Édesanyja műépítész, édesapja művészettörténész, apai nagybátyja nyelvész, folyóiratszerkesztő. Kérem röviden foglalja össze, hogyan lett történész?
Magam is sokat gondolkodtam ezen, nem olyan egyszerű röviden összefoglalni. Eleve volt bennem egy fokozott érdeklődés a történelem iránt már kisgyermek koromtól. Mindig szerettem a régi történeteket, a múltban játszódó eseményeket. Különösképpen a hadtörténet érdekelt. Mivel otthon rengeteg könyv vett körül a lakásban, s a szüleim rendszeresen olvastak, nekem is hamar szokásommá vált, hogy olvassak. Még ma is ez van, hogy sosem alszom el úgy este, hogy előtte legalább egy félórát – de általában többet – ne olvasnék. Így fordultam a történelmi szakkönyvek felé. Sok ismerősöm úgy van vele, hogy fárasztja a szakirodalom, s inkább esténként szépirodalmat olvas. Nem tudom miért, de engem mindkettő egyformán pihentet, de egyben le is köt. Szerintem egy valódi történész nem is tudná művelni a tudományt szépirodalmi olvasmányok nélkül.
A matek sosem ment nekem: antitalentum vagyok a reáltudományokban – édesanyám nagy bánatára. Művészettörténész édesapám pedig közvetlenül sosem próbált befolyásolni a pályaválasztásomban, amiért nagyon hálás vagyok neki. Persze utólag örvendett, hogy történész lettem, de nem akarta soha azt, hogy mindenképpen az legyen belőlem. Igaz maga a művészettörténet – egy általánosnak nevezhető érdeklődésen túl –mélységében nem is vonzott sosem.
Ami az otthoni indíttatás és az olvasmányok mellett igazán nagy hatással volt rám, az az általános iskolai történelem oktatás volt. A györgyfalvi negyedi, régi I. sz. általános iskolában (ma Nicolae Titulescu), magyar tannyelvű osztályban végeztem az I-VIII-at. Akkoriban nagyon erős oktatói gárda jellemezte az iskolát. Kedvenc tanárnőnk Szathmáry Lenke történelem tanárnő volt. Ma sem tudok nála jobb pedagógust elképzelni. Úgy megszerettette velünk a történelmet, hogy hiába csengettek ki, az osztály nem akart kimenni. Emlékszem, mindenki folyton jelentkezett, rajongtunk az óráiért. Sokan úgy gondoltuk akkor, ha „nagyok leszünk”, történészek leszünk. Én aztán maradtam is ennél. VI. osztályban döntöttem el – ami ma már ritkaságszámba megy. Szegény Szathmáry Lenke mintegy 8 évvel ezelőtt elhunyt, de aminek nagyon örvendek, hogy még megérhette a doktori disszertációm védését, még ott lehetett azon a szép emlékű eseményen. Az nagyon fontos volt nekem.
Aztán mégsem lettem hadtörténész. Erős bennem a lokálpatriotizmus: nem akartam sem Budapestre, sem Bukarestbe menni ezért. Maradt tehát a jelenkorra szakosodás itthon, Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen.
Szakiránya jelenkor, érdeklődési területe középpontjában pedig az 1944-es év áll, annak kolozsvári vonatkozásai, beleértve a frontátvonulást, a málenkij robotra elhurcolt helybeliek történetét, illetve az itteni magyar intézményeket. Minek köszönhető, hogy ezen korszakkal és ezen témákkal foglalkozik?
Engem a történelem területén mindig a közelmúlt érdekelt. Miért élünk úgy, ahogy élünk? Minek köszönhetők a mai körülmények? Mit lehet tudni a szüleink, nagyszüleink gyermekkoráról? Ezek a kérdések foglalkoztattak igazán. Ha a minket körülvevő világot nézzük, mindenütt a 20. század nagy történelmi vonulatai sejlenek fel, mint valami kékesen fénylő, távoli hegyvonulatok. A két világháború, különösképpen a második, majd az azt követő kommunista rendszer évtizedei alapvetően meghatározzák az elmúlt harminc évet is. Az erdélyi magyarság számára Trianon-t leszámítva (amivel már annyit és annyian foglalkoztak), a második bécsi döntés, a második világháború, a kis magyar világ négy éve és különösképpen az 1944-es frontátvonulás, valamint annak következményei voltak a legmeghatározóbb történeti események. És pont ezek azok, amelyekről – ha egyáltalán lehetett – a kommunista rezsim évtizedei alatt annyi ferdítéssel írtak össze mindenféle ostobaságot. Utólag nem is csodálkozom magamon, hogy amikor a kilencvenes évek első felében eszmélni kezdtem, ösztönösen fordultam az 1940-es évek felé. Emlékszem arra is, hogy a korszakot megélő édesapám által mondottak – ugyanis késői gyerek vagyok, édesapám 1937-es születésű – és a fellelhető szakirodalomban olvasottak bizony nem mindig egyeztek. Ez a kettősség engem mindig nagyon kíváncsivá tett. Hol is lehet az igazság? Aztán rájöttem, hogy legtöbbször a kettő között. A szemtanúban is az idők múlásával változik, fakul a kép, és a történelmi feldolgozások sem mindig politikamentesek… Enyhén fogalmazva.
Az egyik kedvenc témám a 4 év magyar uralom Észak-Erdélyben, annak is politikai vetülete, az Erdélyi Párt története. Erről tavaly, 2019-ben monográfiám is megjelent a Scientia Kiadónál. Mindig kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehetett, amikor a magyarság többségben volt Erdélyben (pontosabban annak csak egy részében, Észak-Erdélyben). Végre ne a kisebbségi nyomorúságról beszéljünk. Ezért is foglalkoztam az Erdélyi Párttal. Kevesen tudják ma már, de domináns politikai alakulat volt Észak-Erdélyben és a korszak magyar parlamentjében is a második legerősebb párt, csúcsidőszakában 42 képviselővel.
Szívügyem még az erdélyi magyar és német civilek szovjet fogságba hurcolása 1944 őszén. Erről számos tanulmányom jelent meg mióta – immár 17 éve – kutatom a témát. Lenyűgözött a sok új információ, nagyon kevesen foglalkoztak addig ezzel a témával. Aztán meg a trauma, ugye. Az a kollektív apokalipszis szerű jelenség, amikor embereket szinte találomra, csak úgy az utcáról összeszedve,a „felszabadítók” több évre elhurcolnak a Szovjetunióba. Teljesen jogtalanul. Miközben a foglyok egyharmada a lágervilág halálos áldozatává válik. Hogy ennek kutatása milyen érzéseket keltett bennem? Talán a mostani koronavírus-járvánnyal kapcsolatos félelmeinkhez tudnám hasonlítani. Szerintem nem is lehet úgy történelmet írni, hogy az ember – legalábbis bizonyos mértékig – ne kapcsolódna érzelmileg is a témához. Az igazán jó történész egy kicsit mindig szubjektív. Az abszolút objektivitás meg csak egyszerű mítosz. Olyan nem létezik. Ha a fogságból hazahozott emléktárgyakat nézem – amelyekből állandó kiállításunk nyílt 2016-ban a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán, a munkahelyemen – mindegyikhez egy arc, valamelyik korábbi interjúalanyom arca és az ő története társul. Legtöbbjük nincs ma már életben… Hát hogyan is lehetnék teljesen objektív?
Végül hadd említsem meg az 1944-es frontátvonulást is. Szerettem ezt a témát. Ennek kolozsvári vetületeiről írtam 2003-ban az államvizsga dolgozatomat. Kolozsvár jelenkori történetében ez volt a leginkább erőteljes háborús időszak, ami érintette a várost. Gondoljunk csak a német hadsereg márciusi bevonulására, a zsidók deportálására, a június 2-i pusztító amerikai bombázásra (az évfordulókor minden évben azon a napon eszembe jut), a szeptember-októberi tordai csatára, a messzehordó szovjet tüzérségi eszközök belövéseire a városban és a szórványos orosz bombázásokra a Hadtestparancsnokság, illetve a belváros környékén, hogy aztán magát az október 11-i szovjet bevonulást és 5000 civil összefogdosását, elhurcolását, a rablásokat, erőszakoskodásokat, gyilkosságokat (Óvári-család) már csak éppen megemlítsem. Szóval a korszak bővelkedik fontos, több szempontból sorsdöntő eseményekben. Ráadásul itt van alig bő hét évtizeddel előttünk. Nem a középkorról van szó. Nem olyan korszakról, amelynek hétköznapjait ma már nagyon nehezen tudjuk magunk elé képzelni, hanem a nagyszüleink fiatalkoráról, amiről számos fénykép, kordokumentum létezik. Arról a korszakról beszélünk, amely részelemeiben ma is közöttünk él. Hát ki lenne az, akit ez ne érdekelne? Sok kolozsvári család ma is közvetlenül érintett az akkori szomorú eseményekben. Számos interjúalanyommal volt erről mélyre hatoló, egész életemet meghatározó beszélgetésem az elmúlt években.
A tanítás mellett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Természettudományi és Művészeti Karán kancellári feladatkört is ellát. Milyen tapasztalatokat szerzett ezen a területen?
Pár évvel ezelőtt megváltozott a Kar neve. Egyszerűen Kolozsvári Kar.
Még doktorandusz voltam a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, amikor 2008 januárjában versenyvizsgát írtak ki a Sapientia EMTE Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok Tanszékén betöltendő adjunktusi állásra. Sikerrel vettem a megmérettetést és a Sapientia főállású oktatója lettem. Mindig nagyon érdekelt a statisztika, és nagyon szeretem a pontosságot. Olykor úgy érzem, talán egy kicsit túlzásba is viszem. Lehet erre figyelt fel a Dékáni Hivatal, amikor felkérést kaptam, hogy vállaljam el a kari kancellári feladatkört, s az ezzel együttjáró minőségbiztosítási feladatokat. Rövid gondolkodási idő után vállaltam, s így lettem 2014. február 1-től a Kar kancellárja. Azóta ennek megfelelően a kari tudományos és kulturális rendezvények szervezésében dolgozom, a tanszékekkel tartom a kapcsolatot, felügyelem a minőségbiztosítási folyamat éves ciklikussággal ismétlődő elemeit stb. Közben már 2008-tól a Kari Tanács és a Felvételiztető Bizottság tagja, 2014-től a kari Ösztöndíjbizottság, a Tanulmányi és Kreditbizottság, valamint az Erasmus+ Bizottság elnöki feladatait is ellátom. Mindez napi szintű irodai munkát feltételez, amit örömmel végzek, de néha bizony egy kicsit leterhelő is tud lenni. Főleg, ha elvon a kutatómunkától. S ez olykor-olykor bizony be is következik. De azért igyekszem az irodába mindig becsempészni magammal egy kis tudományos kutatást igénylő anyagot is. Sokszor délutánonként tovább maradok az irodában, mint ahogy azt a szorosan vett hivatali program előírja, s a történészi munkán dolgozom.
A kari kancellári feladatkört valójában közszolgálatként fogom fel. A minőségbiztosítás nélkül az egyetem nem tud úgy működni, ahogy kell. Hivatását sem láthatja el a társadalom szolgálatában. Ezért nem teherként, felesleges időpazarlásként fogom fel a kancellári feladatokat, hanem mint olyasvalamit, amit kötelesség megtenni. Nagy szerencsém van azzal, hogy kollégáim a Dékáni Hivatalban és a tanszékvezetők, meg az egész adminisztráció nagyon sokat segít nekem és komolyan veszik a munkájukat. Ha nem így lenne, nem is tudnék dolgozni, eredményeket elérni a hivatali teendőkben.
Az utóbbi néhány év folyamán több Gulággal és málenkij robottal kapcsolatos rendezvénynek is helyet adott a Sapientia, pl. tavaly március elsején Recsk, a magyar Gulág címmel egy filmvetítéssel egybekötött kerekasztal beszélgetés és kiállítás megnyitóra is sor került. Mennyire fontos a Gulág tudatosítása a mai emberben és milyen visszajelzéseket kaptak e rendezvények nyomán?
A Gulág kifejezést ma már szinte mindenki ismeri. Ha más nem, Szolzsnyicin önéletrajzi ihletésű regényei révén is. Amiről viszont a mi esetünkben szó van, az nem a Gulág, hanem a Gupvi (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih) azaz a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság. Ennek a lágereiben sínylődött az a 20 000 erdélyi magyar és 90 000 szász és sváb civil fogoly, akiket az 1944 őszén Erdélybe benyomuló szovjet hadsereg különleges alakulatai elfogtak és fogságba hurcoltak. A Gupvi sajnos a nagyközönség előtt jórészt ismeretlen fogalom, holott ez volt „a külföldiek Gulágja” a Szovjetunióban. De végülis a fogolytáborokban uralkodó körülményeket illetően mindegy is, mert azok ugyanolyanok voltak, mint a szovjet állampolgárságú politikai foglyokat és köztörvényeseket rabként fogva tartó Gulágon. Ahhoz hogy a mai ember erről fogalmat alkosson elég megnézni a méltán elismerést kapott Örök tél című filmet, vagy elolvasni Szabó György Kolozsvári deportáltak az Uralban című könyvét.
A témával először még a mesteri képzés keretében kezdtem foglalkozni 2003 őszétől, majd – mint korábban már szó volt róla – egyik fő kutatási területemmé vált. A Sapientián a tanszék, de a kari vezetés részéről is minden lehetséges támogatást megkaptam ahhoz, hogy e témát kutathassam. Amire nagyon büszke vagyok az a 2014 októberében – tehát még a magyar állam által hirdetett Emlékév nagy pályázatai előtt – a kolozsvári elhurcolások 70. évfordulóján megszervezett nagyszabású, angol és magyar nyelvű nemzetközi konferencia. Erre úgy tudtunk sort keríteni, hogy költségvetésében fedte a forrásokat, miközben 14 csehországi, magyarországi, ukrajnai és romániai előadó tartott előadást, könyvbemutatók, kórusfellépés, sőt több túlélővel kerekasztal beszélgetés és a témában született képzőművészeti alkotásokból (feleségem festményeiből) álló kiállítás is kísérte a konferenciát annak 4 napja alatt. A visszhang nagyon pozitív volt, látszott, hogy a történet itt van közöttünk. Számos visszajelzést kaptam kolozsváriaktól és nem csak. A sajtó is nagyon jól reagált rá.
Ez azután megalapozta az érdeklődést a 2015 és 2017 között zajló Emlékévben futó négy nagy projektünk iránt. Előadássorozat, állandó emléktárgy kiállítás, filmvetítések, házsongárdi emlékmű állítás az elhurcoltak emlékére. A kiállítás megnyitón például 200 regisztrált résztvevőnk volt, ami kulturális program tekintetében igencsak nagy szám napjainkban. A kiállítást azóta is sokan látogatják, ma már többezres látogatói összlétszámot mondhatunk magunkénak. Nem is csoda, hiszen Erdélyszerte, sőt egész Romániában egyedi kiállításról beszélünk. Ilyen jellegű anyaggal csak a Terror Háza Múzeum rendelkezik Budapesten. Több mint 450 emléktárgyról van szó…
A szovjet fogság történetének általános társadalmi tudatosítására ez mégsem elég. Távolról sem. Nagyon fontos, egész generációt meghatározó eseménysorról van szó, és ha azt mondom, hogy összesen mintegy 900 000 magyar hadifogoly és civil deportált sínylődött a második világháborút követő években a Szovjetunió rabtelepein, akkor láthatjuk, hogy itt tulajdonképpen az akkori összmagyarság minden 16-ik tagjáról van szó. Máshogy fogalmazva: minden átlagosnak mondható iskolai magyar osztályból 2 fiatalról – hiszen nagyon sokan fiatalok voltak az elhurcoltak közül. A szovjet fogság tehát az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Arról nem szabad, de nem is lehet megfeledkezni. Aki így tesz, az a saját családja, ősei múltját tagadja meg, vagy egyszerűen nem vesz róla tudomást. Ha felejtünk, akkor cinkosok vagyunk a bűnösökkel, azokkal, akik egyszerű polgári lakosokat hurcoltak a halálba. Szerencsére ma már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tagadják a szovjet fogság tényét. De hát az ilyenek javíthatatlanok: ők a Holokausztot is tagadják… Pár évvel ezelőtt egyik könyvbemutatón hallottam éppen egy idősebb valakitől – hadd ne mondjak itt nevet –, hogy 1944 őszén a szovjetek szerinte „megkímélték Kolozsvárt”. Az ilyen kijelentésen – ha nem háborított volna úgy fel – csak szomorúan mosolyogni tudtam volna. Sajnos mindig is lesznek olyanok, akik a kollektív traumához így fognak közelíteni. De hát nem is nekik szólnak a rendezvényeink.
Milyen új terveket kíván megvalósítani a közeljövőben?
Ahogy eddig is, két irányban szeretnék tovább dolgozni: egyrészt a koronavírus-járvány nyomán előállt helyzetben – ahogy lehet – online folytatni az egyetemi oktatást és az adminisztrációs munkát, másrészt a tudományos kutatómunkát is a lehetőségekhez mérten előrevinni. Nagyon érdekel gróf Teleki Béla – akit én Erdély méltánytalanul elfelejtett politikusának tartok – 1944 utáni sorsa. Jelenleg ezt kutatom. Teleki az Erdélyi Párt elnöke volt, aki a második világháború után 45 évi nyugati emigrációban folytatta a munkát a magyarság érdekében. A magyar emigráció egyik központi személyiségéről van szó. 1990-ben halt meg New York-ban. Szerencsére mielőtt a világjárvány beütött volna, tavaly ősszel Domus-ösztöndíjjal kiterjedt levéltári kutatásokat folytathattam e témával kapcsolatban Budapesten. Most a hazahozott rengeteg fénymásolatot, befotózott anyagot stb. dolgozom fel. Nagyon remélem, hogy ahogy a járvány után ismét megnyílnak a határok, folytathatom majd a levéltári kutatómunkát. Van még ugyanis kutatni való anyag bőven.
Emellett, kihasználva azt, hogy most a járvány-helyzet miatt itthonról kell dolgozni, végre sort kerítek a rég dédelgetett terveimre is. Megírom az egyik tantárgyam egyetemi jegyzetét (Az európai integráció története és elméletei), aminek most már a vége felé tartok és nagyon remélem, hogy idén év végéig meg is jelenik a Scientia Kiadónál. Másik nagyobb megírni valóm az év végéig az erdélyi magyar és német civilek szovjet fogságáról szóló monográfia. E témából több tucat tanulmányom jelent már meg az elmúlt másfél évtizedben, éppen itt az ideje, hogy könyv is szülessen belőle. Ehhez nagy segítség a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézete által felajánlott egyéves ösztöndíj. Segítségével előreláthatólag novemberig ezzel a kötettel is elkészülök.
Szóval terv és munka van elég, csak idő és a mai körülmények között, főleg egészség legyen hozzá.
(Címlapkép: http://csik.sapientia.ro/)