Szerző: Székely Miklós
A cikksorozat harmadik részében a marosvásárhelyi szakoktatás kezdeteit mutatjuk be, különös tekintettel a szakiskola és Bernády György polgármester kapcsolatára. Marosvásárhely két szempontból is eltért a hasonló lélekszámú és fejlettségű magyarországi városoktól, Budapest és Kolozsvár mellett itt működött az ország harmadik iparmúzeuma, az akkori Hajós, később Baross, ma Horea utcában. A cikk témájául szolgáló építőipari tanfolyamokat is szervező fa- és fémipari szakiskola elsősorban olyan népesebb, tőkeerősebb és iparosodottabb központokban működött, mint Temesvár, Arad, Kolozsvár, Szeged vagy Pozsony.
A cikksorozat I. része és II. része
Szerkesztőségünk szívesen fogadja a cikksorozatban bemutatandó szakiskolákhoz kapcsolódó tárgyakat, emlékeket, dokumentumokat. Amennyiben ilyenről tud, vagy birtokában van, keressen minket bizalommal.
Marosvásárhely 20. század eleji kiépülése a magyar építészettörténet arany lapjaira tartozik. A 19. század végén még döntően barokk jelleget mutató székely vásárváros építészeti arculata jelentős részben az 1902-ben megválasztott polgármester, Bernády György elképzeléseinek lenyomata. A dualizmus kor több nagyívű reformer polgármestert termelt ki, Budapest Bárczy István, Kecskemét Kada Elek városfejlesztési vízióinak lenyomatát őrzi napjainkig. Marosvásárhelyen az olyan közismert fő művek mellett, mint a Városháza, a Kultúrpalota, a Nyugdíjpalota, a Kereskedelmi és Iparkamarai székház, iskolák és kollégiumok sora, az egyre tehetősebb polgárság bérpalota léptékű és villaszerű épületei ugyanennek a modernizációs konjunktúrának a tanúi.
A modern városfejlesztéssel kapcsolatos víziók az 1880–1890-es évek fordulóján azonban még elsősorban a budapesti politikai adminisztrációban, különösen a Kereskedelmi Minisztériumban alakultak ki. Bernády polgármesterként ezt a barossi nemzeti iparfejlesztési programot fogja követni és továbbfejleszteni, az iparmúzeumot és ipari szakiskolát alapító vasminiszter városfejlesztési mintázatához hasonlóan programjának sarokkövei a művelődés és az oktatás: a Kultúrpalota mellett az iskolahálózat szisztematikus és átgondolt fejlesztése. Az 1894-ben a tizenháromezres városban működő tizenkét iskola a város két évtized alatti tízezres népességnövekedésénél jóval nagyobb ütemben bővült, a világháború kitörésének nyarán immár huszonnyolc tanintézményben csengettek ki a növendékeknek.
A városi szövetben megjelenő reprezentatív középületek létrejöttének alapja az infrastrukturális és gazdasági fejlődés, de a polgári élethez a modern élet javainak könnyű megszerzése is hozzájárult, ennek eszköze a vasút, amely Székelyföldön először Marosvásárhelyt érte el. Földrajzi elhelyezkedése, mint a régió nyugati kapuja, történelmi szerepe Marosvásárhelyt a kortársak számára is a Székelyföld „fővárosává” avatta. A dualizmus kori modernizálódás minden magyarországi városon nyomot hagyott, de Marosvásárhely esetében a város méretét és korábbi adottságait messze meghaladó léptékben valósult meg. A dinamikus fejlődés alapja az ipar fejlesztése, két alapvető intézménytípusa is létrejött a városban, az iparmúzeum mellett a középfokú szakoktatás gerince, az ipari szakiskola.
Marosvásárhely korabeli fejlődése egyedülállónak számít nem csak székelyföldi, vagy erdélyi, de magyarországi mértékkel is. Nem csak olyan egyszerű, de mégis költséges beruházásokra kell gondolni, mint, hogy arányaiban a főváros után itt volt a legtöbb aszfaltozott utca, hanem a város fejlődését a pénzügyi lehetőségek, a gazdasági és természeti erőforrások és a lélekszám gyors ütemű növekedésére alapozva érte el. Az urbanisztikai és társadalmi programot, más gyorsan növekvő városokhoz hasonlóan (Szeged, Kecskemét, Kolozsvár) óriási hitelekből finanszírozták. A hatalmas hitelekkel járó városfejlesztések eltérő modernitás-képpel jártak együtt. A fenti városoknál maradva Kolozsvár esetében Pákei Lajos a monarchia legújabb neoreneszánsz és neobarokk építészeti megoldásait ültette át a városszövetbe, Kecskemét a Fiatalok építészeti elképzeléseinek adott teret, Marosvásárhely Bernády társadalmi programját valósította meg, a székely népi ornamentikát és mondakincset kreatívan alkalmazó építészek és művészek munkájával.
Az ipari szakiskolai építkezési telek kiválasztásának fordulatokban gazdag története, esetlegessége, teljesen eltért a majd csak Bernády György színre lépésével megjelenő átgondolt várostervezésre Marosvásárhelyen. A végső helyszínt a Maros-Torda vármegyei állami építészeti hivatal egyik alkalmazottja, a Kereskedelmi Minisztérium részéről az ekkor az erdélyi iparfejlesztési ügyekért felelős Szterényi József és a szakiskola igazgatója, Schwartz Jakab közös döntése alapján jelölték ki az egykori lóvásártér város felőli oldalán, a Torda felé vezető országút mellett. A helyszínválasztás szakítást jelent az iparmúzeum épülete kapcsán korábban felvázolt elképzeléssel, amely, a főtértől északra jelölte ki a város új közterét. Ezzel az iparmúzeum és az ipariskola közötti együttműködés nehézkessé vált, ugyanis Budapesttől és Kolozsvártól eltérően nem egy épületben, de még csak nem is egymás közelében működött ez a két, lényegüket tekintve szorosan egymásra utalt intézmény. Különös, hogy a város tulajdonában lévő területet egy polgármesteri levél tanúsága szerint éppen a szakiskolai igazgatója javasolta.
Az iskolaépület elhelyezése és a finanszírozása körüli vita, valamint az iskolához kapcsolódó műhely felépítése körüli kapkodás a szükségesnél kisebb épületet eredményezett. Ezt jelzi, hogy a harmad- és negyedéves növendékek képzéséneklényegét jelentő gyakorlati munkáknak teret biztosító új műhelyépület már átadáskor, 1898 őszén is szűkösnek bizonyult.
A szakiskola építkezésének pénzügyei kapcsán találkozunk először Bernády György nevével, aki még országgyűlési képviselővé választását megelőzően, a városi törvényhatósági bizottsági tagjaként értesülhetett a városi tanács és a Kereskedelmi Minisztérium közötti feszültségről, az iskola felépítésének finanszírozásáról. A konfliktus akkor már nem a várost terhelő összeg nagyságáról, hanem annak jogcíme körül forgott. A minisztérium intézményfenntartásként, a városi tanács pedig, Bernády javaslatára, az építési költségekre biztosított állami hitelként tekintett a támogatásra. Az összeg eszerint az 1897-es első esedékességétől számított maximális 50 éves kölcsönvisszafizetési futamidőt követően garantálta volna az iskolaépület városi tulajdonba kerülését. Ezzel a lépéssel az 1895-ben a szakiskola felügyelőbizottságába kinevezett Bernády valójában a város részére egy igen kedvező kamatozású építkezési kölcsönt hozott volna tető alá. Az építkezéshez a város végül a telek tulajdonjogának fenntartása mellett, a telek és az épület állami birtokba adásával, 100.000 tégla felajánlásával és 1897-től kezdődően ötven éven át évi 2000 forint hozzájárulás fizetésével járult volna hozzá. A pénzügyminisztérium ellenállásán ez a megoldás elbukott ugyan, az összeg fenntartási hozzájárulásnak minősült, de az ügy mégis előre vetítette a városfejlesztésnek a Bernády-korszakra jellemző pénzügyi megoldásait.
A város eljövendő két évtizedét meghatározó személyek életében 1896 sorsdöntő évnek bizonyult. A város későbbi polgármesterének hatéves közéleti aktivitása beérett, s Marosvásárhely I. kerületi országgyűlési képviselőjeként jutott be a parlamentbe. A vezetéknevét május elsejével Schwartz-ról Feketére magyarosító Fekete Jakab szakiskolai igazgató ebben az évben már az országgyűlési képviselő Bernády felvételét egyengette a helyi Demokrácia Szabadkőműves páholyba. Az ugyanazon évi választások előestéjén a Szabadelvű Párthoz csatlakozó Bernádyt ugyanő mint a párt végrehajtó bizottságának új tagjaként pohárköszöntővel üdvözölte Marosvásárhelyen, egyben egyike volt továbbá az országgyűlési választásokon Bernádyt jelölő bizalmiaknak. Az egy évvel korábban lemondott kereskedelmi miniszter, a zalatnai szakiskola kezdeményezője Lukács Béla ebben az évben vehette át kinevezését az 1900-as párizsi világkiállítás nemzeti biztosaként. Ha tragikus korai halála nem vet véget karrierjének, nevével még szinte biztosan találkozhatnánk Marosvásárhely 20. századi történelmének lapjain. A város arculatát Komor Marcell mellett meghatározó építész, Jakab Dezső pedig éppen ebben az évben a Földművelésügyi Minisztérium kiállítástervezői osztályára került, ahol az Ezredéves kiállítás számos épületének tervezését bízták rá. A magyar ipar balkáni és kisázsiai terjeszkedését tevékenyen támogató, az 1889 óta erdélyi iparfejlesztés felelőseként a Baross által vezetett Kereskedelmi Minisztériumi hivatalnok, Szterényi József ebben az évben vehette kézhez országos iparoktatási főigazgatói kinevezését. A tehetséges és ambiciózus hivatalnok élete Erdély és a minisztérium közötti munkásságban teljesedett ki, 1900-ban miniszteri tanácsos lett, 1905-től 1910-ig ugyanitt államtitkár, közben 1906 és 1918 között Brassó alkotmánypárti országgyűlési képviselőjeként dolgozott.
Noha tényleg érdekes, amit felvázoltál, s egy hosszabb lélegzetű szövegben van helye az efféle fejtegetéseknek, itt az egyszerűség kedvéért megmaradnék Bernády és Fekete pályájának vázolásánál.
A város fejlődésére nézve Feketének egy valószínűleg kevesek által átlátott további kinevezése döntő hatással bírt. Az 1897-ben a szakiskola igazgatóját az alsóbb fokú városi iparostanoncoktatás, az iparos- és kereskedő-tanonciskolák vezetésével is megbízták. A szakoktatás alap- és középfoka között létrejövő közvetlen kapcsolat egészen egyedülálló a korabeli Erdélyben. A jó eredménnyel végzett iparostanoncok szakiskolai továbbképzése elsősorban a helyi és környékbeli származású növendékek számára a modern szaktudás elsajátításán keresztül lehetőségét nyújtott az önálló műhelymunkára, gyáripari elhelyezkedésre, általában a sokkal jobb egzisztenciára, a város számára pedig a legtehetségesebb tanoncok szakipari továbbképzésével kellő számú, és a modern iparban jártas szakembert adott. A közös igazgatás eredményei hamar megmutatkoztak, 1904-ben már konszolidált hallgatói létszámról, valamint egyre jobb felkészültégű tanoncok jelentkezéséről számol be az iskola értesítője.
Az iskola tanári karának gerincét már a századforduló körüli években jó szakemberek alkották, felkészültségük döntő volt a szakoktatás minőségére nézve. A gépészmérnök végzettségű igazgató oktatta a fémipari szaktárgyakat, a fémipari szerkesztési rajzot és a leíró géptant, s ezek mellett a kőműves, kőfaragó és ácsmesteri vizsgabizottságot elnökölte. Chilf Lipót gépészmérnök a fémipari szakrajz, szerkesztési rajz és fémipari technológia tanára, egyben termékeny publicista, a felügyelő bizottság jegyzője, könyvtáros, az önképzőkör vezetője volt. Vass Károly szaktanár a faipari szerkezettan és rajz tanára, a technológiai szertár őre, a faipari technológia tanáraként tevékenykedett. A rajzoktatásért Weber J. Ernő középiskolai tanár felelt, a szabadkézi rajz, a mértani rajz és az ábrázoló mértan oktatójaként. A tanári kar idővel kiegészült Kamprad Herman gépészmérnökkel, aki fémipari rajzot és technológiát tanított, valamint Nagy Győző mérnökkel, aki a faipari rajz, építési szerkezettan, az út- és hídépítéstan tanára volt, idővel elsősorban az ő tervei alapján készültek a szakiskolai műhelyek iparművészeti jellegű munkái, és a református kollégium kerítése és csillárjai.
A tantestülethez később csatlakozott Karácsonyi Géza rajztanár, szobrász, aki alkotásaival nem csak a városi kiállítások rendszeres résztvevője volt, hanem az iskola műhelyeit látogató és így a műhelygyakorlatot iparművészeti irányba erősítő szobrásznövendékek mentora is. A fa- és építőipari szaktárgyakat Vass Károly faipari szaktanár, az agyagipariakat Sebők Ignác megbízott tanító oktatta.
A Bernády-érát megelőzően és annak különösen az első időszakában az iparmúzeum és az ipariskola tárgyi anyaga és szakembergárdája döntőnek bizonyult a városfejlődés dinamizálásában. Ahogy azt már láthattuk, Fekete Jakab szakiskolai igazgatót szerteágazó tevékenysége, társadalmi beágyazottsága az ipari intézmények igazgatásán túlmenően tette a városfejlődés megkerülhetetlen figurájává. 1902-ben a város az ő javaslatára hozta létre az ipari közműhelyeket, amely a városi iparosság továbbképzésére, a műhelyek modern gépesítettségi problémáira próbált megoldást nyújtani. A szakiskola a vele egy szervezeti egységet képező közműhelyekkel Marosvásárhely 20. század eleji iparosságának megkerülhetetlen részévé vált, a városi ipar irányítására, támogatására és fejlesztésére közvetlen befolyást gyakorolt. Az intézmény értesítője szerint a közműhelyek létrehozásának „eszméje iskolánkból indult ki”, így jó okkal feltételezhetjük, hogy a városban, és egész Székelyföldön újdonságnak számító közműhelyek létrehozása a Marosvásárhelyre érkező szaktanárok ‒ Fekete mellett Chilf Lipót, Véber Ernő és Nagy Győző ‒ beszélgetéseinek konkrét eredményeként értelmezhető.
Fekete Jakab nagy jelentőséget tulajdonított az év végi kiállításoknak. A szakmai kihívásokon, az egyéni érdeklődés felkeltésén és a képességek folyamatos fejlesztésén alapuló pedagógiai szemléletre főleg a kezdeti években volt nagy szükség, amikor a szűkös és hiányosan felszerelt műhelyekben, illetve a szükségesnél talán kevésbé nyitott városi közegben kellett bizonyítani a szakiskola létjogosultságát. Az 1896. évi Ezredévi Kiállításra már érzékelhetően elmozdult a műhelymunka a nagyobb, országos kiállításon is bemutatható munkadarabok felé. A faipari műhelyben ebédlőasztal, hat faragott szék, intarziás posztamens és számos kisebb darab, dohánytartó, hamutartó és egy fafaragó minta-tanmenet készült. A fémipari szakon kovácsoltvas pipereasztal, gyertyatartók, egy bádog posztamens, fémipari tanmenet és kisebb munkák állítmány. Az ekkor még létező agyagipari tanfolyamon virágvázaállványt és egy teljes korongozási tanmenetet készítettek.
Az iparművészeti jellegű tárgytervezői készségek fejlesztése az első évektől kimutatható, az új műhelyekben immár egyre változatosabb tárgyak készültek a bútorművesség köréből: okmánytartó, rajztartó szekrények, kinyitható ebédlőasztal, tea-asztalkák. Az új műhelyépület adta lehetőségeket kihasználva 1899-ben új anyagként megjelent a mahagóni, amelyből ebben az évben egy neo-empire szobaberendezés készült. Ez utóbbiból a következő évben egy tizenhat darabos szalonváltozatot is gyártottak, amely az 1902-es torinói iparművészeti kiállításra szánt fényképtartó ládához hasonlóan a műhely adott évi csúcsdarabjai közé tartozhatott. A 20. század első éveiben a műhelyek immár a fa- és fémipar minden tárgytípusában alkottak: a faipar területén az épületasztalossági munkák, ajtók, gerébtokos ablakok mellett konyhaszekrény, faliszekrény, ruhásszekrény, varróasztal, paravánok, könyvszekrények, hálószoba-berendezések és íróasztalok is készültek. A fémipari műhelyben 1901-ben csillárokkal bővült a termékpaletta.
A fémipari műhely termelése összességében kevésbé iparművészeti, mint inkább szerszám- és gépkészítő jellegű volt, az építészethez kötődő munkák között kerítés, erkély és lépcsőrácsokat, kandallóajtót, kapukat találunk, a berendezési tárgyak között tűzhelyek, csillárok, ebédlő lámpák és az asztalos műhely bútoraihoz és dísztárgyaihoz vasalatok készültek. 1908 nyarán a város főterén álló Görög házban kialakítandó Petőfi szobába – ahol a végzetes segesvári ütközetbe induló költő utolsó éjszakáját töltötte – két üvegezett ereklyeszekrényt, az év végi vizsga keretében pedig diófa szalonasztalt, tölgyfa konzoltükröt, tölgyfa paravánt, ágyat, díványt, karos körszéket, haboskőris hálószoba-berendezést, mahagónigyökér-intarziás cseresznyefából készült ebédlőt készítettek. A faipari műhely termelése az évek folyamán egyre gazdagabbá és komplexebbé vált, egyre több bútortípus, egyre több faanyag és egyre gazdagabb technikai megoldások bíztatták az iskolai értesítő olvasóit, köztük a leendő növendékek szüleit, a szakiskola szakmai színvonaláról.
Az oktatás fejlődésével már egyre alacsonyabb évfolyamoktól kezdődően készítették fel a növendékeket az egyre komplexebb, nagyobb szaktudást igénylő darabok készítésére, akik a negyedik osztály végére már szinte egy engedéllyel bíró iparosmester tudásával bírtak, s a tervezéstől – műhelyi rajzok önálló elkészítésétől – a kivitelezésig minden szaktudás birtokába kerültek.
Marosvásárhelyen az ipari szakoktatás a tőkeerős és nagy lélekszámú városokra jellemző építő-, fa- és fémipari profillal indult el 1892-ben, amelyhez rövid ideig a helyspecifikus agyagipari képzés társult. A szakiskola tanári karára alapozva az intézmény működésének első évtizedére jellemző gyakori költözések, építkezések, bővítések, finanszírozási és szervezeti nehézségek ellenére képes volt a modern iparosság technikai, anyaghasználati és ornamentikával kapcsolatos ismereteinek és kivitelezői készségeinek átadására, ily módon hozzájárulva annak a modern iparos rétegnek a kialakulásához, akik nélkül Bernády György nagyívű városfejlesztési vízióinak megvalósításához nagyobb részben kellett volna városon kívüli szakemberek közreműködésére támaszkodni.
Címlapkép: A Royal Kávéház teraszának rácsozata, készült marosvásárhelyi Állami Fém- és Faipari Szakiskola műhelyében, 1915. Tervezte: Barát Mór, készítette Kákonyi József főművezető IV. éves növendékeivel. Forrás: Maros Megyei Múzeum, Fotótár, ltsz: 3624/30.
