A Midway Roland Emmerich 2019-ben megjelent háborús drámája. A 64 éves filmrendezőhöz olyan filmek kötődnek, mint a Függetlenség napja (1996) és a Hazafi (2000). Ezúttal ismét egy történelmi témát, a midway-i csatát és az ahhoz vezető utat vette górcső alá.
Mielőtt a film elemzésére rátérnénk célszerű röviden felvázolni, hogy miről is szól maga a film. 1941. december 7-én Japán – Jamamoto Iszoroku tengernagy szervezésében – meglepetésszerű támadást hajtott végre az Amerikai Egyesült Államok Pearl Harbor-i támaszpontja ellen (ezt a filmet egyébként Hollywood már feldolgozta a látványos, de történelmileg jóval kevésbé hiteles Pearl Harbor című filmben). Ezzel kiváltotta az Egyesült Államok hadbalépését. Az ezt követően megkezdődő tengeri és légi csatározások a Csendes-óceánon az 1942. június 4-7 között lezajlott midwayi csatába torkolltak. A Japán Haditengerészet (Nippon Kaigun) hadműveletet indított az amerikaiak által katonailag megerősített Midway-atoll elfoglalására. A japán oldal 4 repülőgép-anyahajót, 32 hadihajót és 267 repülőgépet vonultatott fel. Az atoll védelmét ezzel szemben az amerikaiak 3 repülőgéphordozója, 23 hadihajója, 16 tengeralattjárója és 360 repülőgépe látta el. A három napig tartó összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az amerikai haditengerészet elvesztette egy anyahajóját, megközelítőleg 150 repülőgépét, és 307 katonáját. A japánok ezzel szemben elvesztették mind a négy anyahajójukat, ezáltal az összes repülőgépüket is, és 3057 katonát. A hadtörténészek egyöntetűen a midway-i csatát tekintik az csendes-óceáni háború fordulópontjának. A stratégiai kezdeményezés az Egyesült Államok térfelére került, és az 1942 augusztusi guadalcanali partraszállással kezdetét vette a Japán által megszállt területek fokozatos visszahódítása.
Roland Emmerich filmje alapvetően hitelesen követi végig az eseményeket, bár a film megnézése után az első kérdés mely felmerül(het) a gyanútlan nézőben: miért pont Midway a film címe? A tulajdonképpeni midwayi csata ugyanis a bő 120 perces játékidőből mindössze 30-40 percet tesz ki. Ennek megfelelően a filmet három nagy szakaszra lehet bontani: Pearl Harbor – a Doolittle-rajtaütés és ezzel párhuzamosan a Marshall- és Gilbert-szigeteki rajtaütés, végül a midway-i csata. A film talán legnagyobb szerkezeti problémája, hogy a történet a film nagy részében lényegében ugyanarra a szálra épül, mint a 2001-es Pearl Harbor, ezáltal egyáltalán nem nevezhető autentikusnak. A film első felében Pearl Harbor pusztulását követhetjük nyomon, azonban míg a 2001-es film – minden egyes hibája dacára – egy felejthetetlen látványt nyújtott, izgalmas légi harcokkal, addig a Midwayban sokat ront az élményen a maximálisan túltolt számítógépes grafika. Ez egyébként a teljes filmre jellemző megállapítás. A Doolitle-rajtaütés bemutatása kapcsán viszont előnye a Pearl Harborral szemben, hogy nagyon udvariasan, de kritikus hangot üt meg: mikor James Doolittle tábornok kényszerleszállást hajtott végre Kínában, ahol a kommunista felkelők (ez nem hangzik el, de az egyenruha alapján ők azok) megmentik, szemtanúja lesz a japán légierő egy terrorbombázásának a civil kínai lakosság ellen. Doolittle ekkor kijelenti, hogy „csak rontottunk a helyzeten.” A rajtaütésnek valóban nem volt értelmezhető haszna, amennyiben Tokiót csak minimális károk érték, ezzel szemben a rajtaütésben résztvevő 16 B-25-ösből 15 elveszett, a pilóták közül pedig heten haltak meg, egy személy szovjet hadifogságba (!) került.
Előnye is lehetne a filmnek, hogy törekszik egy szélesebb nézőpont kialakítására, beemelve a japán hadvezetést is (hús-vér emberekként) a cselekménybe. Egy ilyen jelenet, mikor Edwin T. Layton hírszerzőtiszt, a Tokióban szolgáló amerikai katonai attasé helyettese 1937-ben beszélgetést folytat Jamamoto tengernaggyal. Itt a forgatókönyv Jamamoto szájába adja gyakorlatilag azt a történelem-értelmezést, mely napjainkig a japán történelemszemlélet alapja a világháborúra vonatkozóan: „Y: Ha az olajbehozatalunk korlátozódik, kénytelenek leszünk erőszakkal fellépni. E: Ezt jelentsem Washingtonnak?! Y: Ne szorítsatok sarokba minket!” (Az események japán értelmezése szerint az USA provokálta ki a japán támadást azzal, hogy Japán ellen szankciókat alkalmazott). A filmben időnként betekintést nyerhetünk a japán admiralitás tanácskozásaiba, sőt Jamamoto lelki tusáiba is, az egyetlen probléma csak az, hogy ezek a jelenetek teljesen kilógnak a párhuzamosan futó történész-szálból.
Bár a történészi szemszögből meglehetősen hiteles a Midway, filmművészetileg gyakorlatilag értelmezhetetlen. A legnagyobb hiányosság talán, hogy nincs egy jól értelmezhető történet szál. A filmnek elvileg több főhőse is van, ezek közül a már említett Edwin Layton hírszerzőtiszt és Richard „Dick” Best hadnagy, a haditengerészet pilótája emelkednek ki (alapvetően mindannyian valós személyekről lettek mintázva). A film azonban maximális mértékben a végeláthatatlan csatákra fókuszál, minimális szüneteket közbeiktatva, amely meglehetősen kevés ahhoz, hogy a néző megismerhesse, esetleg meg is szerethesse a karaktereket. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a karaktereket a lehető legközhelyesebben ábrázolja: Layton feláldozza magánéletét a munkájáért, amit felesége rosszall. Különösen érdekes jelenet viszont, mikor a perlekedő asszonnyal Layton érzékeny hadititkokat oszt meg az éppen folyamatban lévő Doolittle-rajtaütésről, melyet egyébként teljes hírzárlat mellett szerveztek meg. Ezalatt Best hadnagy a manapság Hollywood által túltolt tipikus „lázadó” karaktert játssza, aki már csak heccből is szembemegy felettesei parancsával, káromkodik rájuk, és viselkedésével a saját bajtársai életét is veszélyezteti. Mindezt büntetlenül, holott a valóságban a börtönt csak hatalmas bravúrral kerülhette volna el. Best persze „megtér” mikor egy beosztottja lényegében az ő felelőtlensége miatt veszti életét, és az életszentség útjára lépve minta bombázótiszt válik belőle.
A film minőségét tovább rontják a sablonszerű párbeszédek, melyek a tipikus amerikai „tökös dumát” közvetítik (néhány példa: „Azért jöttünk, hogy japcsikat öljünk!” vagy „Ezek a gazemberek a barátainkat ölik odaát! Dobjunk rájuk pár nyüves bombát!”), és a gyenge színészi játék (valószínűleg a film alacsony költségvetése miatt eleve csak kevéssé ismert színészek játszanak benne). Annak ellenére, hogy a film – elvileg – a japán oldalt is be szeretné emelni, a végeredmény egy szokásos hőseposszá válik, egysíkú karakterekkel. Bár Roland Emmerich – mint a film zárósoraiból kiderül – a Midwayel az ott harcoló amerikai és japán katonáknak szeretett volna emléket állítani, célját nem érte el. Alkotása valószínűleg nem fog tartósan megmaradni a nézők emlékezetében, legjobb indulattal is csak egy CGI effektekkel túltolt történelmi akciófilmnek tekinthető.