Kurkó Gyárfás 1909. december 2-án született a székelyföldi Csíkszentdomokoson, egyszerű gazdálkodó szülők gyermekeként. Anyai ágon unokatestvére volt Márton Áronnak, a későbbi erdélyi püspöknek. Fiatalon a lakatos szakmát tanulta ki, majd – mint a korszakban sokan mások Székelyföldről – 1927-ben Brassóba költözött. Itt idővel saját épületbútor- és műlakatos-műhelyt nyitott. Kurkó 1934-es megalakulásától kezdődően bekapcsolódott a Kommunisták Romániai Pártjának holdudvarába tartozó Magyar Dolgozók Országos Szövetségének (MADOSZ) tevékenységébe, és egyben ez eredményezte számára a kapcsolatot az ekkor még illegális kommunista mozgalommal. Jó szervezőkészségének köszönhetően gyorsan a szervezet vezetői közé került: 1936-ban egy brassói MADOSZ gyűlésen a helyi szervezet titkárává választották, majd még ugyanazon évben az országos szinten legaktívabb brassói szervezet elnöke lett. 1937. május 2-án a szervezet kolozsvári gyűlésén a MADOSZ országos elnökévé választották.
1937. november 14-én tartották a MADOSZ első országos kongresszusát Brassóban. Ezt, országos elnökként Kurkó Gyárfás nyitotta meg, összegezve az erdélyi magyar parasztság és munkásság harcát (marxista szemszögből) az évszázadok során, rámutatva, hogy a kongresszusra a bábolnai parasztfelkelés 500. évfordulóján került sor. Kurkó – némiképp szerénytelenül – úgy vélte, hogy a MADOSZ naggyűlése ezt a sok évszázados harcot zárta le:
„Először történt meg a jobbágyok ötszáz évvel ezelőtt lezajlott Bábolna-hegyi naggyűlése óta, hogy nem az urak vitatták meg a nép kérdéseit, hanem maga az érdekelt nép szólalt meg s intézte a nemzet sorsát.”
Az optimista szólamok ellenére azonban a szervezet nem volt képes jelentős magyar választói bázist kiépíteni. Az 1937-es országos választáson a MADOSZ a Nemzeti Parasztpárttal (Partidul Național Țărănesc), az Ekésfronttal (Frontul Plugarilor) és a Magyar Kisgazdapárttal szövetségben indult. Ekkor a szervezet két jelöltet indított, Kurkó Gyárfást Csík megyében és Czikó Lőrincet Háromszéken, de mindketten alulmaradtak az Országos Magyar Párt jelöltjeivel szemben. II. Károly király rövidesen bevezette a királyi diktatúrát, feloszlatva a politikai pártokat, így 1938-ban a MADOSZ is megszűnt legális pártként létezni és csak illegalitásban szerveződhetett.
1940 júniusában a Szovjetunió megszállta az addig Romániához tartozó Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A KRP vezetése örömét fejezte ki a visszacsatolás kapcsán, annak ellenére, hogy ezzel lényegében a párt tagsága is felére csökkent. A román hatóságok azonban szokatlanul keményen léptek fel: 1940. június 29-én a kommunista vezetők tömeges letartóztatására került sor. A magyar (és magyar zsidó) származású kommunisták közül ez Nagy Istvánt, Mayer Lászlót, Kurkó Gyárfást és Kohn Hillelt érintette, akiket a caracali internálótáborba zártak, majd a bécsi döntést követően, 1940 novemberében a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe száműztek. A magyar hatóságok azonban nem voltak hajlandóak a kommunista-gyanús Kurkót befogadni, és visszatoloncolták Romániába. Kurkó így visszatért Brassóba, ahol részt vett a helyi illegális pártsejt munkájában. 1943-ban katonai behívót kapott, ám megtagadta a bevonulást, így letartóztatták és börtönbe került. Innen csak a román kiugrást követően, 1944 őszén szabadult.
Kurkó pályafutása 1944 őszét, az augusztus 23-i román kiugrást követően kezdett felívelni. Az immár legálissá vált párt (mely 1945-ben felvette a Román Kommunista Párt nevet) vezetősége, a visszaemlékezések szerint kiemelten a főtitkár-helyettes, Luka László, Kurkót szemelte ki a MADOSZ alapjain létrehozandó magyar érdekképviseleti szervezet elnökének. 1944 októberében Kurkó lett a brassói MADOSZ vezetője, mely szervezet október 16-tól a Romániai Magyar Népi Szövetség (MNSZ) nevet vette fel. Az ekkor szovjet katonai közigazgatás alatt álló Észak-Erdélyben hasonlóképpen létrejöttek a helyi MNSZ szervezetek, melyek azonban csak a román bevonulás után, 1945 márciusában egyesültek a dél-erdélyi MNSZ-szel.
A szervezet első országos kongresszusán, melyet Kolozsváron tartottak 1945. május 6-13. között, Kurkót választották országos elnökké, alelnökei Balogh Edgár, Bányai László és Oláh Péter csíkszenttamási földműves lettek
A magát „népfrontos” szellemiségűnek tekintő Balogh Edgár Kurkó Gyárfás személyét tartotta a legpozitívabbnak a szervezet vezetőségéből, aki állítása szerint a dél-erdélyiek közül messzemenően a „legrugalmasabb” volt. Kurkó felismerte, hogy az észak-erdélyi MNSZ a szovjet katonai közigazgatás ideje alatt jelentős hatalmi tényezővé nőtte ki magát, és az ebben rejlő hatalmi potenciált feltétlenül ki kell használni.
Egy sajátos epizód a szervezet történetében, amikor 1945. november 15-18. között, egy Marosvásárhelyen tartott értekezleten az MNSZ hitet tett Románia területi integritása mellett, elutasítva a területi revízió bármilyen formáját. Katona Szabó István és Méliusz József visszaemlékezése szerint Kurkó nehezen vette rá magát a kiáltvány támogatására, ám kommunista pártfegyelme felülírta személyes érzelmeit:
„Kommunisták voltunk, a pártot akartuk segíteni, Kurkót ez különösen nehéz helyzetbe hozta, nem voltak alternatívák az elképzeléseinkben, tudtuk, hogy a kommunista párt legnagyobb segítsége a romániai magyar közösség, amely az első választásokon döntően esik latba.”
A vásárhelyi kiáltvány elfogadása súlyos konfliktusokat idézett elő az MNSZ-en belül: több vidéki MNSZ-szervezet protestálásként beszűntette tevékenységét (például a tordai), 1946 júniusában, a szervezet székelyudvarhelyi kongresszusán pedig egy ellenzéki csoportosulás megkísérelte – sikertelenül – az országos vezetőség leváltását. Emellett Erdély településein röpcédulákat osztogattak, melyben az MNSZ vezetőségét ostorozták (pl. „Kurkó, Balogh és Bányai/ Magyar népnek árulói”) a szervezet vezetőségének pedig hivatalos nyilatkozatot kellett kiadnia, amelyben cáfolták, hogy „eladták Erdélyt.” Az MNSZ-ellenes közhangulat erősödése nagy mértékben szerepet játszhatott abban, hogy Kurkó Gyárfás és az „észak-erdélyiek” (Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Demeter János) a későbbiekben vállalták a nyílt konfliktust a párt- és egyben államvezetéssel, amennyiben úgy ítélték meg, hogy az a romániai magyarság érdekeit sértő rendelkezéseket hoz. Jelzésértékű, hogy 1946. június 28-án lemondatták az alelnöki pozícióról Balogh Edgárt és Bányai Lászlót, akiket Kacsó Sándorral és Köteles Istvánnal helyettesítettek.
Az MNSZ irányvonalában bekövetkezett változás azonban Kurkó személyes meggyőződésével is magyarázható. Balogh Edgár szerint Kurkó egy ízben kijelentette: „Minden magyar az MNSZ-hez tartozik. Azontúl lehet kommunista, szociáldemokrata, tartozhat bármilyen egyházhoz.” Ez az elképzelés a teljes romániai magyarságot az MNSZ, mint érdekképviselet keretén belül szervezte volna meg, az állam és társadalom centralizálására törekvő kommunista párt számára azonban értelemszerűen elfogadhatatlan volt. A szervezeten belüli balszárny háttérbe szorításának oka érződik ki burkoltan egy interjúból, melyet Kurkó adott a Népi Egység újságírójának a székelyudvarhelyi kongresszus végén: „Dél-Erdélyben meg volt bénítva a nemzeti öntudat. Észak-Erdélyben álnemzetieskedés volt uralmon. […] Dél-erdélyi szervezeteinkben és vezetőségünk lelkében nem volt eléggé elmélyülve a nemzeti felelősség öntudata, nem bírtak a kisebbségi sorsból kellő lendülettel felszabadulni. Észak-Erdélyben az elcsüggedés és a demokráciával szembeni bizalmatlanság következtében egészséges politikai magatartásunk szintén nem talált kellő jóhiszeműségre. E között a két kő között örlődött központi vezetőségünk.” Kurkó – a pártvezetés akaratával szembemenve – folyamatosan kapcsolatot tartott Márton Áron erdélyi püspökkel és konzultált vele az Egyházat érintő kérdésekben, ahogy az is jelzésértékű, hogy az 1946 novemberi választásokon nem kizárólag kommunista párttagokat juttatott be a szervezet a bukaresti parlamentbe, hanem református lelkészeket (például a később kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt) és az erdélyi gazdasági szervezetek prominens vezetőit is (például Antal Dánielt, aki a két világháború között az EMGE igazgatója volt, a bécsi döntést követően pedig behívott képviselő a budapesti Országgyűlésben).
A Kurkó által meghatározott vonal letörésére az 1947-es év folyamán került sor. 1947. május 22-én az Igazság pártlapban megjelent Luka László „A romániai magyarság útja” című cikke. Ebben Luka megbélyegezte az MNSZ addigi vezetése által követett népfrontpolitikát, kihangsúlyozva, hogy „a reakciós,” „kispolgári” és más osztályidegen elemek integrálása helytelen és káros, a magyar intézményrendszerben pedig haladéktalanul meg kell kezdeni az „osztályidegen” elemek eltávolítását. Kurkót az MNSZ 1947. november 21-23. között tartott temesvári országos értekezletén váltották le elnöki pozíciójából
Lemondatásának hivatalos indoka az önálló magyar szövetkezeti hálózat felszámolása elleni kiállása volt. A Párt főtitkár-helyettese, Luka László a pártvonaltól való eltérés miatt önkritikára kötelezte, majd amikor Kurkó ezt megtagadta, megszervezte leváltását. Helyét az MNSZ élén a rugalmasabb Kacsó Sándor vette át, míg a párt alelnökeivé a mindenkori pártvonal kritikátlan támogatóit, Bányai Lászlót és Juhász Lajost nevezték ki. Kurkó cinikusan fogadta eltávolítását: „Azt mondja a székely közmondás, hogy új fejsze jobban vág.” Az 1948 decemberi kolozsvári kongresszuson Kurkót és legfontosabb támogatóit, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Méliusz Józsefet már a szervezet vezetőségébe sem választották be.
1949-ben letartóztatták és az időközben szintén őrizetbe vett Márton Áron püspök nevével fémjelzett koncepciós per másodrendű vádlottjának szemelték ki (a köztük lévő rokoni kapcsolat miatt is). A vizsgálati fogságban elszenvedett verések miatt azonban megtébolyodott. Ennek ellenére a Bukarestben lefolytatott eljárásban 25 év kényszermunkára ítélték államellenes szervezkedésért, és azért, mert – a vád szerint – amerikai és jugoszláv segítséggel megkísérelték Erdélyt újból Magyarországhoz csatolni. Vádlott-társai közül Márton Áront életfogytiglanra, Lakatos István szociáldemokrata vezetőt szintén 25 évre, gróf Teleki Ádámot 15 évre, Venczel József tisztviselőt 12 évre, Szász Pált, az EMGE volt igazgatóját 10 évre, Korparich Ede szövetkezeti elnököt öt évre, Bodor Bertalan banki tisztviselőt pedig szintén öt évre ítélték. Az elítéltek közül Szász Pál az ocnele mari-i börtönben hunyt el. Kurkó büntetését több börtönben töltötte le, de elmeállapota miatt idővel átszállították a dícsőszentmártoni elmegyógyintézetbe (a vele együtt raboskodó Lakatos István szerint gyakran hallucinált, ilyenkor Sztálinnal és Rákosi Mátyással folytatott eszmecseréket). 1964-ben, az általános amnesztia idején szabadult ki. Brassóban élő családjához költözött és nyugdíjazásáig textilgyári munkásként dolgozott.
1983-ban hunyt el Brassóban. Születésének századik évfordulóján rokonsága emléktáblát avatott szülőházán, Csíkszentdomokoson. A ház gazdája, Mihály Csaba a következőképpen nyilatkozott a Csíki Hírlapnak Kurkó emlékéről:
„Nem ismerik, s talán nem is akarják megismerni a domokosiak, még a mostani időkben is sok vád éri. Felróják neki, hogy kommunista volt, s talán el sem gondolkodnak rajta, hogy ugyanakkor kiállt a magyarságért, tett a közösségért. Azt mondtam az emléktábla avatón, vállaljuk fel, hogy Kurkó Gyárfás a miénk, hibáival és erényeivel együtt, fogjunk össze, és tekintsük feladatunknak helyét meghatározni az erdélyi magyarság történelmében.”
Képek forrás: A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc, Székely Nemzeti Múzeum, Fortepan, Wikimédia
