Szerző: Fodor János
Kovács Elek újságíró, lapszerkesztő 1955-ben hunyt el, Marosvásárhelyen. 87 évet élt és igencsak gazdag életpályát hagyott maga mögött. Igazi marosvásárhelyi kispolgár volt, az ellenzéki szellemiség megtestesítője, az egyszerű kisemberek barátja. Életéről azért is érdemes röviden megemlékezni, mivel egy olyan korban hunyt el, amikor erre nem volt lehetőség.
Kovács Elek ifjúkoráról nagyon keveset tudunk. Pályafutását nyomdászinasként kezdte, később írnoki állása volt a járásbíróságon. 19 éves korában került a legendás Marosvidék szerkesztőségében, amely 19. század végi Marosvásárhely meghatározó (és megszűnéséig majdhogynem egyetlen folytonos) politikai lapja volt. A lap megszűnését követően több ellenzéki lap szerkesztőségében dolgozott: Székelység, Székely Ellenzék, majd részt vett az Ellenőr alapításában is.
A szerkesztés mellett tudósított több budapesti és kolozsvári sajtóorgánumnak helyi híreket. Az 1918-as impériumváltást követően Nagy Samu nyomdatulajdonossal megalapította az Ellenzék című marosvásárhelyi lapot. A lap érdekessége (amellett, hogy gyakran összekeverik a színvonalasabb nagy múltú kolozsvári társával), hogy ez volt az egyetlen olyan marosvásárhelyi sajtóorgánum, amely mondhatni megszakítás nélkül jelen volt a két világháború közötti időszakban. Nem volt minőségi sajtótermék, viszont folytonosságával tiszteletet vívott ki magának a helyi laptársai között. Szerkesztője és lelke Kovács Elek pedig az újságírás mellett a civil életben is kivette a részét. Főszerkesztői állása mellett a következő tisztségeket viselte: a marosvásárhelyi Temetkezési Nagy Egylet elnöke, előbb a Polgári Dalkör, majd a Református Egyházi Dalárda elnöke, a Romániai Magyar Dalosszövetség egyik országos alelnöke, a marosvásárhelyi önkéntes Tűzoltóegylet főparancsnoka, a Romániai Magyar Párt vezetőségi tagja, a Marosi Ref. Egyházkerület presbitere, Marosvásárhelyi törvényhatósági bizottság tagja, választott városi tanácsnok, a szántótársulat, néhány iparos egylet tiszteletbeli tagja, stb.
A vásárhelyi ellenzéki politika hagyományos képviselője volt. Harcos temperamentuma, szónoki képessége népszerűséget szerzett személyének. Erre szüksége is volt, mivel abból a generációból származott, amelynek a toll mellett fontos harceszköze volt a párbajkard is és emellé életében az államfogház is hozzátartozott a mesterségéhez. Az impériumváltást követően merészen kiállt a városi magyar ügyek érdekében, írásban és szóban. Ebben az időszakban több alkalommal perbe fogták: a húszas évek közepén „Diákok” címmel vezércikket közölt a prágai diákkongresszusról az Ellenzékben. Az ártalmatlannak látszó cikkében Kovács felemlítette, hogy igencsak „sűrűn csukják be a magyar felekezeti iskolákat.” A marosvásárhelyi ügyészség államellenes izgatást látott ebben az írásban, így vádat emeltek a lap ellen, melyet csak hosszabb pereskedés árán ejtettek. Mindennek ellenére Kovács Elek lapja túlélte a húszas évek végén jelentkező (nálunk a harmincas évek elején kulmináló) nagy gazdasági világválság viszontagságait, amelybe egyébként számos laptársa belebukott. Annak ellenére, hogy kortársai szerint szövegei (és beszédei is) nyüzsögtek a helyesírási hibáktól („tőlle, rólla, utánna”−szerepelt „elírásaiban”), mindezt elnézték Lexi bácsinak (később Elek apónak), hiszen nem várták el tőle az irodalmi színvonalat. Nem is volt tagja egy irodalmi egyesületnek sem, viszont a fentebb felsorolt egyletek elismert vezére volt. Márpedig a több mint fél évszázadot megérő önkéntes tűzoltó egylet, melynek Kovács vezetője maradt a két világháború közötti időszakban is, komoly küzdelmeket kellett végigvinnie, hogy az egyleti vagyonát el ne kobozzák. A város polgárai becsülték is érte, „törzsasztala volt a Súrlott-Grádicsban a Vas Ódinál, az Édes Lyukban, az Oroszlánban. Minden este megette a maga flekkenvacsoráját, ha telt vargabélesét is, néhány deci tokai borát.”−emlékezett egykori kartársa.
Eme polgári lét számára 1940-el zárult. Ekkor ugyanis Észak-Erdély ismét Magyarországhoz került, Kovács Elek még egyszer, utoljára felvette díszes tűzoltó parancsnoki egyenruháját, csillogó sisakját, felkötötte csákányát és reszkető térdekkel elmasírozott tűzoltócsapata élén Horthy Miklós emelvénye előtt. További pályafutására Fodor István így emlékezett: „Aztán előtérbe kerültek, illetve feltűntek a nemzetvédelmi keresztesek, az új vitézek és vitézjelöltek, a hivatalokban megbúvó, szemforgató, megalkuvó, színét váltogató tisztviselők, (…), a félnyilas imrédisták és egyéb tülekedők is− Kovács Elek elnémult, a koncból neki már semmi sem jutott. Csupán az ingatlanforgalmi irodája maradt meg a nagy zűrzavarban, de aztán az is elenyészett.”
A következő impériumváltás eseményeit már végképp értetlenül szemlélte. „Kortársai kihaltak mellőle. Elek apónak nem jutott nyomda, sem lap, hová írjon, sem egylet, hol szónokoljon, gyászmenet hol elöljárjon, semmi. Se flekkene, se bora, se Súrlott-Grádicsa, mert nem volt pénze. Egyébként is az államosított flekkentanyáknak pedig nem jutott hús, bor, se semmi, ami az egyszerű polgárnak azelőtt könnyedén kijutott.”− jellemezte az új rendszer viszontagságait Fodor István.
Helyesírási hibái ellenére egyszerű és tiszta nyelven írt. Radó Sándor így méltatta: „És még egy nagy érdeme volt írásainak. Egyszerű szavak voltak ezek, de a pesti zsargonnal, jász kifejezésekkel sose találkozunk nála, mert nem is ismerte, sose hallotta azokat. Kovács Elek nyelve tiszta és romlatlan kispolgár erdélyi magyar nyelv volt. Értékes dokumentuma a századforduló erdélyi kisvárosi életnek. Ezért érdemli ezt megőrizni.” Ezért is érdemes rá emlékezni.