A szerző a BBTE hallgatója, a szöveg szemináriumi dolgozatnak készült.
Nagy János 1925. november 13-án látta meg a napvilágot a Maros felső folyása melletti Magyaró községben, Nagy Mihály és Fazakas Katalin elsőszülött fiaként. Később, 1930-ban született meg lánytestvére, Ilona, majd 1932-ben öccse, ifjabb Mihály. Az akkori szokáshoz képest későn nősült, ennek oka részben, hogy 1943. augusztusában besorozták katonának, de erről még később szó lesz bővebben. A nősülésre a hadifogságból való visszatérés után került sor, 1952. június 7-én, amikor elvette Bálint Margit 18 éves hajadont. Házasságuk – dédmamám elmondása szerint – boldog volt, de nem felhőtlen; abban az időben rengeteg nehézséggel kellett szembenézniük s nem csak a nélkülözéssel, mivel a menekülés során gazdátlanul maradt házakat kifosztották az otthon maradtak, telkeikről papír nem maradt fent, ezért elég nehéz volt újrakezdeni mindent a semmiből. 1953. január 2-án megszületett a fiúk, Nagy Attila, majd nem sokkal később lányuk, Nagy Katalin is, 1954. augusztus 30-án. A gyerekek cseperedtek és a család is egyre jobban kezdett bővülni. Minden gyerek az apa/nagyapa/dédapa háborús hőstörténetein nőtt fel, ahogy jómagam is, így hát most kicsit jobban kitérnék János tata ,,meséire”.
Elmondásai és Ivás István könyve alapján kiderül, hogy Magyarón 1943. augusztus elsején kidoboltatták, hogy két hét múlva a református iskolában sorozást tartanak és az 1924-ben és 1925-ben születetteket besorozzák. Így került el 19 évesen dédtatám katonának. 1943. október 4-én ötven magyarói regrutával együtt elvonatoztak Marosvásárhelyre, ahol kivált a csapatból tizenhét ifjú és a székely hegyi tüzér táborhoz csatlakoztak, míg a csapat másik fele Szásztekébe tartott, ahol a 24-es székely kiképzőtáborhoz csatlakozott.
Mint minden ifjú, dédtatám is álmodozott a katonaságról, arról, hogy szép egyenruhát és fegyvert kap, esetleg csillogó kitüntetéseket – de az első reggelen csalódás ért mindenkit, mert a katonák közt kopott és elhasznált egyenruhákat, valamint félig eljárt bakancsokat osztottak szét. Így kezdődött a katonaélet. Az itt tartott kiképzések során megtanult mindent, amit egy katonának tudnia szükséges majd a harcmezőn. A kiképzés 1944. május 4-ig tartott, amikor az itt kiképzetteket a 2. Székely Határőrséghez, a Békási-szoroshoz helyezték át, ahol ugyanazon év augusztusáig tartózkodtak. A következő állomás a front volt, ahol honvédként 1945. április 11-ig harcoltak. Ez volt az utolsó napja a fronton, mert aznap megsebesült, és sok más bajtársával együtt fogságba esett. Kórházba szállították, valahova a mai Szerbia területén, és miután felépült sérüléséből, fogságba vetették. Egészen 1948. novemberéig voltak fogságban a magyar katonák, majd onnan megszöktek és egy részük szerencsésen hazakerült, mások útközben meghaltak.
A fogság részleteiről sokat már nem tudunk, én nagyon kicsi voltam mikor ezeket a meséket hallgattam, ami napi programnak számított. A többi unoka már nem emlékszik a részletekre, az egyetlen forrás Ivás István: Az utolsó székely határőrök című könyve, amelyben mesél a háborúról és a fogság megpróbáltatásairól.
A falu lakossága elmenekült, amikor az orosz katonák elérték a falu területét, a házakat kirabolták és az utcákat feldúlták. A háború lejárta után visszatérő lakosság romokban találta a falut, nem volt sem élelem, sem ruha, sem ennivaló, sőt, legtöbbjük azt sem tudta, hogy él-e vagy hal a gyereke valahol a nagyvilágban. Mint minden faluban, a miénkben is volt jövendőmondó, akihez ilyen helyzetben sokan fordultak, hogy valami reményt nyújtson arra nézve, hogy viszontlátják-e még gyermeküket az anyák. Fazakas Katalinnak sem volt más választása, elment hát megtudakolni, hogy viszont fogja-e még látni a fiát. A jövendőmondó kinyitotta a Bibliát, ami a János evangéliuma 4. részéhez nyílt ki, az 50. vers volt a lap tetején, ami így kezdődik: „Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, a mit Jézus mondott néki, és elment.” Nagy János három évi fogság után nemsokára hazatért.
Minden családnak vannak történetei, vannak hihetők és vannak kissé hihetetlenek, olyanok, amiket a pici gyerekek szájtátva hallgatnak. Én is így hallgattam dédtatám meséit, és reménykedtem, hogy sosem lesz vége az aznapi meseadagnak. Egy napon mégis vége lett, Nagy János 2005. március 6-án visszaadta lelkét az Úrnak.
Címlapkép: Szovjet munkatáborokban dolgozó hadifoglyok. Forrás: Szabadság.ro
