennek egyik oka az volt, hogy az orosz parancsnokok nem kívántak beavatkozni a harci cselekményekbe, s harc nélkül adták fel Brassót, majd vonultak ki Erdélyből, sőt, azt követelték, hogy az eléggé leharcolt állapotban lévő orosz haderő fedezze a visszavonulásukat. Március végére Bem egész Erdélyt megtisztította tőlük. Csak a gyulafehérvári erőd és a dévai sziklavár maradt a cs. kir., és az erdélyi Érchegység egy része a román felkelők kezén.
Kísérletek a magyar-román megbékélésre
1849 tavaszán jó esély mutatkozott a magyar-román megbékélésre is. A magyar országgyűlés román nemzetiségű képviselői magyar sikerekből azt a következtetést vonták le, hogy a románoknak meg kell egyezniük a magyarokkal, mert különben mozgalmuk teljes vereséget szenvedhet. Egyikük, Ioan Drágos érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a felkelők vezetőjével. A tárgyalások jól haladtak, s az 1849. május 5-i topánfalvi népgyűlésen a felkelők többsége a béke mellett nyilatkozott. Másnap azonban egy magyar szabadcsapatvezér meggondolatlanul támadást indított Abrudbánya ellen. A kiújuló harcokban százak veszítették életüket. A felkelés elnyomására indított hadjárat sikertelenül végződött. A felkelők az orosz intervenció előestéjén az erdélyi magyar haderő jelentős részét kötötték le. A román fölkelők elleni harcban veszítette életét Vasvári Pál is.
A részleges megoldást, bár későn, végül külső erők hozták el. Az 1848. évi levert havasalföldi forradalom vezető politikusai egyaránt veszélyesnek tartották a román egységmozgalomra nézve az orosz és az osztrák nagyhatalmat, s ezért közvetítésre ajánlkoztak a magyar és a román fél között. Nicolae Bălcescu és Cesar Bolliac hetekig tárgyaltak Kossuth Lajos kormányzóelnökkel és Batthyány Kázmér gróf, külügyminiszterrel, s ennek eredményeként július 14-én Szegeden írták alá a magyar-román megbékélési tervezetet (Projet de Pacification).
Ennek legfontosabb rendelkezései a következők voltka:
- Kétnyelvű közigazgatás a román többségű vagy vegyes lakosságú megyékben.
- Román nyelvű levelezés joga az országgyűléssel, kormánnyal, és a hatóságokkal.
- Román vezényletű nemzetőrség a román többségű településeken.
- Román oktatási nyelv a meglévő és alapítandó tanodákban.
- Román osztály a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, külön hittani kar a pesti egyetemen.
- A hatóságokhoz román nyelven történő folyamodás joga.
Ez az egyezmény képezte az alapját a magyar országgyűlés 1849. július 28-án a elfogadott határozatának.A 17 paragrafusból álló, Szemere Bertalan miniszterelnök által előterjesztett törvényjavaslat ugyan továbbra sem adott területi autonómiát az egyes nemzetiségeknek, de elismerte jogukat a szabad nemzeti fejlődésre, s ennek érdekében a községi, egyházi és törvényhatósági életben kiterjedt nyelvhasználati jogokat biztosított számukra. Ezzel a magyar kormány elfogadta az országban élő nemzetiségek azon igényét, hogy ne csupán kulturális és vallási, de politikai közösségként is létezzenek.
Az orosz intervenció
1849 áprilisában az osztrák kormány, majd I. Ferenc József császár is fegyveres segítséget kért I. Miklós orosz cártól a magyar szabadságharc leverésére. A cár 200.000 katonát küldött, ami önmagában nagyobb volt a magyar honvédseregnél. Az intervenció 1849. június második felében indult meg. Erdélyben Bem közel 40.000 emberrel rendelkezett, az orosz és osztrák erők párezer fővel többel. Ám Bem legjobb katonái a románok havasi állásait tartották megfigyelés alatt, vagy Gyulafehérvárat ostromolták. A határszélen álló csapatok többsége rosszul felszerelt újoncokból állott. Bem tudta, hogy ha nagy csatát vállal, serege könnyen megsemmisülhet. Ezért mindig más és más hadosztálynál jelent meg, hogy állandó támadásokkal megakadályozza az orosz-osztrák erők kijutását az Alföldre.
Június 19-20-án Lüders főereje áttört a Tömösi-szoroson, szétverte a szorost védő brassói hadosztályt, s még aznap megszállta Brassót. Az ütközetben maga a hadosztályparancsnok, Kiss Sándor ezredes is fogságba esett. Brassó elfoglalását követően Lüders egy 9000 főnyi dandárt küldött a Székelyföldre, amely június 23-án Prázsmár és Kökös között meg is verte a székelyföldi hadosztály egy részét. Ám ezután befejezte a támadást, s csupán megfigyelő feladatokat látott el. Lüders ezután megindította csapatait Nagyszeben felé, hogy a várost, s vele a Vöröstoronyi-szorost megszerezze. A Clam-Gallas vezette cs. kir. hadtest ugyanis ezen a szoroson készült betörni Erdélybe.
Július 2-án azonban a Gál Sándor ezredes vezette székelyföldi hadosztály Kökös és Uzon között megütközött Hasford orosz tábornok hátrahagyott csapataival, s bár győzni nem tudott, Lüders a támadás hírére visszafordult Brassó felé. Az ütközetben esett el Gábor Áron őrnagy, a legendás székely ágyúöntő, a székelyföldi hadosztály tüzérparancsnoka.
Június 21-én a Borgói- és a Radnai-szorosokon át megindult a Grotenhjelm vezette orosz hadosztály támadása is. A védelmet irányító Dobay József alezredes két vereség után Besztercét is feladta, s egészen Désig vonult vissza. Grotenhjelm azonban az utasításoknak megfelelően nem követte Besztercén túlra. Június 24-én azonban megérkezett Bem, s átvette a hadosztály parancsnokságát. Megszállta Besztercét, majd június 27-én Jádnál megtámadta Grotenhjelmet. Grotenhjelm visszaverte a támadást, majd 28-án Szeretfalváig űzte a magyar sereget. A győzelem után azonban visszatért a Borgói-szoros előterébe, s így Bem július 1-én ismét megszállhatta Besztercét. Grotenhjelm híreket kapott Kazinczy Lajos Máramaros megyében lévő hadosztályáról, s attól tartott, hogy az esetleg a hátába kerülhet, s elvághatja őt Bukovinától. Lüders utasításán kívül ez is magyarázta. óvatosságát.
Lüders a július 2-i kökös-uzoni ütközet után visszafordult Nagyszeben alól, s benyomult a Székelyföldre. Július 5-én Sepsiszentgyörgynél megtámadta Gál Sándor ezredes hadosztályát. Az ütközetben a magyarok 640 halottat, sebesültet és foglyot veszítettek, és visszavonultak Csíkszeredára. Lüders azonban nem üldözte Gál csapatait, hanem Clam-Gallas hadtestét hátrahagyva ismét Nagyszeben ellen fordult. Július 13-án Fogarasnál, 18-án Fenyőfalvánál megverte a nagyszebeni hadosztály egy-egy dandárját, mire a hadosztály kiürítette Nagyszebent és a Székelyföldre vonult vissza. Egyedül a Vöröstoronyi-szorost védő 1600 főnyi különítmény tanúsított komoly ellenállást. Ezt július 20-án Lüders csapatai megtámadták, s Havasalföldre szorították. A különítmény az itt állomásozó török csapatok előtt tette le a fegyvert.
Nagyszeben elfoglalása után Lüders előtt már nem volt komolyabb erő, amely a Maros-völgyében való előretörését és a Temesközbe való kijutását megakadályozhatta volna. A dévai hadosztály létszáma az állandó elvezénylések miatt alig haladta meg az 1600 főt. Bemnek tehát mindenáron vissza kellett fordítania Lüders főerejét. Július 10-én Grotenhjelm Besztercénél megtámadta a magyar csapatokat, de a győzelem után ismét visszavonult a Borgói-szoros előterébe. Bem ebből arra a következtetésre jutott, hogy az orosz és osztrák mellékerők legfontosabb feladata az Erdélybe vezető szorosok, azaz az utánpótlási vonalak biztosítása. Ha tehát a szorosok valamelyike ismét magyar kézre kerül, s Bem csapataival átlépi a határt, azzal Lüderst is visszatarthatja a Maros völgyében való előnyomulástól. Bem tehát átadta a besztercei hadosztály parancsnokságát Damaszkin György ezredesnek, s ő maga a Székelyföldre sietett. Itt kb. 8500 főnyi erőt összpontosítva, július 20-21-én több ütközetben kiűzte a Székelyföldről Clam-Gallas hadtestét, majd július 23-án az Ojtozi-szoroson át betört Moldvába. A diverzióra mintegy 2000 főnyi sereget fordított, s ezzel a csekély erővel megverte a Moldvában hátrahagyott orosz erőket, s Oneştiig és Tîrgu-Ocnáig tört elő. Betörése során kiáltványban hívta fel a román lakosságot az orosz megszállás elleni felkelésre — eredménytelenül.
Bem távozása után Grotenhjelm július 16-án Szeretfalvánál megtámadta és Szászrégen felé űzte a besztercei hadosztályt, de aztán visszatért Besztercére. Július 21-én Damaszkin ezredes tett ugyan egy erőtlen támadási kísérletet, de aztán ismét visszavonult Szászrégenig. Július 23-án itt támadta meg Grotenhjelm serege, ám az orosz bekerítő oszlop késése révén Damaszkin komolyabb veszteség nélkül hagyhatta el a harcmezőt. Ezt követően azonban fölösleges módon Marosvásárhelyig, majd onnan Erdőszentgyörgyig hátrált, de aztán 26-án visszatért Marosvásárhelyre, majd Marosszentgyörgyre. Július 25-én Bem visszaindult Erdélybe, s csupán egy kisebb különítményt hagyott hátra Grozestiben. Ez a különítmény július 30-án a török hatóságok felszólítására szintén visszatért Erdélybe, s a székelyföldi hadosztályhoz csatlakozott.
Bem moldvai betörése elérte célját. Lüders immár harmadszor fordult vissza a Maros-völgyéből. Közben a székelyföldi hadosztály csapatai július 23-án Gál parancsnoksága alatt Szemerjánál ismét megütköztek Clam-Gallas csapataival. Az ütközet lényegében döntetlenül végződött, Gál Sepsiszentgyörgyre vonult vissza, de Clam-Gallas is előző állásaiba húzódott vissza. Lüders ekkor úgy döntött, hogy csapataival a székelyföldi ellenállás számolja fel, ezért a rendelkezésére álló erőket koncentrált támadásra utasította. Lüders főoszlopa Nagyszebenről Segesvár felé vette útját.
Az orosz hadvezér mintegy 30-35.000 embert fordított a támadásra, az általa vezetett főoszlop 9100-9200 főt és 32 löveget számlált. Mind Bem, mind Lüders koncentrikus támadást akart indítani. Bem terve az volt, hogy saját, a székelyföldi és a nagyszebeni hadosztály csapataiból álló hadoszlopával, a kolozsvári hadosztály Segesvárra rendelt csapataival, illetve Dobay József ezredes Rikáról érkező dandárjával három irányból támadja meg Lüders főerejét. Ha mindhárom oszlop beérkezik, Bem mintegy 8000 főt vethetett volna harcba. Végül a Stein Miksa ezredes vezette gyulafehérvári ostromseregnek Nagyszeben felé kellett volna elterelő támadást végrehajtania. Kemény Farkas kolozsvári csapatai azonban július 31-én csak Marosvásárhelyig jutottak, Dobayt még július 30-án Kőhalomnál megverte Dyck orosz vezérőrnagy különítménye. Bem végül 2400 főnyi sereg élén támadta meg július 31-én Lüders csapatait Segesvárnál.
Az ütközet első szakaszában Lüders Marosvásárhely felől várta a magyar főerők támadását, s a délutáni órákig csak védelemre szorítkozott. Délután az orosz lovasság áttörte a magyar jobbszárnyat, majd a centrum menekülése után a balszárnyat is szétzúzta. Az ütközetben a magyar sereg kb. 1300 főt veszített, a halottak között volt Bem segédtisztje, a szabadságharc költője, Petőfi Sándor is. Az orosz veszteség 250 fő lehetett, s a harcban életét veszítette Szkarjatyin vezérőrnagy, Lüders vezérkari főnöke is.
Másnap, augusztus 1-én még két súlyos vereség érte az erdélyi magyar csapatokat. Miklósfalva és Bükszád között, illetve Kászonújfalunál Clam-Gallas hadteste szétverte Gál Sándor 6000 főnyi székelyföldi hadosztályát, augusztus 2-án elfoglalta Csíkszeredát, Grotenhjelm pedig Marosvásárhelyt. Gál 1100 főre leapadt seregével Székelyudvarhelyre, majd onnan Kolozsvár felé vonult vissza. Szintén augusztus 1-én Hasford orosz altábornagy hadosztálya Szerdahelynél megtámadta és Szászsebes felé űzte a Stein Miksa ezredes vezette gyulafehérvári ostromsereget
Augusztus 1-én Bem serege Marosvásárhelyen egyesült a kolozsvári és besztercei hadosztály odaérkező csapataival, s úgy döntött, hogy a Székelyföld felé tartó Lüderst mindenáron visszatartja a hadműveleti bázisa elleni támadástól. A rendelkezésére álló mintegy 7900 főnyi erőből kb. 2000 főt Kolozsvár fedezésére küldött, ugyanakkor utasította Steint, hogy induljon meg Nagyszeben ellen. Maga Bem kb. 5900 emberével szintén a város felé vette útját. Abban reménykedett, hogy Nagyszeben és a Vöröstoronyi-szoros elfoglalásával, s így az oroszok havasalföldi hadműveleti bázisának veszélyeztetésével visszafordíthatja a Székelyföldről Lüderst. Számításában nem is csalódott.
Augusztus 5-én megtámadta és a Vöröstoronyi-szorosig űzte a Nagyszebent védő Hasfordot. Stein azonban nem érkezett meg, ugyanakkor Lüders váratlanul szintén Nagyszeben előtt termett. Az augusztus 6-án Nagycsűrnél és Nagyszebennél vívott ütközet a dél-erdélyi magyar erők teljes vereségét hozta. A magyar sereg közel 2000 főt veszített, a csapatok maradványai Szászsebesen egyesültek Stein hadosztályával. Bem a parancsnokságot Steinnek adta át, ő maga pedig a fővezérség átvételére a Bánságba indult. Stein az összegyűjtött, alig 6000 főnyi sereget a piski hídig vezette vissza. Augusztus első hetére Erdély lényegében a szövetségesek kezére került. Stein csapatain kívül csupán Kolozsvárott volt egy jelentősebb, mintegy 4000 főnyi hadosztály Gál Sándor és Kemény Farkas parancsnoksága alatt. Másfél hónappal az intervenció megindulása után az erdélyi hadsereg elveszítette állománya 75 %-át. Bem azonban így is teljesítette feladatát. Lüders, Grotenhjelm és Clam-Gallas csapatai a magyarországi hadjárat befejeztéig nem jutottak ki Erdélyből.
A polgárháború áldozatai
Az erdélyi polgárháború áldozatainak számával kapcsolatos „számháború” 1849 óta tart a magyar és a román fél között. A románok 40.000 főt emlegetnek, amelyet azonban az 1849 után a császári hatóságok által végzett hivatalos vizsgálatok sem erősítenek meg. Ez utóbbiak szerint összesen 4834 fő esett a magyar terrorizmus áldozatául, köztük 4425 román, 165 magyar, 242 szász, 72 egyéb nemzetiségű, valamint 24 olyan személy, akinek nemzetiségét nem lehet megállapítani. A probléma csak az, hogy a 4834 fő jelentős részénél nincsenek nevek, sőt, még pontos dátumok sem. Erdély népességének teljes veszteségét 18.000 főre becsülte Eduard Albert Bielz 1857-es országismereti kézikönyve. Szintén az ő, hivatalos statisztikákon alapuló munkája szerint a magyar terrorizmus áldozatául esett 6112 személy. A 6112 főből 5405 volt román, 310 szász, 304 magyar, 93 egyéb.
Ugyanakkor sem az 1850-es hivatalos vizsgálat, sem az 1857-es statisztikai kötet nem tartalmazza az 1848 októbere és 1849 augusztusa között a román felékelők áldozatául esett magyarok és más nemzetiségűek adatait. . Egyed Ákos legújabb munkájában a töredékes adatok alapján legalább 7500-800 főre becsüli a polgárháború magyar áldozatainak számát. Hozzáteendő, hogy a hitelesnek tekinthető kimutatások szerint a magyar megtorló akciók során kivégzettek száma nagyságrendekkel kisebb volt, mint a mészárlások során megölteké.
A forradalom és szabadságharc következményei Erdélyben
A magyar szabadságharc leverését követően Erdélyben is ostromállapotot vezettek be. Az I. Ferenc József császár által 1849. március 4-én Olmützben kiadott, úgynevezett oktrojált alkotmány érvénytelennek nyilvánította az Erdély és Magyarország közötti uniót. A Nagyfejedelemség katonai kormányzójává Ludwig Wohlgemuth altábornagyot, polgári biztosává Eduard Bachot, a belügyminiszter Alexander Bach öccsét nevezte ki az uralkodó.
Wohlgemuth 1849. szeptember 24-én kiadott rendeletével Erdély eddigi közigazgatását semmisnek nyilvánította és a következő hat közigazgatási kerületre osztotta: 1. A szebeni kerület 494.164 lakossal, amely magában foglalta a régi Szászföldet. Hivatalosan német közigazgatási területnek tekintették. 2. A gyulafehérvári kerület 448.000 lakossal. Magában foglalta Hunyad, Alsó-Fehér, Zaránd megyéket és Küküllő megye nagyobbik részét. Néprajzilag román területnek volt minősítve. 3. A kolozsvári kerület 458.000 lakossal. Magában foglalta Kolozs, Torda, Közép-Szolnok, Doboka megyék egy részét, Kraszna vidékét és Kővár vidékének nyugati felét. Ezt politikailag és néprajzilag is magyar területnek tekintették. 4. A rettegi kerület 230.000 lakossal. Magában foglalta Kolozs, Torda, Doboka megyék északkeleti felét, az egész Belső-Szolnok megyét. E kerület néprajzilag és politikailag román terület volt. 5. Az udvarhelyi kerület, amely Maros, Udvarhely, Csik és Háromszék megyékből, továbbá Felső-Fehér megyének Háromszék területére eső községeiből állott 350.000 lakossal. Ezt székely területnek tekintették. 6. A fogarasi kerület, amely nagyobbrészt a régi Fogaras vidékből állott, amelyhez a régi Felső-Fehér megye néhány községét is odacsatolták. Lakosainak száma 60.000 volt, mind politikailag, mint néprajzilag román terület volt.
A kerületek élén a kerület katonai parancsnoka állott, aki a polgári ügyekben is a legfőbb végrehajtó hatalom gyakorlója volt. Melléje tanácsadóul a polgári ügyekre kerületi biztosi címmel egy polgári tisztviselő volt adva. A kerületek járások osztották, amelyeknek élén a járási biztos állt. A járások ismét aljárásokra oszlottak, amelyeknek élén az aljárási biztos állott. Rendőri szempontból az országot négy rendőri kerületre (Nagyszeben, Brassó, Marosvásárhely, Kolozsvár) osztották, amelyeknek élén a városi rendőrkapitányok állottak. Ezek a Nagyszebenben működő országos rendőrigazgatóságnak voltak alárendelve. A közigazgatás nyelve egészen le a községi közigazgatásig német volt, de az alsóbb fokú tisztviselőktől elvárták az illető kerület nyelvének tudását.
A magyar és székely területek katonai megszállásával megoldódott az ottani pacifikáció. Miután a románok a harcban az uralkodóház szövetségesei voltak, velük szemben kíméletesebben kellett eljárni. Így is okozott némi gondot, hogy Ioan Axente-Sever, az egyik román felkelővezér nem akarta feloszlatni csapatait. Noha a románok „saját” kerületekhez jutottak, mégis sérelmezték az egykori Szászföld német kerületként történt újjászervezésé, ahol pedig ők alkották a többséget. A románok beadványokkal próbálták meg jobb belátásra bírni az uralkodót, pld. kezdeményezték a magyarországi és erdélyi román területek egységes nemzeti területté, de csak halvány ígéreteket kaptak arra, hogy a kormányzat megvizsgálja panaszaikat. De elégedetlenek voltak a szászok is, akik a Szászföld koronatartománnyá alakítását akarták elérni.
Ugyanakkor a Fogarasról Balázsfalvára áthelyezett görögkatolikus püspökséget már 1853-ban érseki rangra emelték. Andrei Saguna ortodox püspök viszont csak 1864-re tudta elérni, hogy a görögkeleti románság önállósult a karlócai szerb érsekségtől, és saját érsekséget kapott.
A forradalom és szabadságharc résztvevői elleni megtorlás Wohlgemuth 1849. szeptember 8-án kiadott rendeletével vette kezdetét. Ebben a katonai kormányzó jelentkezésre hívta fel a forradalmi események valamennyi résztvevőjét. Összesen hét-hét hadbíróságot és igazoló bizottságot állítottak fel a forradalmi bűnök kivizsgálására. A megtorlás elsősorban a székelyföldi elitet érte, ugyanakkor súlyosságát tekintve jócskán elmaradt a magyarországitól. Míg Erdélyben összesen két honvédtiszten hajtották végre a kirótt halálos ítéletet, a magyarországi megtorlás áldozatainak száma 1849 augusztusa után ennek a többszöröse volt. A külföldre menekült fontosabb résztvevőkön távollétükben, szimbolikusan hajtották végre a halálos ítéletet.
A két székely határőrezredet 1849-ben feloszlatták, s miután I. Ferenc József 1851-ben megszüntette az erdélyi Határőrvidéket, mind a székely, mind a román ezredeket sorgyalogezredekké szervezték át. A székelyekből a számsorrendből hiányzó 5. és 6., az 16. határőrezredből a 46., a 17.-ből az 50. gyalogezred alakult meg.
Wohlgemuth halála után Karl Schwarzenberg altábornagy lett Erdély katonai kormányzója. Az önkényuralmi rendszerrel szemben 1851-ben bontakozott ki egy összeesküvés a Székelyföldön. A résztvevőket azonban már 1852 januárjában leleplezték, többségüket elfogták, s közülük öt főt 1854-ben kivégeztek. A többiek súlyos börtönbüntetéssel fizettek tevékenységükért.
A győztes hatalom kárpótlás nélkül bevonta és megsemmisítette a magyar kormányzat által kibocsátott papírpénzeket, s kincstári utalványokat bocsátott ki. Ezzel egy időben életbe léptették az osztrák örökös tartományokban érvényes adórendszert, amely különösen az adófizetéshez nem szokott nemesi birtokos osztályt érintette súlyosan. Behozták a só-, dohány- és szeszmonopóliumot és a kincstári jövedelmek könnyebb behajtásának biztosítására és a csempészet megakadályozására felállították a pénzügyőrséget.
Osztrák mintára átalakították az igazságszolgáltatást is. Felállítottak 72 járásbíróságot és 11 megyei törvényszéket. A legfőbb törvényszék, mint végső fellebbviteli hatóság Bécsben volt. Néhány hónappal később másodfokú feljebbviteli bíróságként Nagyszebenben egy főtörvényszéket állítottak fel. A régi erdélyi polgári és büntető törvényeket hatályon kívül helyezték s bevezették az osztrák örökös tartományokban érvényes polgári és büntető törvényeket.
1854-ben jelent meg az úgynevezett úrbéri nyílt parancs, amely rendezte az 1848. évi jobbágyfelszabadítás nyitva maradt kérdéseit, illetve intézkedett a földesurak kárpótlásáról. Nagyszebenben egy úgynevezett földtehermentesítési bizottságot álítottak fel, amely 1861. április hó 24-ig működött. A hivatalos jelentés szerint 5158 volt földesúr részesült 38,348.748 forint összegű kárpótlásban 12.951 földesúri birtoktest után. A jobbágyság pedig 1,615.574 hold föld birtokába jutott. Mivel a Székelyföldön a jobbágybirtokok száma igen csekély volt, az összesen 1,615.574 hold terjedelmű jobbágy birtokoknak mintegy 80°/o-a esett a románok által túlnyomó többségben lakott területekre.
Szintén 1854. november 30-án jelent meg az a császári nyílt parancs, amely Erdélyben az öt évig tartó ostromállapotot megszüntette s arról intézkedett, hogy az illetékes polgári bíróságoknak kell átadni.
