Szerző: Gondos Emőke

Kamera, forog!
Schnedarek Ervin és a keskenyfilmezés Marosvásárhelyen 1950 és 1989 között
2019. augusztus 29. – október 12.
Helyszín: Marosvásárhely, Kultúrpalota
Kurátor: Blos-Jáni Melinda
Közreműködtek: Dózsa Endre, Mira Marincaș, Molnár Ferenc, Németh Szabolcs Előd, Orbán János, Tóth Orsolya, Török Ádám, Újvári Dorottya

Schnedarek Ervin életművéről, kultúraszervező tevékenységéről, az amatőrfilmezés múltjáról és jelentőségéről rendezett kiállítást az Erdélyi Audiovizuális Archívum és a Maros Megyei Múzeum a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.

2000-ben gyártották az első, kamerával rendelkező mobiltelefont. Azóta a filmezés, videózás jelentése, jelentősége teljes valójában átalakult. A macskás GIF-ek, az autóbalesetek élő közvetítései és az ingyenes online tutorialok korában a mozgóképhez fűződő viszonyunk nehezen hasonlítható a mindenki által hozzáférhető filmezés felfedezésének ’50-es évekbeli izgalmához. Azonban Schnedarek Ervin életművébe betekintést nyerve talán elgondolkodunk a filmezés lehetőségein, a közös szenvedélyek társadalomformáló erején.

Mindig problémás egy ember életművéről olyan kiállítást létrehozni, ami a hozzá közvetlenül nem kapcsolódó közönséget is meg tudja szólítani. Jóllehet a kiállítás célközönsége elsősorban épp az a réteg volt, aki marosvásárhelyi lévén, a lokális emlékezet részeként hallhatott Schnedarek Ervin alakjáról, mások sem lettek kizárva. Mivel a Schnedarek által létrehozott félig formális intézmény egyedi módon ágyazódott be a korszak társadalmába, az ő alakján és munkásságán keresztül az egész korszakról árnyalódik a képünk.

Az első teremben Schnedareket, az embert látjuk fókuszpontban, a kamera objektívjének látómezejében. Azonban már az is többletjelentéssel bír, hogy mégiscsak a kamera van a terem közepén, Schnedarek portréja pedig a sarokban. Figyelmünk középpontjába nem csak a személy kerül tehát, hanem bemutatásának aktusa is: az eszköz, amely most szimbolikusan őrá szegeződik, és a kettejük között történő varázslat, a filmezés maga. Ugyanakkor a kamera látószögének körülhatárolása azt is érzékelteti, hogy nem látjuk a teljes képet, itt az életútnak csak egy része kerül bemutatásra. (Magánéletéről, nem filmezéshez kötődő tevékenységeiről nem is tudunk meg semmit. Nem bulvárosodik a kiállítás, mint ahogyan a művész-életpályák bemutatásakor oly gyakran megtörténik.)

Főhősünk 1920-ben született, testvéreitől ragadt rá a vetítés és a film iránti érdeklődés. Műszaki önképzése révén a filmezés technikai oldalát is gyorsan megértette, új technológiákkal is kísérletezett. Pedagógiai érzéke híressé vált: szakiskolában képezte a mozigépészeket, művészeti iskolában fizikát tanított, majd kevésbé formális keretek között a marosvásárhelyi Pionírok Házában járult hozzá a fiatalok tartalmas szabadidő-eltöltésének megszervezéséhez. Ezek az alkalmak azonban nem voltak a rendszer propagandájának üres tenyészetei. A fiatalok önkifejezésre, alkotásra inspirálódtak irányítása alatt. A felnövő nemzedék pedig nem került ki keze alól, nem távolodott el: a Szakszervezetek Művelődési Házának filmklubjában idősebb társaik mellett tovább érlelődhetett tanítványaiban a film iránti szenvedély. A rendszerváltás, a megváltozó társadalmi-politikai viszonyok ezeknek a szerveződéseknek ugyan nem kedveztek, ekkor azonban már létrehozhatta a város első filmes magánstúdióját, a Studio 7-et, elindulva a technikai professzionalizálódás útján is.

A kiállítás első termében fotók és tárgyak sora visz minket közelebb Schnedarekhez, illetve a hozzá egykor közel állókhoz. Jelen van azonban szenvedélyének legmateriálisabb leképeződése is, a technika. Idővonalon láthatjuk az amatőr és professzionális filmezés történetének fontosabb momentumait, a fejlődés ideáját kedvelők gyönyörködhetnek különböző korok különböző technológiáinak lenyomataiban. Ezen a ponton máris reflexivitásra késztet a kiállítás, hiszen a Schnedarek halálát követő technikai fordulatok, a mi jelenünket meghatározó pillanatok is jelölve vannak. A kronológia felvillantja, hogy a Schnedareken keresztül bemutatott jelenségnek van múltja, és van utóélete, jövője is. Az idő mellett egy másik dimenzióban is el van helyezve a téma: a professzionális filmezéssel ellentétes meghatározást kap az amatőr filmezés, ami által a nem szakképzett látogató számára is nyilvánvalóvá válik, a nem professzionális, autodidakta filmezés és a keskenyfilm kapcsolata.

Kiderül az is, hogy nem csak a technika hatott Schnedarek Ervinre: ő is hatott a technikára. Az általa szabadalmaztatott vetítőgép, aminek tömeggyártását épp a kor politikai-gazdasági kontextusa akadályozta meg, szemlélteti az autodidakta filmes szakember technikai rátermettségét.

A diákok által használt, animációs film készítésére alkalmas asztal, röntgenpapírból vágott figurákkal, betűkkel

A második teremben a filmezés intézménnyé szerveződése, a szabadidős tevékenység, illetve Schnedarek megnyerő személyisége köré formálódó közösség élete került bemutatásra. Kitűnik a falszövegekből, hogy a fiatalabb generációk megszólítása is fontos volt a kiállítás tervezésekor, hiszen a szocializmus olyan fogalmait is megmagyarázzák (pl. a pionír és a Szakszervezetek Művelődési Háza) amelyek jelentése az idősebbek számára nyilvánvaló. Az írott elbeszélések alapján egy oázis-szerű közösség, egy mentalitás-buborék képe körvonalazódik, amely a kor látszategyenjogúsítási viszonyai között olyan szellemi és művészi mentsvár lehetett, ahol az egyenlőség ténylegesen megvalósult. A terem közepén asztal áll székekkel, mely elrendezés megidézi a filmklubok hangulatát, a látogatók pedig saját személyes visszaemlékezéseiket otthagyhatják a kiállítás részeként. Az internet előtti kor elevenedik meg, amelyben az alkotás még nem magányos, otthonülős, képernyő mögötti munkát jelentett, hanem feltételezte a térből való kimozdulást, a közösségi, egymástól tanulós jelleget.

A harmadik terem központi témájaként az életpálya utóéletét nevezhetnénk meg. Az elkészült alkotások megidézik Schnedarek egyéniségét, illetve a filmklub és a Studio 7 szellemiségét. Kötelező módon itt találjuk a stúdió által elnyert díjakat, de az elkészült animációkból is láthatunk képeket, valamint kényelmes, nosztalgikus szocializmuskori fotelekben elhelyezkedve megtekinthetünk néhány rövidfilmet is. Schnedarek Ervin filmklubos munkásságának jelentőségét tükrözi az is, hogy tanítványai dokumentálták filmen az örökkévalóság számára az 1989-es vásárhelyi eseményeket is.

Schnedarek Ervin saját kezűleg készített lámpái – tapogathatóan

Nem vásárhelyiként ez a kiállítás nem az én közösségemről és nem az én múltamról szól. Viszont a szenvedély, az együttalkotás, az innováció hasonló példája inspiráló lehet bárki számára. A filmezés, ez a „felnőtteknek való játék” természetéből adódóan hitelesen meg tudja mutatni a nagyon emberit. Ez a kiállítás, amelyet megelőzött többek között a kurátor, Blos-Jáni Melinda évekig tartó, alapos kutatása, tudatosan kezeli a reprezentáció kérdését, előre kijelöli saját határait, és teljesíti ígéreteit. Kapcsolatot teremt saját közösségével, ahonnan adatai származnak, és tükröz, visszaad valamit, ami valamikor nagyon fontos volt Marosvásárhely számára.

A kiállítás látogatóit felszólították saját történeteik megírására, a látottak kiegészítésére

A kiállítás társadalmi beágyazottságát mutatja az is, hogy számos kiegészítő rendezvény kapcsolódott hozzá: a Pionírház filmköre és a Szakszervezetek Művelődési Házának filmklubja által készített alkotásokból is vetítettek filmeket, korabeli technikákat működésbe helyezve, a marosvásárhelyi Édentől keletre filmklub pedig két népszerű vetítést szervezett a Kultúrpalotában ennek apropóján. Nagy kár, hogy egy ilyen kiterjedt, többrétegű kutatómunkával, átgondolt koncepcióval létrehozott, igényes kivitelezésű kiállítás mindössze néhány hétig volt látogatható – témája, üzenete azonban biztosan tovább gyűrűzik majd a látogatókban.