Nem könnyű 2020-ban filmkritikát, filmajánlót írni friss filmekről. Ha azzal kezdeném, hogy a Greyhound csatahajó az év egyik legjobb történelmi filmje, akkor az olvasó hangosan felnevetne, hiszen március óta alig láttunk új filmeket (amiket év elején megnézhettünk a magyarországi és a romániai mozikban többnyire 2019-es alkotások). Még várnunk kell a Tesla, a Hamilton és a Respect című életrajzi filmekre, az Ellenállás című holokauszt filmre, meg a Legionnaire’s Trail című sztárparádéra is.
A Greyhound csatahajó, melynek rendezője az eddig főleg operatőrként tevékenykedő Aaron Schneider, egy meglepően rövid, mindössze 90 perces, filmet készített az atlanti csatát állítva a középpontba. Az atlanti csata a második világháború legtovább tartó ütközete volt, 1939-től 1945-ig tartott, repülőgépek, felszíni hajók és tengeralattjárók is részt vettek benne, a harc főként a Kriegsmarine tengeralattjárói és nyugati szövetségesek hadi és kereskedelmi flottája között zajlott.
A film főszereplője a Greyhound csatahajó, helyesebben romboló, illetve annak kapitánya, a Tom Hanks által alakított Krause kapitány. Krause-nak ez az első bevetése egy csatahajó parancsnokaként, nagyon igyekszik jól teljesíteni a feladatot: átvezetni egy szállítóhajó-konvojt az ellenséges tengeralattjárók között. A film C. S. Forester: The Good Shepherd (A jó pásztor) című regény alapján készült, a forgatókönyvön Tom Hanks maga dolgozott. Bár a történet nem konkrét, valós eseményeket dolgoz fel, történelmileg hiteles, hitelesen mutatja be a hadihajók világát, a kapitány, a legénység mindennapos nehézségeit, kétségeit. Bár a film is igyekszik minden téren hiteles maradni, sajnos a CGI, azaz a számítógépes látványelemek sokat rontanak az összképen: az óceán már-már irreálisan néz ki, az USS Kidd (DD-661) és a HMCS Montréal (FFH 336) fregatt, melyek a főszereplő Greyhoundot „játsszák” is sokat veszítenek valós szépségéből. A sok effekt valószínűleg a rendező operatőr múltjának tudható be, aminek azért előnyei is vannak. Főleg a beltéri jelenetek, azaz a navigációs hídon, a szűk létrákon, folyósokon, a parancsnoki hídon, a feszült pillanatokban a néző tényleg a helyszínen érzi magát, várva, hogy mi látszik a radaron, mit jelent a szonár hangjait értelmező tiszt. A szereplőkkel együtt kinézhetünk a vizes ablakokon, lélegzetvisszafojtva, hogy a torpedó eléri-e a hajótestet vagy épp elhalad mellette.
Az egész film egy nagy feszültséggel teli pillanat, a Greyhound és két segítő hajójának küzdelme a német farkas falkával, az U-boat tengeralattjárókkal (a szó eredelig U-Boot, azaz Unterseeboot, és tengeralattjárót jelent, de az amerikaiak kifejezetten a németek katonai tengeralattjáróira használták). A film nem párbeszédekre épít, többnyire navigációs és katonai szakkifejezések ismétlődnek, ám ez nem nehezíti a történések megértését. A film közben alig tud felszusszanni a néző, épp csak egy-egy pillanatra, amikor a kapitány is tart, próbál tartani egy rövid kávészünetet. A győzelem és a film vége is váratlan, az, aki szereti az ilyen filmeket, el tudta volna nézni még egy ideig.
Tom Hanks hozza a szokásos, jó formáját, alakítása a film egyik húzóereje. Összességében elmondhatjuk, hogy második világháború rajongóknak kötelező, de nem csak nekik ajánlott (de, persze meg kell próbálni megbocsájtani a sok számítógépes látványelemet). Ha 2020-ban még szabadna ilyet mondani, lehet, hogy hozzátenném, hogy nem egy tipikusan csajos film, randira nem a legideálisabb, hiszen a kapitány fel-felsejlő tipikusan amerikai patriotizmusán, és a házassági ajánlatát visszautasító barátnője be-bevillanó képén túl nem sok érzelmet látunk, sem emberi kapcsolatokat, csak tiszta háborút.