Szerző: Sárándi Tamás

Az 1940 őszén meghozott második bécsi döntés kettéosztotta az addig egységes erdélyi magyar lakosságot. Míg az észak-erdélyi magyar lakosság 1918-at követően ismét többségi léthelyzetbe került, a dél-erdélyi részen maradottak kénytelenek voltak magukat kényszerközösségként újradefiniálni. Azonban az 1940-es újrakezdés sokkal nehezebb helyzetben indult meg, mint a 22 évvel korábbi.

Ennek több oka is volt. Egyrészt az addigi kb. másfél milliós magyar lakosság nagyobbik része (az 1941-es népszámlálás szerint 1,2 millió fő) Magyarországhoz került, így Romániánál egy létszámában (kb. 450 ezer fő), s ezáltal lehetőségeiben is sokkal behatároltabb közösség maradt. Másrészt az 1940-et követő román belpolitikai helyzet teljesen más volt, egy puha királyi diktatúrából egy kemény – a kezdeti periódusban a vasgárdát is hatalomra emelő – katonai diktatúrába kerültek. A bécsi döntés miatt kiélezett hangulatban, a román kormányok – ha nem is nyílt, de érezhető – magyarellenes intézkedései miatt a dél-erdélyi magyar közösség mind létszámában, mint intézményeiben és anyagi javaiban megfogyatkozott, majd az egyre kilátástalanabb helyzet miatt talán meg is tört.

Az 1940 utáni korszak román nemzetiségpolitikájának a magyar kisebbség szempontjából két fontos eleme volt: egyrészt Észak-Erdély minden áron való visszaszerzése – addig is a román lakosság gazdasági, politikai és kulturális helyzetének megőrzése –, másrészt az etnokratikus állam felépítése. Ehhez hasonult Ion Antonescu világnézete is, amelynek három meghatározó eleme a szélsőséges nacionalizmus, a xenofóbia és az antiszemitizmus. Elvei egyik legfőbb megvalósítási módozatának a lakosságcserét gondolta, amelyre vonatkozóan román részről több elképzelés is született, amit akár a hivatalos politika részeként is felfoghatunk.

A román nemzetiséggel ellentétben a magyar nemzetiségnek létezett politikai szervezete, a német nemzetiség mintájára 1938-ban létrejött Népközösség. A bécsi döntést követően ezt átszervezték, központja Nagyenyed lett, vezetője pedig Gyárfás Elemér. A hatósági zaklatások és irodabezárások, vezetői elleni hadbírósági perek miatt azonban a szervezet valójában csak papíron létezett, az utazási és gyülekezési korlátozás miatt pedig a lakossággal is teljesen elveszítette a kapcsolatot. Emellett 1942-től személyi ellentétek is terhelték, elsősorban Gyárfás Elemér és Szász Pál alelnök között.

Mindezen „születési hibák” ellenére a Népközösség a jogvédelem terén sikeresen látta el feladatát, folyamatosan adatokat szolgáltatott a magyar konzulátusoknak, a lakosságot ért sérelmeket összegyűjtötte és a német-olasz tiszti bizottság elé terjesztette. A korszakban a magyar nemzetiség legfőbb sérelmei az elbocsátások, menekültkérdés, nyelvsérelmek és iskolasérelmek voltak.

Mivel 1940-re a magyar lakosság részvétele a helyi és központi közigazgatásban teljesen lecsökkent, az ezt követő elbocsátások – az észak-erdélyi román nemzetiség hasonló sérelmeivel ellentétben – elsősorban nem a tisztvelőket érintették, hanem a munkásokat, segédeket és cselédeket. A román ipar és kereskedelem romanizálása már a 30-as években elkezdődött, majd 1941-től újabb törvények révén fokozódott. Ezek szabályozták a vállalatok alkalmazottainak nemzeti megoszlását, a román nyelven való könyvelést, a románok kizárólagos alkalmazhatóságát, és kimondták azt is, hogy új cég alapítását csak román nemzetiségű személy kezdeményezhette.

A menekültkérdés kétszeresen is sújtotta a magyar lakosságot. Egyrészt az eltávozottak nagy száma miatt, másrészt az Észak-Erdélyből érkező román menekültek magyar családokhoz való beköltöztetése révén. Ez a román kormány tudatos politikájának az eredménye volt: a magyar kormánnyal ellentétben nem törekedett a menekültek széttelepítésére, hanem Dél-Erdély határövezeteibe koncentrálta őket, elsősorban a magyarok által is nagy számban lakott Torda-Aranyos megyébe. 1942-es adat szerint Torda megyében átlagban nyolc, Hunyad megyében 40 katona jutott egy magyar családra.

Az egyik legnagyobb mértékben a nyelvsérelem érintette a magyar lakosságot. Először 1941 júniusában hirdették ki, hogy közhivatalokban és utcán nem lehet használni a magyar nyelvet. Ez kiegészült a levélkorlátozással – magyarul megcímzett levelet csak késve, vagy egyáltalán nem kézbesített a posta –, valamint a magyar nyelvű telefonbeszélgetések megszakításával. A nyelvrendeletet többször visszavonták, majd újra bevezették, így végeredményben 1944-ig végig érvényben volt. Ennek nyomán aztán rendszeressé váltak a verések – mind a hatóság, mind a lakosság részéről –, ha valakit utcán vagy hivatalokban magyarul beszélni hallottak. A kulturális sérelmeket két csoportba oszthatjuk: oktatást érintő sérelmek és egyesületi sérelmek. A magyar nyelvű oktatást kétféle sérelem érte. Egyrészt a tanárok elmenekülése miatt több helyen megszűnt a magyar nyelvű oktatás, másrészt a román hadsereg háborúba való bekapcsolódásával sorra foglalták le a magyar iskolák épületeit hadikórházak számára.

A magyar lakosság sérelmei 1941-től csak tovább fokozódtak, aminek következtében a lakosság egyre csüggedtebbé és reményvesztettebbé vált. A legsúlyosabbak a nyelvsérelmek és mozgási szabadságot korlátozó intézkedések voltak. Emiatt ugyanis rendszeressé vált a magyarok megverése, ha egymás között magyarul mertek beszélni, az utazási korlátozások miatt az ott élő vezetők néha hetekig nem tudtak egymással kapcsolatba lépni. Mindezt fokozták az elbocsátások, ellátási gondok, akárcsak az adók folyamatos emelése, ami a lakosság fokozatos elszegényedéséhez és anyagi biztonságának elvesztéséhez vezetett.

A román kormány a kötött gazdálkodás miatt olyan rendelkezéseket tudott hozni, amelyek a nemzetiségi lakosság anyagi tönkremenetelét idézték elő anélkül, hogy a szándékosság kimutatható lett volna. Ezen nemzetiségellenes lépések álcázására a német-olasz tiszti bizottság miatt is szükség volt, amely elsősorban a fizikai erőszaknak igyekezett elejét venni. Ehhez néha elég volt az is, ha a törvényeket szigorúbban alkalmazták a magyar lakossággal szemben, vagy az adókat kicsivel magasabban vetették ki. Mindemellett folyamatos volt a román lakosság részéről megnyilvánuló magyarellenesség, aminek egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy a korábbi személyes kapcsolatok is meglazultak, elhidegültek. Ezáltal a magyarok elveszítették azt a kapcsolati tőkéjüket, amely révén a két világháború közötti időszakban kibújhattak a törvény szigora alól.

A magyar lakosság hangulatának romlásához az is hozzájárult, hogy úgy élte meg, a magyar kormány nem képes javítani helyzetén, megvédeni az újabb sérelmektől. Úgy érezte, hogy a magyar kormány ígérete ellenére nem védi meg, pedig az újabb területi gyarapodásnak köszönhetően az ország középhatalmi státusba került. A végső elkeseredés és a lelki megtörés első jelei 1941/1942 fordulóján kezdtek jelentkezni, amikor a lakosság már panaszát sem merte előadni, tudván, hogy úgysem nyer elintézést, és csak megtorlásban lesz része a román hatóságok részéről. A brassói konzulátus jelentése szerint: „Teljesen érthető, hogy sokan kezdik elveszíteni lelki egyensúlyukat. Ők már nehezen képesek helyzetüket reálisan megítélni, néha ott is nemzetiségi üldöztetést látnak, ahol tulajdonképpen egy rothadt rendszer szervezetlensége, kapkodása, züllöttsége vonható felelősségre, amely alatt a szászok és románok is szenvednek.” A reményvesztettség következményeként nemcsak sorsa jobbrafordulásában veszítette el a reményt, hanem bizalma kezdett meginogni a magyar kormányban is. A brassói konzul egy későbbi jelentésében ezt úgy fogalmazta meg: „… a dél- erdélyi magyar kezd Magyarországtól elhidegülni. Nem néz többé úgy Budapest felé mint minden eszmény megtestesülésére. Magyarországba vetett hitét és reményét is kezdi elveszíteni.”

Ebben a helyzetben következett be az 1942-es diszkriminatív gabonarekvirálás, amikor a magyar lakosság teljes búza- és kukoricakészletének elrekvirálását rendelték el. A magyar kormány azonnal kérte a tengelyhatalmak közbelépését és az elrekvirált gabona visszaadását. A helyzet súlyosságát látva a tengelyhatalmak az ún. Hencke-Roggeri különbizottság kiküldése mellett döntöttek. A rekvirálás diszkrimináló jellegét a bizottság is megállapította, s a lakosságnak sikerült elkerülnie a katasztrófát, egyrészt, mert a román hatóságok részben visszaadták a készleteket, másrészt hamarosan megkezdődött az aratás. A bizottság megjelenése előtt a román hatóságok egyes helyeken elkezdték a gabona egy részét visszaadni, másrészt ún. „hűségnyilatkozatokat” írattak alá a lakosság különböző rétegeivel.

Az erről szóló beszámolók szerint a román hatóságok különböző módszerek alkalmazásával (zsarolás, fenyegetés, előnyben részesítés, elrekvirált gabona visszaadása) igyekeztek rávenni a magyar lakosság különböző elmeit, hogy aláírjanak egy olyan nyilatkozatot, amely szerint valójában nincsenek sérelmeik, szabadon használhatják nyelvüket, az iskolai oktatás nyelve a magyar stb. A beszámolók szerint az akció a Bánságban kezdődött.

Az esemény illusztrálására a magyarszentmártoni esetet ismertetjük bővebben: július 12-én este kidobolták a faluban, hogy másnap reggelre a jegyző 40 magyar gazdát hívat fel a hivatalba. A jegyző szép beszédet tartott, amely szerint a két állam megegyezésre jutott, és nem lesznek további kilengések, a korábbiak is meg fognak oldódni. A gazdák többsége szerint azonban ez a beszéd elkésett, ezért anélkül, hogy aláírták volna a nyilatkozatot, távoztak. Délben újra felhívatta a jegyző a lakosságot, jelezve, hogy a nyilatkozat aláírásáért visszakapják az elrekvirált gabonamennyiséget, de ekkor sem ért el sikert. Ezt követően csak az asszonyokat hívatták fel, közülük egyesek hajlandók voltak aláírni. A nagyobb siker érdekében a következő napokban a rendőröket is bevonták az akcióba, akik folyamatosan zaklatták és fenyegették a lakosokat, egyes esetekben gyerekekkel íratták oda apjuk nevét, más esetben, ha valaki átszökött Magyarországra a családból, akkor azzal fenyegették, hogy kiutasítják az egész családot. Más helyeken megtévesztéssel szerezték meg az aláírást, vagy kihasználták, hogy a lakosság egy része nem tudott románul. Ilyen és hasonló módszerekkel a hatóságoknak szinte minden településről sikerült több-kevesebb nyilatkozatot begyűjteniük.

Volt település, ahol minden fenyegetés nélkül is aláírták a nyilatkozatot, de arra is volt példa, hogy az egész falu ellenállt. Pontos adataink nincsenek a begyűjtött nyilatkozatokról (ezek száma településenként 4 és 70 között mozgott), azonban azok száma több ezer lehetett, így a román hatóságok akciója sikeresnek tekinthető. Meskó Miklós Hunyad megyei Népközösségi elnök szerint: „Romániai magyar nemzetkisebbségi életünk egyik legszégyenteljesebb, talán a legkritikusabb időben megélt aktusa volt. A történelmi eseményekkel szemben ismét könnyűnek találtattunk – elbuktunk.” A legnagyobb probléma azonban nem a nyilatkozatok számával volt, hanem azzal, hogy az aláírók között több tucat értelmiségi, a magyarság vezetését ellátni hivatott személy volt.

Arra is volt példa, hogy a falu lakossága ellenállt, míg az értelmiség (papok, tanítók) aláírták a nyilatkozatot. A brassói konzulátus jelentése szerint: „Ellen nem őrizhető hírek szerint igen sok helyen megtörtént, hogy míg a község egyszerű magyarjai gerincesen visszautasították a bizalmi nyilatkozatok aláírását, addig a község lelkésze, vagy a vidék magyar birtokosa bizony gyengének bizonyult. … Sajnálatos következmény: egyes falvak lenézik gyenge vezetőiket” Márton Áron az üggyel kapcsolatban kijelentette: „tájékozatlan kis embereknek meg tud bocsátani, de vezető férfiakat e magatartásukért súlyosan elítéli.” A nyilatkozat aláíróinak egy része tettét követően igyekezett ún. ellennyilatkozatot tenni, amelyben visszavonta eredeti nyilatkozatát, jelezve, hogy azt presszió vagy félreértés eredményeként írta alá.

Mind a magyar konzulátus, mind a Népközösség vezetői igyekeztek menteni a helyzetet, annak magyarázatául a kényszerítő eszközök alkalmazását, a magyarság lelki állapotát jelölve meg. A brassói konzul szerint mindennek oka a 20 éves folyamatos elnyomás, amely alatt minden kemény ember megtörne. Szász Pál, az EMGE elnöke kijelentette: „Felemlítettem a bizottságnak, hogy eddig szerzett tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy a dél-erdélyi magyarság nagyban és egészében ma már nem esik normális beszámítás alá. Elkínozták, megfenyegették. Soha nem tudják, hogy mit hoz a holnap. Ezért kaphatók olyan hatósági visszaélésekre, mint amilyenek most a hűségnyilatkozatok gyűjtése alkalmával ezerszámra tapasztalhatók voltak. Ezért ezen nyilatkozatok értéktelenek és nem vehetők figyelembe.”

A magyar külügyminisztérium is súlyosnak ítélte meg a helyzetet a hűségnyilatkozatok és az aláíró magyar vezetők miatt. Hangsúlyozta, hogy sok esetben az egyszerű emberek gerincesek voltak, míg a vezetők aláírták csak amiatt, hogy megmaradjon jó viszonyuk a román hatóságokkal. Emiatt elrendelte, hogy hozzanak retorziókat a nyilatkozatot aláíró vezetők ellen, mentsék fel őket népközösségi tisztségükből, ha nem tesznek igazoló jelentéseket, illetve vonják meg tőlük a kedvezményeket, mint pl. vízum, útlevél, vagy pénzátutalás. Mindezek következtében gróf Bethlen Bálint, a Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész Intézőbizottságának világi elnöke, egyben a Népközösség harmadik alelnöke, lemondott tisztségéről.

1942-őt követően a magyarok helyzete alapvetőn ugyanolyan maradt, a legtöbb addigi sérelem megmaradt, s a magyar kormány minden erőfeszítése ellenére csak egyes elszigetelt esetekben sikerült bizonyos sérelmeket orvosolni. 1943-tól kezdődően a román hadsereg nagy veszteségei és a fokozódó háborús erőfeszítés miatt a legnagyobb sérelemmé a katonai és munkaszolgálatos behívások váltak. Ez ugyanakkor oda vezetett, hogy – a magyar kormányhoz hasonlóan – a román kormány is tapogatózó lépéseket tett a háborúból való kiugrás érdekében. Mindezek hatására némileg enyhült a magyar lakosságra nehezedő nyomás, s egy 1943 őszi nagyobb, s elsősorban magyarokat érintő állatrekvirálást leszámítva nem került sor újabb kirívó magyarellenes intézkedésre. Mindezekkel együtt a lakosságon egyre inkább a fásultság és a beletörődés lett úrrá, aminek hatására már sérelmeiket sem merték jelenteni a Népközösségnek és általa a magyar konzulátusoknak.

1940-et követően a dél-erdélyi magyarság helyzete a román kormány kisebbségellenes lépései miatt fokozatosan romlott, sok esetben a minimális életlehetőségtől is megfosztotta a magyar lakosságot, amely egyre kiszolgáltatottabbá vált és úgy érezte, hogy helyzetén sem a magyar kormány, sem a német-olasz tiszti bizottság nem tud segíteni. Ezen lelki folyamatok fordulópontjának az 1942-es hűségnyilatkozatok aláírását tekintjük. Míg 1940-et megelőzően a „magyar szellemről” és a „kisebbségi lélekről” mint a megpróbáltatásokban megedződött és pozitív értékeket képviselő szellemiségről beszéltek, ezt követően sok esetben harmadrangú – még a jogfosztott zsidó lakosságnál is rosszabb helyzetű – állampolgároknak tekintették magukat a magyarok. Mindezt jól türközi, hogy a diplomáciai jelentésekben 1941-től négy alkalommal is vogelfreinek – törvényen kívülinek – nevezik a magyarságot.