Az alábbi interjúk 2018-2019 között készültek nagyszüleimmel, elsősorban nagyapámmal György Ignáccal. Elbeszélésükből kissé közelebbi betekintést nyerhetünk a második világháború utolsó teljes évének, 1944-nek a gyergyóvidéki történéseibe. Mint minden interjú, ezek a visszaemlékezések is természetesen szubjektívek, és a múlt felidézésébe vegyülő pontatlanságok jelenléte lehetséges. Ugyanakkor a frontátvonuláshoz kapcsolódó interjúk forrásértékét növeli, hogy az ehhez kapcsolódó írásos források száma ugyancsak kevés.
Nagyapám, György Ignác 1931. február 2-án született Gyergyóditróban. Négy testvére volt, közülük ő a második legidősebb.[1] A család fő megélhetési forrása a mezőgazdaság és állattartás volt, nagyapám már alig 5-6 évesen járta a havasokat (vagy ahogy Ditró környékén nevezik: „a magasokat.”). Később, 1946-tól ácsinas lett, majd 1949-ben több hónapot töltött el Konstanca mellett, a Duna-csatorna térségében ahol egy építkezésen dolgozott. Hazatérve Ditróba ácsmester lett, és csapatával (melynek két öccse is a tagja volt) Románia és Magyarország több településén is dolgozott, sőt a rendszerváltás után Strasbourgban is építkezett, egy Ditróból kiköltözött falustársa meghívására. 1955-ben feleségül vette a szintén ditrói Balla Terézt.[2] Jelenleg is Ditróban élnek. Az itt közölt interjúk kronológiailag két részre tagolhatóak. Az első részben az 1940-es magyar bevonuláshoz kapcsolódó eseményeket jártuk körül, némi kitekintéssel a háború utáni időszakra is. A terjedelmesebb része az 1944-es esztendő katonai történéseit öleli fel. Magyarország német megszállása a kiinduló pont. Nagyanyám visszaemlékezései főként a falubeli eseményeket, a német és orosz katonák magatartását ölelik fel. Nagyapám visszaemlékezései ezzel szemben arra az időszakra vonatkoznak, míg az oroszok által erőszakkal „elhatjva” hordta az aknákat a frontvonalban. Visszaemlékezése szerint ez nagyjából az 1944-es esztendő szeptember 20 – október 25 közötti időszakát öleli fel. Az interjúk nem egyszerre készültek, hanem több alkalommal, ezeket én rendszereztem utólag egyetlen, folyékony szöveggé. Munkám során azonban igyekeztem az elhangzottakat minél pontosabban visszaadni. Emellett úgy döntöttem, hogy a nagyszüleim tájszólását sem javítom át „irodalmi nyelvre,” az esetleg nehezebben érthető szavakat lábjegyzetben tisztázom.
Az interjú első felében nagyapám azon megállapításait közlöm, melyek édesapjára, és annak 1939-1948 között elszenvedett viszontagságaira vonatkoznak.
György Ignác: Hallod-e, mü olyan korban éltünk s nőttünk fel, hogy nem volt amit ott finnyáskodjunk. Nálunk is a család nagy volt,[3] Édesapámat a román állam harminckilenc tavaszán béhívta concentrara.[4] Harminckilenc tavaszán béhívták, aztán akkor jött haza mikor mindjárt a magyarok jöttek bé. Mán akkor nálunk nagy család volt, apa nélkül.
Kovács Szabolcs: Hova vitték őket?
Gy. I: Édesapámék benn voltak, amit Módovának hívnak. Me akkor nem volt külön Moldova, az is a románoké volt. Olyan, mint Erdély az es: románoké es volt, oroszoké es volt. S ott ásatták vélük a hatalmas nagy mély széles sáncokat, hogy az oroszok ne tudjanak tankokkal rajta keresztül jönni. Ott dolgoztatták őket. Tehát mü rettenetes nagy nehézségben nőttünk fel. Kicsitől nagyig mindenki nagy, kemény munkával kellett dolgozzon. Akkor ilyen nem létzett, hogy segély. Sőt, vették el: ha egy disznyót vágtál, a zsírt bé kellett szolgáltatni. A sajátunkot, mikor a kévét szedtük össze, csépeltük ki, akkor kellett kiverni belőle a szemet, mert amit a gép csépelt ki azt szedték össze s százalék arányában vitték el ingyen. Kobozták el. Rettenetes idő volt. Édesapám azután jött haza, hogy a magyarok bévonultak, s akkor behívták őt átképzésre, fél esztendőre, majd negyvennégy tavaszán megint behívták. Rakottyástetőn[5] volt az alakulatuk, s azután csak eltávozásra járt haza kétszer. Az oroszok elfogták s aztán vitték orosz fogságba, ott volt négy évet. Öt évet ő itthon nem tevékenykedett egyvégben semmit sem. 1948. október 30-án került haza megrokkanva. Egy építkezésen dolgoztatták, s a lábán a forró szurok végig folyt.
Mü voltunk ötön, öt gyermek, s Táti, nagyapám volt a hatodik gyermek. Táti akkor egy évvel, vagy kettővel volt fiatalabb, mint most én. 85 – 86 éves volt. S akkor télen két ökörrel elmentem telelni Beszterce megyébe, mert az oroszok feletettek minden szénát a lovaikkal. Még volt három nagylegény, az egyik intézte volt ott a helyet. Elmentünk telelni oda, a 14. évet ott töltöttem bé. Zselyk[6] községnek hívják a helyet. Sokszor minden eszembe jut, mikor nem tudok aludni, hogy mennyi mocskos ételt, mennyi mocskot gyermekkoromban ezeken a helyeken akkor megettem, s az egészségem megmaradt. Jó volt a szervezetem.
Mire tetszik emlékezni a magyarok bevonulásáról Ditróba?
Gy. I: Hát ugy-e Harmincnyolcban letárgyalták a bécsi döntést, de csak 1940-ben kezdték meg a nekik megígért területek elfoglalását.[7] A magyar katonaság ahogy vonult be, a román úgy vonult ki. Aztán mikor a románok elmentek, volt nekem egy barátom, itt a szomszédban lakott, s kitaláltuk, hogy lebiciklizünk a magyarok elé.[8] El is mentünk egy jó darabon, s már majdnem Hodoson[9] voltunk, mikor szembejött velünk két motoros katona. Megálltak s az egyik megkérdezte, hogy „hová, hová kiskomáim?” (Nagy bajuszos ember volt) Mondtuk, megyünk a magyarok eleibe. Na aszongya, „akkor meg is találtatok minket,” ők voltak az előőrs. Aztán felültettek minket maguk mögé a motorra s hoztak vissza a faluba. Aztán itt volt egy nagy ünnepség, azt mondták ilyen szép ünnepségben másutt nem volt részük.
Tetszik még emlékezni a ditrói erdész meggyilkolására?[10]
Gy. I: Az az erdész egy tölgyesi román ember volt. Élbe volt itt a faluból több emberrel is, mert még a román időkben megbüntette őket falopásért. S aztán miután a magyarok béjöttek, lement volna Gyergyóba,[11] hogy mondjon le a hivataláról. Igen ám, csak mikor a falun ment keresztül, meglátta néhány markos legény [itt neveket is mondott, de azt most mellőzöm], s rátámadtak. Lerángatták a szekeréről, ütötték, rúgták. Az erdész felmenekült a szövetkezeti épület tetejibe, de D. F. utána szaladt, s lelökte onnan. Aztán szerencsétlent addig rugódták, míg meghalt. Igen ám, de az erdésznek Tölgyesen elég komoly rokonsága volt. A fiai ügyvédek voltak vagy micsodák. S a magyar időben nem tudtak semmit csinálni, de a háború után hamar intézkedtek, hogy elővegyék a felelősöket. A betyár legények avval szöktek ki Magyarországra, a vagyonukat meg lefoglalta az állam.[12] De aztán a háború végén itt a románok boszút álltak. Jöttek ezek a Maniu-gárdák, s azt mondták, hogy itt román vér folyt, ezért összeszedtek embereket – főleg az egyháztanácsosokat s akiknek volt szavuk a faluban – s ott hajtották Várhegy felé le. Ütötték, verték őket s többeket meg is öltek közülük.[13] Aztán később a plébánosunkat[14] is elvitték me felelősnek tekintették az ortodox templom megontásáért, megjárta a börtönt.[15] Unokanagybátyámnak is volt szerepe a templom lebontásában, de ő megúszta, mert belépett a Pártba s aztán békén hagyták.
A ditrói események 1944-ben
Balla Teréz: Hozzánk a németek egy fiatal katonát szállásoltak be. Húsz éves se volt ejsze. Itt lakott a konyhába, s odajártak hozzá azok akik rendezték. A tisztaszobát ajánlották fel neki, de ő nagyon szerény volt, a konyhában aludt. Volt egy zsebrádiója, amit időnként hallgatott. Egyszer aztán érkezett nagy sírva, hogy küldik ki a frontra, de ő nem megy, inkább megszökik.
Gy. I: Igen mert a német katonák közül rengetegen estek fogságba, s haltak es meg sokan.
A német katonának sikerült végül elmenekülnie?
B. T: Aztán hamar ott a szomszédok, kinek milyen rongya volt – mert akkor biza nem volt olyan sok ruha! – s ki amit össze tudott gyűjteni, egy-kettőre felöltözött, az ejsze nem telt belé tíz percbe s avval futott ott le az utcán s elment, mert aztán Marosvásárhelyről visszaüzent, hogy a vonaton van s megyen. De aztán, hogy hazaért-e…?
Hogy tudott visszaüzenni Vásárhelyről?
B. T: Hát ott jöttek a katonák s azoktól. S aztán, hogy hazaért-e vagy mi lett vele? Hát Bécsbe lakott az anyja, s mikor bombáztak – me volt neki rádiója – akkor úgy sírt, mikor hallotta, hogy bombájzák Bécset, örökké az anyját úgy síratta.
S többen is voltak vagy csak ő volt egyedül itt?
B. T: Ő egyedül.
S ez hogy működött, egyszercsak megjelentek az ajtóban s mondták mától költöznek be?
B. T: Hallod-e, az úgy volt, hogy jöttek a tisztek s a katonák akiket be kellett szállásolni.
Gy. I: Az úgy volt, hogy negyvennégy április hónapban második polgárista voltam. Na, én elmondom pontosan, hogy ide hogy érkeztek bé a németek. Egy 10-től 11-ig való óránk lehetett. Az osztályfőnöknőnk, aki volt, Komándi Erzsébetnek hívták, egy dunántúli tanárnő volt, ő németül perfekt beszélt. Emlékszem az emeleten voltunk, a nagyteremben. Béjött a terembe kérlek szépen egy német tiszt, a tanárnővel lebeszélgettek németül, a tiszt elment, a tanárnőnek kezdett hullani a könnye s azt mondta: na fiúk – ez húsvét előtt volt pár héttel – egyelőre húsvéti vakáció, de sajnos olyan lehet, hogy ez az év végét jelenti. S úgy es lett. Az iskolát s az egész központot mind német katonaság foglalta el. Az iskolának akkor Ditró-szinten komplett vége lett. Itt ebben az utcában, ott hátul ahol megy ki a mező felé, hatalmas nagy területen mind a tankok voltak, egy tankos alakulat. Alszeget is azért bombázták volt meg,[16] de olyan túlságosan nagy kár nem lett, mert csak gyújtóbombákat használtak s abból sem robbant fel az egész. Néhány gazdasági épület ott elégett.
B. T: Ez a német katona amikor jött hozzánk, a tiszt a belsőszobába, a tisztaszobába tette bé, de ő azt mondta, hogy itt marad a konyhában. S akkor oda feküdt le s odajártak hozza akik rendezték s a többi katona es. S aztán az oroszok pedig amikor jöttek, két orosz tiszt jött, ők a legbelső szobába mentek, ők ott választották a helyet. A konyhának különbejárata volt, a német ahol volt, a másik pedig rajtunk keresztül kellett menjen. Mi aludtunk a középső szobában s ő rajtunk keresztül kellett menjen.
Gy. I: Igen, mert az útra kiláttak.
B. T: Jaaj, azok nem ültek otthon. Reggel mentek el s csak este jöttek. Sokszor nagyon későn jöttek haza. S mi Ferivel voltunk az ágyban, s az egyik orosz katona – már nem voltak azok olyan fiatalok – örökké odajött s Ferit bétakargatta. Minden egyes alkalommal, akármilyen későn jött, mindig odament. Biztosan neki is hasonló korú gyermeke volt otthon.
Feri bátyja hány éves volt ekkor?
B. T: Hát, kicsi még.
Gy. I: Harmincnyolcbéli volt, s ez volt negyvennégyben. Olyan 6 éves volt.
B. T: De mindig betakargatta. Úgy nem feküdt le soha, hogy ne nézze meg. Volt egy villánylámpája, reavilágított, betakargatta s úgy ment lefeküdni.
Gy. I: Az oroszoknál is, úgy mint sok más katonaságnál, ezek az ÁVÉsok[17] nagy általánosságban mind rettenetesen rosszindulatú emberek voltak. Beléjük volt nevelve. Ők ügyeltek a másik katonákra, s olyan felhatalmazással éltek, hogy ha muszáj volt meg is lőhette a többieket. Ki tudja hányat lelőttek. A front hátánál ezek ott voltak – 100 méterre vagy mittudomén mennyire – azért, hogy ne tudjon a katona visszafelé futni. Lőtte le.
B. T: Tényleg milyen is volt.
Végül nagyapám kálváriája a fronton. A bevonulás után alig egy héttel vitték el a szovjetek, kényszerítették, hogy az ökrös szekerével aknákat hordjon a szovjet állásokba. A Görgényi-havasokon vonultak keresztül. Unokanagybátyjával együtt háromszor kisérelték meg a szökést, de kétszer kudarcot vallottak. Végül – az akkor Maros-Torda megyéhez, ma Beszterce-Naszódhoz tartozó – Tekéről sikerült szerencsésen meglógniuk. Nagyapám szerint október végén értek haza Ditróba.
Gy. I: Mikor jöttek az oroszok, messze nem menekültünk el, csak el egy mezőrészre, három család. Béérkeztek aztán ide szerda délután s csütörtökön este haza es jöttünk.[18] De már másnap az állatokkal mü vissza es vonultunk, me láttuk, hogy mi a helyzet s el kellett menjünk. Egy hetet voltunk ott körülbelül Sárospatakba, úgy hívják azt a mezőrészt. S akkor egy este későn hát a kutyák ugatnak, s érkezett három orosz katona s két szomszéd öregember. Az oroszok ahogy béjöttek, itt sok ilyen ember volt, akik ilyen rendőrformaként álltak be az akkor hirtelen felállott kommunista tanácshoz. Fehér karszalag volt a karukon, s akkor azokkal gyűjtötték be az embereket. Hozták az oroszokot, gyűjtötték a fuvarokot. Ott a Kereszthegyen, a Görgényvölgyén volt előre az irány, – mert a Maros mentén Szalárdnál olyan erődítés volt, hogy azt nem tudták áttörni – neki Szászrégennek. Tehát ahogy itt a hegyen keresztülmegyünk van Laposnya,[19] Ibanest,[20] Görgyényszentimre[21] s úgy érünk Régenbe. Na, akkor megismertem ezeket az útszakaszokat. Akkor még nem volt jó út. S közbe már az idő megvolt esősődve, feszt esett. Odajöttek s Pista bátyámmal kellett vigyük az ökröket, s kellett menni. Ott ahol van a Kórház, ott egy nagy lőszerraktárt alakítottak ki. Oda bérekesztettek egy szobába. Essze voltunk hajtva ditraiak hét szekerrel, de aztán voltak akiket mán Tölgyesről hajtottak, akiket Hodosról, a románokot. Mert Várhegy, Salamás ugy-e kimondottan román falu, s ott akiket elkaptak. Fel voltak ide hajtva, össze-vissza összegyüjtöttek 43 szekeret, avval indultunk neki Kereszthegynek. Egy orosz a géppisztollyal ügyelt reánk, hogy nehogy elszökdössünk, s az ökrök künn az udvaron. Akkor aztán másnap reggel kezdtek rakodni. Ki mit kapott. Például mi ott hárman-négyen kimondottan aknát vittünk. Aknavetőbe való aknát. Az akna egy ládikóban volt, a ládikók olyan 70-80 centi hosszúak voltak, szárnyas aknák voltak. Olyant feltettek 350-t egy szekerre legalábbis. Úgy déltájban indítottak el. Nem volt evés se semmi, aztán útközben édesanyám hozott egy fél kenyeret (lehetett úgy 3 kiló) s egy boríttás túrót, azt feladta s avval úgy elmentem, hogy hat hét múlva kerültem haza. Egészen addig, míg ott a Görgény-völgyén le tudtak törni.
Kimentünk Sárosrétre, ahogy megyünk ki a hegyre, remetei erdőrész. Ott volt egy kétszobás erdész lakás. Estére oda mentünk ki. Esős idő volt már elég hosszú időn keresztül, akkora sár volt, a népet – leánkától, gyermektől elkezdve mindenkit akit elkaptak – vitték ki s lapáttal az útból kellett a sárt hányják ki. Mindenféle ott volt, az oroszoknak az utánpótlásai. Ditróba volt mindenféle kirakat nekik, mert bé tudtak ugy-e a járművekkel ide jönni. Első éjjel ott háltunk meg, másnap amikor virradt akkor megindultunk, Kereszthegyen keresztül s bé Laposnyára. Ahonnat a Laposnya-pataka s túlfelölről a Fehérág-pataka összegyűl, s az a vonal megyen aztán neki Görgényszentimrének s aztán le Szászrégennek. Az első, ahogy béérkeztünk Laposnyára, s ahogy kitértünk – hát már azelőtt jól hallatszott – de akkor a németek s a magyarok mán az aknavetőkkel bé tudtak oda lűni. Hát egy olyan fél kilométert mentünk ki az oldalba, az oroszok aknavető állásaiig. Ott amikor értünk oda bé, minden szeker mellé állott egy orosz, s készen az aknavető állásokba kellett vinni az aknákot. Minden egyes akna olyan 70 centi forma volt, nekem olyan fel volt rakva a szekerre 350 darab.
Azt a lovak, hogy bírták el?
Gy. I: Ökrök voltak. Mind akik el voltunk hajtva ökrös szekerekkel voltunk. Remetéről volt egy tehenes, én azt már ismertem, mert a háború előtt jártunk két polgárit. Az a hétosztályt elvégezte, – aki a hét osztályt elvégezte s le tudott vizsgázni úgy, az mehetett a harmadikba – akkor ment a harmadikba s azt is elvégezte volt. Úgy hívták, hogy Fazakas Károly, az volt két piros-tarka tehennel. Az is mikor odakerült hozzánk mondta, hogy te üsmerős vagy. Mondom nekem es, me maga ott járt Ditróba polgári iskolába, s én es ott jártam. S az osztán nem hagyta el a teheneket. De a remeteiek, pedig Remetén sok jó betyár gazda volt, már a Sárosréten elszöktek. Az emberek az állataikat, azokkal a jó szekrekkel – jól festett létrás szekerek voltak – otthagyták, éjjel gyalog elszöktek. Otthagytak mindent. Úgyhogy reggel az ilyen szekerek mellé kellett álljon egy orosz katona, amelyik hajtotta. Amikor béértünk Laposnyára, olyan aknazáport kaptunk a német s a magyar katonaságtól, úgy hullott, mint az eső. Közülünk is elég sok kiesett. Mü mikor iskolába kezdtünk járni, mán a háború ’41ben kitört, nekünk volt egy tanárunk, egy nyugalmazott tanár, aki akkor es tiszti ruhába volt. Zászlósi rangba. Az a harcászatról, az ilyen háborús eseményekről nem azt tanyította, amit kellett volna, hanem az ilyen dolgokat mesélte. Azt is elmesélte, hogy például az ágyúlövedék, az aknalövedék, amit ilyen hosszú távra tudnak kilőni, annak milyen a hangja. Amikor kilövik, amíg ível s akkor amikor lefelé jő. Akkor azt kell tudni, s akkor gyorsan vágódj a földre, me ha nem meghalsz. Nekem ez a szerencsém volt. Előttem olyan jó 10-15 méterre ha volt egy salamási ügyes román ember, betyár két ökörrel. Teljes-telibe találta az akna az egyik ökröt. Az ember ült az ülésdeszkán, ő is meghalt, s aztán a másik ökörnek is a nyakát el kellett vágni. Laposnya az, béméssz itt a hegyen, s ott túlfelől három patak folyik össze, s úgy alakul ki a Laposnya vize. Egy kicsi lapos terület. A tüzelőállások, az oroszoké, úgy az oldalba voltak. Ott aztán minden szeker mellé állott egy orosz katona s például én amit vittem, azt a háromszázötven darabot azt három aknavető mellé raktuk le, három helyré. Aztán amikor visszajöttünk a Laposnya vizihez, a támadásnak vége lett, annyi orosz katonát béhordtak sebesülten – ezt az életbe soha el nem felejtem – s ott volt egy lapos hely, le voltak rakva, úgy mint a halak a tárcába mikor sütik. Akkor hallottam meg, hogy amelyikek tudtak még kiábálni, hogy kérik az Istent. Egyebet nem lehetett hallani, csak Bozse, Bozse, Bozse.[22] De azt csak a szervezetemnek köszönhetem. Nyers törökbuzától, a félig elrohadt almáig, mindent megettünk. Hetek elteltek, hogy az orosz katona is evvel élt, amikor ott a köves vidéken sehol semmi nem volt. Az oroszoknak nem volt élelmezésük, azoknak az utánpótlása egyedül a lőszer volt. A dobtáros géppisztolynak, mindegyiknek az oldalán volt egy acskó, amelyik teli volt golyóval. Avval az apró golyóval. A tárcsába vagy 70 darab fért belé. Akkor mikor fogyott el, a katona fordította meg az acskót – mint a szivaras ember a tárcáját veszi elé – s akkor töltötte meg. Aztán az oroszok nem voltak szégyenlősek, harácsoltak is. Laposnyán egy fehérnép mosta a frissen levágott csirkét a patakba. Az orosz odament, kitépte a keziből a csirkét, bekente agyaggal, megsütte, s úgy ahogy volt, félig tollasan megette.
Onnat aztán először elengedtek, hogy jöhetünk haza s el is értük már Felszeg tetejét, s akkor szembetaláltunk újból egy ilyen utánpótlást, egy ilyen szedett-vedett társaságot. Ahajt átalpakolták a miénket a szekeret s avval vissza. Tehát ez az első felvonás olyan 3-4 napból megtörtént volna, de aztán úgy béfogtak, hogy osztán onnat mi még meglépni egyelőre nem tudtunk. Éjjel-nappal ment a harc, szakadatlan.
Nagytatájékat mennyivel vitték el az orosz bevonulás után?
Gy. I: Hét-nyolc-tíz nappal utána. Szeptember 13-án jöttek bé.
S haza mikor tetszettek jőni?
Gy. I: Október utolsó napjaiban. Közbe még szöktünk el, de nem sikerült. Na aztán mikor béfogtak újra, elmentünk Ibanestre.[23] Amikor mentünk, egy olyan román családnál szállásolták el az oroszokat, hogy az egész családban olyan jól megtermett emberek voltak. A férfi s a legény fiai ketten. S akkor volt az asszony s két lány, nagy leányok voltak. Amielőtt bémentünk, a pasasokot, az embert s a fiait megrekesztették, s a többiek a három fehérnépet szerre kezelték. S aztán kellett főzzék a vacsorát, az asszonynak szegénynek erőssen potyogtak a könnyei, de nem volt mit tenni. Münköt Pistával ketten nem hagytak künn, nehogy megszökjünk. Így háltunk meg s aztán másnap reggel indultunk le Görgény felé.
Hogy tetszettek meglógni?
Gy. I: Hát egyszer Görgényszentimrére bévonultunk.[24] Ott kilenc napig állott a front. Görgényszentimre egy szép magyar község lehetett, de a központjától erre visszafelé, a Görgény völgyén a község porig volt veretve. Volt egy nagy gőzmalom s a bejáratánál téglából voltak az oszlopok, de hatalmas nagy oszlopok. Az a három oszlop állt, a többi földig volt veretve s elégve. Az alsó felén ott voltak még házak, lövészárkok, s ott döglött ló, ott orosz katona, ott magyar katona, ott német katona holtan. Amikor megindult az előrenyomulás, mü a szekerekkel éjjel mentünk keresztül. Aztán reggel fogtak neki temetni. A civileket valahonnat hozták, hogy ássák a gödröket. Ott olyan menet volt. Az alsó felében Görgényszentimrének volt – balról, ahogy mentünk Régen felé – egy repülőtér. A magyaroknak kétszázhetven gépe volt leszállva, nagy hosszan, míg a szemed ellátott az út mellett. Mikor mentünk oda, hát lássuk, hogy a sok gép dirib-darab – volt amelyik megvolt, hogy a szárnyai is látszottak – aztot stikibe, gépekkel jöttek s egyszerre lebombázták ott repesszel es s gyújtóval es. Úgyhogy égett mindenféle. Ott leszálltam a szekerről, nagy nehezen végigmentem, a gépágyú töltények a hőségtől, mint a kifli, így el voltak hargulva. Úgy nézelődtem aztán, hogy az orosz jött s megfogta a karom, hogy menjek vissza a szekerre. Elszöktünk egyszer aztán onnat. Amikor visszajöttünk, elég jó sokat, akkor elfogtak s visszavittek. Még egyszer elszöktünk, akkor is visszavittek. Aztán a harmadik elszökés egészen Régenen alól – Teke[25] vagy minek híjják – aztán onnat sikerült. Aki velünk volt fiatal orosz, olyan rég mellettünk volt, hogy megbízott bennünk, essze voltunk barátkozva. Napszentület tájban volt, s nem volt széna az ökröknek. Má kotyogtam ilyen-olyan szavakot oroszul, me mind ilyen fiatal generáció voltak ők es, s tanítgattak. 16 évtől arrafele, mind össze voltak szedve. Így fizikumra nálamnál gyengébbek is voltak. Mondtam, hogy nincs széna – mert a széna oroszul is széna[26] – s akkor megvigyájzkodott a pasas, s egy olyan dombos oldalban meglátta a kalangyákat, s azt mondta menjünk, hozzuk. S mondom igen de ha nem engedik? – mert Pista bátyám románul jól tudott, s rengeteg besszarábiai orosz volt, úgyhogy tudtunk értekezni – s erre a géppisztolyt a nyakából kivette s az enyémbe akasztotta, s mondta, hogy ha valaki nem engedi lőjjem le.[27] Elindultunk s elmentünk oda, raktunk egy szekérderek szénát, már akkor elhatároztuk, hogy vissza nem megyünk. S ha az ökrökkel nem sikerül megszökni, akkor mü es, mint mások otthagyjuk az állatokat. Aztán ez a Pista bátyám – ő amúgy katona kellett volna legyen, csak az egyik lábafeje s az egyik szeme el volt veszve – (a lábafeje elégett volt, erdővágáson dolgoztak, s a szemsérülése úgy lett, hogy ott valami bévágódott a szemébe, s evvégett nem kellett magyar katonának menjen) ostorvégre vette az ökröket. Egész reggelig egyvégbe ostoroztuk az ökrököt. Sikerült eljönni egészen vissza Ibanestre. Itt fejjel, Laposnya mellett volt útlezárás, az oroszok csinálták s ott mindenkit igazoltak. Járművel eljönni nem lehetett, csak az úton, mert az út mellett ment le a patak s onnan két oldalt a hegyek. Ahogy jöttünk, hát egyszer lássuk, hogy egy kicsi pislákoló tűz van az út széjin. S akkor ez a Pista bátyám mondta, hogy a sáncba lebújva közelítsd meg, hogy halljad hogy beszélnek. Ő gondolta, hogy román menekültek – me a békási, hollói s bélbori románságot a magyar katonaság onnat eltakarította[28] – lehalgattam s vissza s mondom hogy románul beszélgetnek, biztos hanemegyéb menekültek. Na s aztán mentünk oda s – ő a románoknál azelőtt volt rendes katona, románul jól beszélgetett, me a Csendőrségnél szolgált – olyan csoport volt, hogy onnat egy személy azelőtt az erdővágáson dolgozott, s ismeretség létezett, s abba a helybe aztán az én szekeremre tettek vagy két összekötött lepedőre ilyen hóbeleváncot, s egyet az övére is. S felült az én szekeremre két ilyen fotás[29] leánka s az övére is két koros forma fehérnép, úgy fotáson ahogy szoktak. Na kérlek szépen aztán felértünk ide Laposnyára az útlezáráshoz, ott igazoltak, hogy menekültek vagyunk s úgy tudtunk elmenni. Hanem onnat münköt szépen lekapcsoltak volna. Így értünk aztán haza, de aztán már mehettem is az ökrökkel telelni Beszterce megyébe, Zselyk községbe, me az oroszok a szénát mind feletették nálunk. Ott töltöttem be aztán a 14. évemet.
Jegyzetek
[1] Az öt testvér közül már csak ketten élnek. Nagyapám két lánytestvére és egy fiútestvére is 2020. januárjában és februárjában hunytak el.
[2] 1933. október 18-án született.
[3] Ötön voltak testvérek, nagyapám volt a második legidősebb, de egy nővére volt, így a családfenntartás – a tradicionális székely család modellje szerint – rá hárult.
[4] Ez a román szó leginkább a „besorozás” kifejezésnek felel meg.
[5] Răchitiș, Hargita megye. Bélbor község része.
[6] Jeica, Beszterce-Naszód megyében.
[7] Itt kétségtelenül összevonta az 1938-as első- és az 1940-es második bécsi döntést.
[8] Gyergyóditróban a „le” és „fel” kifejezés a Maros folyása szerint igazodik. Így például Gyergyóhodos annak ellenére, hogy a falutól közvetlenül északra helyezkedik el, „lefelé” van, míg a Ditrótól délre található Gyergyószárhegy „felfelé.”
[9] Gyergyóhodos, Ditrótól kb. 12 km-re északra.
[10] A magyar bevonulás után nem sokkal, 1940. október 1-jén Ditróban agyonverték a helyi erdészt, Ilie Țepeșt. A feltételezett vagy tényleges elkövetőket a háború után elítélték, de többségüket távollétükben. A három fő felelős Magyarországra szökött. A nagyszüleim szerint soha senki nem hallott róluk többé, bár jól tudták kik voltak azok.
[11] Gyergyószentmiklósra.
[12] Levéltári kutatásaim során találtam egy dokumentumot, melyben a román Igazságügyminisztérium – a budapesti román nagykövetségen keresztül – kérelmezte a három fő felelős kiadatását. Nincs tudomásom róla, hogy ez a kiadatás megtörtént volna.
[13] Nincs tudomásom róla, hogy a Maniu-gárda tevékenysége Ditróban halálos áldozatokkal járt volna.
[14] Lőrincz József volt ekkor a ditrói plébános. 1903-ban született Gyergyószentmiklóson, Ditróban hunyt el 1991-ben. 1926-ban szentelték pappá, előbb Torján, Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron és Radnalajosfalván szolgált, majd 1932-től Ditróba helyezték. 1949-ben letartóztatták és háborús bűnökért valamint államellenes szervezkedésért a brassói hadbíróság 15 év börtönre ítélte. 1952-ben amnesztiával szabadult, 1953-55 között Brassóban volt plébános (állami megkötés miatt), majd visszatérhetett a ditrói egyházközség élére.
[15] A ditrói ortodox templom kálváriája egy érdekes történet, de jelenleg nem áll módomban lejegyezni.
[16] A nyugati szövetségesek gépei.
[17] Itt valószínűleg az NKVD (és a Szmers) katonáira gondolt.
[18] Nagyapám visszaemlékezése szerint 1944. szeptember 13-án vonultak be Ditróba az oroszok, Ravasz István adatbázisa szerint szeptember 12-én. (Ravasz István: Erdély, mint hadszíntér. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997.).
[19] Románul Lăpușnea. Kis tanyasi jellegű település a Görgényi havasokban. Napjainkra elnéptelenedett.
[20] Libánfalva, románul Ibănești. Jelenleg Maros megye,
[21] Gurghiu, Maros megye.
[22] Isten, Isten, Isten.
[23] Libánfalva román neve, Maros megyében található.
[24] Itt érdemes Ravasz István munkája alapján összeállítani egy kronológiát: A nagyapám által emlegetett települések közül Ditró szeptember 12-én esett el, Remete szeptember 14-én, ugyanaznap került szovjet kézre Laposnya is. Libánfalva már szeptember 13-án szovjet kézen volt, míg Görgényhodák szeptember 15-én esett el. Görgényszentimre szeptember 24-én került végleg szovjet kézre, Szászrégen október 2-án. Teke és a környező települések sajnos nem szerepelnek az adatbázisban, de a térség elfoglalására október 10-11 között kerülhetett sor.
[25] Teaca, Beszterce-Naszód megye.
[26] Egészen pontosan szeno.
[27] Ez a része mondjuk fenntartásokkal kezelendő, nem valószínű, hogy az orosz katona ennyire könnyen megvállt volna a fegyverétől.
[28] Egy másik alkalommal kissé bővebben is kifejtette, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállás után a magyar honvédek és csendőrök a határmenti román lakosságot – mint megbízhatatlanokat – ideiglenesen kitelepítették.
[29] A fotaș a környékbeli román népviselet része, egy szoknyatípus.