Szerző: T. Szabó Csaba
A Római Birodalom közel kétezer városi közössége a mediterrán világ olvasztótégelyeként működött: a birodalom anyagi kultúrájának legjava ezekben a nagy városi agglomerátumokban készült, a városok között létrejött intenzív gazdasági, katonai és nemegyszer vallási vagy kulturális kapcsolatrendszer pedig lehetővé tette, hogy ezen városok lakossága számos alkalommal kicserélődjön, állandó mozgásban legyen. A teljes jogú római állampolgárokon kívül – akiknek joguk volt az ordo decurionum tagjaira szavazni és a város belső adminisztrációjában és politikai életében aktívan részt venni – számos olyan „rezidens” polgár is jelen volt a város területén, akiknek politikai jogaik ugyan nem voltak, de letelepedhettek a városfalakon belül vagy az azon kívül eső óriási urbánus territorium területén. A peregrinusok (peregrini) sajátos jogi státusszal rendelkező emberek voltak, akiket a Római Birodalom vándoraiként is számon tarthatunk; vándorló, városokat és távoli provinciákat összekötő életmódjuk révén egyben kulturális és gazdasági transzfer-elemekként is értelmezhetjük őket. A szabad és teljes jogú állampolgárok mellett a peregrinusok és a kevésbé népes, a császárkorban már megfogyatkozott rabszolga-társadalom alkotta a városi lakosságot. Dacia esetében a városi lakosság kialakulása elsősorban a Kr. u. 106-ban befejeződött, de még néhány éven át stabilizálódó provincia meghódítását követően indult el. Az első colonia deducta, azaz szűz földön alapított város (a főváros, colonia Sarmizegetusa) létrejötte elsősorban Traianus császár kolonizációs politikájának és a Római Birodalomban akkor már bevett „új föld” iránti hajszának az eredményeként született meg, és vált egy igen vegyes, szíriai, kis-ázsiai, itáliai és a dunai provinciákból beözönlő népesség lakhelyévé.
A fővároshoz hasonlóan a mai Kolozsvár területén kialakult római város – colonia Aurelia Napocensis – is vegyes lakosságáról és multikulturális sajátosságáról ismert. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a mai kortárs multikulturalizmus bonyolult szociológiai fogalom, amelyet nem indokolt az ókori városok sokszínűségének leírásakor használni.) Az ókori városok sokszínűsége ugyan megjelenik irodalmi toposzként (Iuvenalis szatirikus verseiben vagy Martialis munkáiban is, amikor a Tiberisbe ömlő Orontész, azaz a keleti népek Rómába özönléséről „panaszkodnak”), ezek a sajátos kulturális összetűzések és határok minden helyzetben és korban másképp nyilvánultak meg. A római öltözködéstől, vallási szokásoktól és életmódtól radikálisan eltérő kulturális szokásrendek és azok hordozóinak beáramlása Rómába, az egyébként mindig igen változatos lakossággal rendelkező, közel egymilliós megalopoliszba a császárkor kezdetén még furcsán és megdöbbentően hatott. A pessinusi Magna Mater istenanya női öltözetben, díszes ékszerekkel és hangos szertartásokkal vonuló, herélt gallus papjai Rómában és a birodalom minden szegletében hosszú ideig botrányt kavartak, és sokáig etnikai, sőt, rasszista reakciókat is kiváltottak. Igaz, ezek a kulturális összetűzések és eltérések az ókorban a Kr.u. 4. század előtt soha nem okoztak pogromokat vagy nem váltak genocidummá: ilyesmire legfeljebb politikai büntetőakciók során került sor (lásd: Karthágó és Korinthosz elpusztítása és lakosságának kiirtása vagy rabszolga-piacra dobása, Jeruzsálem felégetése, Sarmizegetusa Regia ostroma).
Később, a Kr.u. 2-3. században már ezek kulturális szempontból változatos jelenségek beépültek a római társadalom és városi élet hétköznapjaiba. Kiválóan mutatja az integrációs és kulturális folyamatot az „extrém” és „keleti” kisvallási csoportok templomainak a topográfiai változása: kezdetben a városfalakon kívül, a városi periférián éltek, később azonban egészen a város szívéig, az Aventinusig jutottak. Ugyanez figyelhető meg Daciában is, ahol a kultúrájukra igen büszke szíriai (legfőképp Palmyrából származó) polgárok Sarmizegetusa városában először csak egy, a városfalon kívül eső dombon építhették fel templomukat, később azonban a város legértékesebb területén, a traianusi fórum tövében kaptak helyet, hogy Malakbel napistennek ajánlott szentélyüket felépítsék. A kulturális sokszínűségnek ez a fokozatos és nem mindig könnyen működő integrációja a Római Birodalomban elsősorban jogi probléma volt: a birodalom mindenkit befogadott, kulturális, vallási, öltözködési, nyelvi és mindenféle más szokásaikat tiszteletben tartotta mindaddig, amíg azok nem veszélyeztették a birodalom működéséhez elengedhetetlen Pax Romana, azaz a római béke és biztonság (Securitas) egységét. A császár tisztelete, a hadsereghez való hűség és szolgálat és a római jog betartása volt a feltétele a római béke fenntartásának, de erre a pengeélen táncoló egyensúlyra azonban nagyon vigyázni kellett. A zsidó és keresztény vallás exkluzivista monoteizmusa (tehát a politeizmus kizárása és a császárkultusz megtagadása) nem vallási sajátossága miatt volt problematikus a római rend számára, hanem annak jogi aspektusa miatt. Míg a zsidó diaszpóra végül sikeresen megtalálta az egyensúlyt a római vallási-jogi rendszer és saját vallásuk között – ezt bizonyítja például a dunai provinciákban is számos helyen fellelhető ókori római zsinagógák jelenléte –, addig a keresztény közösségeknek ez nem ment ilyen könnyen.
Dacia, és különösen az ókori Napoca városában azonban sem zsidó, sem keresztény közösségek jelenlétéről nem beszélnek a források, így ezek jelenlétét sem tagadni, sem megerősíteni nem tudjuk. Ha voltak is az ókori Napoca városában zsidó vagy keresztény közösségek, ezeket csak feliratos vagy ikonográfiai forrásokból tudnánk azonosítani, ilyenek azonban legjobb tudomásunk szerint sajnos nem maradtak ránk.
A ma már közel kilencven ismert felirat az ókori Napoca területéről azonban így is egy igen változatos társadalomról tanúskodik. Legutoljára Bodor András, Erdély legjelentősebb magyar ókortörténésze foglalkozott a Napoca feliratos anyagából kiolvasható társadalomtörténettel 1958-ban közölt, meghatározó tanulmányában, így az azóta előkerült néhány jelentős felirat tükrében érdemes ezt a kérdést újratárgyalni.
Ahogy sorozatunk második részében már tárgyaltuk, Napoca városában nem bizonyított a dák és más, rómaiak érkezése előtt itt jelenlevő népesség jelenléte. Ahogy az ókori zsidó és keresztény közösségek esetében, a dákok jelenlétéről is csak indirekt és feltételezett forrásaink vannak, így azok napocai jelenlétét sem tagadni, sem megerősíteni nem tudja a történetírás. Bár Napoca a provincia belsejében volt, de Porolissummal, a birodalom határán fekvő és a Barbaricummal élénk gazdasági kapcsolatot folytató katona-várossal állandó politikai, adminisztratív és gazdasági kapcsolatot ápolt, így nem kizárt, hogy a provincia határán élő dákok és barbár közösségek termékei és akár lakói is ellátogattak néha Napoca városába. A feliratokról ismert többi lakó azonban elsősorban italikus, tehát az itáliai félszigetről, illetve a dunai provinciákból (főleg Pannóniából és Noricumból) származó polgár volt. Jelentős kis-ázsiai és trák közösség is élt Napoca területén, de Dea Syria istennő szentélyének jelenléte szíriai közösségre is utalhat.
Ezt a hipotézist erősíti az a funerális felirat is, amelyet Aelia Sura részére, a 30 éves korában elhunyt feleségnek és két gyermekének állítanak.
A legtöbb esetben sajnos a feliratokból és az állíttató nevéből lehetetlen megmondani származási helyét vagy egykori lakóhelyét (origo), hisz sem hármas neve (praenomen, nomen, cognomen), sem a felirat többi információja nem segíti a történészeket ebben. Egy-egy szövegből, mint például Publius Aelius Maximus votív feliratából kiderül, hogy egy egyedülálló, feltehetően germán-kelta közegből származó istennek, Gesahennisnek állít oltárt, így a felirat – az istenség sajátos, hapax legomenon jellege révén – akár etnikai-kulturális, regionális tartalommal is rendelkezhet.
Az egyik legérdekesebb feliratot egy galatiai, tehát a mai Törökország északi részéről Napocába vándorolt közösség (consistentes) állította. A másodlagosan felhasznált, az egykori középkori várfalba beépítve talált felirat sajnos ismeretlen helyen, feltehetően egy Iuppiter szentélyben állhatott. A Iuppiter Optimus Maximus Tavianusnak állítatott votív felirat ugyanakkor Marcus Aurelius és Lucius Verus társcsászárokat is megemlíti, tiszteletből, jelezve ennek a peregrinus közösségnek a lojalitását. A felirat kiválóan mutatja a Római Birodalom sajátosságát: egy, talán a megélhetés reményében, vagy katonai, netalán politikai okokból szülőföldjét elhagyó ősi kelta közösség a birodalom egyik legkevésbé urbánus környezetébe kerül, távol a mediterrán éghajlatú és a bronzkor óta urbanizált Anatóliától. Sajátos kulturális és vallási identitásukat ugyan megőrzik, hisz otthoni főistenüket, Tavianust imádják a birodalom legszélső szegletében is, feltehetően anyanyelvükön, bár feliratuk szokás szerint latinul íródott. A feliraton az isten neve ugyanakkor már összeolvadt a római főisten, Iuppiter Optimus Maximus nevével, tehát már egy olyan vallási szinkretizmust, hasonulást hoznak magukkal Anatóliából, amely a birodalom szinte minden szegletében működött: a helyi, regionális, ha úgy tetszik „etnikai” istenségek új, római, „birodalmi” formát öltenek és a felirat első sora gyakorlatilag egy társadalmi-kulturális szerződés, ahol a galatiai közösség tagjai jó és lojális rómaiakként ugyan megőrzik hazai identitásukat, de a birodalom polgári címére pályázva már egy birodalmi tradíciót folytatnak. Ezzel a kulturális kompromisszummal tehát mindenki jól jár: a birodalom működését, a Pax Romana egyensúlyát nem borítja fel az, hogy ezek a kis közösségek jönnek-mennek a birodalom minden szegletében, saját hazai isteneiknek áldoznak, de ugyanakkor aspirálnak a római polgári jogra és lojálisak a központi hatalomhoz. A római adminisztráció szemében a Securitas, a Pax Romana és Dea Roma csakis így lehet kiteljesedett és boldog, ha ez az egyensúly megvan. A galatiai közösséghez hasonlóan Anatólia, azaz Asia Minor provincia területéről érkezhetett Aurelius Alexander is, aki Erusenus istennek állított oltárt. Ez az egzotikus istenség is leginkább a kis-ázsiai közösségek körében volt népszerű.
A városban veteránok is éltek, különösen Kr. u. 168 után, amikor a mai Torda területén letelepszik az V. Macedonia legio. A tábor körüli canabae (légiós táborváros) csak későn nyeri el a municípiumi rangot, így a veteránok, ha városi és minőségi életre vágytak, értelemszerűen Colonia Aurelia Napocensis városába jöttek. Így tett az V. Macedonia legio egyik magas rangú tisztje, jelvényhordozója (signifer) is, aki Kr. u. 204. szeptember 1-én egy monumentális oltárt állított Fortuna Augusta istennőnek, akinek a szobrát az 1950-es években az Óvár tövében felépített sztálinista Posta palota helyén találták. Ulpius Masculinus ekkor már nemcsak tiszteletnek örvendő veterán, háborút járt római katona, de Napoca városi tanácsosa, decuriója is. Hozzá hasonló pályát futhatott be Aurelius Umbrianus is, aki veteránból ugyancsak városi tanácsos, decurio lett Napocában. Ezek a háborút és a birodalom minden szegletét megjáró férfiak nemcsak harcedzett és rátermett emberek voltak, helyi „strong men”-karakterek, de ugyanakkor világjárt egyének is, akik számos újdonságot (vallási szokást, istenséget, tárgyakat, regionális öltözködési, étkezési divatot és azok anyagi kultúráját) hozták magukkal 25 éves katonai szolgálatuk végén. A veteránok jelenléte magyarázhatja Napoca sajátos kulturális sokszínűségét is talán, bár ennek feltehetően jóval 168 előtt is voltak nyomai már. Nagyon sok napocai felirat említi az aktuális procuratort, Dacia Porolissensis provincia (Dacia északi tartományi része) pénzügyi vezetőjét, aki egyben a provincia helytartója is volt. Palotáját sajnos nem sikerült azonosítani, egyesek ezt Porolissumba, másik Napoca területére, feltehetően az Óvár környékére helyezik.
Ezek a lovagi rangú személyek – hasonlóan a veteránokhoz – világot járt és igen mobilis egyének voltak, akik családjukkal és egész háztartásukkal rövid időt töltöttek egy-egy provinciában, majd továbbléptek és új politikai és katonai szerepet vállaltak. Mobilitásuk előnye ugyanaz volt, mint a katonáké és kereskedőké: fenntartották azt a kulturális pezsgést és kapcsolati hálót, amely a Római Birodalmat egységessé és erőssé tette. A város kulturális sokszínűségének legékesebb bizonyítéka az a kollégiumi, vallási közösségi album-lista, amely legalább egy tucat nevet sorol fel a mai Bob utcai templom helyén állt egykori római szentély tagjai közül. A változatos származású kis-ázsiai közösség tagjai között találunk ugyanakkor trákokat is.
Napoca város és territoriumának lakói tehát elsősorban Kis-Ázsia területéről származtak, legalábbis a feliratok jelentős része erre enged következtetni, de találunk itt a birodalom szinte minden szegletéből ide vándorolt, hosszabb vagy rövidebb ideig ott élő egyént is. A város társadalmáról sajnos nagyon keveset tudunk mondani a töredékesen fennmaradt feliratos anyag és a szinte teljesen elpusztult város-topográfia miatt, de ahogy a birodalom többi városában, úgy Napocában is sokféle nyelv kereshette a közös nevezőt és igyekezett a maga egyéni stratégiája és eszköztára révén megőrizni a Pax Romana egyensúlyát közel két évszázadon keresztül.
