Szerző: Tóth Gödri Iringó

Vannak súlyos történelmi drámák, a nézőre mély hatást gyakorló háborús filmek, de vannak olyan alkotások is, amik úgy beszélnek a történelemről, hogy egyszerre líraiak, hol örömmel, hol sajgó fájdalommal teliek, és közben realisztikusak, szinte hihetőek. És bár a Legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar díjat valószínűleg a mexikói Roma elviszi Pawel Pawlikowski Hidegháborúja elől, ezt a lengyel filmet látni kell.

A körülbelül másfél órás, fekete-fehér alkotás a második világháború utáni Lengyelországból indul, egy olyan világból, ami az egykori keleti blokkból származó nézőknek ismerő, otthonos, taszító. A rendező története elmondásához megtalálja a zenét, mint eszközt, ami nem csak a történések szempontjából fontos elem, hanem többletet ad, értelmet és érzelmeket.

A történet a lengyel népi együttes toborzásával indul. A főhős, Wiktor (Tomasz Kot), az együttes karmestere már ekkor észreveszi a titkok övezte Zulát (Joanna Kulig), aki élete szerelme lesz. A film első fele nem csak szerelmük kibontakozásának története, hanem a népi együttes összetett világát tárja fel. Egy olyan világot, ahova egyszerű vidéki fiatalok érkeztek, otthon tanult dalokkal, táncmozdulatokkal, és rövid időn belül Sztálin egész falakat beborító arcképe alatt, a munkát, és a traktorokat dicsőítve találták magukat. A film bemutatja a népi együttesek gyakran gyötrelmes küszködését az 1944 és 1989 közötti diktatórikus rendszerben, rendszerekben, de azt is látjuk, hogy miért volt érdemes, jó mégis ezt csinálni.

Wiktor azonban másra, többre vágyik, otthagyja az együttest, Párizsba megy, a művészetek és a lehetőségek városába. A két főhős itt újra egymásra talál, ám itt sem lehetnek boldogok. Zula nem találja a helyét, a lengyel dalok mondandóját nem lehet franciául elénekelni… Történetük nem egy boldog leányregény, de nem is egy sírós lovesztori. Tulajdonképpen nem is kerek a történet, sokszor csak villanásszerű, érzelmeket, indulatokat látunk.

A rendező megtalálja a középutat, a film nem túl romantikus, nem is túl depresszív, nem is túl nehéz. Wiktor és Zula szerelme, kudarcaik valahogy természetesek, az élet, a világ részei. Nem vidám ez a film, de nem is szomorú. Mély, igaz és szép. Nem csak a történet szép, hanem a zene, a dalok, a képek. Lukasz Zal operatőr (aki a rendezővel már az előző, Ida című filmjében is együtt dolgozott) zseniális munkát végez: tökéletesen megszerkesztett képekkel dolgozik, játszik a fény-árnyék ellentéttel, erős kontrasztokat használ. A néha pillanatokig kimerevített képek, mint egy-egy archív fotó égnek a néző tudatába (vagy tudattalanjába). A film zenéje kiválóan követi a történet ívét, de talán a legizgalmasabbak mégis a hagyományos lengyel népdalok (amelyek bár többnyire a szláv dallamvilág részei, magyar fülünknek is szinte ismerősen csengenek).

És történész, hogy szemmel milyen a film? Mennyire realisztikus az énekes és táncos toborzás a negyvenes években, Kelet-európai túrnék a hatvanas években? Hiteles-e a rendszer képe, melyben Zula egy adott ponton besúgó, Wiktor börtönben ül, és melyben a párt szabja meg, hogy mit lehet énekelni? Az. Annyira, hogy a film egyik jelenete, melyben az éneklő kórust látjuk, rögtön eszembe juttatott egy erdélyi és egy magyarországi párhuzamot.

A politikai vezetők mindig és mindenkor büszkén „néztek le” a szovjet típusú diktatúrákban élő énekesekre és táncosokra…