Szerző: Jakab-Ladó Ágota
A Szovátán hagyományosan megrendezett műemlékvédelmi konferenciával majdnem egy időben, 2018. április 18–22-e között Saint Paulban (Minnesota állam, Amerikai Egyesült Államok) is az épített örökségről, épített környezetről tanácskoztak a résztvevők az Építészettörténészek Társaságának (Society of Architectural Historians, a továbbiakban SAH) 71. alkalommal megszervezett nemzetközi konferenciáján.
A Harvard Egyetemen 1940-ben alapított Társaság célja az épített környezet kutatása, interpretációja, bemutatása és megőrzése. A nonprofit szervezet ugyanakkor intézmények, történészek, művészettörténészek, építészek, örökségvédelmi- és múzeumi szakemberek, tanárok szakmai hálózata kíván lenni, melynek mintegy 3000 tagja több mint 60 országot képvisel.
A SAH több kiadvánnyal is büszkélkedhet. 1941-től jelenik meg folyóiratuk, a Journal of the Society of Architectural Historians (JSAH), de díjnyertes könyvsorozatuk, a Buildings of the United States is igen nagy népszerűségnek örvend. A Társaság emellett rendszeresen szervez nemzetközi konferenciákat és különböző tanulmányi programokat, ugyanakkor több digitális adatbázist (SAH Archipedia – az amerikai építészet online enciklopédiája, SAHARA – digitális képarchívum és JSAH Online) is működtet. A SAH székhelye a Chicagoban álló, történelmi jelentőségű Charnley–Persky-ház.
Az idei konferencia helyszíne az ikervárosok (Minneapolis–Saint Paul, Twin Cities) egyike, Saint Paul volt. Az amerikai őslakos települések közelében alapított város kezdetben fontos kereskedelmi és közlekedési csomópont volt, majd 1849-ben nevezték ki Minnesota fővárosává. A régió életében fontos tényező a Mississippi, és noha Saint Paul a főváros, a fiatalabb Minneapolis az állam legnépesebb városa. A két település lakossága összesen több mint hárommillió fő.
Bár ma már kevésbé érezhető, a Minneapolis és Saint Paul közötti versengés hosszú időn keresztül meghatározó volt: a 19. század végén és a 20. század elején például az egyik városban foglalkoztatott építészt határozottan visszautasították a másikban. Az 1960-as évek közepén a két település nem tudott megegyezni a téli és nyári időszámítás, az óraátállítás módjáról, ezért egy pár hétig Minneapolisban egy órával hátrább voltak, mint Saint Paulban. Építészeti szempontból Minneapolisban gyakoribbak a modern és kortárs megoldások, míg Saint Paul egy óvatosabb, konzervatívabb irányt képvisel. Mindkét város híres az épületeket hálózatszerűen összekötő, közhasználatban álló, emeleti folyosókról, az úgynevezett skyway rendszerekről.
A SAH idei konferenciáján 48 szekcióülésen és számos kerekasztal-beszélgetésen több száz fő vett részt, és noha a szakemberek több, kelet-európai szempontból is szokványosnak mondható témakörben tanácskoztak, az újszerű felvetések, megközelítések, interpretációk tették ezúttal igazán nagyszerűvé az eseményt.
Burton Jack Hanly előadásában például a Louisiana Offshore Oil Port működésének elemzése alapján azt vizsgálta, hogy a nyersanyag-kitermelésben használt szerkezetek és csomópontok hogyan vannak jelen és milyen változásokat okoznak az érintett településeken, az épített- és természeti környezetben. Chelsea Wait egy nagyon erőteljesen érezhető és általános problémát vázolt – azt, hogy a faji elkülönülés hogyan nyilvánul meg Milwaukee város szerkezetében, hogyan vetül ki a vélt és valós városképre. „Ha az építészetet tekintve járunk a világban, egy bőrszínt társítunk a körülöttünk lévő épületekhez függetlenül attól, hogy az emberek jelen vannak-e ott, vagy sem” – fogalmazott az előadó.
Sigal Davidi kutatásának a témája azoknak a női építészeknek az élete és munkássága, akik az 1920–1948 közötti időszak Palesztinájában tevékenykedtek. A cionista mozgalom, majd a németországi náci hatalom erősödésének következtében a 20. század első felében egyre több európai zsidó vándorolt Palesztinába. A női építészek munkája az országban 1921-ben, a Berlinből emigrált Lotte Cohn érkezésével kezdődött. A ’30-as években már tizenöt, többnyire Németország és Ausztria műszaki egyetemein végzett nő dolgozott Palesztinában. Munkájuk meghatározó volt az új zsidó társadalom megszervezésében is. A nemzetépítés időszakában az egyre népesebb zsidó közösségnek számos új épületre volt szüksége, és ez kihívásokkal teli lehetőségeket jelentett az építészeknek. A női szakemberek minden típusú tervezői munkában aktívan részt vettek. A közös európai gyökereknek köszönhetően, illetve a palesztinai életük és tevékenységük hasonlósága alapján Sigal Davidi egységes és különleges jelenségként kezelte a bemutatott nők csoportját. Az előadó fontosnak tartotta hangsúlyozni azt is, hogy míg a kor Európájában csak sokkal konzervatívabb társadalmi és szakmai körökben nyilvánulhattak meg a nők, addig Palesztinában jelentős szerepük volt a zsidóság életterének létrehozásában, illetve a modern építészeti elképzelések megvalósításában.
Armaghan Ziaee kutatásában Reza Pahlavi iráni sah uralkodásának időszakával foglalkozik. Az 1925–1941 között zajlott modernizáció és nyugatiasodás ugyanis az épített környezetet is érintette: a nemeket elkülönítő beosztású magánházak, illetve kizárólag az egyik vagy másik nem képviselői számára fenntartott középületek helyett a modern lakások és a mindkét nem számára egyaránt nyitott terek váltak egyre elterjedtebbé. A kutatás egyik nagy kérdése volt, hogy azon nők számára, akik továbbra is ragaszkodtak a csador viseléséhez, az épített környezet hogyan segítette elő vagy akadályozta a mozgást a városi térben. Armaghan Ziaee úgy véli, hogy Iránban a modernizáció következtében az épített környezet ellentmondásossá vált a nők számára (kiket fogad be valójában egy mindenkit egyaránt befogadónak mondott terem, épület, tér?), illetve sokkal megosztóbbá, mint korábban. Nem véletlen, hogy egyesek számára ez lett az ellenállás helye, terepe.
Bahar Aktuna előadásában arra mutatott rá, hogy valahogyan mindannyian viszonyulunk a romokhoz, ezek ugyanis mindenhol körülvesznek bennünket – legyenek egy térben és időben távoli világ vagy éppen saját világunk romjai. Az előadó kutatása során a Cipruson kialakult helyzetet vizsgálta. Az 1958-tól 1974-ig tartó időszak feszültégeit, összetűzéseit az ország felosztása követte. Mivel a két terület közötti határok 2003-ig le voltak zárva, a ciprusi törökök egy része csak hosszú évek múltán láthatta viszont a romokban heverő településeket és az egykori házakat. Bahar Aktuna a romokkal való szembesülés benyomásait, élményeit, érzéseit, tapasztalatait, lehetőségeit igyekezett megragadni és összefoglalni. Melina Gooray arról beszélt, hogy Guyanaban az 1970-es évektől kezdődően hogyan vette át a beton a hagyományos építőanyagok helyét. Szerinte ennek oka nem föltétlenül a költséghatékonyság, a karbantartás megkönnyítése, a tartósság és a kényelem könnyebb biztosítása, hanem inkább Guyana posztkoloniális identitásával, illetve annak alakításával függ össze.
A konferencia programját mintegy harminc különböző tematikus séta és múzeumlátogatás egészítette ki. Minneapolis belvárosának felfedezése során például lehetőség nyílt a 2006-ban épült Guthrie Theater behatóbb megismerésére is. Az épület belső megoldásai élő, nagyon mozgalmas és lenyűgöző kapcsolatot teremtenek a környezettel.
Tervezője Jean Nouvel, akinek a nevéhez a 2017-ben elkészült, de a köztudatba már jól beépült Louvre Abu Dhabi is fűződik. Külön sétán lehetett bejárni Saint Paul híres utcáját, a Summit Avenue-t. Ez a leghosszabb, viktoriánus kori házakat felsorakoztató sugárút az Amerikai Egyesült Államokban. Az ország más, hasonló utcáival szemben a Summit Avenue azért különleges, mert itt őrződött meg a legjobban az épületek változatossága és avárosrész történelmi jellege. Mindennek azonban bírálói is akadtak. A minden idők legnagyobb amerikai építészének tartott Frank Lloyd Wright például úgy vélte, hogy a Summit Avenue a legrosszabb építészeti megoldások gyűjteménye a világon. Ellenérzését leginkább az váltotta ki, hogy a sugárúton álló házak európai építészeti stílusokat másoltak, és a tervezőik nem tettek kísérletet egy eredeti amerikai formanyelv kialakítására. F. Scott Fitzgeraldnak szintén lesújtó véleménye volt az utcáról. Úgy látta, hogy a Summit Avenue amerikai építészeti monstrumok mauzóleuma.
A konferencia ideje alatt – immár hagyományos módon – több kategóriában is díjazták az épített környezettel kapcsolatos kutatási eredményeket, kiadványokat, egyéb produktumokat, megvalósításokat. Az idei díjazottakat itt lehet megtekinteni. 2018-ban elismerésben részesült például Peter Rosen 2016-ban készített filmje, melynek címe Eero Saarinen: The Architect Who Saw the Future (előzetesét itt lehet megnézni). A gazdag forrásanyagot felhasználó filmben Eero Saarinen fia, Eric Saarinen járja végig apja munkáinak helyszíneit, és így emlékszik: „Nem voltam közeli kapcsolatban apámmal. De megbocsátok neki a zsenialitása miatt. Hogyan ne bocsáss meg valakinek, aki zseniális?” A SAH különben 2018. június 1-étől fogadja a jelöléseket a 2019. évi díjazásra.
Erdélyi magyarként – úgy vélem – szükséges és hasznos időnként kilépni megszokott és biztonságot nyújtó struktúráinkból, hogy magunkat, munkánkat, kutatásaink témáit egy tágabb kontextusba helyezzük. Hasonló helyzetekben új megvilágításban láthatjuk, hogy egy bizonyos folyamatban éppen hol tartunk, és hogy annak, amit létrehoztunk, mi a tulajdonképpeni értéke, mitől lehet releváns a különböző kontinensekről érkező előadók számára. Az új szemléletek, kérdésfelvetések, különböző kutatási lehetőségek természetesen jótékonyan hatnak a további munkára. A SAH idei konferenciáján érdeklődés övezte Csíkszereda sajátos fejlődésének történetét. Érdemes lenne több erdélyi művészettörténeti témát szélesebb, nemzetközi közönség elé tárni.
A konferencián való részvételt a Communitas Alapítvány támogatta.
